PHILOMÉLÁHOZ.

Enyhén, miként az esti szellet,
Zephyr könnyûded szárnyain,
Mint a bájló rózsás lehellet
Knidos szent myrtusárnyain,

Lebeng dalod, gyöngy philoméla,
Köszöntvén a májusreget; 
Költõd, ki sérei közt aléla,
Enyhûlten szívja éneked;

S körûlíhletve szellemedtõl
Lágy érzetekben olvadoz,
Elszenderítõ symphoniedtõl
Ringattatik szent vágyihoz.

Merengvén a múltnak vidámján
Édenre hat tekintete:
Ki hallja a dalt, mely az imádt lyány
Rubínajkáról reszkete.

S keblébe hull az ideálnak
Hol eltûnt mennyit éldeli,
Aranyreggé mosolygva válnak
Könyûkben elfolyt éjjeli.

Igy kelt a tenger szép leánya
Mindenható bûbájival.
Midõn nyugat szellõje hánya
Könnyû hullámot szárnyival.

Favón aetherkarjára dõlve
Kéjlett Syrének hangjain,
S kilépe fennyen tündökölve
Kypros örök virányain.