A SZEKLÁVOK ELLEN VISELT HÁBORÚ TÖRTÉNETE

Kis hajórajommal, amely százkilencvenhárom dereglyéből állt, április 30-án elindultam és megállapodtam a D'Aiguillon szigeten, ahol a dereglyék felett szemlét tartottam, és a csapatok helyesebb beosztását eszközöltem.

Május 1-én, 1776. Elindultunk a Louisbourg-tól hét lieue-nyi távolságra fekvő Manambia felé, ahol egy kellemes síkságot találtam, amely kiválóan alkalmas volt a táborozásra. Ugyanaznap este a helybeli főnökök látogatását fogadtam. Takalunin, a legelőkelőbb törzsfőnök háromszáz harcost, hat dereglyét élelmiszerekkel megrakodva és harminc ökröt bocsátott rendelkezésemre.

Május 2-án. A tábort feloszlatván, elindultunk Tanszonba, ahol este érkeztünk meg, és a Takalunin csapatát táborozva és élelmiszerekkel és szarvasmarhával ellátva találtuk. Az éj beállta előtt e vidék törzsfőnökei megjelentek üdvözlésemre, és megajándékoztak tíz dereglyére való élelmiszerekkel és mézből és szirupból készült italokkal, valamint háromszáz fiatalemberrel, katonai szolgálatra.

3-án, éppen mikor hajóra akartam szállni, az útunkat folytatandó, küldöttek érkeztek Kunifaloesztől, és tudósítottak, hogy több szekláv csapat lappang a vidéken, és csupán a kedvező pillanatra vár, hogy rajtunk üssön. Azt is jelentették, hogy a saját főnökeik már táborba szálltak, de nagyon félnek, hogy a szeklávok, akik túlnyomó erővel vannak, megérkezésem előtt sikerrel megtámadhatnák őket. A küldöttek jelentését meghallgatván, megparancsoltam nekik, hogy kövessenek, és nehogy az élelmiszereinket kísérő csapatok valamelyik hegyszorosban megtámadtassanak, De Mallendre századosnak, a jobbszárny vezérének meghagytam, hogy őket a hadtestével fedezze.

Ezen elővigyázati intézkedés foganatosítása után folytattam útamat Hirbay felé, de az ellenkező szél kényszerített horgonyt vettetnem Fontzimarunál. Az egyik dereglye, amelyen ágyúk voltak elhelyezve, egy sziklába ütődött és elsüllyedt, egy másik lyukat kapott, néhány pedig megfeneklett, aminek következtében, a balszárnyat hátra kellett hagynom, azon utasítással, hogy halásszák ki az ágyúkat és szekereket, és szállítsák el Hirbaybe. Az itteni főnökök elláttak bennünket különböző tárgyakkal és dereglyékkel, hogy a hadosztályomat elszállíthassam a találkozási helyre, ahol 4-én szerencsésen megérkeztünk. De alig volt időnk tábort ütni, mikor a szerecsenek azt jelentették, hogy De Mallendre úr hadosztálya megtámadtatott a szeklávok által. E hír következtében tizenkét dereglyén önkényteseim és a bennszülöttek egy részét elküldtem a jobbszárny segítségére. Embereim csakhamar visszatértek azzal a hírrel, hogy a hadosztályt csekély távolságra tőlünk úton látták, és hogy a csapatok egészen rendes állapotban látszottak lenni. Végre ezen utóbbiak is szerencsésen megérkeztek éjféltájban. A parancsnokuk értesített, hogy a szeklávok csakugyan megtámadták őket egy hegyszorosban, de az ellenség folyvást igen nagy távolságból lődözött rájuk, úgy hogy a golyói nem is találtak. Miután ezt észrevette, célszerűbbnek tartotta egyenesen továbbhaladni a találkozásra kitűzött hely felé, mintsem a megállapodás által zavart okozni.

5-én végre a balszárny megérkezett, és egész haderőnk együtt volt. A főnökök által küldött harcosok száma napról napra növekedett, és miután az élelmiszerek folytonos fogyasztása kellemetlen következményeket vonhatott maga után, kényszerítve láttam magamat a hadi műveletek siettetésére.

7-én visszaküldtem Kunifaloesz követeit, hogy értesítsék őt előnyomulásomról. Ugyanaznap értesítést kaptam egy csapattól, amelyet kémszemlére küldtem volt ki, hogy a szeklávok eltűntek, és visszavonultak az Antonquin tartomány határai felé.

E jelentés következtében előreküldtem a jobbszárnyat, azon meghagyással, hogy a hegységet tisztítsa meg az ellenséges csapatoktól, és magam is utána mentem egész hadseregemmel. Nagy fáradalmak és nehézségek közt keltünk át a Vohibay hegységen. Ágyúink, amelyeket szekerekre raktunk, nagy alkalmatlanságot okoztak e hegyes-völgyes vidéken. Sokkal jobban szerettem volna, ha hengereken lettek volna megerősítve.

Miután a hegyeken átkeltünk, tábort ütöttünk a Mananhar folyam partján, ahol az antimogol, antivojezon, antivohibey és a szambarive főnökök csatlakoztak hozzánk, közel négyezernyi jól fegyverzett harcossal.

Ezen a helyen a csapataimnak két napi pihenőt engedtem, és miután egy élelmiszer-raktárt szerveztem, és annak védelmére a balszárny egy csapatát hátrahagytam volna, három hadoszlopra felosztva átmentünk egy erdőn, amely hat lieue-nyi szélességben terjedt el keletről nyugatnak. Mikor az erdőből kiértünk, megpillantottam első hadosztályom táborát és vele szemközt három szekláv tábort. De miután embereim nagyon fáradtak voltak, elhatároztam elrejtőzve maradni az erdőszélen, hogy észre ne vehessen az ellenség, amelyet megtámadni szándékoztam, mihelyt a hadseregem kissé kipihente magát. E célból értesítettem az első hadosztály parancsnokságát a szándékomról, nehogy heves támadásom meglepje őt.

Hajnali három órakor, hátvédet hagyván hátra podgyászaink biztosítására, egyenesen előnyomultam az ellenség első tábora felé. Napkeltekor egy ágyúlövésnyire voltam tőle. Közeledésünkre több hadosztályban sorakoztak a táboruk előtt, ahol hajlandóknak látszottak velünk szembeszállni, és azonnal elkezdték a tüzelést. Szövetségeseink szerecsen csapatai a tilalom dacára viszonozták a lövéseket, aminek következtében kénytelen voltam előre parancsolni az ágyúimat. Húsz ágyúlövés futásra kényszerítette az ellenséget, amely elhagyta az első tábort. E táboron megállapodás nélkül keresztülmentem, és a második ellen indultam, amelyet azonban már az első hadosztályom kezei közt találtam.

Az ellenség, látván két táborának elpusztulását, a harmadikat a saját jószántából kiürítette, és ez is csakhamar a lángok martalékává lett. Ez az ütközet a szeklávoknak nyolcvan halottjukba és ötven sebesültjükbe került, akiket foglyokul ejtettünk. Az én önkényteseim közül egyetlenegy se sérült meg, csupán egy pár bennszülött kapott sebet. A szövetséges főnökök, a siker által felbátoríttatva engedélyt kértek, hogy az ellenséget üldözhessék, amit igen szívesen meg is engedtem, mert a folytonos cabarjaik vagy gyülekezeteik már kezdtek nagyon terhesekké válni.

A szerecsenek eltávozása után egy kellemes síkságon ütöttem tábort narancsfák, banánfák és kardamon növények közepette.

14-én Kunifaloesz törzsfőnök csatlakozott hozzám tizenötszáz harcossal. Elbeszélte, hogy a megfutamodott szeklávok mindenfelé azt a hírt terjesztik, hogy nem a fehér emberek verték meg őket, hanem az ördögök, akik velük vannak és borzasztó lángokat okádtak a hadseregükre.

17-én több szekláv csapat érkezett, és bocsánatért könyörgött, és egyúttal esedezett, hogy menjek az országukba és védelmezzem meg őket szerecsen szövetségeseim pusztításai elől.

18-án De Mallendre urat Antonguinba küldtem, hogy a szövetséges főnököket a fegyelem korlátai közt tartsa, ugyanazon este feloszlattam a tábort, és személyesen elindultam Antonguin tartományba.

19-én az antongézek faluja elé értem, amely körülbelül ötszáz jól elpalánkolt házból áll, és árokkal van körülvéve. A falun túl hat tábort pillantottam meg, amelyekben a szövetségeseink főnökei helyezkedtek el. Én célszerűbbnek láttam az innenső oldalon tábort ütni, hogy nyugalmat élvezhessek, amelyről végképp le kell mondani, mihelyt a bennszülöttekkel összevegyülünk.

