A RABKÖLTŐ.

    Volnék, mint sas, szabad
Uratlan bérceken,
Fellengõ szárnyakon
Röpûlne énekem.

    Magas dalt zengenék
Emelni lelkeket,
Szavam betöltené
A földet és eget.

    Zengnék polgári rényt,
Szabadságot, hazát;
Elõvarázslanám
Rómát és Graeciát.

    A nagy Demosthenest
S elméje ostromát,
A halvány Cassiust,
Brutus véres hadát.

    Zengnék gyõzelmeket,
Dicsõséges halált,
Nándornak bajnokát,
S fiát a nagy királyt.

    És annyi gyász idõt,
És annyi zivatart,
Melyeknek ostroma
Elveszté a magyart.

    S ah rólad is, te új
Világ félistene,
Washington, énekem
Föllengve zengene.

    Lefesteném, mi bölcs
Elvekre alkotád
Túl messze tengeren
Ama boldog hazát,

    Hová e vérezõ
Kebel sohajtozik,
Hol emberkény helyett
Törvény uralkodik.

    De én nem szállhatok,
Leláncolt rabmadár,
Kit korlátok közé
Önkény hatalma zár.

    Zengnek csak bút, panaszt,
Nehéz gyötrelmimet,
Míg börtönöm kinyíl,
Vagy kínom eltemet.