A MADAGASZKÁRBAN ALAPÍTOTT
ÉS A SZIGETEN VALÓ MEGÉRKEZÉSE NAPJÁTÓL
1774. FEBRUÁR 14-TŐL BENYOVSZKY GRÓFRA BÍZOTT
KIRÁLYI TELEPÍTVÉNYRE VONATKOZÓ DOLGOK
RÉSZLETES LEÍRÁSA

Mihelyt a "Des Forges" horgonyt vetett, azonnal a partra küldtem a kis csónakot, hogy legfrissebb híreket kapjak a csapatszakaszom helyzete és a sziget lakosságának hangulata felől. A partot ellepték a törzsfőnökök, akik legnagyobb megelégedésüket fejezték ki afelett, hogy engem láthattak, s e körülmény nekem nem csekély örömet szerzett. De kellemes gondolataim nagyrészt elenyésztek, mikor beléptem a cölöpkarámba, amelyben embereim voltak elhelyezve, és amelyet maguknak kellett elkészíteniök, nem levén pénzök a szerecsenek munkáját megfizetni. Ez a nehéz munka, amelyet a rendkívüli meleg országban való partraszállásuk után azonnal végrehajtottak, teljesen kimerítette, és nagyon szánandó állapotba jutatta őket. Mind a vezénylő tiszt, mind a seborvos megbetegedett, minden segély és gyógyszer hiányzott, és ezenfelül éjjel-nappal őrködni kellett a bennszülöttekre, akik máris fegyveresen megtámadták gyönge csapatomat, amely azonban oly vitézül viselte magát, hogy az ellenség közül két embert és egy Raul nevű főnököt foglyul ejtett. Célszerűnek látták azonban óvatossági szempontból a foglyokat minden váltságdíj nélkül visszaküldeni. Mindezen körülmények, amelyekről Saunier és De la Boulaye önkénytesektől értesültem, csaknem végleg kimerítették a csapatot.

Első gondom volt mindent elkövetni, hogy a szerencsétlen helyzetük által igényelt segélyben részesíthessem őket. Nem voltak raktáraik, barakkjaik, nem volt kórházuk, sőt még oly helyiségük se, amelyben én fedél alatt elszállásolhattam volna magamat. E különböző épületeket csupán a bennszülöttek készíthették el rövid idő alatt. Ennélfogva célszerűnek tartottam semmit el nem mulasztani arra nézve, hogy őket a telepítvény érdekeibe bevonjam; bizalmukat megnyerendő, kieszközöltem, hogy nagy számmal egybegyűljenek, ajándékokat osztottam szét köztük és nagy megelégedésemre sikerült tőlük megvásárolni néhány kunyhót, amelyek tisztjeim és csapatom lakásai gyanánt szolgálhattak a nélkülözhetlen épületek elkészüléseig. Az én számomra is gyorsan egy viskót építettek, és a munka oly jó sikerrel haladt előre, hogy másnap a magammal hozott csapatokat is partra szállíthattam. Lehető pompával és a legjobb rendben keltek partra, mert ezáltal is tiszteletet akartam ébreszteni a bennszülöttekben.

Mielőtt e dolgok egészen kívánságom szerint történtek, a rakomány partraszállítására irányoztam gondolataimat. E célból elkértem De Saint Felix úrtól, a "Des Forges" parancsnokától a gondjaira bízott tárgyak jegyzékét. De nagy megütközéssel kellett látnom, hogy Maillart úr fényes ígéretei és biztatásai dacára a hajón csak nagyon kevés vagy éppen semmi égettbor és árucikk se volt, és hogy a hajórakomány legnagyobbrészt kőszénből állt, amely árucikk akkoriban rám nézve a legcsekélyebb fontossággal bírt. E kényes helyzetben kénytelen voltam megvásárolni a kapitány által felajánlott bort, égettbort, árucikkeket és gyógyszereket és miután De Saint Felix úr vonakodott elfogadni a király nevére kiállított váltót, én pedig az említett cikkeket nem nélkülözhettem, saját nevemre szóló és tizennégyezer ötszáz livre értékű váltót adtam neki.

Másnap, február 17-én embereket kértem, akik a munkánál segítsenek, azonban De Saint Felix úr e kérésemet megtagadta, az Isle de France főparancsnokainak rendeletére hivatkozván. De minthogy felszólításomra nem mutatta meg a rendeletet, én viszont azt a felhatalmazást érvényesítettem, amellyel engem Őfelségének felruházni méltóztatott.

Február 19-én felhívást intéztem az Antimaroa tartomány összes törzsfőnökeihez, és felhívtam őket, hogy március 1-én jelenjenek meg Louisbourg-ban, ahol értesíteni kívántam őket Őfelsége szándékairól, a Madagaszkárban általam alapítandó telepet illetőleg, és lehetőleg be óhajtottam őket vonni érdekeinkbe. Egyúttal parancsot adtam ágyúink felszerelésére, biztosítandók magunkat minden meglepetés elől. Több mint kétszáz bennszülött a saját jószántából hordta a földet a talaj emelésére a folyam színvonala fölé és a szomszéd mocsár betöltésére.

23-án Őfelsége "L'Oiseau" nevű fregattja egy hadnagy parancsnoksága alatt és Őfelsége "Roland" nevű hajója, Kerguelen úr parancsnoksága alatt a révben horgonyt vetettek. A két hajó legénysége közül kétszáz ember beteg volt. Segítségükre voltam tőlem telhetőleg, főképp frissítőkkel, amelyeknek segélyével egészségük csakhamar helyreállt.

Ugyanazon hónap 25-én Őfelsége "Le Dauphin" nevű postahajója, amely szintén Kerguelen úr expedíciójához tartozott, hasonlóképpen horgonyt vetett a révben.

Március 1-én 1774. Tudósítást kapván, hogy az Antimaroa tartomány összes törzsfőnökei útban vannak Louisbourg felé, újabb parancsokat adtam a szoros vigyázatra mindennemű meglepetés ellenében, és másnap elfogadtam őket a karámunkon kívül, néhány tiszt és harminc emberből álló szakasz kíséretében. A törzsfőnökök huszonnyolcan voltak, és mintegy kétezer fegyveres szerecsen kísérte őket, akik kört képeztek. Én leültem e kör bejárásánál, és a tolmácsom által a főnökök tudtára adattam, hogy a francia király Madagaszkár lakóit kegyelmében részesíteni és védelme alá fogadni szándékozván, amely szándékot a francia nemzet iránti ragaszkodásukról való tudomása érlelte meg benne, elhatározta egy telep alapítását, amely őket ellenségeik elől megvédelmezendi. Elhatározta továbbá áruházak létesítését, amelyekben mindenkor találhatnak olcsó áron oly árucikkeket, amelyekre esetleg szükségük lehet, jelesen kelméket, égettbort, lőport, golyókat, puskákat stb. Ezen árucikkek cserébe fognak nekik kiszolgáltatni a saját terményeikért, főleg rizsért, amelyet nem termelhetnének elég nagy mennyiségben. Kijelentettem végre, hogy azon előnyökért, amelyeket Őfelsége rájuk halmozni hajlandó, én csak a következő három feltételt kötöm ki:

Először, hogy velem barátsági és szövetségi szerződésre lépnek, és átadják a telepítvényemhez szükséges területet, nemkülönben megengedik a sziget lakóinak, hogy földet adhassanak el oly francia nemzetbelieknek, akik köztük akarnának megtelepedni.

Másodszor, hogy megengedjék az ország belsejében, közel a Tingballe folyó forrásaihoz kórházakat és raktárakat építenem alkalmas helyen.

És végre harmadszor, hogy kötelezzék magukat a telep tulajdonának megvédelmezésére.

A tolmácsom alig végezte el a beszédét, midőn valamennyien örömkiáltásokban törtek ki, és azt mondták, hogy nem kétkedhetnek a király jó szándékaiban, miután más országok helyett éppen hozzájuk küldött hajókat és csapatokat, amelyek őket ellenségeik ellenében támogatni fogják. Kijelentették, hogy ezentúl elismerik őt barátjukul, és hajlandók nekem átengedni a területet, amelyen a telepem alapítását megkezdtem, ha eskü alatt kötelezem magamat, hogy nem építek erődöket. Ami az ország belsejében általam kívánt területet illeti, azt mondták, hogy ezt a dolgot fontolóra fogják venni, de esküt kívántak annak elismeréseül, hogy semmi jogom sincs felettük, hanem csupán az egyszerű jóbarát címére fogok szorítkozni, és ily minőségben fogom őket támogatni ellenségeikkel szemben.

Miután ezen ajánlatokat elfogadtam, szövetségünket ünnepélyes esküvel erősítettük meg. E szertartás után, amelyet ők cabarnak neveznek, áldomás következett, s a bennszülöttek ez alkalommal megittak egy hordóra való égettbort, amelyet szétosztottam köztük. Új barátaim aztán visszatértek illető faluikba, ahol újabb ünnepélyeket tartottak annak örömére, hogy megnyerték a francia király barátságát.