20-án a pártombeli összes főnökök megjelentek előttem szerencsét kívánni, és nagy kérkedések közt elbeszélni a saját hőstetteiket. Azt újságolták, hogy a szeklávok nem tartván célszerűnek a saját határaikon egyesülni, a sziget nyugati partjáig futottak.

22-én Tihenbato, az antonguini főnök személyesen megjelent a táboromban. A haja és szakálla le volt borotválva a meghódolás jeléül. Bocsánatért esedezett, hogy a szeklávokat követte, és azonnal letette a hűségi esküt, elismervén, hogy a tartománya meghódíttatott, de egyúttal könyörgött, hogy az hagyassék meg a birtokában bizonyos évi hűbérért. E főnöktől bővebb értesítéseket kaptam a szeklávokra vonatkozólag, amelyek arról győztek meg engem, hogy e nemzet királyának elment a kedve az európaiak elleni háborútól. Ugyanezen főnök arról is értesített, hogy a szeklávok királya követeket küldött Hiavihoz, és a közbenjárását kérte arra nézve, hogy békét eszközöljön ki tőlem minden áron.

Néhány nap múlva követek jelentek meg a szeklávok királyától békeajánlatokkal, de miután nem tartottam célszerűnek ezen ajánlatokat elfogadni, visszaküldtem őket azzal az egyszerű válasszal, hogy a szeklávok főnökeinek nem békét kell kérniök, hanem bűnbocsánatot. Figyelmeztettem őket, hogy itt fogok maradni, és időt engedek nekik az elhatározásra, de a királyuknak nem szabad soká haboznia afelett, hogy alávesse-e magát a keleti parti főnökökkel együttesen megállapított törvényeknek.

E követek eltávozása után a helyszínen maradtam táborommal a hónap végeig, s ezen idő alatt több tisztet küldtem ki a vidék megszemlélésére. Jelentéseikből mindinkább meggyőződtem arról, hogy célszerű volna telepet alapítani e szép, gazdag és kellemes tartományban, de segélyforrások és kellő erő hiányában nem állt hatalmamban a cselekvés.

Június 1-én, 1776. Le Cerf úr, a balszárny parancsnoka értesített, hogy Louisbourg-ból néhány szerecsen érkezett, akik állítólag két hajót láttak bevitorlázni a révbe. Ez a hír engem nagyon felbátorított.

5-én végre megérkezett a rég várt futár, és sürgönyöket hozott az udvartól, amelyekből megtudtam kimondhatlan örömömre, hogy a miniszter elküldte Őfelsége "La Sirène" nevű hajóját Franciaországból lőszerekkel, élelmiszerekkel és pénzzel a kereskedés folytatására, és hogy a küldeményt nemsokára egy újabb és jelentékenyebb fogja követni. De fájdalom, örömöm nem tartott soká, mert másfelől az Isle de France-ról érkezett sürgönyökből megtudtam, hogy a korvett a Dauphin-erődtől délre hajótörést szenvedett és elveszett, következőleg nem várhatok segélyt. És az egésznek koronájául, a miniszter magánlevélben értesített, hogy Őfelsége a Madagaszkárra vonatkozó szándékainak közlését elhalasztotta az év végeig, aminek következtében műveleteimet az állomások fenntartására stb. kell korlátoznom.

Mindezen események csakis az aggodalmaimat növelhették, kénytelen voltam hadi műveleteimet felfüggeszteni, annál is inkább, mert jelenlétem Louisbourg-ban szükségessé vált. Ennélfogva egybehívtam a tisztjeimet, hogy végleges megállapodásra jussunk a jelenlegi helyzetünkben teendő lépések iránt.

6-án haditanácsot tartottam, és az abban hozott határozat értelmében elhatároztam visszatérni Louisbourg-ba és a csapataimat hátrahagyni Mallendre úr vezénylete alatt, összes szerecsen szövetségeseinkkel egyetemben, akiket rábeszéltem, hogy egyelőre elégedjenek meg az ellenségeink felett kivívott előnyökkel és győzelmekkel. Csupán Kunifaloesz és Rozai főnökök voltak elégedetlenek, mert féltek a szeklávok bosszújától. De megvigasztaltam őket, eskü alatt megígérvén, hogy a segítségükre fogok sietni, mihelyt azt hallanám, hogy a szeklávok valamit terveznek ellenük. Kunifaloesz végre belenyugodott az ígéretembe, de a szerencsétlen Rozai fejedelem vigasztalhatatlan volt, és kijelentette, hogy többé nem fog az oldalam mellől távozni, mert miután egyszer hozzám folyamodott, minden reménye az európaikkal való szövetségén alapul. Látván, hogy e főnököt a szerencsétlensége annyira lesújtotta, megígértem, hogy a szeklávoktól követelni fogom a nejeinek, gyermekeinek és egész családjának kiadatását, és biztosítottam őt, hogy ez irányban csakhamar kedvező választ fog kapni. Erre aztán ő is megnyugodott.

7-én ajándékokat osztottam szét a főnökök közt, és megosztoztunk a hadifoglyokon is, és miután az Antonguin tartomány meghódolását biztosítottam volna, elindultam Louisbourg-ba.

8-án estefelé keltem útra, és 12-én megérkeztem Louisbourg-ban, ahol egész időmet a miniszterhez intézett sürgönyeim megírása vette igénybe, munkámat csupán azok az ünnepélyek szakították félbe, amelyeket a főnökök rendeztek győzelmünk tiszteletére.

21-én Őfelsége korvettje, az "Iphigenia" elindult az Isle de France-ra.

26-án egy dereglyecsapat közeledett a rév felé.

27-én a dereglyék horgonyt vetettek, és egész csapatom örömkiáltások közt sietett a partra. Ugyanazon este a szerecsen csapatok is partra szálltak, és tábort ütöttek Louisbourg körül. Mallendre úr jelentette, hogy elutazásom után a szeklávok követei jelentek meg előtte, és a királyuk nevében békepontozatokat ajánlottak neki, de nem levén felhatalmazása ily természetű ügyben intézkedni, azt felelte a követeknek, hogy hirtelen elutazásom meggyőzheti a királyukat afelől, hogy nem szándékozom ellenük a háborút nyomatékosan folytatni, ennélfogva célszerű volna, ha egyenesen hozzám küldene követséget, hasznára fordítaná irántuk való jó indulataimat és szerencsés eredményre vezetné ezt az ügyet, ami mindenesetre sikerülni is fog, ha jóhiszeműségének tanújeléül elküldi nekem a Rozai fejedelem családját. A tisztem azt is jelentette, hogy a követek ezzel a válasszal nagyon meg voltak elégedve, és azonnal visszatértek, és hogy az összes szövetséges főnökök pontosan engedelmeskedtek a parancsainak. A hónap utolsó napjai vigalmak közt múltak el, amelyek tetemesen megapasztották az Isle de France-on bevásárolt égettbor-készleteket.

Július 1-én az összes főnökök vonakodtak visszatérni a csapatokkal illető tartományaikba, és kijelentették, hogy okaik vannak engem el nem hagyni e pillanatban.

2-tól 9-ig az állomásokat vizsgáltam meg, míg a hadjáratból visszatért csapataim a fáradalmaikból való kipihenésre engedett időt e célra csakugyan fel is használták.

10-én felosztottam csapataimat a különböző helyőrségek megerősítésére, és elrendeltem különféle építkezési anyagok beszerzését.

11-én főtolmácsom, Mayeur úr, akit megbíztam volt, hogy fürkéssze ki az okot, amely miatt a főnökök vonakodnak engem elhagyni, értesített, hogy Hiavi levelet kapott az Isle de France-ról, amelyből megtudta, hogy engem az állásomtól meg akarnak fosztani és Franciaországba akarnak küldetni, hogy ott perbe fogattassam. Hiavi testvére ezt a hírt közölte néhány főnökkel, akik elhatározták, hogy ellene fognak szegülni minden ilynemű szándék végrehajtásának. E tudósítás, amely az egész nemzet őszinte ragaszkodásáról tett tanúságot, némi vigaszt nyújtott viszontagságaim közepette, de nem volt képes eloszlatni kellemetlen töprengéseimet.

12-én több csapat szekláv engedelmet kért, hogy megtelepedhessék a telep területén, és a mi saját szabályainknak legyen alávetve. Kérésüket teljesítettem, és földeket jelöltem ki nekik a Tingballe balpartján; e tartomány ereje napról napra növekedvén, könnyen eltalálhattam, hogy ezentúl a sziget összes lakosságának egy harmada itt lesz összpontosulva.

