A JOBBÁGYOK ÖRÖKVÁLTSÁGÁRÓL.

A KK. és RR. 1834. november 10-dikén tartott országos ülésükben tárgyalták ő felsége válaszát az urbéri kötésekről fölterjesztett V. törvényjavaslat 2-dik §-ára, mely szerint «a jobbágyok szabad egyezéssel meghatározandó bizonyos általános somma fizetésével földesúri tartozásaikat, szolgálataikat és adózásaikat - az úri törvényhatóság sértetlen hagyatván - tökéletesen és örök időkre megválthatják». Ő felsége a jobbágyok örökváltságát meg nem engedő válaszában kiemelte, hogy az ily kötések tárgya az urbéri törvény körébe, belső mivoltánál fogva is, annál kevésbbé tartozhatik, minthogy a földnek tulajdona a IV. t. cz. bevezetésében a földesurak számára világosan és valósággal jövendőre is fenntartatik, s az érdeklett kötések tárgya itt el nem intézhető sokféle törvényes kérdésekkel van összeszőve. Az elnök a kir. válasz elfogadását ajánlotta, «minthogy az urbéri tárgyban csak a földesúri viszonyok rendbeszedéséről, nem pedig azok elenyészéséről lehet szó, s minthogy a rendek javaslata az ősiség és örökösödés törvényeitől elkülönözve, mind a mellékes örökösök, mind a szent korona, mind az egész nemesség és birtokosság jussait összezavarná, veszélyeztetné».

DEÁK FERENCZ: Fájdalmas érzéssel értem én is e jelen kir. válasz tartalmából, hogy ő felsége az úrbéri V. t.-cz. 2. §-ában általunk javasolt örökös megváltásokat ezen törvényben kijelentetni nem akarván, legforróbb óhajtásunkat semmivé tette. Közel fél százados reménység és várakozás után végre csakugyan összehívta fejedelmünk a nemzet képviselőit, hogy belső elrendelkezésünk hiányait orvosolva, boldogító törvényeket alkossanak. Nyugtató bizodalommal csüggödtek rajtunk a nemzet minden osztályai, kezünkbe tették küldőink a haza közügyét, és különösen kezünkbe tették sorsát azon népnek, melynek itt szólani nem szabad, de mely a hazának súlyos közterheit viselve, tőlünk várja leginkább boldogítását. Elhoztuk mi magunkkal a nemzet közóhajtásait, és ha nem csak papiroson, hanem keblünkben is elhoztuk azokat, mélyen kell éreznünk, mily édes kötelesség a nemzet bizodalmának megfelelve teljesíteni a haza reményeit. Midőn e jelen országgyűlés kezdetén a rendszeres munkálatok soráról tanácskozánk, és nem csak az ország rendeinek többsége, hanem fejedelmünk is mindig csak a népet és ismét a népet emlegetve, sürgette az úrbérnek első helyen felvételét, akkor azt hittem én is, hogy a nemzet ezen közvárakozásának valódi sikerrel megfelelni, s az adózó népnek állandó boldogságára intézett törekedéseink czélját elérni nehéz talán nem lesz; most azonban multat és jelent fontolóra véve, nem titkolhatom aggodalmamat a kétes jövő felett. Kettős volt az úrbéri munkában a jobbágyok iránt törvényhozói kötelességünk: engedmények által tüstént segítni a jobbágyok szükségein; de a jövendőre is figyelmezve, egyszersmind önérzésöket az emberiség méltóságára emelni és kifejteni a keblükben szunnyadó hatalmas erőt: az iparkodásnak leginkább szabadság és tulajdon által nevekedhető varázserejét. E kettős kötelességen alapult az országos rendeknek úrbéri munkája, s e kettős kötelesség teljesítését vártuk a törvényhozásnak másik részétől, a kormánytól is. De fájdalom, a királyi válasz várakozásinknak épen nem felel meg. Mert midőn tőlünk egyrészről új és ismét új engedményeket kiván, másrészről a népet emelő és boldogító azon csekély szabadságot is, melyet mi megadni készek valánk, megtagadja, vagy legalább nem fogadja el, és így minden engedmények, melyeket a RR. nemzeti kifejlődésünk édes reményében nemesebb czélokból adtanak, általa nyomorult alamizsnává vannak lealacsonyítva. Ugyanazon kormány, mely az adózó népnek sorsát oly gyakran emlegette, rajta mindazáltal önhasznának föláldozásával csak ritkán segített; ugyanazon kormány, mely a jelen kir. válaszban tőlünk ismét áldozatokat sürget, de hazánknak vérző sebeit többszöri keserű panaszaink után sem orvosolja: most is úgy látszik csak azt akarja, hogy engedményeink által jobbágyaink a királyi