|
(Goethe).
Feltevém, hogy
meglepem ma lyánykám,
Ámde ajtaját bezárva leltem;
Itt van a kulcs, gondolám, zsebemben,
S halkkal felnyitám a kedves ajtót,
A csarnokban nem
találtam õtet,
Nem találtam a kisded szobában;
Végre halkkal megnyitám a kamrát,
S ott lelém meg; édesen elalva
Pamlagán feküdt felöltözötten.
Munka közt aludt
el a leányka.
Csukva voltak a gyöngéd kezecskék,
Bennök a kötéske és kötõtûk.
Oldalához ültem és tünõdém:
Költsem-e, vagy szenderegve hagyjam.
Elmerûle nézetébe’
lelkem
Szempilláin béke nyúgodott volt,
Ajka rózsáin a néma hûség,
Arcain a kellemek lakának.
S egy jó szív ártatlan indulatja
Izgatá szép keble hullámzását.
Minden tagja kellõ
volt, feloldva
Édes álom égi balzamában.
Ott ülék örömben, s e merengés
Fékezett titkos tilalmival, hogy
Merjem háborítni szunnyadását.
Oh, te kedves,
gondolám, az álom,
Minden álvonásnak árulója,
Nem fedezhet semmit is fel, ami
A barát gyöngéded érzeményit
Háborítsa, ami néked ártson.
Szép szemed sugári zárva
vannak,
Melyek már magokban is lekötnek,
Nem mozdúlnak csókra vagy beszédre
Szenderûlet-zárta édes ajkid.
E karoknak elvarázsló lánca
Oldva van, mely máskoron körûlfog;
És a kéz, a mézhizelkedések
Bájoló szép társa, mozdulatlan.
Tévedés ha volna, amit érzek,
És szerelme hozzád öncsalódás.
Most eloszlanék, midõn övetlen
Helyhezé magát elõmbe Ámor.
Így ülék sokáig és
örûltem
Szívem lánginak s az õ becsének:
Alva oly kedves volt õ nekem, hogy
Nem merém fölverni szenderébõl.
Két narancsot és két rózsabimbót
Csendesen kis asztalára téve,
Kisuhantam lassan a szobából.
A kedves szemét ha fölvetendi,
Megpillantja tarka adománykám,
Bámuland: ki, és miként hozá azt
Zárt ajtókon által asztalára?
Hogyha látom újra
õt, az angyalt,
Még ez éjjel, oh miként örûl majd!
Hév szerelmem kisded áldozatját
Kétszerezve fogja viszonozni.
|