SZOLNOK MELLETT.

Szolnok mellett, a Tiszánál,
Damjanics dicsõ vezér áll,
És elõtte a sereg,
Mellyel a rác pártütõket,
A hon ellen felkelõket,
Több csatákban verte meg.

Véres harcból most jövének;
Hangja víg a hadzenének,
S gyõzedelmet hirdetõ;
Mondják: e nagy ütközettel
Nyolc ezer német veszett el,
S Szolnok tája vérmezõ.

Nézni szép az átmenõket
Amidõn üdvözli õket
Nyájas szókkal a vezér;
Öntudatban mint lobognak
Arcaik büszkén azoknak,
Kikhez szól vagy kit dicsér.

Új csapat megy most elõtte,
S ím, õ csákóját levette,
S a csapat míg elhaladt,
Tisztes fõje elfedetlen.
Nem maradt szem könnyezetlen,
Ily nagy ünnepély alatt.

«Nektek hálát hol találjak,
Legvitézebb zászlóaljak,
Harmadik s kilencedik?
Mind oroszlánok valátok,
Ellenségeink e csatátok
Emlékökbe véshetik.»

«Egyenként megérdemelné
Mindenik, tisztté emelné
Õtet hadvezér szavam;
Ámde akkor tönkre menne,
Villámától fosztva lenne,
Vészeket hordó hadam.»

«Egymástól el nem szakadtok,
És, miként eddig, maradtok
Mindig gyõzhetetlenek;
Kiknek rettentõ nevére
Megfagy az ellennek vére,
S rác és német szív remeg.» -

Így szólt a vezér. Szavára
Villog minden szem sugára,
S a hadból ily szó riad:
«Honszabadság a mi bérünk!
Vígy halálra bár, vezérünk,
Nekünk szent törvény szavad!»»