kincstárt gyarapító közterheket könnyebben viseljék; de hogy ezen nép az iparkodásnak és mívelődésnek magasabb fokára emelkedve, föltalálja önkeblében tulajdon erejének és szorgalmának gazdagon jövedelmező tőkéjét: erre teljességgel nem hajlandó. Pedig ha mindenkor csak alamizsnát adunk, s a népnek szorgalmát czélarányos törvények által nem ébreszgetjük, kötelességünket csak félig, sőt talán félig sem teljesítettük. Mert tekintsünk bár vissza századokon keresztül alkotott törvényeink sorára, tapasztalni fogjuk, hogy a törvényhozásnak ismételt engedményei sem voltak képesek népünket az inségtől megóvni, előre látható tehát, hogy az engedmények véghatárát még el nem értük; előre látható, hogy a szegény elmellőzött népnek sorsa jövendőben is áldozatokat fog kivánni, ha csak törvény által neki módot nem nyújtunk, hogy a kérdés alatti szakasz értelmében, a földesurak kára nélkül, sőt azoknak önkénytes megegyezésével alkuszerint magának valamivel több szabadságot s biztosabb tulajdont szerezhessen. De nemcsak a jobbágyok sorsát rosszabbítaná, nem csak azok szabadságát korlátolná ezen örökös megváltások eltiltása, hanem ezen felűl még a földesúrak tulajdoni jussát is tetemesen sértené, mert az úrbéri IV. czikkelyben azt állítani, hogy a földnek tulajdona egyenesen a földesúrat illeti; azt mondani, hogy minden jobbágyi adózás a földesúrnak kétségtelen sajátja, és mégis megtagadni tőle azon just, hogy ezen sajátját alkú szerint jobbágyainak szabadon és örökös szerződés mellett általadhassa, valóban annyit tesz, mint a tulajdonnak minden józan értelmét keserűn kigunyolni, s a tulajdonosnak szabadságát szükség nélkül, sőt a közjónak kárával, semmivé tenni. Nem azért gyűltünk pedig itt össze, hogy, a hasznos szabadságot korlátozzuk, hanem hogy szabadságot terjesztve, védve s erősítve, polgártársainkat boldogítsuk. Nem is új és szokatlan intézkedést akarunk mi ezen V. czikkely által behozni, hanem csak azt kivánjuk nyilván kijelenteni, a mi hazánk több részeiben eddig is mind a földesúrat, mind a jobbágyot boldogítva divatozott. Nézzük el bár országunk minden vidékein az örökösen megváltott községeket, tapasztalni fogjuk, hogy azok a jobbágyi tartozásokért örökös megváltás fejében földesuraiknak sokkal nagyobb sommákat tettek le, mint a mennyit bármely vevő azokért fizethetett volna, és mégis rövid időn terheikből kitisztulván, most már szorgalomra, vagyonra, míveltségre szomszédjaikat sokkal felűlmulják. Nyert tehát a földesúr, mert vagyonát oly áron adta el, a milyent azért egyébkint nem kaphatott volna; nyertek a jobbágyok, mert ők azóta kettőztetett iparkodás által tehetősek, szabadok és boldogok; de nyert a közjó is, mert ugyanazon föld a megváltás óta számosabb, vagyonosabb, míveltebb s elégedettebb polgárokat táplál. Nem említem sok más példák között, hogy Nyíregyházának örök megváltás által fölszabadult lakosi a Nyírnek homokos földén mily derék, s naponkint nevekedő várost emeltenek; azt azonban el nem hallgathatom, hogy megyénkben is a Murának és Drávának partjain néhány községek örökös megváltás által fölszabadulva, gondosan mívelt, kies termő kertté varázsolták határaikat; nálok a jobb földnek holdja most is 2-300 pengő frton árultatik, holott a közel vidékeken még a közterhet nem viselő nemesi birtoknak ára sem halad meg holdonkint 40-50 pengő frtot; nálok a népesedés, a faluk nagysága, csinossága, s a lakósok vagyonossága folyvást növekedik; nálok csak gondos iparkodást s az ebből származott jólétnek kedvesen meglepő képét láthatni; szóval a ki ezen községeket közelebbről ismeri, ha csak a nemzet kifejlődése iránt minden érzés kebléből ki nem aludt, lehetetlen nem óhajtania, hogy bár hazánkban minél több ily boldog helységek támadjanak. Pedig kérdezzük meg bár a szomszéd vidéknek szegényebb lakósitól, hogy azon megváltott községek mi által lettek virágzókká? sóhajtva fogják válaszolni: azért, mert szabadok, s a szabadság által boldogok. Van igenis a népnek szívében egy édes ösztön, mely