BEVEZETÉS

Miután minden, európai telep alakítását célzó vállalat sikere mindenkor tüzetes rendeletektől és utasításoktól, valamint az előkészületektől és alapos műveletektől függ, amelyek az illető ország ismeretének alapján foganatosíttatnak és az eléretni szándékolt előnyökhöz arányosíttatnak, szükségesnek tartom elbeszélni ama körülményeket, amelyek ezen országba való megérkezésemet megelőzték. E körülmények be fogják bizonyítani, hogy azon nagyon csekély eszközök dacára, amelyek rendelkezésemre bocsáttattak, sikerült barátsági és szövetségi szerződést kötnöm e terjedelmes sziget lakóinak nagyobb részével és következőleg, ha, amint bátran mondhatom, a miniszter nem hagyott volna el teljesen, ami mindazon nyomorok, betegségek és halandóság forrása volt, amelyeket nekem és embereimnek elszenvednünk kellett, Madagaszkár szigete, mint Franciaország szövetségese oly hatalommá lett volna, amely képes lenne támogatni az Isle de France és a Bourbon-szigeteken levő gyarmatokat, megvédelmezni Franciaország indiai telepeit, valamint új kereskedelmi ágakat biztosítani a királyságnak, amelyek óriási összegekkel gazdagították volna a királyi kincstárt.

A legkönnyebben áttekinthető módon leírandó ama különböző akadályokat, amelyekkel e szigetre való megérkezésem óta küzdenem kellett, és kifejtendő azon eseményeket, amelyek gyors fordulatok által kedvező előnyöket nyújtottak e telep megalapítására, elő fogom sorolni a miniszter eredeti intézkedéseit, amelyekhez parancsom volt, műveleteimet alkalmazni.

1772. szeptember 15-én De Boynes úr, a tengerészeti osztály államtitkára közölte velem, hogy Őfelsége szándékozik jelentékeny vállalatot megindítani Madagaszkár szigetén, és elhatározta ezen expedíciót az én gondjaimra bízni. De Boynes úr ennek következtében értesített engem ezen elhatározásokról, hogy leggyorsabban megtehessem a kellő intézkedéseket e fontos és tisztes vállalat végrehajtására.

Miután a miniszternek köszönetet mondtam volna megtisztelő bizalmáért, megjegyeztem, hogy miután, semmiféle ismereteim sincsenek Madagaszkárt illetőleg, és semmiféle tudomással se bírok azon vállalatról, amellyel Őfelsége engem megbízni óhajt, én magam nem szabályozhatom ily expedíció mérveit; a vállalat sikere pedig ama rendeletektől és eszközöktől fog függni, amelyekhez műveleteimet a legnagyobb pontossággal alkalmazandom.

A miniszter, miután arról biztosított volna, hogy semmi se fog hiányozni, ami a megbízatásom sikeréhez szükséges, hozzátevé, hogy Őfelségének szándéka Madagaszkáron egy telepet alapítani, amelynek érdekében később terjedelmesebb terv lenne megvalósítható, ez ország királya, fejedelmei és főemberei bizalmuknak oly mérvű megnyerése által, hogy szigetüket Őfelsége védnöksége alá rendeljék. Erre megjegyeztem, hogy ily természetű és fontosságú vállalat létesítésénél, oly távoli országban, amelynek kedvezőtlen égalja a lakosok féltékenységével párosulva annyiszor megzavarta és meghiúsította már a korábbi kísérleteket, a műveletek jól kiszámított mérveket, jelentékeny erőket és folytonos anyagi segélyt igényelnének, miután semmit se volna szabad a véletlenre bízni. A miniszter helyeselte megjegyzéseimet, és megígérte, hogy gondoskodni fog mindenről, fenntartván magának ama különböző részletek szabályozását, amelyeket megbízatásom igényelhetne, és amelyeket a hónap végén szándékozott velem megállapítani.

A miniszter néhány nappal később magához hívatott a palotájába és értesített, hogy Őfelsége szándékozik engem megbízni egy tizenkétszáz emberből álló csapat parancsnokságával, és hogy mialatt a legénység felfogadásával leszek elfoglalva, gondja lesz rá, hogy semmi se hiányozzék ama jelentékeny vállalat sikerének biztosítására, amelynek végrehajtására felszólíttattam. Azt az ellenvetést tettem a miniszternek, hogy ezerkétszáz ember nagyon is soknak látszik előttem oly vállalathoz, amelynél nem szándékoltatik egyéb, mint a bennszülöttek bizalmának megnyerése, és kértem, hogy ama csapat, amelynek rendeltetése lesz engem Madagaszkárba kísérni, ne álljon többől háromszáz embernél. A miniszter ezt elfogadta.

