ERDÉLY.

A KK. és RR. 1835. ápril 9-dikén tartott kerületi ülésében Prónay János, Nógrádmegye követe, utasítása következtében indítványozta, intéztessék ő felségéhez fölirat, hogy «Erdélyt törvényen kívüli helyzetéből hova előbb fölmenteni, s egy újabb diaetának minél előbbi hirdetésével s alkotványos jussainak helyreállításával minden támadt aggodalmakat sikeresen megszüntetni méltóztassék». Dubraviczky Simon, Pestmegye követe, hozzájárulván az indítványhoz, szóba hozta Wesselényi Miklós b. esetét, a ki a jobbágyok örökváltsága mellett a mult évben Szathmármegye közgyűlésén mondott beszéde miatt ad poenam notae infidelitatis perbe idéztetett. Pestmegye rendei Wesselényi személyében a szólás szabadságát látják megtámadva, s országos küldöttség által kívánják ő felségét megkérni, hogy Wesselényit a vád alól mentse föl. Kajdácsi Antal, Baranyamegye követe, Prónay indítványát magára Erdélyre nézve is károsnak vélte, mert attól tartott, hogy «olyasok fognak a két tábla közötti vitatásokban kifejlődni, miknek az országgyülési irományok közt nyomát látni épen nem óhajtandó; de ezen fölül az előleges sérelmek sorában oly nyomósan kifejtették az ország rendei Erdély iránti kivánataikat, a mikép azok ekkorig kifejtve még soha sem valának».

DEÁK FERENCZ: A dolgot még egy más szempontból veszi fel, mint azok, kik az indítványt pártolták; úgy tekinti azt, mint magyarországi sérelmet. Állításának bizonyságául kifejti, hogy Erdélynek Magyarországtól lett elszakítása fősérelmeinknek lévén egyike, az egyesülést hosszas idő óta minden kitelhető erővel sürgeténk. A kormány panaszunk igazságos voltát nem tagadhatván, az orvoslást azon ürügy alatt halogatá, hogy Erdélynek is meg kell az egyesülés felől hallgattatnia. És ez volt az örvény, melybe törvényes követelésünk temettetett; mert Erdélyben 23 évek óta országgyűlés nem tartatván, az egyezkedés módja felől kölcsönösen nem értekezheténk. A jelen országgyűlésen egybegyült KK. és RR. tehát nem csak azért, mivel Magyarországnak törvényes kötelességében áll Erdély igazait és szabadságait védeni, hanem azért is, hogy ezen fősérelmünk orvoslásának akadálya biztosan elháríttassék, 1833. esztendei márczius 30-dikáról kelt országos föliratukban megkérték ő felségét, hívja össze még e diaeta folytában Erdélyországnak rendeit, hogy az általunk kiküldendő országos bizottsággal a két ország szorosabb egyesülésének módjáról tanácskozhatni alkalmuk legyen. Ezen feliratunkra ugyan irott király válasz nem érkezett, de tettleg kedvező választ adott az által ő felsége, hogy Erdélynek rendeit országgyűlésére hívta meg, s e lépés reményt nyujtott nekünk is, hogy tán közelebb állunk czélunkhoz; mert biztosan hittük, hogy mihelyt az erdélyi országgyűlés törvényesen constitualva lesz, a két nemzetnek alkotmányos organumai egymással érintkezésbe jönnek. Az erdélyi diaeta azonban, még mielőtt magát constituálhatná, eloszlattatott, s ezáltal reményeinknek is újabban vége lőn. Nem akarom én ezen eloszlatásnak okait vizsgálgatni; hiba lehet az eloszlatás; még nagyobb hiba, hogy új diaeta egybehíva nincs; de annyi csakugyan tagadhatatlanul igaz, hogy midőn mi az erdélyi diaetának eloszlatásával azon egyetlenegy törvényes eszköztől, mi által egyesülésünk felől kölcsönösen értekezheténk, megfosztattunk, ez ép annyit tesz, mintha ő felsége irott válaszban jelentette volna ki, hogy Erdély iránti sérelmünk orvoslását megtagadja. Már kérdem én, ha ily megtagadó válasz érkeznék hozzánk, akadhatna-e csak egy is közöttünk, a ki kivánságunk teljesítését sürgetni legfőbb kötelességének nem ismerni merné? A dolog pedig ép ezen a ponton áll; mert ha irott választ nem kaptunk is, kaptunk mindazáltal az erdélyi diaeta eloszlatásával oly tettleges választ, mely a legelhatározottabb irott megtagadással is felér. Ha tehát kötelességünk volt az erdélyi diaetának tartását sürgetni akkor, midőn összehíva nem volt, szintúgy kötelességünkben áll az most, midőn eloszlattatott. És így én nem csak azért, mivel Erdélyen segíteni kivánok, hanem azért is, mert nemzetünk egyik legfőbb sérelmének orvoslását csak ezen eszköz útján remélem elérni, Nográd indítványát pártolom. Pestmegyének követe említést tőn egy más tárgyról is, a szólás szabadságának megtámadásáról báró Wesselényi személyében. E tárgy azonban Nográd indítványától elannyira különbözik, hogy a kettőt összezavarni teljességgel nem kivánhatom. Véleményem e tárgyban az, ha hogy azon actió csakugyan perbe találna menni, s ekkép a szólás szabadságának nemzeti jussa csakugyan megtámadtatnék, én részemről egy pillanatig sem lehetek késedelmes, nem úgy, a mint Pest követe kivánta, a kegyelem utjára folyamodni, hanem mindazt megtenni, mit ezen szabadság szentsége mellett a nemzet és törvényhozó test méltóságához illőnek itélek, és szükségesnek annak bebizonyítására, hogy a törvényes határok közt maradó szólás szabadságát semminemű terrorismussal elnyomni nem fogják. Óhajtanám tehát, hogy egy kissé várakozva, e tárgyat az említett időpontig függőben hagynánk.