3-án elküldtem az expedícióm alá rendelt "Postillon" nevű hajót Saunier úr vezénylete alatt, azzal a paranccsal, hogy menjen Foul-Pointbe és kergesse el azon egyéneket, akik a bennszülötteket fel akarják izgatni a telepem ellen, biztosítsa Hiavit, a tartomány királyát és főnökét barátságomról, adja át neki ajándékaimat és beszélje rá őt, hogy kérjen tőlem segítséget a fariavák ellen, akikkel háborút viselt. Ez látszott előttem a legbiztosabb módnak arra, hogy engedélyt nyerjek Foul-Point-ben egy állomást létesíteni.

9-én Őfelsége "Le Dauphin" nevű hajója elindult az Isle de France-ba, miután elláttam égettborral és rizzsel, amelyre legnagyobb szüksége volt.

Embereimtől értesülvén, hogy a szerecsenek esküjök ellenére éjszaka idején bántalmazzák az őröket, és Senaut úr, a raktárőr is egyidejűleg panaszt emelvén aziránt, hogy a raktárakat megrabolták, értesítettem a törzsfőnököket, hogy ha valamely bennszülött az őrállomásokhoz közelednék éjnek idején és nem felelne az őr kérdésére, amint elhatároztatott, kénytelen lennék rálövetni. A főnökök e figyelmeztetésemre csak azt felelték a tolmácsaimnak, hogy ha egy szerecsent megöletek, ők helyette tíz fehéret fognak megölni. Ugyanezen este, egy szerecsen, szagájával felfegyverkezve, több társa kíséretében egy raktár előtt álló őrszem közelébe ment és ahelyett, hogy a kérdésére felelt volna a szagáját rádobta, az őrök ennek következtében rájuk lőttek, egyet megöltek és kettőt megsebeztek közülök. E tény, noha igazságos volt, a bennszülöttek előtt méltó oknak látszott a panaszra és megtorlásra, amelynek azáltal iparkodtam elejét venni, hogy eltávolítottam őket előőrseinktől. Hogy e célt, embereim veszélyeztetése nélkül elérhessem, négy törzsfőnöknek azt az ajánlatot tettem, hogy adják el nekem faluikat, amelyek Louisbourg körül léteztek. A főnökök beleegyeztek és kiürítették a falukat, mihelyt a kikötött árt megkapták, én pedig azonnal parancsot adtam a kunyhók felgyújtására. Ily módon urává lettem az egész területnek, és embereimnek is kevesebb alkalmuk nyílt a kicsapongásokra.

E hó 11-én Őfelsége "Roland" és "L'Oiseau" című hajóira harminc ökröt küldtem. Noha a szerecsenek visszavonultak és faluik vételárát megkapták, mégse mondtak le azon szándékukról, hogy elpusztítsák a telepet. Egy szabad szerecsennőtől arról értesültem, hogy rajtam kezdve, valamennyünket meg akarnak mérgezni élelmiszerekkel, amelyeket tőlük vásárolni fogunk. Ennélfogva megtiltottam embereimnek, hogy bárminemű élelmiszert vásároljanak a bennszülöttektől, hacsak azok előbb nem ettek belőle. Ez a próba egy szerecsen életébe került, mert amint megkóstolt egy gyümölcsöt, amelyet eladásra kínált, élettelenül rogyott le. Cinkosai e szomorú eseményről értesülvén, amely tervüket elárulta, átmenekültek a folyamon és fákat döntöttek ki, hogy az átkelést nekünk lehetetlenné tegyék. Hasonlóképpen egy szakaszra is lőttek, amelyet kémszemlére küldöttem ki.

Másnap egy Szilulut nevű főnök találkozót kért tőlem egy erdő közelében, azon ürügy alatt, hogy meg akar hódolni. E szokatlan kívánság, azzal a körülménnyel párosulva, hogy vonakodott eljönni a kormányzósági székhelyre, azt a gyanút ébreszté bennem, hogy árulás van tervben; ennélfogva embereket küldtem ki, hogy őt szemmel tartsák, és csakhamar megtudtam, hogy Szaphirobai főnöknek esküvel kötelezte magát, hogy engem meggyilkol, és háromszáz fegyveres szerecsennel várta megérkezésemet, míg az erdőben jelentékeny számú fegyveres volt elrejtőzve. Ezen aljas merényletet meghiúsítandó, kiküldtem két ágyút ötven önkénytessel, két tiszt vezénylete alatt. Embereim oly hévvel támadták meg az ellenséget, hogy a nagyszámú szerecsencsapaton rémület vett erőt. Némelyek visszavonultak a mocsarak közé, mások a dereglyéikre futottak, ahonnét erősen, de sikertelenül lődöztek. Ekkor kényszerítve láttam magamat ágyúimat rájuk irányozni. A legelső golyó felborította legnagyobb dereglyéjüket, és néhány szerecsent megölt. Ezen esemény után két nappal egy néger nőtől, akit kém gyanánt használtam, arról értesültem, hogy Szaphirobai és Szilulut, Raullal egyesülve szövetkezni szándékoznak a szomszéd tartományokkal a telep végleges elpusztítására. E veszélyes összeesküvés eredményeinek elejét veendő, őrnagyomnak meghagytam, hogy éjjel tizenegy órakor, hatvan önkénytessel szálljon a "Roland" és a "L'Oiseau" csónakjaira, és támadja meg egyenesen az ellenséges tábort, amely körülbelül hat angol mértföldnyire volt tőlünk. A csapatok reggel partra szálltak, azonnal megrohanták és az erdőkbe kergették az ellenséget, aztán felgyújtották a falut, és feldúlták az erdőket. Ez az expedíció helyreállította a telep nyugalmát, és én őrnagyom és mérnököm kíséretében személyesen elmentem megtekinteni a Louisbourg-tól csak két angol mértföldnyire levő és valamivel emelkedettebb talajú szigetet, amelynek D'Aiguillon a neve.

Itt elrendeltem egy sütőkemence, egy kórház és egy sánc építését, amely utóbbinak rendeltetése volt a Discovery-hegy tövében létező botanikus kertet megvédelmezni.

Március 21-én Őfelsége két hajója a "Roland" és a "L'Oiseau" útra kelt, az egyik Franciaország, a másik az Isle de France felé. Kerguelen úr tizenhét embert hagyott hátra, akik skorbutban szenvedtek.

26-án Szaphirobai ajándékokat küldött, és békéért könyörgött. Küldötteinek azt feleltem, hogy a telep ellen intézett merényleteik után bocsánatért és nem békéért kellene könyörögniök, és hogy nem fogok nekik megbocsátani mindaddig, míg Rault elismerik főnöküknek, akinek gyalázatos magaviselete a telep elleni támadásukban nyilvánult. Végre követeltem, hogy pusztuljanak a folyamról, amelyen a hajózásnak a számunkra nyitva kell állni. Visszavonultak azon ígérettel, hogy kívánataimat teljesíteni fogják; de már másnap kézzelfoghatólag meggyőződtünk az ellenkezőről, mivel a folyam tele volt a sok gyümölcs alatt görnyedező fákkal. Azonnal parancsot adtam e dolog megvizsgálására, és rögtön megtudtam, hogy Szaphirobai az egész folyót elborította tanguinnal, amelynél erősebb mérget a bennszülöttek nem ismernek, és meg akarta mérgezni a folyamot, amelynek vize egyedüli ivóvizünk volt. Csapataim megmentésére kénytelen voltam megtisztíttatni a folyamot, és egy csapat bennszülöttet, akiket önkényteseim fogadtak fel és vezényeltek, kiküldeni oly célból, hogy a folyam szomszédságában levő összes ilynemű fákat kivágják és elégessék. Ezen elővigyázati rendszabály, bár költséges, de múlhatlanul szükséges volt, mert csak általa menekülhettünk a biztos végpusztulás elől.

30-án elmentem Manambiába, ahol egy hegyen réztartalmú kőzetet találtam. E felfedezésről jelentést tettem a miniszternek, miután szigorúan megtiltottam volna, hogy bárki is ezen érces érhez nyúljon.

1774. ápril 1-én. Néhány angontzi törzsfőnök megjelent nálam, felajánlani a barátságát. Megígérték, hogy alkalmazkodni fognak a korábbi cabarokban létrejött megállapodásokhoz, és egyúttal különös kegy gyanánt arra kértek, hogy létesítsek kereskedelmi összeköttetést a területükkel. Ennek következtében egy ügynököt küldtem ki négy önkénytessel és bizonyos mennyiségű árucikkel.