1773. január 20-án az újoncok fel levén fogadva, értesítettem róla a minisztert és kértem a parancsait, valamint utasításainak közlését ama vállalatot illetőleg, amelyet Őfelségének reám bízni méltóztatott. Azt felelte, hogy még nem volt képes azokat kidolgozni és hogy e teendőt az első segédére bízta. Meglátogattam az utóbbit, és éppen a terv elkészítésével találtam elfoglalva, de miután a munkája még nem volt készen, nem nyerhettem tőle semmiféle tüzetes felvilágosítást.

Február elején a miniszter ismét értem küldött és kijelenté, hogy a segéde által kidolgozott terv nem nyerte meg a tetszését, és rám bízza, hogy én magam dolgozzam ki. Egyúttal meghagyta, hogy csatoljam hozzá követelésemet is, misszióm végrehajtásáért, és azt mondta, hogy Őfelsége Madagaszkár szigetén csupán egyszerű telepet akar alapítani, amelynek segélyével az Isle de France és a Bourbon-sziget anyagi egzisztenciája biztosíttathassék vagy új kereskedelmi ágak létesíttethessenek, és megélhetési módot találjon bizonyos számú ember, akik Indiában szolgálhassanak, az esetleg kiütendő háborúban. Figyelmeztetett, hogy e tervezetből semmit se hagyjak ki, ami annak megvalósításához szükséges. A megbízatásomra vonatkozó részletek felől, amelyeket a minisztertől hallottam, folytatólag tanácskoztam Audat úrral, a miniszter első segédével, aki Madagaszkárt csupán a kereskedők egymásnak ellentmondó jelentéseiből ismerte, amelyek alkalmasabbak voltak arra, hogy a tárgyat összezavarják, mintsem hogy expedíciómra vonatkozólag bármily csekély felvilágosítást nyújtsanak. Közölt velem néhány leírást, amely Madagaszkárra vonatkozott. Közölte velem a sziget földabroszát is, amelyeknek, valamint a Madagaszkárban több ízben megfordult Johannis hajóskapitány részletes elbeszéléseinek alapján elkészítettem a következő tervezetet :

A MADAGASZKÁRI MŰVELETEIM
BIZTOSÍTÁSÁRA VONATKOZÓLAG,
A MINISZTER ELÉ TERJESZTETT TERVEZET

I. CIKK

A miniszternek méltóztatni fog rendeletet kibocsátani, hogy önkénytes csapatommal együtt elszállíttattassam az Isle de France-ra egy évre való élelmiszerekkel és zsolddal ellátva.

II. CIKK

Méltóztatni fog elrendelni, hogy az Isle de France főhivatalnokai engem ellássanak két hajóval, amelyek közül mindegyik százhúsz vagy százötven tonna teherképességű legyen, és a csapatoknak és a szükséges élelmiszereknek Madagaszkárba való átszállítására fog szolgálni. Az egyik hajónak az én parancsom alatt kellene maradnia, hogy a sziget parti közlekedési szolgálatára használtathassék, a másik pedig visszatérne Franciaországba, megvinni a miniszternek a jelentést a vállalat helyzetéről és sikeréről és egyéb körülményekről, amelyeknek közlése szükséges lesz.

III. CIKK

A miniszternek méltóztatni fog parancsot adni az Isle de France főhivatalnokainak, hogy engem ellássanak kétszázezer livre értékű árucikkekkel, megfelelő mennyiségű tüzérséggel és lőszerekkel, kórházi kellékekkel és munkásokkal, akik szerszámokkal és műszerekkel legyenek ellátva, az Őfelsége népe számára szükséges épületek felépítésére.

IV. CIKK

Ama pusztításokat elkerülendő, amelyeket Madagaszkár égalja azon idő alatt okozhatna, míg a helyszínén a kellő épületek elkészülnek, a miniszternek méltóztatni fog elrendelni, hogy az Isle de France főhivatalnokai ellássanak engem négy faházzal, amelyek közül az első egyetemes raktárul, a második kórházul, a harmadik laktanyául, a negyedik pedig az én saját lakásomul fog szolgálni.

V. CIKK

A miniszternek méltóztatni fog missziómhoz a pénzügyi és elszámolási ügyek szervezésére és vezetésére a közigazgatásban működő egyéneket kirendelni, akik egyidejűleg a kereskedelmi üzletekre is gondot fognak viselni, míg én egész figyelmemet a telep alapítására fordítandom.