18-tól 29-ig felfedezési kirándulást tettem éjszak felé, a sziget belső részeibe, ahol néhány jelentékeny folyamot találtam a Ramangazi és Voliszbey hegyláncok közt, az utóbbinak tövében pedig különféle ásványokat és nagyon szép hegyikristályokat, köztük színeseket is.

Augusztus 1-én; 1776. Miután az ország nyugalma eddigelé még nem élvezett pihenési időt engedett, megvizsgáltam a lakásokat és majorokat, amelyeket jó rendben és mívelés alatt találtam. Ennélfogva elhatároztam földeket kiosztani egyesek közt, faluk alakítására. Néhány katona és mások is kértek egyes parcellákat, amelyekből hatvannégyet hasíttattam ki.

3-án egybehívattam a főnököket, és eléjük adtam, hogy itteni tartózkodásuk teljesen kimeríti a vidéket, és hogy a mennyiben szilárdul el volnának határozva, az oldalam mellett maradni, tanácsos lesz az embereiket hazaküldeni az illető tartományokba, hiszen mindig elég idejük maradna őket ismét összegyűjteni. Erre azt kérdezték, hogy mikorra várok hajókat Európából, s miután e tekintetben nem adhattam nekik határozott választ, arra kértek, hogy ne kívánjam eltávozásukat, miután ez ügyben csakis irántam táplált barátságos érzelmeik sugallatát követik, és készebbek elveszni, mintsem engem elhagyni.

9-én hírt kaptam, hogy egy magánhajó süllyedt el éjszak felé, ennélfogva elküldtem Őfelsége hajóját, a "Coureur"-t, hogy szedje fel a hajótörést szenvedetteket, és hozza Louisbourg-ba.

14-én megérkeztek a szeklávok követei, akik a nemzetük jóindulatának jeléül elhozták nekem a Rozai fejedelem családját. Hasonlóképp háromszáz ökröt és ötven rabszolgát ajándékoztak a telepnek, és arra kértek, kötelezném magamat eskü alatt, hogy többé nem fogok ellenük háborút viselni. Elfogadtam az ajándékokat, és örömmel üdvözöltem Rozai fejedelem családját, de miután azon ígéret, hogy többé nem fogok ellenük háborút viselni, a telep érdekeit érintő kötelezettség elvállalását jelentette volna, azt feleltem, hogy hajlandó vagyok ugyanilyen értelmű esküt letenni, de csak ama feltétel alatt, hogy a szeklávok királya ugyanazt teszi, és biztosítékot nyújt az iránt, hogy a keleti parti törzsfőnökök és népek szövetségéhez fog csatlakozni, elismeri magát e szövetkezet tagjául, és annak határozatait elfogadja magára nézve kötelezőkül. Ezenfelül követeltem, hogy a népével való kereskedés szakadatlan folytatásának céljából megengedje mindazon árucikkek szabad bevitelét, amelyek a telepről az országába küldetnek, és miután az árucikkek fenntartása és biztos őrizete különös gondozást igényel, engedélyt adjon arra is, hogy alkalmas helyeken raktárakat építtethessek, amelyek a katonáim által laktanyául és az utasok által megszálló helyekül használtathassanak. A követek azt válaszolták, hogy e tekintetben semmiféle ígéretet se tehetnek, hanem haladéktalanul visszatérnek, és urokat értesíteni fogják kívánságaim felől, hogy a teendők iránt határozhasson. Mielőtt a követek elutaztak volna, elhalmoztam őket ajándékokkal, ők pedig eskü alatt megígérték, hogy egész erejükből iparkodni fognak urokat rábírni feltételeim elfogadására, és őszinte híveimnek vallották magukat.

16-án Mayeur úr értesített, hogy Raul, Manding, Raffangur és Ramaraombe főnökök, mint a nemzeteik küldöttei kihallgattatást kérnek. Ez az eddig szokatlan, rendkívüli kívánság némileg meglepett, de természetesen azonnal megadtam a kihallgatást, és felkeltem, hogy a főnökök elé menjek, azt hivén, hogy már úton vannak. De Mayeur úr jelentette, hogy még a táborban tartózkodnak, és ünnepélyes díszben kívánnak előttem megjelenni, ennélfogva ő előbb elmegy hozzájuk, és tudatni fogja velük engedélyemet. Mayeur úr eltávozása után azonnal meghívattam néhány tisztet és kezelési hivatalnokot, hogy legyenek jelen e kihallgatáson, amely nagyon fontosnak ígérkezett, mert a modor, amelyben a küldöttség bejelentetett, arról győzött meg, hogy a bennszülöttek valamely komoly természetű ajánlattal akarnak elém járulni, és e feltevésemben nem is csalódtam. Tíz óra tájban az erőd őrsége két fegyveres csapatot pillantott meg, amelyek szép rendben közeledtek dobszóval és lobogó zászlók alatt, és azonnal fegyverbe hívta a katonaságot, de, mint később megtudtam, az őrtiszt be volt avatva a titokba, nem ellenezte előnyomulásukat, csupán a jelszót követelte tőlük, és jelentést küldött hozzám. Magam is csakhamar megpillantottam a csapatot, amely 1200 emberből állt, a főnökeik és követeik vezetése alatt, akik előtt a tartományok lobogóit vitték. Mikor a kormányzói lakás elé értek, rendben sorakoztak, és a küldöttek az előcsarnokba beléptek, ahol a tisztjeim fogadták és elém vezették őket. A legelső üdvözlések után ezen országban különös ünnepélyességek alkalmával használtatni szokott alacsony székeket hozattam a főnökök számára; hárman közülök leültek, de Raffangur törzsfőnök állva maradt, és a következő beszédet intézte hozzám, amelyet szó szerint ide iktatok:

"Áldott legyen a nap, amelyen e világra születtél. Áldottak legyenek a szülőid, akik gyermekkorodat gondozták, és áldott legyen az óra, amelyben a szigetünk földjére léptél."

"A madagaszkári főnökök és vezérek, akiknek szíveit meghódítottad, akik téged szeretnek és híven ragaszkodnak hozzád, arról értesültek, hogy a francia király más egyéniséget akar kinevezni a helyedre, és haragszik rád azért, mert vonakodtál bennünket az ő rabszolgaságára juttatni, ennélfogva egybegyülekeztek és cabarokat tartottak, elhatározandók, hogyan cselekedjenek, ha e hír valónak bizonyulna. Az ő szeretetük és hozzád való ragaszkodásuk e körülmények közt arra kötelezett engem, hogy felfedezzem előtted a születésed és ama jogaid titkát, amelyekkel ezen egész roppant ország felett bírsz, amelynek összes népe imád téged. Igen, én magam, Raffangur, akit a Ramini család legutolsó élő ivadékának tartanak, lemondtam e szent jogomról, hogy téged kiáltsalak ki Ramini egyetlen valóságos örököseül. Az Isten szelleme, amely a cabarjaink felett uralkodik, az összes törzsfőnököknek és vezéreknek azt sugallta, hogy esküvel kötelezzék magukat, téged ismerni el ampanszakabéjük gyanánt, téged többé el nem hagyni, sőt személyedet, a saját életük árán is megvédelmezni a franciák erőszakoskodásai elől."

E kijelentés után leült, és utána Raul törzsfőnök állt fel, elmondani izenetét, amely következőleg hangzott: "Én Raul, szaphirobai törzsfőnök, több szövetkezett nemzet főnökei és vezérei által küldettem ide, hogy felkérjelek, hívj egybe holnapra egy nyilvános cabart hódolati és hűségi eskünk átvételére. Hasonlóképpen megbízattam, hogy téged felkérjelek, ne tűzesd ki a fehér lobogót, hanem a kéket, annak jeleül, hogy a hódolatunkat szívesen fogadod."

"A cabarban egybegyűlt főnökök és vezérek azon kérésük előterjesztésével is megbíztak, hogy tisztjeidet és katonáidat tartsd bizonyos távolságra attól a helytől, ahol a cabar meg fog tartatni, és addig is fogadd el testőrségedül a tizenkétszáz harcost, amelyet a nemzet állandóan a személyed körül kíván tartani."

Beszédét befejezvén, ő is leült és várta a feleletemet. Ez a váratlan jelenet engem nem csekély zavarba ejtett, de miután időt akartam nyerni a gondolkozásra és a dolog megfontolására, azonnal azt feleltem, hogy örömmel fogom látni a törzsfőnökök és a nemzetek egybegyülekezését a cabarban, és hogy ezen alkalommal fogom érzelmeimet nyilvánosan tolmácsolni. Addig is azonban felkértem őket, legyenek meggyőződve irántuk való barátságom, érdekeik iránt való buzgalmam és ama készségem felől, hogy a nemzet javára minden áldozatot meghozzak.