bár századokig szunnyadott, de örökre kialudni nem fog, s ezen édes ösztön: a törvényes szabadság vágya és érzete. Nem lehet ezen ösztönt gátló törvényekkel elfojtani, mert féktelen rohanása gátokat rontva kártékony lehetne. De hatalmunkban áll azt hasznos törvények által a legnemesebb czélra, hazánk nagyságának emelésére, s a nemzeti szorgalom és erő kifejtésére vezényleni. Ily hasznos és czélirányos törvény az említett V. czikknek kérdés alatt lévő 2-dik szakasza. Ezt tehát félrevetni részemről véteknek tartanám a nemzet ellen, mely tőlünk várja a haza boldogságának sikeres eszközlését. De mik is lehetnének okaink, hogy ezen intézkedést, melyet a földesurak önhaszna tanácsol, a népnek boldogsága sürgetve kiván, törvényeink pedig nem tiltanak, s melyből eddig is csak áldás és boldogság eredett, most egyszerre félrevessük? Abból, a mit az előlülő felhozott, hogy t. i. nálunk a nemtelenek örök jussal nemesi tulajdont nem szerezhetnek, a jobbágyi adózások örök megváltásának eltiltását következtetni, helytelen következtetés volna; mert ha nem említem is azt, hogy az incapacitás már magában igazságtalan és semmi világos törvényen nem alapul, csak azt jegyzem meg, hogy az általunk javaslott törvény még az incapacitásnak most fennálló gyakorlati magyarázatával sem ellenkezik, mert ezen magyarázat a nem birhatást csak a valóságos nemesi tulajdonra terjeszti ki, olyan szerződéseket pedig, melyek mellett a jobbágyok magokat tartozásaiktól örökre megváltják ugyan, de a földesuri hatalom és törvényhatóság nyilván fentartatik, csak úrbéri örökös szerződéseknek kell tekinteni, és az ilyen birtokot valóságos nemesi birtoknak mondani senki sem fogja. Vagy talán az ősiség törvényeinek erőltetett magyarázatából kivánunk a nemzet boldogságának új akadályokat összerakni? Szegény nemzet! A sors átka, úgy látszik, csakugyan azt akarta, hogy a magyar soha virágzó, soha igazán boldog ne legyen; mert ime századokig küzdött e nemzet külső és belső ellenségeinek minden szabadságot eltipró büszke hatalmával, vért és életet pazarolva küzdött századokig a szabadságért, és miután elmultak harczai, most midőn a béke csöndes ölében az egyes polgárok boldogságából kellene kifejlődni a nemzet nagyságának, ime most a nemzet osztályai között minden kölcsönös bizodalmat elzáró fal gyanánt mi magunk állítunk fel egy irtóztató rémképet, reáfüzzük a leroskadt feudalismusnak hajdan csillogó rongyait, elszigeteljük általa hazánkat Európa mívelődésétől, félrevetjük miatta még azt is, a mit öntapasztalásunk boldogítónak bizonyít, s mi, kik büszkén szabadoknak hirdetjük magunkat, nyomorult rabjai vagyunk azon rémképnek, mely a nemzeti nagyság kifejlődését első bimbójában elfojtja, s ez a rémkép: a rosszúl értett, rosszúl magyarázott aviticitás. Igazságtalanok volnánk elődeink iránt, ha még azt is állítanánk, hogy ők az ősiség törvényei által a népet maguktól és a szabadságtól végképen el akarták szigetelni; hibáznánk, ha talán azt hinnénk, hogy a jobbágyoknak magokat földesuraik megegyezésével örökre megváltani hajdan szabad nem volt. Szerették őseink is szabadokká tenni azokat, kik a legyőzött nép közül magokat tehetséggel és mívelődéssel kiemelték; sok földesúr hajdan is felmentette jobbágyait, sok község örökre megváltotta magát a jobbágyi adózások alól, s így származtak a szabad községek, melyek közül némelyek utóbb királyi kiváltságokat nyertek, és szabad királyi városainknak nem csekély része ilyen szabad községekből emeltetett mostani állására. Több törvényeink említik a szabad és kiváltságos községeket; de egy sincs, mely a földesúrat korlátolná, hogy jobbágyait jobbágyi tartozásaiktól örökre felmentse; van ugyan törvényünk, mely korlátot vet a kir. városok szaporításának, nehogy a 4-dik status a többit számra meghaladja, s ez az 1687: XVII. t.