KESERGÉS.

A báj esttünemény halmok alá merűlt,
Csendes síri homály terjedez a mezőn,
   S én mint árva bolyongok
       E bús völgybe’ magányosan.

Minden néma, kihalt, merre szemem vetem,
Békés álmainak mélyibe sűlyedett;
   Csak te sírsz egyedűl még,
       Édes zengzetü fülmile.

Szüntesd gyászdalodat, szánakodó barát!
Szívemnek sebeit tépdeled újra fel;
   E mély néma keservnek
       Részvétel sem ad enyhülést.

Mint a gyönge virág hervadoz életem.
A szép büszke után vágyva. De nem soká
   Int már a nyugalomhant,
       Mely fájdalmimat elfedi.

Majd ott sírja felett, fáinak árnyiban
Gyászoljad nyugvó ifju barátodat,
   És ha elmegyen arra
       A fagylalt szivü hitszegett,

És nem tudja, kinek hûlt pora nyugszik ott,
A gyepdombra hajol s egy ibolyát szakaszt,
   Mely a tõle gyülölt szív
       Elszórt hamvaiból nõve:

Akkor fesd le te, ó szánakodó barát!
A már elnyugodott egykori kínait,
   S mondd meg néki, hogy érte
       Hervadt éltem el ily korán.

Majd a szép szemeket könnyek özönlik el,
S a sírdombra le hõn hullanak, és velök,
   Szendergõ poraimra
       Édes béke malasztja leng.