VI. CIKK

A miniszternek méltóztatni fog elrendelni, hogy az Isle de France főhivatalnokai szükség esetén legénységgel, élelmiszerekkel, lőszerekkel, kereskedelmi cikkekkel és a csapataim zsoldjának kifizetéséhez megkívántató pénzzel a segítségemre legyenek.

VII. CIKK

A miniszternek méltóztatni fog az első évben százhúsz újoncot kiküldeni, hogy a telepét fenntarthassam mindaddig, míg végleges utasításai a kezemhez juthatnak.

Miután a miniszternek e hét cikkre redukált tervezetemet bemutattam, biztosítottam őt, hogy sikerülni fog megnyerni a bennszülöttek bizalmát, és megalapítani a létesíteni szándékolt telepet, ha kéréseim pontosan teljesíttetnek; de miután ily természetű műveletek feltétlenül követelik a hely részletes és alaposan tanulmányozott ismeretét, lesz szerencsém neki egy terjedelmesebb és jobban kigondolt tervezetet, körülményesebb részletek, az ország helyrajzi abroszai és a sziget szokásait, törvényeit és kormányzatát illető értesítések kíséretében előterjeszteni, valamint azon kívánságokat is szabatosan elsorolni, amelyeknek teljesítése ily nagyszabású terv létesítéséhez okvetlenül megkívántatik.

Miután a miniszter javaslataimat elolvasta volna, azokat helyben is hagyta annyiban, hogy biztosított afelől, hogy jelentést fog tenni róluk Őfelségének, és hogy számíthatok az egész dolognak teljes megelégedésem szerint való elintézésére. A részletes tanácskozások, amelyeket február hó folyamán De Boynes úrral és D'Aiguillon herceggel folytattam, mindinkább meggyőztek arról, hogy expedícióm semmiben sem fog szűkölködni.

Március 19-én a miniszter értem küldvén, egy levelet kaptam, amely Őfelsége szándékait tartalmazta a madagaszkári telep alapítására vonatkozólag, és egyúttal megkaptam egy másik levél másolatát is, amely az Isle de France főhivatalnokaihoz volt intézve. A miniszter egyidejűleg azt ajánlotta, hogy összes embereimmel együtt utazzam el haladéktalanul a lorienti kikötőbe, ahol meg fogom kapni parancsait az Isle de France-ra való elutazásomat illetőleg.

Ekkor láttam be, hogy misszióm bizonyos tekintetben a sziget parancsnokainak kényére volt bízva, és a legcsekélyebb hajlandósághiány vagy félreértés az ő részükről képes volna műveleteimben nemcsak kárt okozni, hanem azokat teljesen meg is hiúsítani. Eziránt észrevételeket tettem a miniszternek, és egyúttal megkértem őt, változtatná meg a sziget főhivatalnokainak szóló levél tartalmát, és intézkednék, hogy engem Franciaországból lássanak el a legnélkülözhetetlenebb kellékekkel. A miniszter azt felelte, hogy már nincs idő az intézkedések megváltoztatására, hogy ő teljesen meg van győződve az Isle de France főhivatalnokainak jó hajlamai és buzgalma felől, akik bizonyára nem fogják megengedni, hogy támogatásban szűkölködjem, és végre, hogy miután a helyszínén leszek, mindent megtehetek, amit a szolgálatra nézve előnyösnek fogok ítélni. Még azt is hozzátette, hogy új rendelet által gondoskodni fog ama kellékekről, amelyeket a telep biztonsága igényel.

Dacára e határozott válasznak, megkísérlém még újabb észrevételeket tenni ilyetén megállapodás hátrányai felől, de a miniszter legelső felelete mellett maradt, és azt azzal toldotta meg, hogy miután Őfelségének az a szándéka, hogy mielőbb megjelenjek az Isle de France-on, elutazásomat nem siettethetem eléggé. Elbúcsúztam tehát tőle, és a lelkem tele volt ama bajokkal és viszontagságokkal, amelyeket én és csapatom kénytelenek leszünk elszenvedni. Ezeknek elkerülése céljából D'Aiguillon herceghez fordultam, közölvén vele a miniszter rendeleteit és intézkedéseit missziómat illetőleg, és kifejtvén alapos félelmemet, amelyet ezen utóbbiak támasztottak bennem, vállalatom sikere iránt. A herceg megvigasztalt azzal az ígérettel, hogy tanácskozni fog De Boynes úrral, és csak legyek nyugodt, mert a dolgok minden bizonnyal meg fognak változni.

