|
I.
Hóvihar zúg, fúja éjszak,
A metszõ hideg szelet,
Káldi a vadászsereggel,
Járja künn a bérceket;
Vára csendes és körötte
Nyugszik a sötét vidék,
Egy teremnek ablakában,
Csillog a bús lámpa még.
«Nincs, ki a rabló kezébõl
Engemet kimentene,
Hozzád esdeklem, tekints rám,
Irgalomnak Istene!»
Így sohajtoz a teremben,
S álmatlan virasztva ül,
Szívrepesztõ gyötrelem közt
Szép Jolánka egyedûl.
Szép Jolánka, kit, bolyongván
Egykor a Vág partjait,
Koszorúba fûzve dal közt
A tavasz virágait,
Káldi lángoló szerelme
Vad dühében elrabolt,
S évet sír le néma búban
Mint felhõk között a hold.
Gondolatja messze szállong
Honvidéke halmain,
Apja õsi csarnokában,
A Vág bájos partjain;
S ott, hol vért áldoz honáért
Kendi a harc bajnoka,
Aki szívének szerelme,
Aki élte csillaga.
S ím a várnak udvarában
Tompa nesz kél s zaj riad,
És fülébe lónyerítés,
Patkók dobbanása hat.
A sötét elõteremben
Férfiléptek konganak,
Ajtó nyílik, és berobban
Egy magas vitéz-alak.
Felsikolt a lyány ijedve:
«Kendi, Kendi, szent egek!»
S a bajnokra dõl, szemében
Forró cseppek rezgenek.
«Lelkem sírt, epedt utánad,
Mély, ah mély kínt szenvedék!
Mennyi éjem volt virasztva
Látta hû tanúm, az ég.
Ámde itt vagy, és enyém vagy -
Boldogító gondolat! -
Egy pillantat karjaid közt
Meggyógyítja kínomat.
Honnan, oh te kedves, honnan
Hajt e zordon förgeteg?
Fürtiden mint csillog a fagy,
Arcod, ajkad mily hideg!»
«Fürtimen bár csillog a fagy,
S arcom és ajkam hideg,
Hagyd, oh hagyd leányka, kedves:
Bennem a szív lángmeleg.
Jöttem érted, hogy kezébõl
Rablódnak kimentselek;
Jer, ne késsél, míg a zordon
Éj homályi rejtenek.»
«Jaj nekem, szivem szerelme,
Jaj nekem, ha itt talál
Rablóm, a vad, a kegyetlen,
Sorsod rablánc vagy halál,
Tagjaimban mint hül a vér!
Szívem mint szorúl, remeg!
Fuss! veszélyt hoz minden óra -
Lesnek áruló szemek.»
«Lyány, azért küzdék viharral
Futva messze földeket,
Hogy zsarnok kezekbe’ tudjam
Hervadozni éltedet?
Lyány, szerelmem lángja gõz-e,
Melyet szellõ elfuvall?
Bajnokodnak nincs-e lelke
Víni érted százakkal?
Ülj nyeregbe, hajnalig még
Messze száll velünk a mén;
Szûn a vész is, csillagokból
Int felénk a jó remény!»
Mond a bajnok, és nyeregbe
Tenni ölbe vette õt,
Haj de késõ! - lárma zúg már,
S kürt rivall a vár elõtt.
Megjövének - s hallja Káldi:
Udvarán egy mén nyerít,
Hallja s bosszulángra lobban
S felriasztja emberit.
«Fel, legények, a kapukra,
Rabló dúlja váramat!»
S gyorsan szökken a nyeregbõl
Mint felhõi csattanat.
«Isten, Isten, itt a vég!» mond
S összeroskad a leány.
S már rohan be Káldi népe
A teremnek ajtaján.
Felbõszûlt tigrist ha láttál
Párducokkal küzdeni,
Kendi úgy ví rablókézbõl
Kedvesét megmenteni.
Gyászvilága a teremnek
Mérges harcaikra süt;
Látni vérnek áradását,
Látni dúlást mindenütt;
Kendi rakva már sebekkel,
Ámde karja még erõs,
S holtakat holtakra hányva
Bástyaszirtként áll a hõs.
Hajh de aki többek ellen
Víni gyõzne harcvihart,
Ércbõl Isten nem teremte
Törhetetlen férfikart:
Gyorsasága végre lankad,
Lángja csökken és kihûl,
S száz csapások záporában
A holtakra halva dûl.