Április 1-je és 2-ka közt éjjel személyesen vizsgálván meg előőrseimet, észrevettem, hogy két önkénytes hiányzik fegyverestül és podgyászostul. E körülmény azt a gyanút ébresztette fel bennem, hogy megszöktek, és a következő napon beérkezett jelentések meggyőztek gyanúm alaposságáról. Ez esetben nem vehettem a csapataim hasznát, mert a vidéket csak nagyon hiányosan ismerték. Egy csapat szerecsent küldtem tehát a szökevények után, a saját csapatombeli tisztek vezénylete alatt. Ezen elővigyázati intézkedés annál szükségesebb volt, mert máris arról értesültem, hogy másik ötven önkénytes és köztük két tiszt is követni szándékozik a két szökevényt. E második bajnak elejét veendő, fegyver alá parancsoltam az egész csapatot, és miután szemlét tartottam felettük, lerakattam velük a fegyvereiket, "jobbra át"-ot vezényeltem, és félreállítottam őket fegyvereik nélkül, amelyeket a lakásomra vitettem. Ugyanazon este a két szökevényt is visszahozták. Ezeket a haditörvényszék azonnal kihallgatta, egyet közülök vesszőfutásra ítélt, harminchárom önkénytest pedig kényszermunkára. Kiderült, hogy szövetséget akartak kötni a bennszülöttekkel a telep elpusztítására, s annak utána valamely magánhajón megszöktek volna.

6-án, Őfelsége "Postillon" nevű hajója, amelyet március 2-án Foul-Point-be küldtem, azzal a hírrel tért vissza, hogy Hiavi törzsfőnök, dacára mindannak, amit magánkereskedők a telep ellen beszéltek neki, komolyan óhajtja megnyerni barátságomat, és arra kér, hogy a területe közelében egy állomást alapítsak. Biztosított abbeli készségéről, hogy egy cölöpkaránt építtet kívánságom szerint, és mindent ami az ő, vagy a parancsai alá rendelt főnökök hatalmában áll, el fog követni a telep javára. Másnap a St. Mary-i törzsfőnökök jelentek meg azzal a kéréssel, hogy kölcsönös esküvel megerősítendő békességi és barátsági szerződést kössek velük. Egyszersmind arra is kértek, hogy egy állomást létesítsek a szigetükön, és bocsássam meg a mészárlást, amelyet azelőtt a franciákon elkövettek, és amelyre, mint mondták, a franciák kegyetlensége és zsarnoksága kényszeríté őket. Meg voltam győződve előadásuk igazságáról, és meg is ígértem, hogy elfeledem a történteket. Ennélfogva kölcsönös esküket váltottunk egymással, és én köteleztem magamat, hogy elküldök a szigetre egy megbízottat, megnyitni az égettbor- és árukereskedést, de a főnökök, kiküldött emberem biztonságáért, az életükkel lesznek felelősek.

9-én, az április 5-ki haditörvényszéken tárgyalt összeesküvésre vonatkozó vallatások, szembesítések és egyéb körülmények szükségessé tették egy második haditörvényszék egybehívását, amely a főbűnszerzőt vesszőfutásra, a második főcinkost megkorbácsoltatásra és a kevésbé bűnöseket vétkességi fokuknak megfelelő büntetésekre ítélte.

10-én Őfelsége postahajója, a "Postillon" tősjavítást (careening) igényelvén, miután nem rendelkeztünk se szurokkal, se kátránnyal, ezek helyett egy itteni mézgafajt használtunk, amelyet a bennszülöttek "ditti moenti"-nek neveznek, és amely e célra kitűnőnek bizonyult.

17-én elküldtem Őfelsége hajóját a "Grand Bourbon"-t egy századosból, egy hadnagyból, két altisztből és tizennyolc katonából álló csapattal Foul-Point-be ajándékokkal a tartomány főnöke, Hiavi számára, aki a testvérét küldte volt hozzám, hogy nevében barátsági esküt váltson velem.

20-án a szaphirobaik, akik kegyeimet újból megnyerendők Szilulutot a területükről elűzték és Rault főnöki rangjától megfosztották, megjelentek huszonkét előkelő törzsfőnök és több mint kétezer fegyvertelen bennszülött által képviselve. Legélénkebb megbánásuk ismételt kijelentései és esküjök megújítása után égettborral vendégeltem meg őket, és ajándékokat adtam nekik, amit a legnagyobb megelégedéssel fogadtak és újból megígérték, hogy azonnal el fogják hozni árucikkeiket, amelyeknek ára a cabarokban megállapíttatott. Másnap Raul főnök is megjelent bocsánatot kérni, és engedélyt, hogy a tartományban telepedhessék le, amit meg is engedtem neki azon feltétel alatt, hogy ne viselje a fejedelem címet.

Nagyon fontosnak tartván megismerkedni az ország belsejével, ahol a bennszülöttek elbeszélései szerint igen szép síkságok és a közlekedésre alkalmas folyamok léteznek, elküldtem Saunier fregatthadnagyot a Tingballe folyamon felfelé szemleútra. Saunier 26-án tért vissza ezen expedícióról, és azt jelentette, hogy e folyam hajózható húsz angol mértföldnyi távolságig a forrásaitól, és az ország belsejében éjszaknyugati irányt vesz, mielőtt azonban a forrásaihoz érne, két ágra szakad, amelyek közül szintén mindegyik hajózható húsz angol mértföldnyi hosszúságban. Hozzátette, hogy a folyam partján igen szép és jól mívelt síkságok terülnek el, valamint hegyek is, gyönyörű erdőkkel vannak elborítva, amelyeknek fáit könnyen és csekély költséggel el lehetne szállítani vizen a telepig. Ez a felfedezés nagy örömöt szerzett nekem, miután máris tudtam, hogy a folyamok három nagyon előnyös kereskedelmi piacot nyitnak meg előttem, egyet a Bombatok sziget nyugati részén, a másodikat az Ambre-foktól éjszak felé és a harmadikat Angontzi keleti részén, amelynek a közlekedésre alkalmas folyói valamennyien a Tingballeba szakadnak. Ennélfogva elhatároztam a telepet és a mívelést kiterjeszteni a különböző tartományokban is, mihelyt jelentékenyebb segélyt kapok annál, amelyet eddig kaptam az Isle de France-ról.

27-én a "Grand Bourbon" kénytelen volt visszatérni a révbe és élelmiszereket átvenni a Foul-Point-i szakasz számára.

A déli tartományok főnökei is megérkeztek ajándékokkal, barátsági esküt váltani velem, és felkértek, küldeném egyik tisztemet hozzájuk, hogy ott megtelepedjék és kereskedelmi összeköttetést létesítsen. Egy tolmácsot küldtem ki azon meghagyással, hogy ismerkedjék meg a különböző tartományokkal, amelyek közül némelyik kétszáz angol mértföldnyi távolságra fekszik a főhelytől; egyelőre azonban felfüggesztettem minden további intézkedést.

28-án este értesülvén Senaut raktárfelügyelő haláláról, meghagytam őrnagyomnak, hogy pecsételje le a pénztárt és az összes raktárakat, és állítson ki őröket a kapuk elé. Rossz magaviseletét illető jogos félelmeim alaposaknak bizonyultak másnap este, mikor leltárt vettünk fel a főraktárak s általában a rábízott összes kezelési ágak állapotáról. Minden a legnagyobb rendetlenségben maradt hátra, összes lajstromai a bevételekről és kiadásokról üresek voltak.

Siettetni akarván azon előnyös közlekedést, amelyet a szárazföldön akartam létesíteni a nyugati partokkal, és amely feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy kereskedelmi összeköttetésbe léphessek az afrikai partokkal, főleg pedig a szarvasmarhában és gyapotban rendkívül bővelkedő Bombatok tartománnyal, ugyanezen hónap 29-én elküldtem Mayeur tolmácsot egy altiszt és a szövetséges főnökök által rendelkezésemre bocsátott százötven szerecsen kíséretében, azon meghagyással, hogy útközben különböző telepeket szervezzen, az elsőt a Tingballe folyam forrásánál egy erdő végén, egy másodikat az erdő másik végén; továbbá egy erődöt építsen Angonavével a Bombatok tartomány alá tartozó szeklávok legelső falujával szemben; fedezze fel és vizsgálja meg a legközelebbi utat a nyugati partokra; kössön barátsági szerződéseket az ország belsejében lakó törzsfőnökökkel; győzze meg őket azon előnyök felől, amelyeket a fehérekkel való kereskedés által a maguk számára biztosíthatnak; figyelje meg haderejüket, hangulatukat, szokásaikat és a területeik égalját; alapítson állomásokat a később esetleg útnak indítandó árucikkek és kíséreteik számára, és végül, hogy semmiről se feledkezzék meg, ami a telep javát előmozdíthatná, és engem értesítsen mindenről, amit a megbízatása teljesítésének érdekében cselekedett. Mindenekfölött azonban utasítottam, hogy fürkéssze ki azon utakat, amelyeken legkönnyebb szerrel lehet átkelni az erdőkön és a hegyeken. Miután Mayeur ezen utasításokat és a szükséges élelmiszereket átvette volna, útnak indult összes embereivel.

30-án Őfelsége korvettjén, a "Necessaire"-en, Cordé úr parancsnoksága alatt megérkezett De Sanglier lovag századosom, húsz önkénytes, néhány irodai hivatalnok és néhány más egyén kíséretében, akik a szigeten szándékoztak megtelepedni.