Másnap Audat úr, a tengerészeti hivatal első segéde meglátogatott, és értesített, hogy a miniszter fontos és sürgős ügyekkel levén elfoglalva, e percben nem értekezhetik velem a misszióm felől, de őt azért küldte hozzám, hogy biztosítson afelől, hogy minden a legnagyobb megelégedésemre fog elintéztetni. Elhatározta megváltoztatni az Isle de France főhatóságainak szóló levelet, sőt még a kívánságaimon túl is menni. Megnyugtatott aziránt, hogy azonnal elutazhatom a nevezett szigetre, mert a Franciaországból azonnal elindítandó segély csakhamar utol fog érni, időközben pedig az Isle de France főhatóságai a nekik küldött rendeletek értelmében mindennel el fognak látni, amire szükségem lehet ama kellékek megérkezéséig, amelyeket közvetlenül Madagaszkárban fogok megkapni, és amelyek jövőre nézve oly helyzetbe fognak juttatni, hogy az Isle de France-ról mindennemű segélyt nélkülözhessek. Végül biztosított aziránt is, hogy a sziget főhatóságaihoz intézett levél leglényegesebb részei oly értelemben módosíttattak, hogy az illetőknek értésükre adatott, miszerint teljesen ura vagyok a saját műveleteimnek, és nekik nincs egyéb közük a missziómhoz, mint hogy ellássanak a nélkülözhetetlen segéllyel, amelyre esetleg szükségem lehetne.

Az első segéd e kijelentései engem annál inkább kielégítettek, mivel ama kellemes reményt merítettem belőlük, hogy becsülettel fogok megfelelhetni ama fontos küldetésnek, amellyel Őfelségének méltóztatott engem megbízni.

Március 22-én búcsúkihallgatáson levén, szerencsém volt e hírnek megerősítését hallani a miniszter szájából, aki a leveleket és utasításokat, amelyek a jelen kötethez csatolva vannak, a kezembe adta a következő szókkal: "Teljesíteni fogom minden kívánságát, és oka lesz velem elégedettnek lenni." A minisztertől elbocsáttatván, elutaztam Lorient-ba, ahol a "Marquise de Marbeuf" nevű hajóra szálltam.

Szeptember 22-én megérkeztem az Isle de France-ra, ahol csapatom egy szakaszát találtam, amely előttem érkezett ide; a többi Lorient-ban maradt, és hajókra várt. Mikor e gyarmaton kikötöttem, De Ternay úr, a kormányzó távol volt, és nem is várták vissza október előtt. Maillart úr vonakodván a kormányzó hazaérkezése előtt velem a missziómról értekezni, be kellett várnom ezt az időpontot, s akkor aztán négy napi időt kértem, hogy elrendezzem velük ügyemet, a Madagaszkárba való elutazásomat illetőleg. Ezen urak erre azt felelték, hogy hatáskörük különböző levén, csakis egyenkint, külön-külön akarnak velem tanácskozni. Ennélfogva 22-én meglátogattam De Ternay urat, és miután utasításaimat közöltem volna vele, kértem tőle a műveleteimhez szükséges kellékeket és pénzbeli segélyt. De a kormányzó azt felelte, hogy semmiféle külön rendeletet se kapott missziómra vonatkozólag, a miniszter általános levele pedig inkább Maillart urat illeti, mint őt, miután a felszerelés és a pénzbeli segély, amelyre szükségem van, a kincstár ügye, amellyel ő nem foglalkozik. Ami őt magát illeti, ő meg fogja tenni a kötelességét a csapatom megalakítása tárgyában, és rendelkezésemre fogja bocsátani Őfelsége "Postillon" nevű postahajóját, amelyet az udvar a misszióm szolgálatára küldött, minden egyéb azonban az intendáns dolga.

Ezen értekezlet után meglátogattam Maillart urat, akivel szintén közöltem a miniszter rendeleteit, és elősoroltam ama kellékekre és pénzbeli segélyre való követeléseimet, amelyek feladatom végrehajtásához szükségesek voltak, s egyúttal e feladat körülményeit is részletesen előterjesztettem, előadván a véleményem szerint legmeggyőzőbb érveket arra nézve, hogy őt rábírjam minden lehető dolog elkövetésére, amellyel ez alkalommal a szolgálat javát előmozdíthatná. De mily nagy volt a meglepetésem, mikor afelett való csodálkozását fejezte ki, hogy az udvar ily expedícióra vállalkozott, amely az lsle de France-ra nézve annyira hátrányos, miután valamennyi itteni kereskedő tönkre fog jutni, ha a madagaszkári telepítés sikerül, ahol előnyös kereskedést teremtettek, amelyet a miniszter egyszerű levelével nem lehet törvényesen betiltani. Mindazonáltal meg fogja látni, mit lehet tenni addig is, míg az udvar tüzetes parancsai megérkeznek; azonban kénytelen lesz figyelmeztetni az udvart, hogy e terv kivihetetlen, mert a madagaszkári nép, amely százötven év óta Franciaország valamennyi ilynemű kísérletét visszautasította, nem fogja magát megadni a jelen pillanatban, mikor egy erős kormány alatt egyesült, amelyet ő maga alakított.