Válaszom kielégítette őket. Mielőtt eltávoztak volna, mindnyájan a földre borultak előttem. A meghódolás ily jelét eddigelé még egyetlen törzsfőnök se tanúsította irányomban. Eltávozásuk után vallatóra fogtam Mayeur urat azon okok felől, amelyek a főnökök közt ezt a mozgalmat előidézték, de ő azzal mentegette magát, hogy néhányan a tisztjeim közül többet tudnak e dologról, mint ő maga. Mialatt Mayeur úrral beszélgettem, három tiszt érkezett ötven ember élén, és kijelentették előttem, hogy értesülvén ama lépésekről, amelyek ellenem az Isle de France-on terveztetnek, valamennyien elhatározták inkább az életüket feláldozni, hogysem engem a szigetről eltávozni lássanak; ami őket magukat illeti, miután összeköttetésekbe léptek a bennszülöttekkel, elhatározták, hogy végképpen a szigeten fognak megtelepedni, ennélfogva arra kérnek, ne tekintsem őket többé katonáknak, hanem olyan embereknek, akik csupán az én érdekeimet akarják szolgálni. Ez a határozott kijelentés, kiváló állású tisztek részéről, még nagyobb zavarba ejtett. Hiába kértem őket, fontolják meg, mit tesznek. Hiába mondtam nekik, hogy csak rosszallhatom a ragaszkodásukat ilyen kényes természetű elhatározáshoz. Azt felelték, hogy miután egyszer ezt a lépést megtették, többé meg nem hátrálhatnak, és miután a törzsfőnökök érdekeihez csatlakoztak, és a személyemhez is különösen ragaszkodnak, az elhatározásukat végre fogják hajtani, akár helyeslem azt, akár nem. Ez alkalommal felemlítették a miniszter eljárását irányomban, hangsúlyozták, mennyi cselszövénnyel és fondorlattal igyekeztek az Isle de France kormányzói a bennszülötteket felizgatni a mi elpusztításunkra, és azzal fejezték be nyilatkozatukat, hogy a történtek teljesen igazolják az eljárásukat. Oly modorban mondták el mindezt, hogy nem volt reményem őket a szándékukról lebeszélhetni. Ennélfogva beszédemmel főleg oda igyekeztem hatni, hogy rábeszéljem őket a kötelességeik állhatatos teljesítésére, és megígértem, hogy kieszközölöm felmentetésüket és elbocsáttatásukat, aminek következtében meg fognak végképp telepedhetni a szigeten anélkül, hogy emiatt maguknak szemrehányásokat kellene tenniök. Az egyik tiszt erre azt mondta, hogy nem fogok tíz katonát találni, aki hajlandó volna elhagyni Madagaszkárt, és hogy a tisztek közül is legfellebb kettő vagy három van más véleményben. Ez a kijelentés arról győzött meg engem, hogy a csapataim egyetértése a törzsfőnökökkel onnét származik, hogy a szeklávok ellen viselt háborúban megszokták az együttélést a bennszülöttekkel.

A katonáim eltávozása után afelett gondolkoztam, hogyan csillapítsam le a népeket, és hogyan biztosítsam a lehető legnagyobb előnyt ama kedvező hangulatból, amelyet az ország bennszülöttei tanúsítottak irányomban. E gondolatok természetesen a madagaszkári nemzetek civilizálásának eszméjére vezettek. Estefelé elrendeltem, hogy azon helyiség padlóját, amelyben a cabar meg fog tartatni, szőnyeggel borítsák be, és előkészületeket tegyenek a gyülekezet befejezése után elkezdendő vigalmakhoz.

17-én reggel az erődből huszonegy ágyúlövés dördült el anélkül, hogy a lobogó felvonatott volna, de a saját házam előtt levő nagy árbocon, parancsomnak megfelelőleg, a kék lobogó lengett. Megparancsoltam, hogy az összes csapatok az erődben maradjanak. Hét órakor hatszáz szerecsen érkezett meg, és sorfalat képezett a cabar színhelye körül. Kilenckor a törzsfőnökök összes népeik kíséretében elhagyták a tábort, és elindultak a cabarra. Mikor a házam előtti térre értek, tizenkét törzsfőnökből álló küldöttséget küldték érettem, ugyanannyi lobogóval. Miután felkészültem, késznek nyilatkoztam őket követni, de mielőtt a cabarba beléptem volna, egyenkint felkerestem a törzsfőnököket, és kifejeztem előttük köszönetemet az udvariasságukért és a figyelmükért. Hatvankét törzsfőnök ült a cabarban, és kísérőik szép rendben, fegyverben maradtak. Manonganon volt az első főnök, aki szót emelt, és a következőket mondta:

"Mi, a fejedelmek és vezérek, akik egybegyűltünk, és az egész nemzetet képviseljük, születési jogaid, bölcsességed és irántunk való ragaszkodásod következtében elhatároztuk, és e pillanatban ki is jelentjük, hogy elismerünk téged a mi ampanszakabénkül, és kérünk, fogadd el e címet és rangot, és légy meggyőződve afelől, hogy hűséget, ragaszkodást és állhatatosságot fogsz találni a mi szíveinkben.

Felelj."

Ekkor felálltam, és azt feleltem, hogy ugyanaz a buzgalom, amely az egész nemzet elismerése szerint engem az ország java iránt lelkesít, arra indított, hogy ajánlatukat elfogadjam abban a reményben, hogy a fejedelmek, törzsfőnökök és vezérek mindenkor támogatni fognak a civilizálás nagy vállalatában. Azután kifejtettem előttük azon előnyöket, amelyet nekik, de főleg a gyermekeiknek egy szilárd kormány megalapítása biztosítani fog. Igyekeztem a büszkeségükre hatni, és ecseteltem azt a halhatatlanságot, amelynek fényében a nevük át fog adatni az utókornak azért, mert bölcs és emberies törvényeket alkottak és hosszasabban beszéltem ama dicsőségről, amelyben a madagaszkári nemzet a messze jövőben is tündökölni fog. De legnagyobb benyomást azon előnyök elősorolása tett rájuk, amelyet a jól irányzott kereskedelem és helyes földmívelés segélyével már egész rövid idő alatt elérniök kell. Beszédemnek ez a része, amely a madagaszkári nép által legjobban ismert tárggyal foglalkozott, csakugyan a legalkalmasabb is volt arra, hogy legjobban hasson az elméjükre.

Mihelyt beszédemet befejeztem, a törzsfőnökök egy vezért küldték ki, hogy tudassa megválasztatásomat a néppel. Erre azonnal elkezdődött a lövöldözés és csaknem egy óranegyedig tartott. Midőn a nyugalom helyreállt, Szanszé törzsfőnök emelt szót, és kifejezte a nemzete abbeli kívánságát, hogy hagyjam el a francia király szolgálatát, és hagyassam el mindazokkal, akik végleg Madagaszkárban akarnak megtelepedni. Végül pedig arra kért, jelölném ki, melyik tartományt választottam székhelyemül, hogy ott várost építhessenek. Mikor észrevettem, hogy többé nem beszél, azt feleltem, hogy csakugyan szándékozom kilépni Franciaország szolgálatából, mindazokkal együtt, akik végleg Madagaszkárban kívánnak maradni, de e szándékomat végre nem hajthatom, mielőtt Őfelsége biztosai meg nem érkeznek, ennélfogva felkértem a cabart, hogy halassza el az eskütétel szertartását, mivel a mai napig a király szolgálatában állván, még nem vagyok ura a cselekedeteimnek. A városépítés kérdését illetőleg ama nézetemet fejeztem ki, hogy legcélszerűbb volna a székváros helyét a sziget központján kijelölni, mert így lehetőleg közel laknám mindegyik tartományhoz, és szándékaimmal őket bővebben megismertetendő, kijelentettem, hogy az ampanszakabé címét és rangját elvállalván, első kötelességem lesz jó törvényeket alkotni, a békét és nyugalmat az egész országban fenntartani és azt kültámadás ellen megvédelmezni; annak utána figyelmem arra lesz fordítva, hogy a kereskedelmet a legvirágzóbb állapotba juttassam a földmívelés emelése által; de mindezen dolgokat nem létesíthetem egyedül a saját akaratom erejéből, hanem szükségem van a nemzet főnökeinek támogatására, akik közül néhányan a főtanács tagjaiul, mások kormányzókul, ismét mások a hadi és tengerészeti ügyek osztályába stb. fognak kineveztetni.