-cz.; de, úgy hiszem, szólani fognak egykor még arról is, ha ezen törvény helyes és igazságos-e? Az örökös megváltások által felszabadult községek szaporítását azonban sem ez, sem más törvény nem tilalmazza; mert hiszen ezeket a 4-dik statushoz számlálni senki sem fogja. Sem a régi, sem az újabb időkben nem ritkák tehát az ilyen örökös megváltások, s kivánságunk sem az ősiség törvényével, sem őseink szokásaival nem ellenkezik. Azt sem lehet ellenünk sikeresen felhozni, hogy ezen intézkedés által a pazarlásra, s az örökösök kijátszására út nyittatnék, mert azon felől, hogy az efféle kijátszásokra tilalom mellett is módot találni nem nehéz, meg kell azt is jegyeznem, hogy a királyi válasz sem ellenzi, hogy a jobbágyi tartozások iránt esztendőnkint fizetendő bármely csekély summában megalkudni szabad, s így a ki örököseit kárositani óhajtja, tíz-, húszezer forintot érő jobbágyi adózásokért esztendőnkint fizetendő 10-20 frtokban is megalkudhat, s a törvénynek korlátoló rendelését kijátsza. Sőt ha javaslatunk elfogadtatik, sok jólelkű birtokos, kit talán vétke nélkül számos adósságok terhelnek, jobbágyainak felszabadításával megmenekszik terheitől, s curialis birtokát meg is tarthatja, melyet különben a vevőnek kénye szerint olcsón lesz kénytelen eladni. Kérdem pedig, e két eset közül melyik fogja mind a tékozlást, mind az örökösök károsítását inkább előmozdítani? Az olyan rendelkezés, mely a jólelkű birtokost ok nélkül gátolja tulajdonának használatában, a rosszlelkűnek pedig nyilván útat és alkalmat nyujt a törvény korlátoló határozatának kikerülésére, csakugyan már magában helytelen és igazságtalan. Végre azon ellenvetésre, hogy e törvény nem az úrbéri munkába való, röviden azt jegyzem meg, hogy az említett 2. §.-ban oly örökös megváltásokról van szó, melyekben a földesúri hatalom és törvényhatóság nyilván fentartatott, a földesúr és jobbágy közti viszonyok tehát meg nem szűnnek, pedig minden, mi ezen viszonyokat illeti, egyenesen az úrbéri munkába tartozik, és ha itt határoztuk meg a jobbágyok tartozásait, és azt is, hogy ezen tartozásokat mi módon lehet másnemű adózásokra általváltoztatni, csakugyan itt kell arról is szólanunk, hogy minden jobbágyi tartozásokat mikép lehet végkép megszüntetni. Mivel tehát az efféle örökös megváltások eddigi törvényeink mellett eddig is hasznos és boldogító következéssel divatoztanak, és így eddigi törvényeink mellett is fennállhatók: mi okból akarjuk ezen idetartozó tárgyat bizonytalan időkre, bizonytalan kimenetelre halasztani, és miért nem nyugtatjuk meg azoknak méltó aggodalmát, kik azt hiszik, hogy ily halasztgatás alatt alattomos megtagadás rejtezik? Vétkes mulasztás nem alkotni törvényt, mely a szabad és boldog polgárok számát szaporítsa. De oly törvényt alkotni, mely azok eddigi számát is kevesítse, mely azokat is, kik a sors kedvezése által törvényeinknek engedelme, vagy legalább elnézése mellett magokat jobb sorsra emelték, a jobbágyi adózásoknak lezárott járma alá ismét visszataszítaná: nem csak mulasztás, hanem oly cselekedet, melyet a hazának áldása épen nem követhet. Pedig ha javaslatunk félrevettetik; ha multat és jövendőt biztosító világos törvény által ki nem jelentjük az örökös megváltások szabadságát: nem csak jövendőre vetettünk gátot a haza virágzásának, hanem az eddig boldog és virágzó szabad községek sorsát is koczkáztatjuk. Ha javaslatunk törvénynyé válhatik, fél század mulva más fényben, más erőben áll fenn a magyar; ha ellenben a királyi válasznak óhajtásunkat megtagadó tartalmához járulunk, az eddig megváltott községek sok ezer lakósinak mostani csekély szabadsága is feldulatik, s ezek átka és keserű könyei kisérik a jelen törvényhozásnak emlékezetét. A szegény adózó népnek ránk függesztett epedő tekintete tőlünk enyhülést és szabadságot kért vala, mi azonban csak alamizsnát vetettünk neki; de a szabadságot azoktól is készülünk elvonni, kik azzal eddig birtanak; pedig csak ott igazán boldog és virágzó a haza, hol a földet szabad kezek mívelik; ott erős a nemzet, hol szabad kezek védik a tulajdont és függetlenséget. A kerületi szerkezet, legalább egy részben, utat nyit a jobbágyoknak a szabadságra: azt tehát pártolom.