A gyarmat második főhivatalnokának e válasza még inkább megerősítette azon félelmeket, amelyek már Versailles-ben feltámadtak bennem, hogy tudniillik engem egy féltékeny párt kényének dobtak oda, amely, mint különböző jelentésekből értesültem, nem tartózkodott nyilvánosan is a madagaszkári telepítés ellen nyilatkozni, és máris elkezdte rámérni a legelső csapásokat, amelyek, mint később látni fogjuk, a telepet a legszerencsétlenebb helyzetbe juttatták.

De Maisonville úr, akit a miniszter albiztosi és raktárfelügyelői minőségben rendelt alám, kijelenté, hogy nem megy el Madagaszkárba. Erre Maillart úr október 28-án helyére egy Vahis nevű és rossz jelleméről ismeretes írnokot nevezett ki, aki köztudomású csalásai következtében méltatlan volt ezen állomásra, amely nem csekélyebb becsületességet, mint képességet igényelt. E tárgyban előterjesztéseket tettem Maillart úrnak, és kijelentettem neki, hogy sohase fogok semmiféle összeköttetésbe lépni egy becstelen emberrel, és hogy azonnal más és ily állásra méltóbb egyént kell kiszemelnie. Maillart úr csupán azt felelte, hogy Vahis úr is elég jó Madagaszkárba, ahova nem akar érdemesebb embert küldeni, mert anélkül is biztos vesztébe küldené. A megbotránkozás, amelyet e válasz megérdemlett, a legóvatosabb lépést sugallta nekem. Hátat fordítottam Maillart úrnak.

Ugyanezen hónap 24-én ismételve és bővebben tanácskoztam De Ternay úrral a misszióm felől, és megható képét ecseteltem előtte annak a szerencsétlen helyzetnek, amelybe a csapatom fog jutni, és a szenvedéseknek, amelyek embereimre várnak, ha továbbra is megtagadja tőlem a kívánt segélyt. De semmire sem bírtam menni a kormányzóval, aki nyíltan kijelentette, hogy a madagaszkári telepítés nem sikerülhet, mert a miniszter oly indiszkrét volt, hogy nem kért tanácsot az Isle de France főhatóságaitól, az alkalmazandó eszközök iránt.

Másfelől Maillart úr folyvást azt ismételte, hogy a miniszternek ezt az expedíciót kizárólag az Isle de France főhivatalnokaira kellett volna bíznia, akik, ez esetben személyesen levén érdekelve, gondoskodtak volna minden szükségesnek mutatkozható segélyről. Ehelyett azonban a miniszternek a kellékekre és segélyre vonatkozó rendeletei homályosak és kétértelműek, következőleg nekik nincs hajlandóságuk azokat teljesíteni.

Beláttam ennélfogva, hogy nem tehetek egyebet, mint siettetni Madagaszkárba való elutazásomat, ha mindjárt azt kockáztatom is, hogy a legvégső nyomorba jutok és a legkegyetlenebb módon el leszek hagyatva mindaddig, míg közvetlenül Franciaországból megérkezik a segély, amelyet a minisztertől vártam. Ezen elhatározás, bár erőszakos volt, legjobban megfelelt kötelezettségeimnek és becsületérzékemnek. Eltekintettem tehát minden kellemetlenségtől, és parancsot adtam, hogy a "Postillon" nevű postahajó harminc emberből álló szakasszal útnak induljon. Utasításul adtam tudakozódni a lakosok szokásai és hadereje felől, hogy képesítve legyek műveleteimet ama parancsoknak megfelelőleg intézni, amelyekkel Őfelsége megtisztelt.

December 7-én Saunier fregatt-hadnagy és a "Postillon" parancsnoka felvonatta a vitorlákat, és ugyanaz nap elindult embereimmel Madagaszkár felé. Útközben levelet írt, amelyben tudatta velem, hogy Maillart úr, dacára a szolgálat érdekében előadott követeléseimnek és azon ismételt ígéreteinek, hogy azokat teljesíteni fogja, csupán jelentéktelen tárgyakra nézve adott rendeleteket, amelyek teljesen elégtelenek voltak a törzsfőnököknek szánt szokásos ajándékokra. Arról is értesített, hogy Maillart úr megtagadta tőle az embereim számára szükséges égettbort, minélfogva azt a saját készleteiből kénytelen kiszolgáltatni.

