|
Szolnok
mellett, a Tiszánál,
Damjanics dicsõ vezér áll,
És elõtte a sereg,
Mellyel a rác pártütõket,
A hon ellen felkelõket,
Több csatákban verte meg.
Véres
harcból most jövének;
Hangja víg a hadzenének,
S gyõzedelmet hirdetõ;
Mondják: e nagy ütközettel
Nyolc ezer német veszett el,
S Szolnok tája vérmezõ.
Nézni
szép az átmenõket
Amidõn üdvözli õket
Nyájas szókkal a vezér;
Öntudatban mint lobognak
Arcaik büszkén azoknak,
Kikhez szól vagy kit dicsér.
Új
csapat megy most elõtte,
S ím, õ csákóját levette,
S a csapat míg elhaladt,
Tisztes fõje elfedetlen.
Nem maradt szem könnyezetlen,
Ily nagy ünnepély alatt.
«Nektek
hálát hol találjak,
Legvitézebb zászlóaljak,
Harmadik s kilencedik?
Mind oroszlánok valátok,
Ellenségeink e csatátok
Emlékökbe véshetik.»
«Egyenként
megérdemelné
Mindenik, tisztté emelné
Õtet hadvezér szavam;
Ámde akkor tönkre menne,
Villámától fosztva lenne,
Vészeket hordó hadam.»
«Egymástól
el nem szakadtok,
És, miként eddig, maradtok
Mindig gyõzhetetlenek;
Kiknek rettentõ nevére
Megfagy az ellennek vére,
S rác és német szív remeg.» -
Így
szólt a vezér. Szavára
Villog minden szem sugára,
S a hadból ily szó riad:
«Honszabadság a mi bérünk!
Vígy halálra bár, vezérünk,
Nekünk szent törvény szavad!»»
|