LENKE DALA.

Faluvégen erdõ,
Erdõben magány,
A magányba’ sírdomb
Hársak alkonyán.

Domb körûl csörögve
Omlik a patak,
Hársak közt madár zeng,
Szellõk inganak.

Telve illatokkal
A kies vidék,
Mert a dombra szegfût,
Rózsát ülteték.

Bérceken kel a nap,
Bérceken leszáll,
S engem lát bolyongni
A domb fáinál.

Szellõkben keservim,
Búm sohajtanak,
A patak vizében
Könnyim omlanak.

Én tudom csak, más nem,
Hogy kit elfedett
E domb sírja, egykor
Engem szeretett.

Kis patak ne zúgj a
Sziklán oly nagyon.
Bájos völgyi zengõ!
Hallgass bokrodon;

Lengjetek, fuvalmak,
A fán csendesen!
Hadd nyugodjék békén
Megholt kedvesem.