Akkori helyzetünk annál szánandóbb volt, mivel néhány tisztem egyes szakaszokkal expedíciókra küldetett vagy betegen feküdt; a raktárak felszerelése hiányos, kezelése pedig még rosszabb volt; a kórházakban alig létezett némi gyógyszer, és orvosunk is hiányzott, aki gyógykezelhette volna a nélkülözhetlen munkától és az égalj forróságától teljesen kimerült önkényteseket. Ezen utóbbiakat kénytelen voltam a sáncok építésénél és a mocsarak eltöltésénél alkalmazni. A nappali fáradalmakat az éjszakai őrállás váltotta fel, amely a saját biztonságunk érdekében mellőzhetlen volt. Minden percben türelmetlenül vártam Maillart úr ígéreteinek teljesülését, de mink el voltunk feledve, vagyis inkább el voltunk hagyatva.

Május hónap legelső napjai annyira válságosak voltak és embereimet a betegség annyira elcsigázta, hogy orvos hiányában én magam voltam kénytelen őket azon ápolásban részesíteni, amelynek elvállalására saját érzelmeim és kötelességérzetem csakis buzdíthattak. De magam is nemsokára ugyanabba a szerencsétlen helyzetbe jutottam. Egy egész hétig ellenálltam a lázrohamoknak és a velük járó tűrhetetlen fejfájásnak. De végre nem levén képes tovább ellentállni, parancsot adtam, hogy szállítsanak át a D'Aiguillon szigetre, ahol jobb levegőt élvezhettem, és kissé kipihenhettem magamat fáradalmaimból. E célból a csapatom vezényletét Marin alezredesre, a térparancsnokságot pedig Marigni őrnagyomra bíztam, és családommal együtt elutaztam. A légváltozás némi megkönnyebbülést okozott, és lehetővé tette, hogy a családomat gondozzam, amely szintén lázbeteg volt. Seborvos hiányában magam vágtam eret a nőmön remegő kézzel; az eredmény szerencsére megfelelt óhajtásaimnak, és a nőm egészsége helyreállt.

14-én a "Grand Bourbon" másodszor is visszatért azon ürügy alatt, hogy nincs vize, noha Marigni úr elbeszélte előttem a hajón tett látogatást, amelynek alkalmával meggyőződött róla, hogy a vízkészlet elég volt több mint két hónapra. A hajó parancsnokának ezen üzelmei meggyőztek arról, hogy az Isle de France főhivatalnokainak utasításain alapuló okai voltak e viselkedésre; de miután egészségi állapotom még nem engedte, hogy e részben biztos értesüléseket szerezzek, elhatároztam, hogy alakoskodni fogok, és egyúttal azt is megtudván, hogy az alezredes és az őrnagy folyvást civódnak egymással, a családommal együtt hajóra szálltam, és átkeltem a szárazföldre, ahol legelső gondom volt megizenni a törzsfőnököknek, hogy ne jöjjenek többé hozzánk fegyveresen, egyidejűleg meghagytam az őrnagynak, hogy jobban őrködjék, mint valaha, nehogy váratlanul megtámadtassunk.

18-án Őfelsége "Grand Bourbon" nevű hajója harmadszor is útnak indult.

Felépülésem némi kímélést igényelt, ennélfogva műveleteimet elnapoltam június 1-ig. Nagy segítségemre volt Desmasures úr, a "Bouquinville" nevű hajó sebészének ápolása. A nevezett hajó betegségem alatt jelent meg a kikötőben. Helyzetünk annyira meghatotta Desmasures urat, hogy felajánlotta szolgálatait Marigni úrnak, aki az ajánlatot a legnagyobb örömmel fogadta el; de a legnagyobb szomorúságomra megtudtam, hogy mialatt betegvoltam, Marin alezredes és tizenöt önkénytes meghalt, dacára a seborvos ápolásának. Ezen érzékeny veszteség és a további veszteségektől való alapos félelem arra indított, hogy egybehívjam a tiszteket és eléjük terjesszem ama szándékomat, hogy embereket fogok kiküldeni egészségesebb fekvésű hely keresésére, ahova aztán azonnal áttelepednénk. Az indítvány egyhangúlag elfogadtatott, és a rögtön meghozott határozat következetében De Marigni úr másnap reggel indult egy szakasszal, emelkedettebb pontot keresni a Tingballe partján. Ugyanezen a napon a szomszédos tartományok főnökei eljöttek örömüknek kifejezést adni felgyógyulásom felett, és nyilvános mulatságot rendeztek, amelynél a puskalövéseket nem kímélték.

8-án Marigni úr visszatért kirándulásából, és értesített, hogy a folyamparton több szép síkságot szemlélt meg, hat-nyolc angol mértfölnyire a teleptől, de minthogy a távolságot a tengerparti mocsaraktól még nagyon csekélynek tartotta, elment körülbelül tizennyolc angol mértföldnyire a torkolatoktól, és ott megállapodott egy helyen, amelyet a bennszülöttek "az egészség mezejének" neveznek; e pontot találta a legalkalmasabbnak a telepítvény elhelyezésére, mert terjedelmes, jól meg van védelmezve egy hegy tövében, amelyen nagyon előnyösen lehetne egy erődöt építeni, és a folyamot nagy kiterjedésre ágyúink tüze alatt tartani. Ez a felfedezés nagyon kellemes volt, rám nézve, azonnal el is küldtem egy apróbb szakaszt egy tiszt vezénylete alatt a kijelölt hely megszállására és a levegő kikémlelésére, és a beérkezett kedvező jelentések következtében elküldtem Corbi urat kellő számú munkásokkal, hogy lehetőleg gyorsan építtessen lakásokat a mi számunkra és egy kórházat a lábadozók számára.

9-én a "Grand Bourbon" harmadik megjelenése a szakaszommal teljesen meggyőzött azon indokokról, amelyek a hajó parancsnokát arra indították, hogy három teljes hónapig e vizekben maradjon. Partra szállíttattam ama csapatot, amely a hajón jött és meghagytam Saunier úrnak, a "Postillon parancsnokának hogy készen álljon az elindulásra Foul-Point-be.

12-én a kezelési ágnál mint raktárfelügyelő alkalmazott Pruneau úr jelentést tett aziránt, hogy a király raktáraiban többrendbeli lopás követtetett el. Ennek következtében elrendeltem a legszigorúbb vizsgálatot, de miután a vizsgálat eredménytelen maradt, és erős gyanúim támadtak maguk a kezelési hivatalnokok ellen, egyik őrnagyomat bíztam meg azzal, hogy szemmel tartsa a viselkedésüket.

22-én Mayeur úrtól híreket kaptam aziránt, hogy sikerült utat törnie nyugat felé az Antanguin tartományig, amelynek főnökei azonban nem engedik őt tovább haladni. Azonnal kiküldtem Corbi urat egy altiszttel, tizenkét önkénytessel és huszonnégy, szintén fegyveres szerecsennel, hogy segítségére legyenek, és támogassák őt műveleteiben.

23-án a Sianie nevű főnök faluja, amely a településünktől nem volt messzebb egy puskalövésnyinél, kigyulladt, és a tűzi veszélyt csak úgy voltunk képesek elkerülni, hogy húsz kunyhót leromboltunk. Ezen esemény következtében főfontosságú dolognak tartottam e törzsfőnököt rábírni, hogy lakhelyét tegye át a folyam túlsó partjára. Bele is egyezett, miután megvásároltuk ama kunyhókat, amelyeket a tűzvész megkímélt.

28-án Őfelsége hajói a "Grand Bourbon" és a "Postillon" elindulóban levén, az előbbi az Isle de France, a másik Foul-Point felé, miután élelmiszereket kértek tőlem a legénység számára, meghagytam, hogy kiszolgáltassák nekik az összes hátralevő besózott húst és az égettbort, amelyet az Isle de France-ról kaptunk. Marigni úr is előadta, hogy feltétlenül szükséges visszaküldenünk néhányat az önkénytesek közül, ennélfogva eziránt is intézkedtem, de egyúttal célszerűnek tartottam ez alkalommal egyik tisztemet szintén elküldeni De Ternay és Maillart urakhoz együttesen intézett levéllel, amely a telepre nézve nélkülözhetlen tárgyak jegyzékét tartalmazta; jelesül vízszűrő-köveket, gyógyszereket, seborvosokat, a kórházi szolgálatban jártas szerecseneket, Őfelsége raktárainak kezelésére alkalmas egyéneket, nemkülönben finom lisztet és égettbort kértem. Egyidejűleg árucikkek elküldetését is szorgalmaztam, biztosítván ezen urakat, hogy ha a kívánt cikkeket megkapom, nemsokára abban a helyzetben leszek, hogy kilencszázezer font fehér rizst és háromezer ökröt szállíthassak nekik. Azt is előadtam a levelemben, hogy a szolgálat érdekére nézve főfontosságú volna két hajó, a rizs és az árucikkek szállítására a főnökök székhelyeitől a telepekig, valamint a csapatok szállítására is, amelyek eddig kénytelenek voltak a szárazföldi utat választani, mocsaras vidékeken keresztül, hogy eljuthassanak rendeltetésük helyére, ami nagymértékben előmozdította a halandóságot. E kéréseket megtoldottam azzal, hogy fizettessék vissza ama kilencvenhatezer százhatvanhat livre, amelyet én magam előlegeztem a madagaszkári kincstárnak a kezelési hivatalnokok felszólítására. Ezen összeg különböző árucikkek, élelmiszerek, italok és gyógyszerek bevásárlására fordíttatott, amelyeknek a főraktár teljes híjával volt. Végül megjegyeztem De Ternay úrnak, hogy csapataim szánalmas helyzete alig engedi meg nekik a rendes szolgálat teljesítését, ez okból tehát felkértem őt, hogy rendeljen ki segítséget a számomra, és engedje meg a tisztnek, akit egyenesen e célból küldtem az Isle de France-ra, katonákat és munkásokat toborzani és magával hozni a sziget ama lakóit, akik Madagaszkárban kívánnának megtelepedni.