II.
Mit jelent e víg
zajongás?
Ki ül fényes ünnepet?
Mért lepé meg ennyi vendég
A magas vártermeket?
Nász van, táncosok sürögnek
Szívderítõ víg zenén,
Szép Jolánka a menyasszony,
Büszke Káldi võlegény.
A termek fölékesítvék,
Száz szövétnekfény ragyog;
Jöttek nagy számmal leventék,
Hölgyek és országnagyok.
Minden arc örömben úszik,
Villogók a szép szemek;
Szûzek, ifjak boldogító
Mámorban merengenek.
Egy arc van csak ennyi
sok közt,
Melyen gyászjel látható:
A menyasszony arca oly szép,
Melyhez nincsen fogható;
Lelke mintha messze vágyna,
Messze égiek felé,
Mert földön reményvirágit
Balsors összetépdelé.
Rég imádság tárgya õ
már
A szelíd pórnép között;
Régi hit, hogy földi létbõl
Égi honba költözött.
Élhet-e utált karok közt
Ily felsõbb világi lény?
Élhet-e mátkája szörnyû
Gyilkosának kebelén?
Mint vésztõl letört
virágszál
A nap hervasztó hevén,
Fáklya elhaló világa
A sötét bolt éjjelén:
Egy kicsiny szellõfuvallás,
És a fény többé nem ég:
Olyan õ; vélnéd szivének
Minden dobbanása vég.
Nagy zsivaj van a
teremben,
Zajlik a tánc és zene;
A menyasszony szép fejével
Pamlagára pihene.
Környezõi szétmenének,
Kímélvén a szenvedõt,
Egy vagyon csupán, ki folyton
Vizsga szemmel nézi õt.
E körben hivatlan
vendég,
Senki õt nem ismeri,
Harcfinak mutatja módja,
Öltözéke, fegyveri.
Réz sisak borúl fejére,
Mellét vas páncél fedi,
Tõrszemével a menyasszonyt
S võlegényt kémlelgeti.
Most egyszerre
elsötétül
A lovag tekintete,
S felnyúlván ülõhelyébõl
Daliás szép termete,
A menyasszony pamlagánál
Ünnepélyesen megáll,
Vége táncnak és zenének,
Minden szem feléje száll.
«Szép Jolánka
võlegénye!
Merre andalog szemed?
Jer kedves menyasszonyodhoz,
Nézd meg mestermûvedet!
Itt fekszik némán, halottan,
A kezed-rabolta nõ;
Most lehelte végfohászát
Szíve, a rég vérezõ.
A szülék szemfénye volt
õ,
Tõlök durván loptad el;
És miatta bánatában
Megszakadt két agg kebel.
Mátkáját megöldökölték
Udvarodnak õrei,
Õt magát halálra kínzák
Zsarnokságod tõrei.
Megkondúlt
halálharangod,
Vérrel élõ szörnyeteg!
Bûneid menyasszonyodnak
Bátyja bosszulandja meg:
Váradat hadam keríti,
Téged kardom éle vár:
Nyúlj fegyverhez! vétkeidnek
Eddig terjed a határ.»
Elszörnyedve e szavakra
Szétfut a vendégsereg,
Káldi s a lovag kezében
Már villognak fegyverek.
Forr a két bajnok haragja
S bõszülten egymásra csap,
Mint midõn két hím oroszlán
Martalékon összekap.
A lovag harcol
szilárdan,
Ámde társa már remeg,
Egy csapás még s a lovagnak
Karja Káldit ölte meg.
Ajka nyílt, de szólni többé
A halál már nem hagyott,
Völgybe roskadó szoborként
Omlott össze a halott.
Káldi vára
puszta rom lõn.
Kõ kövön alig maradt;
Szerteszórvák omladéki
Vad bokrok s cserjék alatt.
Élõ lény nem jár körûle
Gyakran hosszu éven át,
Néha a völgy fülmiléje
Sírja ott el gyászdalát.
A várról a táj lakói
Több regéket mondanak;
Vannak, akik ott az éjben
Zokogást hallottanak.
Egy igaz csak: életen túl
Gyûlölõk és szeretõk,
Ha egy hant fedezte is be,
Békében nyugosznak õk.
|