A ZARÁNDOK.

    Csendes völgy ölébe’ kit fed
E sötét kápolna itt?
Mért szemed kisírva, lyányka?
Mért ily búban arcaid?

    «Nem fed, oh jámbor zarándok,
Senkit e kápolna itt,
Én könyörgök: fedje béke
A kedvesnek hamvait.»

    Hol van kedvesed, leányka,
Mely sír halma rejti õt?
«Messze messze, hol virág nem
Illatozza a mezõt.

    Puszta síkon zúg a szellõ,
Szem nem lél vándornyomat:
Ott van sírja, oh zarándok!
A forró fövény alatt.

    Itt sohajtok, itt könyörgöm:
Légyen álma nyúgalom,
S majd ha könnyeim kisírtam,
Enyhûl tán a fájdalom.»

   Lyányka, lyányka, e nehéz bú
Elhervasztja éltedet,
Csillapítsd el aggodalmid,
Szûntesd e gyászkönnyeket.

    Él a szent kereszt vitéze
Aki húnytát könnyezed,
Nézz szemembe - rám nem ismersz ?
Én vagyok hû kedvesed.

    Élek még, a vad pogánykar
El nem olta engemet,
Visszajöttem, visszahoztam
Néked hû szerelmemet. -

    «Ég, nagy ég! te vagy, szerelmem?
Akit évtõl könnyezek,
Lelkem lelke! el nem olták
Élted a pogánykezek?

    Ah mint dobban e szegény szív
Mint derûl fel bús szemem!
Fájdalom, ne ölj meg engem,
Itt van, itt van kedvesem!

    Hála, néked a keresztfán,
Hála, hogy megóttad õt!
Szív! merûlj örömtengerbe,
Vissza, visszanyerted õt!»