1774. júliusban. A "Grand Bourbon" útnak indult, és én azzal a reménnyel láttam útra kelni, hogy sürgető előterjesztéseim rá fogják bírni az Isle de France kormányzóságának urait intézkedések megtételére, amelyek ily válságos és viszontagságos állapotban, mint a mienk, múlhatlanul szükségesek voltak, és hogy nemsokára látni fogom az annyiszor ígért kellékek megérkezését. De mint nemsokára tapasztalni fogjuk, a telepítvény végleges elhagyatása el volt határozva.

Ugyanezen a napon Őfelsége briggjét, a "Postillon"-t Foul-Point-be küldtem, és a hajó parancsnokának, Saunier úrnak tüzetes parancsot adtam, hogy szemmel tartsa mindazon magánhajókat, amelyek esetleg a St. Mary-i Foul-Point-i révben horgonyoznak, és behatólag tudakozódjék az illető hajósszemélyzet magaviselete felől.

Rendkívül kimerült állapotunk néhány törzsfőnökben, akik a szeklávok által meg voltak vesztegetve, megérlelte azt a szándékot, hogy megszegjék barátsági és hűségi esküjöket. De szerencsére ez irányban figyelmeztettek más főnökök, akik nagy ragaszkodással viseltettek hozzám, és dacára embereim kimerült állapotának oly szilárdul viselték magukat, hogy meghiúsították az áruló törzsfőnökök terveit, éjszaka idején beszorították egy erdőben levő táborukba és végképp tönkreverték őket.

Őrnagyom, De Marigni úr, aki korábbi érdemeiért elnyerte a Szt. Lajos-rend keresztjét, és műveleteimben mindenkor segítségemre volt, ebben az időtájban szintén a vidéken járványos betegségbe esett. Állapota napról napra rosszabbra fordult és annál több okom volt a derék tiszt élete miatt aggódni, mivel teljesen kimerült a folytonos fáradalmakban. A fiam szintén megbetegedett. Mialatt ama leverő gondolatokkal töprenkedtem, amelyeket szerencsétlen állapotuk keltett bennem, hírül hozták, hogy két munkás, egy ács és egy fegyverkovács megszökött, és a "Grand Bourbon" csónakján látták őket, mielőtt a nevezett hajó a horgonyait felszedte. Azonnal kiküldtem néhány embert a hajó megmotozására, de oly jól el voltak rejtve, hogy nem lehetett rájuk találni. Méltán megbotránkoztatott e viselkedése a hajóparancsnoknak, aki, noha Őfelsége szolgálatában állt, mégis bátorkodott a zsenge telepítvényt megfosztani ily szükséges munkásoktól (e megszöktetés következtében tényleg fegyverkovács nélkül maradtam). Azonnal tudósítottam is az esetről az Isle de France kormányzóit, és elhatároztam a legelső alkalommal értesíteni róla a minisztert.

Egészségem, amely hosszú ideig meg volt ingatva, most néhány napig a legborzasztóbb megpróbáltatásokon ment keresztül. Egyetlen fiam, báró Benyovszky Károly Móric Lajos Ágoston végtelen szomorúságomra meghalt a járványos betegségben, e hó 11-én reggel hét órakor, és e hó 12-én őrnagyom, De Marigni úr, akinek életét annyira féltettem, szintén elhunyt, délelőtt tíz órakor. Egyenlően gyászoltam őt én magam úgy, mint csapataim összes tisztikara. Az én lázbetegségem is naponkint erősebbé lett, és végre kényszerített elutaznom az "egészség mezejére". A louisbourg-i cölöpkarán puhafából készült, és miután nagy terjedelménél fogva a kevés még fennmaradt nép nem védelmezhette meg, egy erődöt építettem, amelynek a Lajos-erőd nevét adtam. A vidéken található legjobb fából épített, hármas cölöpzettel, kívülről gyöplejtő által volt megerősítve és széles mellvédje elősegítette ágyúink használatát. Ezenkívül előretolt védművek is fokozták ellentállási képességét. Ezen erőd vezényletét De Vienne főhadnagyra bíztam, aki alá hatvanhat katona volt rendelve a kellő számú altisztekkel, én magam pedig harminc lábadozóval elindultam az "egészség mezeje" felé, ahova e hó 20-án megérkezvén, piacot szerveztem: rizs, szarvasmarha és fa bevásárlására, ami kívánságom szerint meg is történt. Néhány nap múlva kezdtem felgyógyulni, néhány önkénytes is sokkal jobban érezte magát, noha csak az itteni szokás szerint épült kunyhókban laktak, amelyekbe az eső meglehetősen behatolt.

23-án jelentést kaptam, hogy a "Bouquinville" nevű brigantine útra kelt. E hajón a gyarmat sürgető szükségleteinek fedezésére több mint negyvenezer livre értékű árucikkeket vásároltam, és ezen összegről a kapitánynak az Isle de France kincstára által fizetendő váltót adtam. A hónap hátralevő részét lakások építtetésére és a talaj megtisztogattatására használtam fel.

1774. augusztus 5-én a szeklávok küldöttsége jelent meg előttem azzal a kéréssel, hogy kereskedelmi telepet állítsak fel náluk, de megtagadta az engedélyt erődök építésére. E feltétel szándékaimmal ellentétben levén, kérésüket megtagadtam.

13-án Őfelsége briggje a "Postillon" visszatért a révbe, és a hajó parancsnoka, Saunier úr jelentette, hogy St. Maryban egy Savournin nevű ember kereskedést űzött a vele közölt ismételt tilalmak ellenére, miután pedig végre a telepítvény és eredete felől gyalázkodó kifejezéseket engedett meg magának, a király nevében letartóztatta és az öbölbe szállította őt. Egy Oliver nevű egyén hasonlóképpen előkészületeket tett Foul-Point-ben kereskedést űzni, ezen utóbbi azonban mégis számot adott neki a műveleteiről, és igazolta magát azzal, hogy nem bírt tudomással a tilalomról.

Az Isle de France főhivatalnokainak közös levele arról tudósított, hogy értesülvén a madagaszkári telep sürgető szükségeiről, kibérelték a "La Flore" nevű hajót, amellyel árucikkeket fognak küldeni. A közös érdek ennélfogva azt követeli, hogy a hajó azonnal elinduljon a főtelepre kirakodni, és mint az Isle de France főhivatalnokai szintén megjegyezték, cserébe átvenni a küldött árukéval egyenlő értékű rizst. Savournin és Fayuse hajóskapitányoktól ellenben arról értesültem, hogy két tonnára való árujuk sincs a hajón Őfelsége madagaszkári raktára számára, sőt a hajó nem is Őfelsége költségére béreltetett ki, hanem ellenkezőleg, a tulajdonosok írott szerződést kötöttek Maillart úrral, azon kötelezettség mellett, hogy a Fort-Dauphinba mennek, és ott árukat vesznek át az Isle de France számára, és ennélfogva felszólításom dacára se vehetik át tőlem a rizst.

Méltán meg levén lepetve az Isle de France kormányzóságának ezen eljárása felett, amely okot adott azon feltevésre, hogy a sziget kormányzói gúnyt akarnak velem űzni, Őfelsége nevében megtiltottam Savournin úrnak a kereskedést az ország déli részeivel. Erre ő azzal az ajánlattal állt elő, hogy évenként százezer livre-t fog fizetni a királynak, ha kizárólagos szabadalmat nyer az öböl fokától Foul-Pointig kereskedést űzhetni. Ezen ajánlatot előnyösnek és a szolgálat érdekében levőnek tartottam, ennélfogva a megállapított feltételeknek megfelelő okmányt állítottam ki a számára.