Jogosan meg levén lepetve mindezeknek hallatára, felkerestem Maillart urat, és magyarázatot kértem e körülmények felől, de ő csak annyit felelt, hogy az udvar a Madagaszkárra vonatkozó dolgainak elintézését teljesen a tetszésére bízta, ennélfogva szükségtelen lenne jövőben e tárgyat illetőleg hozzá fordulnom.

A következő hét nap alatt néhányszor értekeztem De Ternay úrral, és felkértem, bírná rá Maillart urat, hogy teljesítse kötelességét missziómat illetőleg, s egyúttal tudassa a kereskedőkkel, akik a madagaszkári partokat meg szokták látogatni, hogy a miniszter újabb rendeleteinek megérkezéséig függesszék fel a kereskedésüket, mert csak ily módon juthatok tudomására a visszaéléseknek és juttathatom a kereskedelmet a közönség és főleg a telep előnyére nézve alkalmasabb helyzetbe. A kormányzó beleegyezett e kívánságba, amikor azonban meghallottam, hogy csak megírta a rendeletet, de nem tette azt egyszersmind közzé, ismételtem panaszaimat, és nagy megaláztatásomra azt a feleletet kellett hallanom Maillart úrtól, hogy nagyon különösnek tartja alkalmatlankodásomat oly ügyben, amely nem tartozik reám, miután oly kereskedelmi viszonyokra vonatkozik, amelyek jogosultak levén, a miniszter egyszerű levele által be nem tilthatók és még kevésbé eltörülhetők.

Miután 22-ig a csapatom fegyverei még nem érkeztek meg Franciaországból, és kénytelen voltam embereimet kölcsönvett fegyverekkel begyakorolni, De Ternay úrtól, az Isle de France fegyvertárnokától kértem puskákat, amelyeket többrendbeli tagadó válasz után meg is kapván, felfegyvereztem csapatomat kellőleg, minekután gondoskodtam volna arról, hogy a fegyverek legnagyobb része kijavíttassék.

25-én megtudtam, hogy egy magánhajó indulóban van Madagaszkárba. Fel akartam használni ezen alkalmat, elküldeni rendeleteimet Saunier és D'Esteruby uraknak, magamhoz hívattam tehát Vahis urat, aki még mindig a raktárfelügyelői teendőket teljesítette, és kérdéseket intéztem hozzá az expedícióm felszerelésének mibenléte felől. Erre ő azt felelte, hogy csupán Maillart úrnak tartozik róla számolni, nekem pedig éppen nem, és hogy nem áll kötelességében akár csak legcsekélyebb utasításaimat is teljesíteni. Ez a válasz egy embertől, aki a szolgálat természeténél fogva az én parancsom alatt állt, arra indított, hogy panaszt emeljek Maillart úr előtt; de Maillart úr hidegen azt felelte, hogy Vahis úr az utasításai értelmében cselekedett, és egyebet ne is várjak tőle.

28-án ismét meglátogattam De Ternay urat, és felkértem, hogy értekezzék Maillart úrral az expedíció által szükségelt kellékek iránt, de azt felelte, hogy miután a miniszter egyenesen Maillart úrhoz intézte a rendeletét, ennek végrehajtásával egyedül ez az utóbbi van megbízva. Ennélfogva őrnagyom és egy csapatombeli százados kíséretében felkerestem az intendánst, a legsürgetőbb előterjesztéseket tettem neki, megjegyezvén, hogy követeléseim Őfelsége rendeletein alapulnak, amelyeket a miniszter közölt vele, és hogy ama tárgyakat, amelyeket műveleteim múlhatlanul igényelnek, nem tagadhatja meg kötelességmulasztás nélkül. De a felelet olyan volt, amilyent egy közhivatalnoktól nem várhattam. A legilletlenebb megjegyzéseket engedte meg magának missziómra vonatkozólag, és elég arcátlan volt azt mondani, hogy ha De Ternay úr az ő tanácsát követné, megakadályozná az egész expedíciómat, mert az udvar nem fontolta meg e tervet, amelyet egy egyszerű kalandor gondolt ki, és habár a miniszter a leghatározottabb rendeleteket küldené is neki, inkább odahagyná a hivatalát, hogysem ily fonákul kieszelt terv megvalósításánál közreműködjék. Ez az illetlen válasz arra kényszerített, hogy szó nélkül távozzam. Elhatároztam a legelső hajó elindulását Franciaországba arra felhasználni, hogy a minisztert értesítsem mindazokról, amik köztem és az Isle de France főhivatalnokai közt történtek.

