A BAJNOK NŐJE.

    «Hõs fiad ha él-e,
Hol van, merre tért,
Anyja kedvesemnek!
Tõlem ah ne kérdd.
Mondanom ha kell, hogy
Halva gyermeked,
Anyja kedvesemnek,
E szív megreped.

    Nézz körûl a rónán
Megtalálhatod,
Domb alá temetve
Nyugszik magzatod.
Váró hû nejéhez
Száguldó lován
Nem jött a sereggel
Vissza harc után.

    Összejártam érte
Völgyet, tért, mezõt,
S holtak közt a téren
Halva leltem õt,
Bajtársak könyeztek
A hû társ felett,
Kit korán a hadvész
Sírba fektetett.

    Lakj a most rideg domb,
Rajta hõsjelek:
Dárda, kópja, zászló
Búsan intenek.
A bajnak jutalma
Vérsebek, halál,
És hideg dicsõség
Sír márványinál.

    Oh mért szülte anyja,
Mért a mostohát?
Aki feltalálta
A fegyvert, csatát:
Most nem volna halva
Ifju kedvesem,
Nem borongna gyászban
Sírig életem.»