E beszédem következtében a törzsfőnökök számos kérdést intéztek hozzám, és hosszasan kellett velük társalognom, míg megértettem velük a szavaim valódi értelmét. Végre ez is sikerült, és többen a főnökök közül leborultak előttem, és megköszönték, hogy olyan érzelmeket ébresztettem a szíveikben, amelyek megérlelték bennük azt az elhatározást, hogy engem ampanszakabéjuknak megválasszanak.

A harmadik főnök, aki szót emelt, Diamandrisz volt. Azt jegyezte meg, hogy a franciák haragudni fognak rám a szolgálatukból való kilépésem miatt, következőleg a háború megindítását várhatjuk a részükről. Ez ügyben tehát a véleményemet kívánta hallani.

Azt feleltem neki, hogy a francia királynak hatalma van felettem mindaddig, míg a szolgálatában állok, de attól a pillanattól fogva, mikor e szolgálatot elhagytam, a magam ura leszek. Elismertem, hogy a franciák valószínűleg féltékenyekké lesznek, ha látni fogják, hogy Madagaszkár szigetén szilárd kormány alakult, de nagyon sajnálkoznám felettük, ha eszükbe jutna erőszakosan fellépni egy egész nemzet ellen. Megjegyeztem egyébiránt, hogy ezen esetre való tekintettel is a kellő időben egy tervet fogok eléjük terjeszteni, amely szilárd barátságot biztosíthat a francia és a madagaszkári nemzetek közt. Itt Raffangur törzsfőnök közbeszólt, és megjegyezte, hogy a franciák sohase lehetnek a madagaszkári nemzet jó barátai, mert nem feledhetik el, hogy a nemzetbelieik e szigeten több ízben lemészároltattak.

A cabart Raffangur fejezte be, azt indítványozván, hogy egyelőre csupán én és a főnökök váltsunk egymással kölcsönös esküt azon kijelentéssel, hogy az eskü nyilvánosan fog ismételtetni, mihelyt kiléptem a francia szolgálatból. Az eskületétel azonnal meg is történt, és hogy annál ünnepélyesebb legyen, megerősíttetett a véreskü által. Ez abból áll hogy a főnökül választott férfi mellét a baloldalon egy borotvával megvágják, és a jelenlevők mindegyike egy csöpp vért szí ki a sebből. E szertartás alkalmával átkot és kárhozatot mondanak mindazokra, akik eskü alatt elvállalt kötelezettségeiket netalán megszegnék.

Az eskütétel után a törzsfőnökök Szanszé főnököt bízták meg a csapataik vezényletével, és a lelkére kötötték, hogy őrködjék, nehogy a király biztosainak megérkezése alkalmával valamely merénylet követtessék el a személyem ellen. Mielőtt a cabar feloszlott volna, Szanszé főnök kiment, kétségkívül a csapatokat és a népet utasítandó, hogyan viselkedjenek. Nemsokára egyik alparancsnoka által izenetet küldött, hogy minden rendben van, s ezzel a cabarnak vége volt. Mikor kiléptem, a csapatok meghajtották előttem a lobogókat, és a madagaszkári katonák a puskáikat lebocsátván, balkezüket a mellükre szorították hódolat vagy eskü jeléül. Megtudván, hogy közel tizenegyezer ember jelent meg a cabarra, húsz ökröt vágattam le és tizenkét hordó égettbort osztattam ki. A főnököket külön vendégeltem meg. Végre a csapatok is engedelmet kaptak az erőd elhagyására, és a tisztjeik kíséretében eljöttek szerencsét kívánni nekem ahhoz, amit a telep és az ország főnökei közt való szövetség és egyetértés megvalósításának neveztek.

D'École úr, második tolmácsom, arra figyelmeztetett, hogy az embereim közül mindazok, akik fehér kokárdáikon kék szalagot viselnek, elhatározták végleg megtelepedni Madagaszkárban. A nap hátralevő része vigalmak közt múlt el. Estefelé közel tizenkétszáz asszony és leány jelent meg a tiszteletemre a dísztéren, ahol aztán táncra kerekedtek. Valamennyiöket megajándékoztam kendőkkel, szalagokkal és cukros égettborral.

18-án egybehívtam a főnököket, és azt tanácsoltam nekik, hogy térjenek vissza illető tartományaikba, hatnak kivételével, akiket magam körül akartam tartani, hogy tanácsosi minőségben segítségemre legyenek. Szanszé főnök, aki szintén itt maradt parancsaim alatt, háromezer emberével táborba szállt. Ez az intézkedés annál szükségesebbnek látszott előttem, mivel egy kereskedő állítása szerint, aki Foul-Point-ből érkezett Louisbourg-ba, az Isle de France-on kihirdették, hogy kiadatott a parancs elfogatásomra és Franciaországba való elszállíttatásomra, ahol a bűnfenyítő törvényszék elé fognak állítani.

19-e és 22-e közt folyvást a törzsfőnököktől való elbúcsúzással voltam elfoglalva, akik megállapodtak abban, hogy azonnal egybe fognak gyülekezni, mihelyt megpillantják a tüzi jelt a Mangabey hegyen. Valamennyi főnök kötelezte magát a jelet tovább adni tüzek gyújtása által a tengerparton vagy a hegyeken.

23-án végre beállt az a nyugalom, amely után annyira vágytam, mióta a szigeten megérkeztem. Az egész keleti partvidék teljesen egyesült a teleppel, és a nyugati partvidék is készen állt a közös érdekekhez csatlakozni. A földmívelés mindenütt megkétszereződött, és valódi, jelentékeny előnyöket ígért; semmi se hiányzott, csupán bővebb segély hazulról, hogy az ügyek kedvező állapotát ki lehessen aknázni. De szerencsétlenségre, a telepítvényesek letelepítésére legalkalmasabb időt elszalasztották, és én magamat legnagyobb sajnálatomra egy automata egyszerű mozdulataira láttam korlátoztatva. Ezenkívül alapos okaim voltak az ellenem felizgatott előítéletek következményei miatt aggódni, mert a segélyküldés késleltetését csak ama hazug jelentéseknek tulajdoníthattam, amelyeket az Isle de France kormányzósága küldött az udvarnak a madagaszkári telep felől, és okom volt attól félni, hogy a miniszter, akit e jelentések elfogulttá tettek ellenemben, csupán azért nem küld segélyt, hogy engem tönkretegyen. Hasonlóképp láttam azt is, hogy azon elvek, amelyekre a madagaszkári telepet alapítottam, a kellő erő hiányában válságos állapotba jutottak, ez a válság pedig felébresztette a bennszülöttekben a saját erejük tudatát, és arra indította őket, hogy a saját kebelükből alakítsanak kormányt, amely, ha egyszer megalakult, nem fogja tűrni, hogy idegen hatalom is létezzék a körükben. Miután az első lépés ebben az irányban megtörtént, ha a miniszter végrehajtja ama tervet, amelynek létezéséről engem értesítettek, Franciaország okvetlenül meg fog fosztatni mindazon előnyöktől, amelyeket a bennszülöttekkel kötött kereskedelmi és barátsági szerződések nyújtottak volna neki.

27-én a "St. Vincent" nevű magánhajó Blanchard úr parancsnoksága alatt megérkezett az Isle de France-ról, megrakodva indiai árukkal, amelyek nagyon alkalmasak voltak a rizzsel való cserekereskedésre. Ennélfogva meghagytam a raktárfelügyelőnek, hogy vásárolja meg az egész rakományt. Nem tehettem másképp, mert nem volt szabad félbeszakítanom a kereskedelmi üzleteket a bennszülöttekkel, minthogy a rendes kereskedelmi forgalom megszakítása okvetlenül a földmívelés elhanyagoltatását vonta volna maga után.

10-én a "Désire" nevű hajó megjelent a révben, és azt a hírt hozta hogy Bellecombe és Chevreau urak már megérkeztek az Isle de France-on, Őfelsége fregattján, a "Consolante"-on, és utasításaik értelmében haladéktalanul tovább kell utazniok Madagaszkárra. Ez a váratlan körülmény engem arról győzött meg, hogy a miniszter elhatározta őket biztosi minőségben ideküldeni, egyfelől elfogatásom, másfelől erőszakos intézkedések megtétele végett a bennszülöttek ellen. Gyanúm alaposnak bizonyult, mert levelet kaptam egy barátomtól, aki arról értesített, hogy a biztosoknak parancsuk van engem Európába visszavinni, ha arról győződnének meg, hogy ezen eljárás nem fogná a bennszülötteket annyira felbőszíteni, hogy az összes franciákat elkergessék a szigetről. A bizalom, amelyet a bennszülöttek ragaszkodásába helyeztem, e tekintetben teljesen megnyugtatott; de erősen megbotránkoztam a miniszter eljárása fölött, és elhatároztam lemondani állásomról, hogy hatalmamban legyen barátaimat hathatósabban szolgálni.

