A VÖLGYHÖZ.

Gyász felettem, gyász körûlem,
Feltalálni enyhemet
Csendes árnyaidba jöttem.
Rejts el, oh völgy, engemet.

Bükkjeid sötét homályán
Búsan suttog a levél:
Ah te sejted, e kebelben
Mely emésztõ bánat él.

Néma vagy, ha bús barátod,
Érzed mély gyötrelmeit;
Ha panaszt nyög, részvevõleg
Visszazenged sérveit.

Zajban élek mint ki boldog,
Mint kit biztat hû remény,
Senki nem gyanítja, mely kín
Ég e szívnek fenekén;

Senki nem, miként derûl fel
Kínról kínra hajnalom,
Csendes éji lámpa mellett
Mint viraszt a fájdalom.

Tiszta kék az ég felette,
Tiszta kék a láthatár,
Zeng a bérc, virít a róna,
Vígan zúg a csermelyár;

Ámde a tavasz virága
Énnekem nem illatoz:
Egy virágom volt - s hajh az most
Más kebelnek nyíladoz.

Engem éjfél zordonában
Ûz a veszteségi kín,
Ûz tetõkön, rengetegben
S bús magányid rejtekin.

Volna szárnyam, hogy röpûlnék
Túl a kínok tengerén,
Volna bár sebem halálos,
Hogy meghaltam volna én.