December hó elején csapatom hátralevő része megérkezett az Isle de France-ra a "Laverdi" nevű hajón. Siettetni óhajtván Madagaszkárba való elutazásomat, a sziget főhivatalnokaitól hajókat kértem az átkelésre és egyidejűleg átadtam nekik a legnélkülözhetlenebb tárgyak jegyzékét, amelyek közt legelső helyen álltak a szerszámok, gyógyszerek és főleg tizenkét hordó ecet és három vízszűrő-készülék. Különösen hangsúlyoztam e két utóbbi tárgyat, mivel teljesen értesülve voltam a madagaszkári vizek rossz minősége felől. Madagaszkárban a víz részint iszapos, részint érces anyagokat tartalmaz, vízszűrő-kövek és ecet használata az egyedüli mód, amellyel ártalmatlanná lehet tenni, amint ez több európai helyőrségnél nagy sikerrel bebizonyíttatott.

December 11-én Maillart úr meghívott értekezletre akár a saját, akár De Ternay úr házánál. Én az előbbit választottam, és Maillart úr De Ternay és a Bourbon-sziget egykori parancsnoka De Bellecombe urak jelenlétében bocsánatot kért előbbi magaviseletéért, barátságomért folyamodott, és biztosított afelől, hogy a fátyol, amely missziómat illetőleg eddig a szemeit elfödte, most már eltávolíttatott, miután tudja, hogy a miniszternek különös okai voltak engem a madagaszkári telepnél alkalmazni, amelynek előmunkálatait kész velem megosztani, amennyiben ez az általa kiszolgáltatandó kellékektől függ. Kért, hogy feledjem el a történteket, és ajándékozzam meg őt barátságommal. A feleletem felett nem kellett gondolkoznom. Az intendáns érezni látszott magaviseletének helytelenségét, és késznek nyilatkozott mindent elkövetni vállalatom sikerének biztosítására. Én erre kijelentettem, hogy nagyrabecsülésem és barátságom mindig karöltve járnak, és hogy e pillanattól fogva ő mind a kettőt bírja. E kijelentés részemről annál őszintébb volt, mivel nem képzelhettem, hogy ily bizalmi állásban levő ember ennyi csalárdságra és kétszínűségre legyen képes, de a következmények mutatták, hogy az intendáns nem ismert efféle skrupulusokat.

17-én De Ternay úr kiszolgáltatta azon ágyúkat és lőszereket, amelyekre szükségem volt, hogy elutazhassam, és én komolyan elkezdtem embereim egy részével a tüzérségi gyakorlatokat, amelyeknél nagyon meg voltam velük elégedve. Maillart úr elvette a pénztár kezelését Vahistól, és Senaut úrra bízta, akit nem ismertem. Néhány nappal később a főhivatalnokok értesítettek, hogy átszállításunkra a "Des Forges" nevű hajót szemelték ki, amelynek megérkezését a Bourbon-szigetről mindennap várták; de Maillart úr megjegyezte, hogy e hajóval csak az árucikkek nagyon csekély részét küldheti el; hogy a raktárakban egy csöpp ecet sincs, és nem tudja, hova lettek a vízszűrő-készülékek, de ezeket okvetlenül utánam fogja küldeni a legelső hajóval, ha mindjárt készpénzért kellene is bevásárolnia. Ugyanezen hó utolsó napján felkértem De Ternay urat, hogy Maillart úr kíséretében tartson szemlét a csapatom fölött. Embereimet új ruhákkal láttattam el, mert azok, amelyeket küldtek, nagyon hiányosaknak bizonyultak.

