I.
kötet
1829-1847
ELŐSZÓ.
Deák Ferencz beszédei a mai napig elrejtett kincsek, a nagy
közönségre nézve hozzáférhetetlenek voltak. Még azon országgyűlési beszédei
is, a melyeknek mi voltunk tanúi, a képviselőház naplóiban és a politikai
lapok évfolyamaiban nyugosznak; összegyűjtve egyáltalán nem jutottak a
nyilvánosság elé. 1848-ig mondott beszédeit a most élő nemzedék meg épen
nem ismeri. Abban az időben az országgyűlési tanácskozások súlya nem
az országos, hanem a kerületi ülésekben volt, az itt mondott beszédek
legnagyobb részét pedig sehol sem nyomtatták ki. Az 1832/6-diki
országgyűlésről Kossuth Lajos, az 1839/40-dikiről Stuller Ferencz
készítettek ugyan írott tudósításokat, s gyűjteményem I. kötete nagy
részéhez ezek adták az anyagot, csakhogy e tudósításokat igen kevés példányban
írták, s belőlük ma már az országban alig akadni kettőre-háromra.
A jelen kötet és az ez után következők Deák Ferencz
beszédeinek lehetőleg teljes gyűjteményét foglalják magukban.
A kerületi ülésekben 1848 előtt mondott beszédeket, a
mennyiben az írott tudósításokban megvannak, mind átvettem, még pedig úgy, a
mint ott találtam, s a hol e tudósítások az országos ülésekben tett nyilatkozatokat
is közlik, ezek szövegét összehasonlítottam az országgyűlési nyomtatott
jegyzőkönyvekével, s azt választottam, a melyik szabatosabbnak látszott. A
nyomtatott országgyűlési jegyzőkönyvekből több apró felszólalást
kihagytam, egyszer a följegyzés hiányos volta miatt, másszor mert részletekre
vonatkoznak, s Deák Ferencznek ugyanabban a kérdésben az általános vitánál
mondott beszéde elég világot vet fölfogására.
De nem értem be az irott tudósításokkal és a nyomtatott
jegyzőkönyvekkel. Mindent átnéztem, a mi az 1848-as évet megelőzött
időkre nézve közzététetett, s a mi irott följegyzést a muzeum gazdag
könyvtárában találni; sok országos képviselőnek atyjától megmaradt írásait
olvasgattam; kutattam Zala vármegye levéltárában: s a hol Deák Ferencznek nyilvánosan
tett és közölhető alakban megmaradt nyilatkozatára, vagy beszédét
fölvilágosító adatra akadtam, fölhasználtam. Akárhányszor nyomára jöttem annak
is, hogy egy vagy más tárgyban fölszólalt, beszéde tartalmát azonban hiában
kerestem.
A 1832/6. és 1839/40-diki országgyűléseken mondott
beszédek bevezető jegyzeteit igyekeztem lehetőleg rövidre szabni.
Csakis a nélkülözhetetleneknek látszó fölvilágosításokra szorítkoztam, annál is
inkább, mert Deák Ferencz követjelentései ezen országgyűlésekről a
történteknek teljes képét adják. S nem csak az országgyűlési, hanem a
megyei beszédekhez írt bevezetések anyagát is mindenütt az eredeti forrásokból
merítettem. Magánleveleit, a mennyiben közügyre vonatkoznak, szintén
fölhasználtam.
Igaz, hogy az I. kötetben közölt országgyűlési
beszédek jó része, mert nem gyorsírók által jegyeztetett föl, csak kivonatban
maradt meg. Igaz az is, hogy a megyei beszédek, melyeknek egy részét a Pesti
Hirlapból szedtem össze, csonkák, mert a censura miatt csak kihagyásokkal jelenhettek
meg. Igy Zala vármegye 1846. márczius 2-án tartott közgyűlésén Horváth
János kamarás ily panaszos szókra fakadt: «fájdalommal tapasztaljuk, hogy
országosan tisztelt Deák Ferenczünknek az egész hazára oly lelkesen ható
gyönyörű szavai is a censurától kitöröltetnek, s csak megcsonkítva
juthatnak a közönség elé.» Mindazonáltal nincs kétség benne, hogy még ezen
formájukban is igazolva van a beszédek közzététele.
S midőn ezennel a «haza bölcse» beszédeit a nemzetre
nézve hozzáférhetőbbekké tévén, Deák Ferencz emlékének adózni kivánok,
munkámért egyéb érdemet nem tulajdonítok magamnak, mint azt, hogy egy drága
hagyományt, mely a nyilvánosság elé való, rendeltetéséhez juttatok. Vajjon épen
én voltam-e erre hivatva? Mondhatnám ugyan, csak abban a meggyőződésben
vállalkoztam a kiadásra, mert különben e beszédek még sokáig levéltárakban,
muzeumokban és naplókban maradtak volna szétszórva és eltemetve. Minthogy
azonban Deák Ferencz beszédeinek nem commentálása és kritikai méltatása, hanem
hű reproductiója volt a feladat, e munkára felbátoríthatott az a tény,
hogy én voltam, ki 1861-től fogva Deák Ferencznek mondhatnám minden
beszédét mint gyorsíró följegyeztem.
Még fülemben csengnek, szívemben még visszhangoznak általam
leírt szavai, s midőn beszédeit ujra meg ujra elolvasom, lelkem előtt
föltűnik ama nagy ember alakja, a kire ráillik, a mit Tacitus irt
Agricoláról: a «Quidquid ex Agricola amavimus, quidquid mirati sumus, manet
mansurumque est in animis hominum, in aeternitate temporum, fama rerum. Nam multos veterum, velut
inglorios et ignobiles, oblivio obruet, Agricola posteritati narratus et
traditus, superstes erit.»
Budapest, 1881. október.
Kónyi Manó.
|