15-én a navani bennszülöttek a rabló Szilulut vezénylete alatt éjszaka idején eljöttek azzal a szándékkal, hogy megrabolják a rizsföldeket, de az őrök által meglepetvén, megfutamodtak. Másnap egy tolmácsot küldtem hozzájuk, figyelmeztetendő őket, hogy éljenek békében velünk, és ne ismételjék többé merényletüket, ha el akarják kerülni méltó bosszúállásomat. Tolmácsomnak puskalövésekkel feleltek, és a vele elküldött munkások közül hármat megöltek, hatot megsebeztek. Ezen esetről értesülvén, harminchat önkénytesből álló szakaszt kellő számú tisztek vezénylete alatt kiküldtem azzal a paranccsal, hogy éjjel megtámadják az ellenségét, és az összes navani szerecseneket felkoncolják. De a pártomon levő törzsfőnökök nem tartották célszerűnek, hogy fehéreket küldjek ki, hanem magukra vállalták a dolgot, és körülbelül hétszáz jól felfegyverzett szerecsent rendeltek ki ezen expedícióra. De Sanglier századosnak parancsot adtam, hogy egy szakasz élén kövesse és támogassa őket. Mialatt ezen expedícióra vonatkozólag az alkudozások folytak, Oliver úr, aki magát teljesen igazolta, de akit eltiltottam a kereskedéstől a telep összes állomásain, egyfelől belátván, hogy az utazása nagyon sok költségébe kerülne, ha rakományát vissza kellene vinnie az Isle de France-ra, másfelől tudomással bírván a kellékek hiánya által okozott sürgős szükségeinkről, ajánlatot tett, hogy eladja a hajóját a királynak, harmincnégy szerecsennel és némi árucikkel együtt. Az ajánlatot elfogadtam, és parancsot adtam az alku megkötésére a raktárfelügyelők és egyéb ezen ágban működő hivatalnokok következő felbecslése alapján:

21-én Savournin úr és a hajóorvos jelentették, hogy a hajó legénysége közül néhányan ragályos betegségbe estek. Elrendeltem, hogy átszállítsák őket a D'Aiguillon-szigetre, és ott vesztegzár alatt tartsák. A betegség himlőnek bizonyult.

23-án Sanglier lovag százados, aki a Navan ellen kiküldött szakaszt vezényelte, visszatért Louisbourg-ba, és jelentette, hogy a csapatát szállító dereglye felborult és e körülmény a hadi műveleteket késleltette; de e baleset dacára a szövetséges törzsfőnökök csapatai megostromolták parancsom szerint az ellenség fő faluját, noha sáncokkal, cölöpekkel és mély árkokkal jól meg volt erősítve, és e rablófészek az ostrom után a lángok martalékává lett.

Másnap néhány tartomány különböző főnökei kijelentették a cabarjukban, hogy emiatt a navaniakat árulóknak és hitszegőknek tartják és ennek következtében rabszolgákul nyilvánítják. Az utóbbiak ennek hírét vevén, a sziget éjszaki részére menekültek.

Szeptember 2-én tapasztalván, hogy helyzetünk napról napra válságosabbá fajul, és miután ezenfelül is folyvást zaklattattam az Isle de France főhivatalnokainak cselszövényei által, akik emisszáriusokat küldtek Madagaszkárba, hogy a bennszülötteket ellenem fellázítsák, alapos okom volt attól tartani, hogy gyönge helyzetünk ezen utóbbiakat fel fogja bátorítani, kiirtásunkra irányzott régi szándékuk megvalósítására; főfontosságú dolognak tartottam tehát szövetségeseinktől fegyveres segélyt kérni, amely bennünket szükség esetén védelmezzen.

E nemzetnél egy épp oly kegyetlen, mint sajátszerű szokás uralkodik emlékezetet meghaladó időktől fogva. Valamennyi gyermeket, aki természeti hibával vagy oly napon születik, amelyet szerencsétlennek tartanak, megölik mindjárt a születése után. Legtöbbnyire a vízbe fojtják és volt alkalmam e kegyetlen szokás szemtanúja lehetni, mikor Louisbourg-ba visszatértem a folyamon. A szerencse úgy akarta, hogy elutazásom napján alkalmam nyílt megmenteni háromnak az életét e szerencsétlen gyermekek közül, akiket a vízbe akartak fojtani. A Lajos-erődbe vitettem őket és miután nagy cabart hívattam egybe, rábírtam a törzsfőnököket, hogy esküvel kötelezzék magukat, jövőre ezt a kegyetlenséget nem gyakorolni. Életem legboldogabb napjának tekintettem ezt a napot, amelyen sikerült megszüntetnem e gyalázatos szokást, amely a vallás vagy valamely undok előítélet szülötte volt.

4-én az antamboni főnökök egyike tudósított, hogy Mahertom, Raboet, Campan és Szaphirobai főnökök szövetkeztek meggyilkoltatásomra. Azonnal elküldtem egy tolmácsot a főnökökhöz azzal a meghagyással, hogy kérdezze meg őket a szándékaik felől. Mahertom tagadta, hogy efféle összeesküvéshez csatlakozott volna; Raboet azonban megvallotta, hogy ő volt a nyolcadik, aki esküvel kötelezte magát, hogy engem meg fog ölni, és a feketék alig bírták magukat megtartóztatni, hogy rá ne rohanjanak, és le ne mészárolják őt.

5-én az Ágoston-erőd, amelyet a fennebb említett hegyen építtettem, elkészülvén, őrizetére az udvar további rendeleteinek megérkezéseig tizenhat embert küldtem ki, és hat darab földet osztottam ki köztük a környéken, hogy azt mívelés alá vegyék.

7-én a vezénylő tiszt azon értesítése folytán, hogy a királyi raktárakban tetemes lopások történtek, amelyekről a raktári felügyelő nem tett jelentést, ezen utóbbit elfogattam és kihallgattam a Picard és Julian nevű egyéneket, akik azzal vádoltattak, hogy az árucikkeket eladják a bennszülötteknek. A vizsgálatból kiderült, hogy ez a két ember, aki a raktári felügyelő hanyagsága következtében csaknem teljesen szabadon kezelte az árukat, azokból jelentékeny részt a saját céljaira fordított. Ennélfogva Juliant visszaküldtem Franciaországba a "Postillon" hajón, Picardot pedig az Isle de France-ra az ellenük folytatott vizsgálat eredményéről szóló értesítéssel. A két gonosztevőnél talált áruk visszaadattak a raktári felügyelőnek.

8-án a szeklávok eladásra kínáltak kétszázötven ökröt, amelyeket szívesen megvásároltam, mert meg voltam róla győződve, hogy nagyon előnyös dolog kölcsönös kereskedést űzni a telep és a gazdag tartomány közt.

12-én küldöttek érkeztek Hiavitól, a Foul-Point-i nagy főnöktől, százhúsz fegyveres kíséretében, és értesítettek, hogy idejövetelük célja engem a szaphirobaik ellen támogatni, akik titkos szövetségre léptek a déli részeken lakó szerecsenekkel. Egyúttal bejelentették, hogy e csekély csapat után egy jelentékenyebb számú fog megérkezni. A szaphirobaik értesültek ezen esetről és el készültek hagyni a tartományukat, de mikor tolmácsaim kijelentették előttük, hogy a bűnbocsánat a töredelmességüktől és attól függ, hogy, amint tőlük követeltem, esküvel kötelezzék magukat lemondani a gyermekgyilkolás undok szokásáról a fennebb említett esetekben - 13-án valamennyien megjelentek Louisbourg-ban nejeikkel együtt és érvelésem által meggyőzetve, a legnagyobb készséggel megesküdtek, hogy ezentúl nem fogják többé gyermekeiket megölni, mint eddig tették. Ezt a nevezetes esküt természetesen nagy áldomás követte, amelyhez a francia nemzet becsülete érdekében én is illőnek tartottam hozzájárulni, és ez okból megparancsoltam, hogy égettbort és ajándékokat osszanak szét a szaphirobaik közt.

14-én néhány, a St. Mary-i és egyéb szövetséges tartománybeli főnök küldöttsége jelent meg előttem közel hatszáz ember kíséretében, azzal a figyelmeztetéssel, hogy a szaphirobaik háborgós és kétszínű nép; ismételt esküik dacára sem szűnnek meg a déli tartományokat a mi kiirtásunkra izgatni. Az említett csapat ellenben a mi védelmünkre jött. A helyzet, amelyben e figyelmeztetés után találtam magamat, a következő gondolatokat keltette bennem: a szaphirobaik áruló hajlamait nagyon is jól ismertem, megfenyíttetésük csupán az igazságszolgáltatás ténye volna de ha háborút indítok ellenük, veszélyeztetem embereimet, akik ezen országban oly nagy értéket képviselnek, ezenfelül ha a szaphirobaikat kiirtom, véget vetek a területek művelésének, és az Isle de France kormányzóinak rosszakarata folytán alapos okom van attól félni, hogy hosszú ideig még a legszükségesebb segélyt se fogom megkapni a szigetről. Ennélfogva a telepre nézve nyilván nagyon hátrányos volna elkergetni egy népet, amely az életfenntartás és a kereskedelem leglényegesebb eszközeivel el levén látva, az egyedüli támasz volt, amelyre számolhattam. E megfontolásokból kiindulva legelőnyösebbnek tartottam a déli tartományokat ajándékokkal megnyerni, és a szaphirobaikat ellenben hízelgő ígéretekkel féken tartani. Ha azonban az utóbbiak árulásuk által arra kényszerítenének, hogy őket elűzzem, elhatároztam felszólítani a szambariveket, hogy jöjjenek és vegyék birtokukba a szaphirobaik területét.

