|
(Goethe)
.
VÁNDOR.
Áldás veled, te ifju hölgy,
S áldás emlőiden
E kisded gyermekedre.
Engedd e sziklafalnál
A szilfa árnyiban
Málháimat levetve
Melletted megpihennem.
HÖLGY.
Mi cél hoz tégedet.
A nap hevében
Az úti por között ide?
Árút hordasz talán
Városból a vidékbe?
Mosolygasz, jövevény,
Kérdésemen?
VÁNDOR.
Városból árút én
Nem hordok; hûl az est már:
Mutasd meg a forrást nekem,
Melynek vizét iszod,
Te kedves ifju hölgy!
HÖLGY.
Itt a szirt-úton fölfelé
Eredj elõre. Cserje közt
Fog az vezetni a
Karámhoz, hol lakom,
S a kút vizéhez,
Melybõl iszom.
VÁNDOR.
Mi ez? Vad cserje közt
Intézõ emberkéz jele?
Eme kövek nem a te mûveid,
Természet! te áldásidat
Oly dúsan hintezõ.
HÖLGY.
Tovább csak, fölfelé!
VÁNDOR.
Egy architráb, mohtól fedezve!
Rád ismerek, oh alkotó
Szellem!
Jelképed e sziklára nyomtad.
HÖLGY.
Tovább csak, jövevény!
VÁNDOR.
Felírás, melyre hágok!
S olvashatatlan!
Eltûntetek, ti mélyen
Vésett szavak,
Kik hirdetendõk voltatok
Mestertek szent érzelmeit
Utókoroknak.
HÖLGY.
E kõre andalodtál,
Idegen!
Ott fenn több kõ vagyon
Kunyhóm körûl.
VÁNDOR.
Ott fenn?
HÖLGY.
Bal kézre a
Cserjén keresztûl,
Itt.
VÁNDOR.
Oh Múzsák s Gráciák!
HÖLGY.
Ez itt kunyhóm.
VÁNDOR.
Egy templom omladéki!
HÖLGY.
Oldalvást erre le
A sziklaér buzog,
Melybõl iszom.
VÁNDOR.
Lángolva szõsz sirod felett
Oh Genius!
Feletted összeomlott
Remekmûved,
Te halhatatlan!
HÖLGY.
Várj, majd edényt hozok,
Melybõl ihassál.
VÁNDOR.
Repkény foná körûl
Karcsúdad istentermeted,
Miként ügyekszel fölfelé
A romladék közõl
Oszloppár!
S te ott, magányos húg!
Fõtök befedve barna mohhal;
Miként tekintetek le mind
Méltóságos szomorban
Leroskadott testvéritekre!
Szedercsalitnak árnyain
Föld és romok fedik be õket,
S rajtok magas füszálak inganak.
Természet! így becsûlöd
Remekmüved remekmüvét?
Érzéktelen lerombolod
Szentségedet,
S kórót nevelsz fölötte?
HÖLGY.
Mint szunnyad e gyerek!
Akarsz-e
Benn a karámban megpihenni,
Idegen?
Vagy ittkün inkább
A hûs szabadban?
Fogd e fiút, a míg
Vizet merek.
VÁNDOR.
Nyugalmad édes!
Egészség, égi, vesz körûl,
S mi békén alszol!
Te a szent múltnak omladékin
Születve, szelleme
Lengjen fölötted!
Kit az lebeg körûl,
Szent isteneknek
Önérzetében
Élendi napjait.
Bimbókkal teljesen virágozz,
Tündöklõ szép tavasznak
Fölséges éke!
S világíts társaidnak;
Ha majd lehervadoznak
Virágaid, öledbõl
Teljes gyümölcsök nõjenek
Nap ellenében.
HÖLGY.
Megáldj Isten!
Õ mégis alszik?
Nincs mivel kinálni tudjalak,
Mint egy szelet kenyér
A hûs italhoz.
VÁNDOR.
Hála érte.
Mi bájosan zöldel s virúl
Minden!
HÖLGY.
Mindjárt elõjön
Majd a mezõrõl férjem is.
Maradj velünk, oh jövevény,
Az estebéden.
VÁNDOR.
S ti itt lakoztok?
HÖLGY.
Itt e falak között.
E kunyhót még apám raká
Téglából s romkövekbõl,
És ez lakunk.
Egy földmiveshez adva engem
Kimúla karjaink közt. -
Aludtál, kedves fiam?
Mi víg, mint vágyna játszni.
Te dévaj!
VÁNDOR.
Természet, oh te
Örökre sarjadó!
Mindennek adsz te életéhez
Gyönyört; és minden gyermekednek
Osztályrészûl lakot.
Fenn épít a párkányozatra
A fecske, nem figyelve
Mi ékitvényt tapaszt be.
Hernyó arany lombot sodor be
Fajának tél-lakúl.
S te felséges romjai között
A múltnak alkotsz
Kunyhót magadnak, ember!
S éldelsz sirok felett!
Isten veled, te boldog nõ!
HÖLGY.
Hát nem maradsz?
VÁNDOR.
Az ég áldása rátok,
S e gyermekre!
HÖLGY.
Szerencse járjon útadon!
VÁNDOR.
Hová visz itt ez út
Túl a hegyeken?
HÖLGY.
Cumába.
VÁNDOR.
Mi messze fekszik?
HÖLGY.
Jó három mérföld.
VÁNDOR.
Élj boldogúl!
Természet, légy vezérlõ útamon,
Az idegennek útain,
Mert a szent múltnak sírjain
Vándorlok én.
Adj enyhhelyet
Éjszak viharja ellen,
Hol a délnek hevétõl
Egy nyárligetke óv;
S ha majd nap szállatán
Az estnek végsugáritól
Betündökölt
Kunyhómba térek,
Ily kedves nõ várjon reám
Ölébe’ gyermekével.
|