SÓLYOMVÁR.

      Töredék.

    Bucsúzva száll felhõk megé
Az est arany sugára,
Szürkûl a völgy, kéklõ homály
Terûl a láthatárra.
Magasra nyúlt szirtnek fokán
Sötétlik Sólyomvára;
Bástyáin Lóra fájdalom
Között andalg magára.

    «Szemem világát elnyeli
A messzeség homálya,
Nem látom õt! szivem szorong,
Nyugalmát nem találja.
Busan kondúl az estharang,
E percben múl egy év el,
Hogy a kedves utólszor rám
Simúlt forró keblével.

    Amott, hol elfordúl az út
Erdõknek éjjelébe,
Miként tünõ árny elmerûlt
Az alkonynak ködébe;
Szárnyalt, mint szél, villámlova,
A föld rengett alatta,
És hajh örökre szívemet
Szivével elragadta!

    Utána búm, panaszaim
Haszontalan nyögelnek,
Csak a sötét emlék maradt
E vérezõ kebelnek.
Ha jõsz te, oh sohajtva kért
Halál, szemeim lezárni,
S hol majd e szív nyugtát leli,
A sírt elém kitárni?»