15-ére nagy gyülekezetet hívtam egybe. Ez alkalommal a hűségi eskük megújíttattak, és egyúttal elhatároztatott, hogy mindazon főnökök, akik ezentúl titkos gyülekezeteket tartanának, a falujukból elűzessenek, földjeik a telep javára elkoboztassanak, családjaik pedig rabszolgaságra ítéltessenek; mindazok, akik a telepet támadás esetén nem védelmeznék, elveszítsék a földjeiket, a szaphirobaik pedig bírságul húsz ökröt fizessenek, ami azonnal meg is történt.

A cabar után több tartományból számos nő érkezett, akik a maguk részéről megújítani és a főnökök által is megújíttatni akarták azon esküt, hogy az újszülött gyermekek soha és semmiféle ürügy alatt se fognak megöletni, és sürgetően kértek, hogy hozassam haza a feleségemet, akit gyöngélkedő egészségénél fogva, légváltoztatás céljából, az Isle de France-ra küldtem, mert, mint mondták, az ő kezébe akarják letenni az esküt, amely különösebben a nőket illeti, miután célja az ő közvetlen szülötteik életének megoltalmazása. Kifejezték reményüket, hogy nemsokára látni fogják a feleségemet, miután kérésük összhangzásban van a törvényeikkel. E kívánság annyira természetesnek látszott előttem és annyira megfelelt szándékaimnak, amelyek a bizalmuk megnyerésére voltak irányozva, hogy komolyan kezdtem foglalkozni azzal a gondolattal, hogy elküldjek Benyovszkyné asszonyságért, ha mindjárt az egészségét kockáztatnám is.

19-én Descotti tolmácsot a szambarivekhez küldtem, kieszközölni, hogy e nagy tartomány teljesen hozzánk csatlakozzék, én magam pedig visszatértem az "egészség mezejére", ahol eltávozásom óta semmi nevezetesebb dolog se történt.

20-án a "Belle Artier" nevű magánhajó Auger úr parancsnoksága alatt a révbe érkezett, és parancsot hozott Maillart úrtól, hogy az Isle de France számára háromszázezer font fehér rizzsel rakodjék meg; miután azonban a hajóskapitánytól megtudtam, hogy ez a rizs az övé volna, miután azt megvette Maillart úrtól mázsánkint tizenhat livre-ért, és eladni szándékozik a Jóremény-fokon, megtagadtam a kiszolgáltatást, annyival inkább, mivel a rizs mázsáját a helyszínén eladhattam huszonkét livre-ért. Ekkor Auger úr felkért, szolgáltatnám ki neki az értéket rabszolgákban. E kérését nagyon szívesen teljesítettem, minthogy ily módon megszabadulhattam a rabszolgáimtól, akik közül sokan oly helyzetben voltak, hogy nagyon könnyű szerrel megszökhettek.

Ugyanazon hajó De Ternay és Maillart uraktól levelet is hozott a számomra, amelyből nagy örömmel értettem meg, hogy a kormányzók egy raktárfelügyelőt és a kezelési ágban alkalmazandó egyéneket küldtek Madagaszkárba, Des Assisses úr kíséretében, aki mint árubiztos (supercargo) fog működni. Az utóbbi a "Belle Poule" nevű hajón érkezik, amely nemsokára meg fog jelenni Louisbourg-ban árucikkekkel. Ennélfogva rendeletet adtam, hogy Aumont úr raktárfelügyelő és emberei jelenlétében leltár vétessék fel a király raktáraiban létező összes tárgyakról, és meghagytam, hogy azok Des Assisses úrnak átadassanak.

Ezen új hivatalnokok megérkezése utáni napon arról értesültem, hogy e fiatalemberek nem elégedvén meg a közönséges nőkkel, berontottak a szerecsenek kunyhóiba és fegyveres kézzel megkísérlették a férjeket kényszeríteni, hogy átengedjék nekik a nejeiket. A szaphirobaik főnökeitől egyidejűleg érkezett panaszok megerősítették e jelentést, ennélfogva a fiatalemberek felkeresésére katonákat küldtem ki, akik elfogták és börtönbe zárták őket.

De miután új orvosaink is köztük voltak, akiket pedig a kórházi szolgálatnál teljességgel nem nélkülözhettem, szabadon kellett őket bocsátanom, valamint a kezelési hivatalnokokat is, akik a kihágásokban részt vettek és akiknek e viselkedése után alapos okom volt félni, hogy a raktárakban, főleg a bevételi és kiadási számlák körül visszaélések fognak történni. De miután Maillart úr a levélben sürgetően kért, hogy teljes bizalmat helyezzek az általa kinevezett egyénekbe, belenyugodtam, noha meg voltam róla győződve, hogy legelső választása az árubiztos személyére vonatkozólag jelentékeny veszteségeket okozott a király raktárainak.

24-én az udvarnak szóló leveleimet utasításaimmal együtt átadtam Saunier úrnak, Őfelsége "Postillon" nevű briggje parancsnokának valamint huszonöt szerecsent is, Pereheron úrnak, az Isle de France és Bourbon-szigetek ügynökének címezve, aki őket át fogja szolgáltatni Auger úrnak a Jóremény-fokán, a háromszázezer font rizs ára fejében. A "Postillon" másnap útnak indult Franciaország felé.

28-án értesítést kaptam La Boulaye úrtól, akit az Isle de France-ra küldtem embereket toborzani a telepítvény számára. Jelentéséből megértettem, hogy nagy nehézségek legyőzése után sikerült szerződtetnie néhány munkást, és csak kedvező alkalmat vár, hogy azokat elküldhesse Madagaszkárba. Főfontosságú dolognak tartottam elutazásukat siettetni, e célból tehát elküldtem Őfelsége "Le Coureur" nevű hajóját Desmousseaux úr parancsnoksága alatt, sürgönyökkel De Ternay és Maillart urak számára. Az utóbbit értesítettem az általa küldött írnokok viselkedéséről, és De Ternay urat hathatósan sürgettem, hogy embereket küldjön csapataim erősítésére, mert enélkül nem volnék képes telepeket szervezni a szeklávok országában.

30-án a "La Flore" nevű magánhajó, Fayeuse úr parancsnoksága alatt elindult a révből százhatvanezer font rizzsel, amelyet cserébe kapott az Őfelsége raktáraiba elhelyezett tengeri sóért.

1774. október 1-jén a tolmács, akit Manaharba küldtem, jelentést tett, hogy a rábízott misszió teljesen sikerült, a szambarivek semmit sem óhajtanak annyira, mint barátságunkat a maguk számára biztosítani; készek elhagyni a hegyeiket és megtelepedni a szaphirobaik területén, ahonnét háború idején négyezer emberrel jöhetnek a telep segítségére. Miután azonban tolmácsom parancsaim értelmében csak a saját nevében alkudozhatott velük, néhány törzsfőnök fog előttem küldöttek minőségében megjelenni, elintézendő ezen ügyet, amely rájuk nézve főfontosságú, miután barátságomat biztosítandja nekik és a védelmem alá helyezi őket. E jó hírnek nagyon megörültem, miután ily módon képes leszek a szaphirobaik ellen háborút viselni, amely csaknem elkerülhetlen volt. Azonnal létesítettem is egy állomást e barátságos nemzetnél, hogy ragaszkodását biztosítsam magamnak.

2-án megint visszatértem az "egészség mezejére", ahol Mayeur és Corbi urak, akiket nyugat felé felfedezési expedícióra küldtem ki, találkozót adtak egymásnak. A folyamon felfelé haladván nagy megelégedéssel tapasztaltam, hogy a lakosok több helyen egybesereglettek, ismételve elsütötték a puskáikat és a saját nyelvükön ezt kiáltozták:

"Sokáig éljen a mi atyánk!"

Megérkezésem után megtudtam Mayeur és Corbi uraktól, hogy bejárván a sziget belsejét, amely rendkívül gazdag ökrökben, gyapotban, ébenfában és gummi-guttiban, úgy tapasztalták, hogy az összes lakosok nagyon hajlandók érdekeinkhez csatlakozni, de ismervén haderőm csekély voltát, nem mernek hátat fordítani az araboknak, akik régóta látogatják tengerpartjaikat, és bizonyos uralmat vívtak ki maguknak felettük, részint árucikkeik mennyisége, részint jelentékeny hadierejük által. De csupán a pillanatot várják, hogy az arabokkal szembeszállhassanak, akkor azonnal velem fognak egyesülni.

