AZ ELTŰNT IFJUKOR.

  Száll mosolygva hegytetõkrõl
Rózsafényben a tavasz;
Jönnek vígalomra kelve
Lyánykák, ifjak, énekelve:
Idvez légy, te szép tavasz!
«Idvez légy, hajnalpirúlat;
Halmok illatos szele!
És te csendes völgy patakja!
És te zengõ fülmile!»
S ajkokon édesen olvad az ének,
Hangzik az ormon, a néma magányban,
S tánckoszorúba szövõdve kerengnek
Vígan az ifju virányban.

  S ah körûlök mint viradnak
A szép kornak álmai!
Szebbé válva mint derûlnek
A mezõk virágai!
Kéjt lehel a berek árnyaibúl,
Zengnek a pásztori sípok
Élnek az erdõk,
S lelkökön édeni béke virúl.

  A sziv-élvet feltalálni
Mely vidékbe térjek én?
Szerte bolygok andalogva
Rét, völgy hímes szõnyegén;
A kelõ nap, a virágok
Égi bája tûn elém:
De mint hajdan oly varázsló
Arccal egy sem int felém.

  Oh tavaszmenny! oh te hajnal!
Halljatok meg engemet;
Hozzátok még vissza egyszer
Eltûnt rózsaévimet! -
Ah de õk nem érzenek,
Csak mosolygva fénylenek.

  Ti arany álmak,
Az ifju világnak
Mennyei képeivel
Merre repûltetek el?
Nem jöttök ti vissza többé -
Messze messze tûntetek,
S a legszebb lélekvirágok
Elhervadtak véletek.
Hallgass el, te völgy patakja!
Szûnj meg zengni, fülmile!
Hangotok csak búm alakja,
S veszteségem festi le.

  Tûnnek évek, jönnek évek.
Köd s homályra fény terûl,
A leszállott esti csillag
Reggel újra felderûl:
De az ifjukor kihervadt,
Véle kéj és szerelem,
S nem hozhatja vissza többé
Semmi földi kérelem.