20-án a tartomány főnökei, akik hírt kaptak az újabb udvari rendeletek megérkezéséről, és bizonyos rémületet észleltek embereimnél, megjelentek nálam és kérdezősködtek, vajon kaptam-e rendeletet elutazásom iránt, és ha igen, hogyan lehessen e rendeleteket összeegyeztetni azon ígéretemmel, hogy sohase fogom őket elhagyni? E szemrehányásokat jajveszéklések követték, amelyek engem mélyen meghatottak, mert meg voltam győződve afelől, hogy őszinte ragaszkodás a forrásuk. Minden kigondolható érvet elősoroltam a megnyugtatásukra, azt mondtam nekik, hogy a mozgás, amelyet a fehéremberek közt tapasztaltak, csak annak tulajdonítandó, hogy előkészületeket kell tenniök ama főtiszt illő elfogadására, aki Őfelségétől érkezik megszemlélni a telep állapotát és biztosítani a bennszülötteket a király pártfogásáról. Ez a felelet némileg lecsillapította aggodalmaikat, de nem volt képes azokat teljesen eloszlatni.

21-én a hegyről egy háromárbocos hajó közeledését jelezték. Kevéssel később magam is megpillantottam és megismertem a "Consolante"-ot. Este horgonyt vetett a D'Aiguillon-sziget előtt, és két óra múlva együttes levelet kaptam Bellecombe és Chevreau uraktól, akik értesítettek, hogy mint királyi biztosok és felügyelők jelennek meg. A levélhez egy rendelet volt mellékelve a király nevében, amelynek értelmében a hajóra kellett volna mennem. Miután előre figyelmeztetve voltam ezen urak utasításainak tartalmáról, nem tartottam célszerűnek, a parancsnak engedelmeskedni, hanem ugyancsak levélben azt feleltem nekik, hogy Őfelsége rendeletéhez képest kész vagyok a telep kormányzatát letenni a kezeikbe, hogy utasításaik értelmében járhassanak el, de mielőtt a lemondásomat benyújtottam volna, nem hagyhatom el, és nem is szabad elhagynom a szigetet. E válaszommal egyidejűleg Bellecombe úrnak magánlevelet írtam, amelyben arra kértem őt, hogy szálljon partra félelem és kíséret nélkül, egyúttal ünnepélyesen megígértem, hogy alkalmazkodni fogok minden kívánságához, amelyet becsülettel teljesíthetek. Levelemre azt válaszolta, hogy bizalmamat megnyerendő, partra fog szállni, és udvariasságomra és ildomosságomra bízza magát. Levele végén megjegyezte, hogy ha hitelt adna mindazon dolgoknak, amelyeket felőlem hallott, nem tenné meg e lépést, de katonaember létére megbízik a becsületszavamban.

22-én De Bellecombe tábornagy és Chevreau főraktárbiztos urak partra szálltak. Úgy fogadtam őket, mint Őfelsége megparancsolta és a miniszter külön levélben részletesen kifejtette, és rögtön azután bemutattam a csapatomat De Bellecombe úrnak, a katonaság élén elismervén őt királyi biztosul. Ugyanazon este a biztosok egy iratot kézbesítettek nekem, amely a küldetésükre vonatkozólag huszonöt kérdést tartalmazott, és minden egyes kérdésre külön-külön választ kívántak. Az este a telep különböző ügyei felett való beszélgetés közt telt el.

23-án átnyújtottam hasonlóképpen huszonöt pontozatból álló feleleteimet a biztos uraknak. E pontozatok L. X. A. jegy alatt a jelen emlékirathoz vannak mellékelve. A nap folyamán meglátogattuk az erődöt, a nyilvános épületeket és a kórházakat, Chevreau úr pedig ezalatt megvizsgálta a számadásokat, a kezelési hivatalnokok segédkezése mellett.

24-én részletes jelentést tettem, a katonai szolgálatot illető összes dolgokról.

25-én a tartomány főnökei, akiket a biztosok kívánsága következtében meghívtam, hogy a telepen egybegyülekezzenek, néhány napi halasztást kértek, hogy összehívhassák messzebb lakó társaikat is. A biztosok időnyerés tekintetéből velem együtt kirándulást tettek és megtekintették a síkságon a Szt. János- és Ágoston-erődöket. Abbeli félelmükben, hogy a tartományban zavargások támadhatnának, siettették a visszatérést.

26-án Louisbourg-ba visszaérkezvén cabart tartottak a főnökökkel. Én e gyűlésen nem vettem részt, azért, hogy a bennszülöttek szabadon kimondhassák, ami a szívükön feküdt. E gyűlés eredménye szintén a jelen emlékiratok egyik függelékét képezi.

27-én a biztosok, miután eddigi működésemre és számadásaimra a felmentvényt megadták, és elismervényt állítottak ki ama négyszáztizenötezer livre-nyi összegről, amelyet a telep pénztárának előlegeztem, előkészületeket tettek ismét hajóra szállni. Úgy hiszem, hogy azért siettették elutazásukat, mert féltek a zavargásoktól, amelyek, mint az Isle de France-on elhitették velük, Madagaszkárban napirenden volnának. E körülmény valószínűleg kedvüket szegte a szigeten való tartózkodástól, és ez okozhatta, hogy jelentéseik, bár igen jól voltak szerkesztve, nem hangzottak oly kedvezőn, amint talán különben hangzottak volna.

28-án átnyújtottam De Bellecombe úrnak a lemondásomat, és a csapatok parancsnokságát átadtam De Sanglier századosnak.

29-én De Bellecombe úr visszatért a hajójára, és rendeletet küldött nekem a király nevében, hogy működésemet a főtelep fenntartására korlátozzam, mindaddig, míg további parancsokat kapok az udvartól. E rendelet azt is meghagyta, hogy mindennemű építkezési és egyéb munkát megszüntessek; tartsam fenn a szerecsenekkel való kereskedésre vonatkozó tilalmat, és végül megengedte, hogy eltávozhassam Madagaszkárról. De miután állásomról lemondtam, nem tartottam célszerűnek bármily rendeletet is elfogadni, következőleg ezt a rendeletet elküldtem De Sanglier úrnak, és kijelentettem levélben a biztosoknak, hogy szilárdul el levén határozva ezentúl be nem avatkozni a telep ügyeibe, nem mozdíthatom elő a kormány szándékait másképp, mint ama szolgálatok által, amelyeket esetleg a bennszülöttek körében tehetnék. E kijelentésemre a biztosok azt a kérést intézték hozzám, hogy ezentúl is legyen gondom a telep hasznára, de egyúttal kijelentették, hogy miután lemondásomat el nem fogadhatják, tartozom a hivatalommal járó kötelességeket teljesíteni mindaddig, míg Őfelségétől szabatos parancsok nem érkeznek, amelyek az ő jelentésük következtében bizonyára nem fognak késni. Ezután nem láttam többé a biztosokat, akik Foul-Point-be utaztak. Ottani működésükről nincs tudomásom. Én részemről visszavonultam egyik házamba, ahol több rohandrian és voadziri főnök látogatott meg, akik megtudván, hogy kiléptem a francia szolgálatból, felkértek, tenném le az ampanszakabé esküjét. Ennek következtében elrendeltem, hogy az egész nemzet egybehívassék nagygyűlésre a jövő hónap 14-én.

Visszavonulásom után harmadnapra több tiszt fordult hozzám ama kéréssel, hogy segítsem őket tanácsaimmal; a csapatok pedig egy küldöttség által kijelentették, hogy ha nem veszem át újra a parancsnokságot, el vannak határozva elhagyni az erődöt, és magukat függetlenekké nyilvánítani. A parancsnok, De Sanglier úr, szintén nagyon erélyesen támogatta e kérdést, és biztosított afelől, hogy ha annak teljesítését megtagadom, a csapatok okvetlenül fellázadnak, a bennszülöttek pedig kétségkívül el fogják pusztítani a már létező állomásainkat. E körülmény és a telepet közvetlenül fenyegető veszély rábírt végre, hogy újra átvegyem a parancsnokságot, de egyúttal kijelentettem, hogy ezen eljárásom indító oka csupán ama kívánságom, hogy az európaiakat megoltalmazzam és a barátságos és kereskedelmi összeköttetéseket fenntartsam, de a parancsnokság újból való átvétele nem tekintendő előbbi kötelezettségeim megújított elvállalásául, miután Franciaország szolgálatából végképp kilépettnek tartom magamat.