E jelentés következtében nagy kedvem lett volna egy újabb expedíciót küldeni az ország belsejébe, annál inkább, mivel a két tiszt előadása szerint a szárazföldi közlekedési utat közönséges munkával használhatóvá lehetne tenni. De kénytelen voltam e fontos műveletet elnapolni, miután az Isle de France-ról semmiféle támogatásban se részesültem. Mayeur és Corbi urak két vagy három napi utazásuk alatt nyolcszáz ökröt vásároltak be.

Miután 7-én Őfelsége fregattja, a "Belle Poule" Grenier lovag parancsnoksága alatt megérkezett, elhagytam az "egészség mezejét", és visszatértem Louisbourg-ba. Mahetompeba érkezvén, megtudtam Sanglier úrtól, aki engem a parancsnokságban helyettesített, hogy Des Assisses úr, az árubiztos, segédeivel együtt szintén megérkezett a "Belle Poule"-on. Azonnal továbbmentem tehát Louisbourg felé, hogy őt árubiztosi és Aumont urat raktárfelügyelői minőségében elfogadhassam.

De Ternay és Maillart urak sürgönyei arról értesítettek, hogy Des Assisses úr a sziget kincstárából olyan összeget kapott, amely több az elégnél csapataim egy évi zsoldjának fedezésére. Ennélfogva felkértem őt, fizetné ki csapataimnak a félévi zsoldot; de ahelyett, hogy a kívánságomat teljesítette volna, azt felelte, hogy nemcsak pénzt nem kapott az Isle de France-on, hanem ellenkezőleg, a saját zsebéből volt kénytelen előlegezni a telepre nézve legszükségesebb cikkek vételárát. Ennek következtében nem maradt egyéb hátra, mint ismét a barátaim erszényéhez folyamodnom, hogy az árubiztos és a pénztárnok kívánatára elláthassam a pénztárt az esedékes félévi zsold kifizetéséhez szükséges pénzösszeggel.

Des Assisses úr néhány nappal a megérkezése után egybehívott néhány előttem ismeretlen törzsfőnököt, egy hordóra való égettbort osztott ki köztük, kijelentette előttük, hogy azért jött ide, hogy őket védelmezze ellenem, ha netalán bántanám őket, ennélfogva tekintsék őt jövőre pártfogójuknak, mert csakis e célból és a magaviseletem ellenőrzése végett jött Madagaszkárba. Ez a bűnös magaviselet egy hivatalnok részéről, aki az én parancsaim alá volt rendelve, kétségkívül példás megfenyíttetést követelt volna, de miután csak az én személyem forgott kérdésben, beértem azzal, hogy komolyan megdorgáltam őt képtelen viselkedése miatt. Úgy látszott, mintha megrovásom hatást gyakorolt volna rá. De néhány nappal később alkalmam nyílt meggyőződni róla, hogy az árubiztos egynél több tekintetben Maillart úr kreatúrája volt.

Az örökös bánat és nyugtalanság, amely folyvást gyötört, annyira aláásta és kimerítette egészségemet, hogy az orvosok kétségbeestek felépülésem felett. Mikor a betegségem elérte a tetőpontját, Des Assisses úr a lakására hivatta a tiszteket; miután azonban ezek vonakodtak nála megjelenni, felkereste őket és előadta, hogy különös parancsa van Maillart úrtól, összes ingóságaimat és irataimat lefoglalni azon esetre, ha életem veszélyben forogna, minthogy pedig most ez az eset nyilván bekövetkezett, felszólította őket, hogy segítségére legyenek e parancs végrehajtásában. Tisztjeim felelete abból állt, hogy bosszújokkal fenyegették őt, ha még egyszer ily indítvánnyal merne eléjük lépni. Egyébiránt ugyanabban a pillanatban, mikor engem Des Assisses úr halálra ítélt, egy kedvező fordulat, hirtelen epehányás következtében, eloszlatta a bajt és elhárított tőlem minden életveszélyt. Nagy volt a meglepetésem, mikor tisztjeim megjelentek, kifejezést adni örömüknek a szerencsés fordulat felett, és egyúttal jelentést tettek az árubiztos magaviseletéről irányomban. Azonnal elküldtem érte, és szemrehányásokat tettem neki eljárása miatt. Cselszövényeinek felderítése nagy zavarba ejté őt, és tisztjeim jelenlétében bevallotta, hogy mindaz, amit eddig tett, Maillart úr különös utasításain alapult.

Egyúttal átadta nekem ezen utasításokat, amelyeket voltaképpen rágalmazó gúnyiratnak nevezhetnék, és amelynek másolatát azonnal elküldtem a miniszternek, Grenier lovag, Őfelsége "Belle Poule" nevű fregattjának parancsnoka által.

20-án Des Assisses úr felkért, hogy írjak alá egy jegyzőkönyvet, amelynek értelmében Őfelsége raktáraiban nagy mérvű lopások követtettek el, jelesül, hogy az ő megérkezése óta tizenkét boros hordót fúrtak meg. Én csupán azt feleltem neki, hogy nem tudom, mire való volna aláírásommal bizonyítani a visszaéléseket, ellenben nagyon jól tudom, mily túlságos mennyiségű bort fogyasztott el ő maga embereivel együtt, míg az én tisztjeim egyetlen palackra valót se kaphattak, és végre, hogy az ellopott tárgyakra vonatkozólag egyfelől nagyon ismeretes előttem az ő viselkedése a nőkkel, másfelől pedig ő maga sokkal jobban ismeri a tolvajokat, hogysem eszébe jutna megindítani ellenük bármiféle eljárást. E válasz nagy zavarba ejtette őt, és el is távozott anélkül, hogy megkísérlette volna valamit felelni.

Ezek a visszaélések a kezelés részéről annál gyalázatosabbak voltak, mert nemcsak a raktárak szenvedtek kárt, hanem miután az árucikkek ezeknek az uraknak nem kerültek egyébbe annál a fáradságnál, hogy jegyzőkönyvet vegyenek fel - mindennap vásároltak árukat hallatlan árakon, amennyiben három livre-t kellett fizetni oly cikkekért, amelyeket megérkezésük előtt tíz sousért is meg lehetett kapni. Ennélfogva megparancsoltam, hogy az élelmiszereket, amelyeket a szerecsenek eladni kívánnak, a piacon kiállítsák, és egyúttal megtiltottam, hogy azokért a cabarokban megállapítottnál magasabb árt fizessenek.

Des Assisses úr volt a legelső, aki ezen ész- és célszerű tilalmat megszegte, és elrendelte, hogy mindazon árucikkeket, amelyeket a szerecsenek a bazárba vittek, az ő lakására szállítsák, de az őrtisztek teljesítették a kötelességüket, és Des Assisses úr azzal büntettetett meg, hogy az általa vásárolt áruk elkoboztattak.

Erődítéseink még mindig nagyon gyarlók voltak és a házak, amelyeket az itteni szokás szerint építettünk, düledezni kezdtek. Ennélfogva szükségesnek tartottam úgy az erődítmények kijavítását, mint erődítmények építését. Elkészíttettem, vagyis inkább magam elkészítettem egy erőd tervezetét egy deszkából készült házzal a kormányzó számára és százharminc lakóházzal, amelyek összetákolt fatörzsekből voltak építendők. Nem csekély meglepetéssel hallottam, hogy Des Assisses úr, Maillart úr rosszakaratától befolyásoltatva, nyilvánosan kifakadt e nélkülözhetetlen munkák ellen. Azt mondta; hogy nem ismer más fellebbvalót Maillart úron kívül, és hogy a rendeletek, amelyeket ő kapott, ellentétben vannak ezen intézkedésekkel. Nemcsak abbeli óhajtását fejezte ki, hogy azok abbanmaradjanak, hanem azzal is fenyegetőzött, hogy értesíteni fogja a szerecseneket afelől, hogy ő senkinek se fog fizetni a munkánál alkalmazottak közül. Ez a képtelen magaviselet a szánalmon kívül semmiféle felindulást se keltett bennem, miután azonban e pillanattól fogva az árubiztost, noha ily ügyetlenül kigondolt terv végrehajtására képtelen, de mindazonáltal mégis cselszövő embernek tartottam, több törzsfőnököt egybehívtam, és megkínáltam őket e vállalattal, el levén tökélve, hogy a munkabérük kifizetése érdekében ismét a barátaim erszényéhez fogok folyamodni, ha Des Assisses továbbra is vonakodnék a fizetéseket teljesíteni. Válaszuk megerősített a véleményemben, amelyet ezen úr felől alkottam magamnak. Valamennyien azt mondták, hogy nem akarnak dolgozni, mert Des Assisses úr biztosította őket afelől, hogy én csak nagyon rövid ideig fogok Madagaszkárban maradni, ő ellenben nem fog nekik fizetni, ha parancsomra a telepen dolgoznak. Megbotránkozva kergettem el ezeket a hitvány embereket.