|
Serral
s Ostrovic közt háború van,
Mind a két nemzetség kardja villog.
Néhány özvegy törli már könyûit;
De anyákat látni még zokogva.
Bérceken
vivott és róna téren
Serral ellen Ostrovic csatákat,
Mint két szarvas nemzõ gerjelemben.
Vérzett szíve mind a két családnak
S bõsz haragjok még nem csillapúlt le.
Serral-ágnak
egyik híres õsze
Így szólítá meg kedvelt leányát:
Menj fel Ostrovicra, kedves Ilkám,
S kémlelõdjél, mit csinál az ellen?
Hat hónaptól foly viszály közöttünk,
S én ohajtanám már vetni végét.
Sapkát
tesz fejére szép Ilonka,
Paszománnal gazdagon kivarrtat,
Egy piros palástot vet magára,
Bõrtopányit összefûzi lábán,
S indul a hegyeknek Ostrovicba,
Amidõn épen leszáll az alkony.
Tûznél
körben ültek ott a bégek,
Néhány köztök tisztogatta kardját,
Mások puskatöltést készítettek.
Kéve-zsúpon ült a guzla-dalnok
S õrtanyájokat vidítva zengett.
Köztök
a legifjabbik, Hadanjy,
Most a róna sík felé tekint le,
S észrevéve jöttét idegennek,
Ki tanyájokat kikémlelendõ,
Hosszú csövü puskáját ragadja,
Mely ezüsttel gazdagon kiverve.
«Bajtársak, látjátok ott az ellent,
Ki felénk lopódik a sötétben?
Ha nem csillog sapkájára e láng,
Meglepettünk volna tõle: ámde
Halni fog, ha kedvezend szerencsém.»
Fegyverét
azonnal ráirányzá,
S elsütötte; durranása hangját
Ismételve zengi vissza a bérc.
De sikolt egy élesebb kiáltás,
És az ifju apja, Bjetkó, szólal:
«E hang, Istenemre! nõi hang volt!
Mely szerencsétlenség, mely nehéz sors!
Szégyenére vál egész fajunknak,
Hogy kezünktõl gyenge nõ esett el,
Kiknek Serral fegyveres vitézit
Illett volna harcban elterítnünk.»
Mindenik ragadt kezébe üszköt.
S ment közelre, látni ami történt.
Ott fekütt halottan a leányka,
Véres arccal földön elterûlve.
Könnyezõ
szemekkel szólt Hadanjy:
«Szégyen, ah szégyen, hogy nõt ölék meg,
S jaj nekem, hogy azt, akit szerettem.»
Bjetkó
rá komor szemmel tekinte:
«Fuss, oh fuss ez országból, Hadanjy!
Általad gyalázva van családunk.
Mit fog Serral szólni, majd ha hallja,
Hogy mint vad haramják nõt ölénk meg?»
Mélyen
felsohajt a bús Hadanjy,
Rátekint utólszor õslakára,
S hosszu fegyverét vállára vetve
A hegyoldalon le útnak indúl,
Hogy kimenjen messze tartományba.
Jovan Vjeszki zengte nektek e dalt.
Jovan Vjeszki legjobb guzla-dalnok.
Aki vágy tovább Hadanjy sorsát
Tudni, adjon díjt az énekesnek.
*
Kecskenyájat
õrzék a hegyekben,
Puskacsõmre támaszkodva álltam,
Hív kutyám aludt a hûvös árnyban,
Minden fû alatt tücskök danoltak,
Mert a nap heven sütött az égrõl.
Egy
szép ifju lépett hirtelen ki
A hegyútnak mély szorúlatából,
Testén tépve függtenek ruhái,
De a régi rongy s kopás közõl is
Láthatólag tündökölt a hímzet.
Hosszu puska volt az ifju vállán,
Csõje gazdagon ezüsttel ékes,
Jatagán lógott bal oldaláról.
Hozzám
lépve idvezelt szerényen:
«Bátyám, úgymond, itt van-e vidéke
A hõsekben gazdag Ostrovicnak?»
Majd
könyek perdûltenek szemembõl,
Felsohajtva válaszoltam: itt van!
«Gazdag
volt, úgymond õ, e falucska,
Nyájak lepték el tetõit egykor,
Négyszáz hadra termett hõs fiának
Tündökölt puskáján játszva a nap:
Most csak téged látlak itt magadban,
S e kisded bozontos kecskefalkát.»
Én
feleltem: Ostrovic hatalmas
Volt; de népét nagy gyalázat érte,
S e gyalázat végveszélybe dönté.
Minden népeit legyõzte Serral,
Amióta egy lyányt, szép Ilonkát,
Meglövé az ifju hõs Hadanjy.
«Mondd el, bátya, mint történhetett ez?»
Serral
jött mint bérci áradat jön,
És megöldökölte hõseinket,
Földeinken feldulá az áldást,
Gyermekink rablóknak adta pénzért,
S Ostrovicnak régi híre eltûnt,
Hát
az õsz Bjetkó felõl hírt
Nem tudnál nekem beszélni, bátya?
Látván
nemzetsége pusztulását,
Felkapaszkodott ama tetõre
És fiát kiáltozá, Hadanjyt,
Aki elment messze tartományba.
S
ím Serralnak egyik bége megjött
- Hogy rá minden szentek átka szállna! -
És lelõtte Bjetkót a tetõrõl,
S õsz fejét leszelve jatagánnal
Meglöké lábával a halottat,
S teste a hegyrõl mélységbe görgött.
E
szókat hallván a vándor ifju
Mint sebhedt gím földre omla arccal,
S a mélységbe görgött, melybe apja
Holttestét a durva bég taszítá:
Mert, ki minket végveszélybe dönte,
Õ, Bjetkó szülötte volt, Hadanjy.
.oOo.
|