Ez volt a következménye a miniszter elhamarkodott eljárásának. Magamviselete azóta bebizonyította, hogy összes cselekedeteimet a legszigorúbb lelkiismeretesség vezérelte, és hogy soha, semmi tekintetben se vétettem a Franciaország iránt tartozó hűségem ellen, és csak a kötelességemet teljesítettem akkor, midőn megtagadtam a hozzájárulásomat a kormány által kívánt lépésekhez és ama szövetségi és kereskedelmi szerződések megszegéséhez, amelyeket én magam kötöttem a madagaszkári nemzetekkel. E magamviselete által bizonyára a francia érdekeket akartam szolgálni, mert az itteni nép jelleme és szokásai körül szerzett tapasztalataim arról győztek meg, hogy minden erőszakos merénylet, amely a bennszülöttek szabadsága ellen intéztetnék, veszélyes volna a telepre és a nemzet általános érdekeire nézve. A jövő idők be fogják bizonyítani, hogy Madagaszkárt nem lehet erőszakkal meghódítani, és csupán szelídség és méltányosság juttathatja ezt a nemzetet polgárisult állapotra, amely ha egyszer létrejött, okvetlenül a szövetségeseinek óriási meggazdagodását és felvirágzását fogja eredményezni. De, fájdalom! a történtek után nincs reményem, hogy a miniszter megváltoztassa a rendszerét, noha el vagyok tökélve minden erőmet megfeszíteni, hogy őt erre rábeszéljem.

Október 1-én, 1776. A telepet oly állapotba kívánván helyezni, hogy magát fenntarthassa az újabb udvari rendeletek megérkezéseig, visszatértem Louisbourg-ba, egybehívtam a csapatokat, és kijelentettem előttük, hogy a parancsnokságot csupán azért vettem át újból, hogy a telep élelmezéséről gondoskodhassam, amely üggyel Coquerean főraktárbiztos úrral egyetértőleg fogok foglalkozni. Intézkedéseim kellő végrehajtásának biztosítása végett egy bizottságot hívtam egybe, amely a főraktár-biztosból, két századosból és egy tengerészeti albiztosból állt. E bizottságban megállapítottuk a kereskedelmi üzletek fenntartásához és folytatásához szükséges intézkedéseket, valamint a bennszülöttek irányában jövőre követendő magatartást. A katonai szolgálat tekintetében kevés módosítás volt szükséges, miután ezen ügyekre már előbb is kiváló figyelmet fordítottam.

2-án és 3-án megírtuk utasításainkat az illető egyéneknek.

4-én gyűlést tartottam a szambarive, szaphirobai, antevoeni, antevohibei, antimaroa, antambur, antimokol, antimananhar, szafeibrahim és szaferahimina főnökökkel. E gyűlésben kijelentettem, hogy miután kiléptem a francia király szolgálatából, illőnek tartottam Őfelségét a miniszterei útján értesíteni a telep állapotáról, hogy ne legyen okom önmagamnak szemrehányásokat tenni a következmények miatt azon esetre, ha a francia miniszter ragaszkodnék ama szándékához, hogy erőszakkal igázza le Madagaszkár lakóit; ennélfogva felkértem őket mindnyájukat, mondanák meg őszintén, vajon óhajtják-e a telep további fennmaradását, vagy a megszüntetését kívánják, és eskü alatt megígértem nekik, hogy határozatukat szóról szóra a francia király tudomására fogom juttatni. Ezen indítvány felett a főnökök csaknem egy óráig tanácskoztak maguk közt, aztán ismét elfoglalván a helyeiket, következőleg feleltek:

"Bölcs és okos létedre kételkedhetel-e irántad való ragaszkodásunkban? Nem láttad-e, milyen hévvel harcoltunk testvéreink ellen, mikor fellázadtak, hogy visszatérítsük őket a kötelesség ösvényére? Honnét van tehát, hogy ily bizalmatlanságot tanúsítasz egy nép ellen, amely hozzád ragaszkodik? Ha a szíved azt sugallja, hogy jót kívánj a franciáknak, mondd meg és írd meg a királyuknak, hogy a szívünket és a barátságunkat kínáljuk neki. De a te parancsnokságod alatt akarunk élni. Te vagy a mi atyánk és urunk. Szeressenek téged a franciák épp úgy, mint mink, akkor a fegyvereink egyesülni fognak az övéikkel, lobogóink egyesülni fognak a fehér emberek lobogóival, és vitézül fogunk harcolni a közös ellenség ellen: de ha neked szenvedned kell a franciák gyűlölete miatt, akkor sohase fogjuk őket elismerni testvéreinkül, sőt az ő ellenségeik a mi barátaink lesznek. Ezek a mi gondolataink és szívünk szavai. Ígérd meg ennélfogva azon Isten színe előtt, akit mindnyájan imádunk, hogy megírod ezeket a francia királynak, és kötelezd magadat, hogy inkább fogsz hozzánk ragaszkodni, mint a franciákhoz, és hogy el nem hagysz bennünket soha."

Ezen egyhangú válasz elmondatása után megtartatott a cabar és az eskületétel. Eskü alatt köteleztem magamat, hogy a francia királyt értesíteni fogom a madagaszkári nép gondolkozásáról, és hogy jövőre köztük fogok élni. Másrészt a törzsfőnökök is kötelezték magukat, hogy szigorúan fogják teljesíteni a parancsaimat, és jó egyetértésben fognak élni a teleppel.

A szertartás után a bennszülöttek tiszteletére vigalmat rendeztem, amelyen az összes európaiak is jelen voltak. Az események e sorozata, amely Madagaszkár civilizálásának kezdetét jelzé, sokféle gondolatokat keltett bennem. Tapasztalásból tudtam, mily kevéssé lehet megbízni a versailles-i kabinet elhatározásainak célszerű voltában. Csupán a saját elszántságomra támaszkodhattam aggodalmaim közepette ama politikai cselszövények miatt, amelyeket a franciák fognak ellenem szőni oly célból, hogy engem elrágalmazzanak és jó hírnevemet tönkre tegyék. De lelkiismeretem lojalitásom felől nyugodt levén, miután a madagaszkári törzsfőnökök és a nép közt követendő magamtartása iránt önmagammal megállapodásra jutottam volna, elhatároztam, hogy el fogok utazni Franciaországba, személyesen kifejtendő a telep érdekeit és leküzdendő a miniszter előítéleteit. Nagyon jól tudtam, mit kockáztatok ezzel, de utóvégre is a jó hírnevem féltése és a madagaszkári nép iránt való ragaszkodásom megérlelte bennem ezen elhatározást. Ennélfogva eltökéltem, hogy miután Franciaország nem vádolhat engem lázadással, hanem csupán a minisztereit vádolhatja az ország valódi érdekeinek nem ismerésével, egész vagyonomat, hitelemet, sőt Madagaszkár érdekeit is arra fogom felhasználni, hogy barátokat szerezzek e szigetnek és szerencsésen befejezhessem a civilizáció nagy művét. Ez az elhatározásom, és ehhez fogok ragaszkodni életem fogytáig.

5-én a különböző törzsfőnököktől jelentékeny ajándékokat kaptam, ú. m. rabszolgákat, szarvasmarhát, rizst; mindezt kiosztottam a csapatom közt. E napon a telep összes személyzetét egybehivattam, és kijelentettem előttük, hogy miután biztosítottam a nyugalmat és békét köztük és a bennszülöttek közt, és gondoskodtam élelmeztetésükről is azon időre, míg rendeleteket kaphatnak az udvartól, most már el fogom őket hagyni, és nem tartok meg tovább semmiféle parancsnokságot. A könnyeik félremagyarázhatlan feleletet adtak kijelentésemre, és csak ezt az egy felkiáltást lehetett hallani: "Nem, nem akarjuk elveszteni az atyánkat!"

6-án a tolmács jelentette, hogy hat törzsfőnök érkezett küldöttségképpen jelentékeny számú fegyveres kíséretében. Miután magam elé bocsátottam őket, értesítettek, hogy az eskületétel nagy napja közeledik, és az egybegyűlt törzsfőnökök a néppel egyetemben azt kívánják, hogy hozzájuk menjek lakni, ennélfogva egy fegyveres csapatot küldtek ki testőrségemül és a szolgálatomra. Kívánságukhoz képest tehát levetettem francia ruháimat, és indián ruhákba öltözködtem, és velük együtt útnak indultam. Végig kellett mennem egy hosszú sorfala közt a bennszülötteknek, akik örömujjongásokban törtek ki, és a Zahanhar nevét kiáltozták. Barátaim, a csapatbeli tisztek és a telep összes népe elkísértek. Mihelyt a táborba érkeztem, az összes törzsfőnökök elém jöttek üdvözlésemre, és a számomra kijelölt sátorba vezettek. Szolgáim számára más hat sátor volt kijelölve. Hat négyfontos ágyút hozattam a táborba, ezeket a sátorom előtt állították fel, és naponként kétszáz ember teljesítette a testőrségi szolgálatot.

