A DALNOK.

   Száll az est, arany sugára
A hegyek megé borong,
A vándor dalnok magára
Egy sötét erdõn bolyong,
Szirtre áll, néz, merre honja,
Hol mosolyg a bájvidék,
Mely felé szerelme vonja,
Mely után sohajtozék.

   Átutazván nagy világot
Nyughajlékra nem lele,
S bár ott dicstetõre hágott,
Visszasóhajt kebele.
Könny remegve hõ szemében
Lassudan halad s remél,
Felsohajt, mert ah szivében
Egy leányka képe él!

   Ott, hol az lakik, határa;
Ott aranyliget virúl,
Égi kéj leng alkonyára
Béke csendes partirúl.
«A vidékben, melybe vágyom,
Egy kis hajlék mosolyog,
Ott virít az én világom,
Laura! szíved ott dobog.»

   «Te, ki a kék láthatárra
Oly szelíden tûnsz elé,
Légy kalauz, oh hold sugára,
A homály közõl felé.»
S szél fuvall, zug a magas tölgy,
Melynek andalg árnyain,
Estbagoly nyög a sötét völgy
Rengeteg magányain.

   Megy továbbra, lant kezében,
Kémlelõdve meg-megáll,
S egy hárs csendes éjjelében
Egy magányos sírt talál:
«Utas, hol lépsz, szent hely ez,
Halma egy kegyest fedez:
Laura hamva nyugszik itt,
Kit szerelme sírba vitt.»

   Néz a dalnok, és szivére
Sújt halálos borzalom,
Könny nem áradoz szemére,
Hajh de benn a fájdalom!
S hol szerelme vesztet ére,
Némán dõl a sír kövére.
A kies hajnalsugár
Dalra õt nem kelti már.