APOTHEOSIS.

1834.

Nyugosznak õk, a hõsfiak,
Dúló csaták után,
Nyugosznak õk, sírjok felett
Zöldell bokor, virány;

Zöldell bokor, zöldell virány,
Mert vérök öntözé.
És hálakönnyek hulltanak
Az égharmat közé.

Csatájok nem volt pártcsata
S ábrándos képzelet,
Mely dúl alkotni várait
A köz romlás felett:

Mely poklok mélyibõl idéz
Viszályok angyalát,
Hogy vérszínnel borítsa be
A béke hajnalát;

Hogy nyomdokán lángvész, gyilok
Rablás pusztítsanak,
S a század szebb reményei
Sírokba hulljanak.

Csatájok a védelmezett
Népjog csatája volt,
Melyet szent eskü, szent kötés
Ellen zsarnok tiport.

Keblökben a köz érdekek
Szerelme lángola,
Karjokba’ tiszta honfitûz
Szablyája villoga.

Vad kényt, zsarnok-parancsokat,
Láncot nem tûrtenek,
S Szabadság, te szép égi lény,
Érted vérzettenek.

Vérzettek és elhulltak õk,
De gyõzödelmesen:
Tettök sugára átragyog
Idõn, enyészeten.

Dicsõség bájvirágai
Vérökbõl termenek,
S sírjokról nagy világba át
Hírszellõk lengenek.

Márványlapokra tettöket
Örök betûivel
A történet komoly szavú
Múzsája vési fel.

Mint vítanak, mint estek el
Szabadság harcain,
Beszéli a vándor rege
Utódok ajkain. -

Hazájok most bús temetõ,
Népetlen pusztaság,
Paloták és faluk helyén
Fû nõ s fenyérvirág.

Kiket megkímélt a halál,
A férfi bajnokok,
Vagyontalan földönfutók,
Hazátlan vándorok.

Roppant zajongó várasok
Utcáin hallgatás,
Sápadt nõk arcán síralom,
Bánat, szívszaggatás.

Romok között erõtlen agg
Apák lézengenek,
Kik egy jövõ szebb kor felõl
Kétségbe estenek.

Ti gyászló nõk, õszûlt apák,
Gyámatlan magzatok!
Elgázlott honnotok felett
Szûnjön siralmatok!

E porba omlott szép haza
Fel fog születni még,
Van bíró a felhõk felett,
Áll a villámos ég.

Az ész mindenható tüze
Támad föl ellene,
S a zsoldos szablyák ezrein
Gyõz a kor szelleme.

E síri gyászolás öröm-
Hangokká változik,
Keresztüldörgi a hazát
Kelettõl nyúgotig:

S hol legtöbb honfivér lepé
A harci síkokat:
A népszabadság ott tenyészt
Legszebb virágokat.