1774. január 1-én. Madagaszkárból jelentést kaptam, amely arról értesített, hogy a "Postillon"-ról kiszolgáltatott élelmiszerek csekély mennyiségénél fogva embereimnek alig van három hónapra való eleségük, és hogy jelenlétem múlhatlanul szükséges, mivel néhány bennszülött főnök máris megkezdte az ellenségeskedéseket. Ennélfogva azzal a kéréssel fordultam De Ternay és Maillart urakhoz, hogy mielőbb adjanak hajót, amely a rendeltetésem helyére szállítson. De miután ezek az urak azt felelték, hogy e hónap folyamán nem adhatnak hajót, mert a rendelkezésükre állók valamennyien a gyarmat szolgálatában vannak alkalmazva, elhatároztam, hogy magam bérlek ki egyet, és segélyt és erősítéseket viszek embereimnek. De ebben megakadályozott De Ternay úr azon ígérete, hogy január hó vége előtt megkapom a hajót. Ennélfogva előkészítettem embereimet az indulásra, hanem azon jelentés következtében, hogy hatvanhárom ember a kórházban van, elhatároztam őket Maring alezredesem parancsnoksága és De Sanglier százados vezénylete alatt teljes felgyógyulásukig hátrahagyni, amikor aztán haladék nélkül át fognak szállíttatni Madagaszkárba. Egyidejűleg megtudtam, hogy csapataim egy részét más ezredbeliek elcsábították, néhány önkénytesem máris megszökött és az expedícióra vonatkozó kedvezőtlen megjegyzések oly rosszakaratúlag és sikeresen elterjesztettek, hogy a tisztjeim egy része betegséget színlelt, Madagaszkárba való elindulásukat késleltetendők. Hasonlóképp azt is megtudtam, hogy az Isle de France kormányzói emisszáriusokat küldtek Madagaszkárba Hiavi királyhoz és más főnökökhöz, azon figyelmeztetéssel, hogy én a szabadságuktól akarom őket megfosztani és nincs egyéb célom, mint az egész szigetet a rabszolgaság igájába hajtani.

E szerencsétlen helyzetben, attól félvén, hogy Őfelsége szolgálata jelentékenyen szenvedhetne e borzasztó előítélet miatt, beszédet tartottam csapataimhoz és főleg tisztjeimhez, akik ezen érvelés és saját becsületérzékük hatalma előtt meghódoltak, visszatértek kötelességükhöz, és örömmel készültek engem követni. Ekkor nyilvánosságra hoztam Madagaszkárba való elindulásomat, és közhírré tettem, hogy mindazon önkénytesek, főleg munkások, akik hajlandók engem követni, tudathatják velem a feltételeiket. Nagy számmal voltak a jelentkezők, de miután nem tudtam, vajon szabadok-e, és kerülni akartam a legcsekélyebb félreértést is, De Ternay és Maillart urakhoz fordultam ez ügyben. Az előbbi azt felelte, hogy senkinek sem adhat engedélyt a sziget elhagyására; Maillart úr pedig azt mondta és nyilvánosan is ismételte, hogy nyíltan ellene fog szegülni minden egyes ember elutazásának, aki engem netalán Madagaszkárba akarna követni, mert ha nem tenné, annyi volna, mint az embereket a mészárszékre küldeni. Azt állította, hogy híreket kapott, amelyek szerint néhány sereg fegyveres bennszülött csak a megérkezésemet várja, hogy a csapatomat megtámadja. Az intendáns annyira ment, hogy megkísérlé elcsábítani egyik főtisztemet, és rábeszélni, hogy minden kínálkozó alkalommal küldjön neki kimerítő jelentést műveleteimről. Így iparkodott ez a főhivatalnok teljesíteni a miniszter rendeleteit.

22-én felhasználtam Őfelsége "La Triquaire" nevű hajójának elindulását arra, hogy jelentéseimet elküldjem az udvarhoz. A következő napokon csapatom holmijának berakodásával voltam elfoglalva, és megnyugodtam, miután Maillart úr biztosított, hogy gondja lesz mindazon tárgyak kiszolgáltatására, amelyekre nézve rendeletet kapott, hogy Madagaszkár számára átengedtessenek. Búcsúlátogatásaim és a viszontlátogatások megtörténvén, február 2-án mulatságot rendeztem a Grande Rivière partján a fiam születésének évfordulója alkalmából, aztán parancsot adtam, hogy csapataim kibontott lobogókkal a kikötő felé induljanak. Itt azonnal hajóra szálltak, és én végre részesültem azon rég óhajtott örömben, hogy este hat órakor útra kelhettem Madagaszkár felé.

5-én az éjszaki szelek kényszerítettek bennünket horgonyt vetni Bourbon-szigetnél, ahonnét 7-én indultunk el és végre az antongili öbölbe értünk, ahol február 14-én vetettünk horgonyt.

Minthogy az imént elbeszélt tények az alább elbeszélendőkkel csakis ama különféle szerencsétlen következményeknél fogva állnak összeköttetésben, amelyeket előidéztek, és amelyeknek okát az Isle de France kormányzóinak jóindulathiányában, vagy mondhatnám irigykedéseiben kell keresni, e tények csak mintegy bevezetésül tekintendők a Madagaszkárban általam alapított telep történetéhez.