7-én, 8-án, és 9-én elkészítettem a gyülekezet elé terjesztendő indítványomat egy állandó kormány alakítása iránt. Végre elérkezett október 10-ke, és három ágyúlövés ébresztett fel álmomból. Reggel hat órakor Raffangur főnök hat társával együtt, fehérbe öltözve, megjelent, és beszélni óhajtott velem. Én is fehérbe öltöztem, és a sátorom előtt fogadtam őket. Raffangur kifejtette a beszédében a bizalom ama jeleit, amelyeket a madagaszkári nép tanúsított, mikor engem a legfőbb hatalommal felruházott, valamint az előnyöket, amelyeket ismereteimtől és szolgálataimtól remél. Beszéde végén felkért, hogy kövessem őt. Azután elindultunk ki a síkra és ott egy körbe léptünk be, amelyet harmincezer fegyveres képezett. A törzsfőnökök mindnyájan illető nemzeteik élén álltak, a nők pedig a körön kívül maradtak. A főnökök azonnal egy belső kört képeztek körülünk, és Raffangur a következő beszédet intézte hozzájuk:

"Áldott legyen Zahanhar, aki visszatért az ő népéhez. Áldott legyen a Zafferamini vére, amely iránt hűséggel tartozunk. Áldott legyen őseink törvénye, amely azt parancsolja, hogy a Ramini véréből származott főnöknek engedelmeskedjünk. Az atyáink tapasztalták és mink is tapasztaltuk, hogy az egyenetlenség: Isten büntetése. Ama hosszú idő alatt, míg nem volt főnökünk a Ramini véréből, úgy éltünk mint a vadállatok, néha a testvéreinket öldököltük, néha magunk pusztultunk el az ő erőszakosságaik következtében. Egyenetlenségünk által meggyöngítve, mindig az erősebbek prédája voltunk. Bűnösökké lettünk, és nem akartunk az igazság és méltányosság szavára hallgatni. Igen, még a mi időnkben is láttuk, hogy azon emberek nyomorult ivadékai, akik a Ramini vérét kiontották, az országba behívták a franciákat, és azoknak a segítségével akarták a testvéreiket elnyomni és elpusztítani. Tudjuk, hogyan büntette meg őket Zahanhar, megengedvén egyik rabszolgájuknak, hogy a franciák segítségével kiontsa a vérüket, a bűneik bűnhődéseül. Ti mindnyájan értetek engem, de szükségesnek tartottam a tényeket visszaidézni emlékezetetekbe, hogy a szívek egyességét ismerjétek el törvényetek gyanánt. Hogy pedig ezt megtarthassátok, követnetek kell atyáitok törvényét, amely azt parancsolja, hogy alávessétek magatokat a Ramini ivadékának - íme bemutatom őt nektek, átadom neki ezt a szagájt, hogy ő legyen az egyetlen Ombiasszobe, mint Ramini atyánk volt. Halljátok meg a szavamat, ti rohandriánok, anakandriánok, voadzirik, lohavohiták, philubeyk, ondzatszik, ombiászok, ampuriák. Ez a mi atyáink vérének törvénye. Ismerjétek el az ampanszakabét, vessétek neki alá magatokat, hallgassatok a szavára, tartsátok meg a törvényeket, amelyeket alkotni fog és boldogok lesztek. Fájdalom! az én agg korom nem engedi, hogy a boldogságotokban osztozzam barátim, és a lelkem nem fogja észrevehetni a hála ama jeleit, amelyeket a síromon fogtok tanúsítani." Itt aztán hozzám fordult, és így folytatá: "És te, Ramini vérének méltó ivadéka, könyörögj az Isten segítségéért, aki téged a szellemével fog megvilágosítani. Légy igazságos, szeresd a népedet, mint a saját gyermekeidet; a néped boldogsága legyen a tied is, és ne légy idegen a szükségeik és a balszerencséjük iránt. Uralkodjál, és támogasd a tanácsoddal a rohandriánokat és az anakandriánokat, védelmezd a voadziriket; atyai gonddal őrködjél a lohavohiták és a philubeyk felett; alkalmazd a közjó érdekében az ondzatszikat és ombiasszokat, és ne vesd meg az ampuriákat, hadd tekintsék uraikat atyáik gyanánt, mint Ramini atyánk idejében volt."

Beszédét befejezvén, kezembe adta a szagájt, és leborult előttem a földre, társaival és az összes jelenvolt törzsfőnökökkel együtt, és végre több mint ötvenezer embert láttam magam előtt a földre borulva. Raffangur felkért, hogy felelnék nyilvánosan a nép előtt és a válaszomat a következő szavakban ismételte: ... "Velun Raminiha, Velun Ulun malakassza, Velun rohandriani, anakandriani, voadziri, lohavohites; philubey, ondzatszi, ombiasszes, ampuria, Velun, Velun Zaffé Aminiha, mitomba Zahanhar" ... ami annyit jelent, hogy: "Soká éljen a Ramini vére. Soká éljen a madagaszkári nemzet. Soká éljenek a rohandriánok stb. Soká éljen az atyáink vére és tartson meg mindnyájunkat soká az Isten, aki az eget és a földet teremtette." A nép örömkiáltásban tört ki, minden egyes rangosztály nevének megemlítésénél, és végre mindenki felkelt. Ekkor tovább folytattam a beszédemet és azt mondtam, hogy hálát adok az ég kegyének, amely engem ismét visszahozott az atyáim földére, és egész életemet annak a véghezvitelére fogom szentelni, amit az Isten szelleme fog nekem sugallni, és hogy a madagaszkári nemzet minden egyes tagja engem atyjának tekintsen. Aztán felkértem a rohandriánokat és a többi főnököket, a voadzirikig, hogy támogassanak a tanácsukkal. Felszólítottam a lohavohitákat, hogy híven teljesítsék a veendő parancsokat, és biztosítottam az ampuriákat afelől, hogy a törvények meg fogják szüntetni szerencsétlen rabszolgaállapotuk nyomorúságát. Az ondzatsziknek és ombiasszoknak megígértem, hogy alkalmazni fogom őket, a nemzet javára, és beszédemet azzal a nyilatkozattal fejeztem be, hogy kötelességemnek tartom egész időmet oly kormányforma megalapítására fordítani, amely fenn fogja tartani az egyetértést és az összhangot. Beszédemet még folytatni akartam, mikor Raffangur felkért, hogy hallgassak el. Ekkor a rangosztályok szétváltak egymástól, a rohandriánok külön csoportosultak, az anakandriánok szintén, valamint a többiek is mind. Aztán elvezettek engem legelőször a rohandriánokhoz, akiknél egy ökröt találtam, amelynek a torkát elvágtam, s egyúttal elmondtam az áldozati esküformát. Mindegyik rohandrián egy csöpp ökörvért nyelt el, és fennhangon megátkozta magát és gyermekeit azon esetre, ha megszegné az engedelmességet, amelyet nekem esküdött. Innét elvezettek az anakandriánokhoz, ahol két ökröt öltem meg, és ugyanazon esküt ismételtem. Ily módon végigmentem az összes rangosztályokon és a voadziriknél három ökröt öltem meg, a lohavohitáknál négyet, az ondzatsziknál hatot, az ombiasszoknál kettőt és az ampuriáknál tizenkettőt. Az utóbbiak a szagájuk hegyét mártották a vérbe, és aztán lenyalták, egyidejűleg elmondván az esküformát. Az egész szertartás a legcsekélyebb rendzavarás nélkül ment véghez, és végre engem ismét visszavezettek a rohandriánok közé, akik még egy esküt váltottak velem, a következő módon: mindegyik a jelenvoltak közül - és velük együtt én is - egy vágást ejtett a melle baloldalán beretvával, és mindnyájan kölcsönösen egy csöppet szívtunk egymás véréből, és a legborzasztóbb átkokkal sújtottuk azt, aki valaha megszegné esküjét, ellenben áldást mondtunk mindazokra, akik a kötelezettségeiket híven fogják teljesíteni. Mindezen szertartások összesen két órát vettek igénybe. Délután a törzsfőnökök intették a népet, hogy egy pillanatra szálljon magába, hívja segítségül az Isten szellemét és adjon hálát a Zahanharnak jóságáért és pártfogásáért.

Egynegyed három órakor a rohandriánok visszavezettek sátoromba, ahol ebédre marasztaltam őket. Az anakandriánokat és a voadziriket felszólítottam, hogy ebéd után igyanak és a lohavohitákhoz négy hordó bort küldtem, szétosztás végett az ondzatszik, ombiasszok és ampuriák közt.