A WESSELÉNYI SZEMÉLYÉBEN MEGSÉRTETT
SZÓLÁSSZABADSÁG TÁRGYÁBAN.

Szathmár vármegye közgyűlése az országgyűlési követeknek 1833. november 10-dikén adott pótló utasításában az úrbéri V. t.-cz. javaslatának elvetését követelte. A megyének 1834. deczember 9-dikén Nagy-Károlyban tartott közgyűlésén megjelent Kölcsey Ferencz országgyűlési követ társaságában Wesselényi Miklós b., hogy rávegye a vármegyét pótló utasítása visszavonására. Az örökváltság mellett tartott beszédét így fejezte be:

«Mostani uralkodó házunk kormánya úgy találta a nemességet, mint a parasztság elnyomóját. Még csak akkor hozattak volt azon vad és bosszús törvények a parasztság ellen, melyek mocskai törvénykönyvünknek. Szelidebb szellemmel fogta az új kormány a köznép ügyét, s neki dicsőségére s a mi gyalázatunkra kell megvallani, hogy pártolta és pártolnia kellett a parasztságot a nemesség ellen. Gyakran szólították fel királyaink az ország rendeit az elnyomott nép sorsa könyebbítésére, de az üdvös törekedésnek kevés sikert engedett elődeink szűkmellűsége. Midőn a mult századokban, főképen az oligarchia puhultsága s fösvénysége miatt mind a katonáskodás, mind a pénzbeli segedelmezéstőli menekedés czéljából, mind a két teher a parasztság nyakába vettetett, s fennálló katonaság is, és rendes adó is lőn, s mind a kettő csak a parasztság által, de az ő tudta és megegyezése nélkül volt adandó: ekkor az uralkodás előtt még nagyobb fontosságúvá leve a köznép, és annak oltalma. Tőle kapott pénzt, közüle katonákat; mi természetesebb, minthogy ily kamatokat adó tőkét épen kivánjon tartani, s ha lehet nevelni? A nemességtől elválva, sőt vele ellenséges indulatban tartani a parasztságot: egy gonosz politikának volt sikerült problemája, mely a törvény szavai szerint nemzet név alatt levő, és ennek jussaival élő egy párszor ezernek a közdolgokban gyakorlott befolyását a néhány millióval megosztani és ezek egyesűlését gátolni kivánta. Ez okból már századok óta a kormány a köznépet terhelő ocsmányképű parasztvédői és a köznépet oltalmazói ábrázatot tett, de a melynek egyfelől ő szívja zsírját. Most sem akarja a kormány ezen álarczát letenni, és ez volt az oka, hogy miért igyekezett arra, hogy a parasztságot boldogítható V. czikkely nem a királyi helybenhagyás megtagadása által essék el, hanem a nemesség tegye azt semmivé. Könnyű lesz vala a kormánynak ezen törvényczikkely titulusának ellene állani; ha a felség azt nem confirmálja, soha sem lesz törvénynyé. De akkor a kormányt terhelte volna számtalanok panasza, kik legédesebb reményeiket köték ezen törvényczikkelyhez. Egy más út is vala nyitva. Ha a főtábla meg nem egyez és ellenszegülésében nem enged: az lesz ezen törvényczikknek is sorsa, mi a vallást tárgyazó feliratnak; kénytelenek lesznek a KK. a forró és elszánt kivánatot keblökbe zárva, jobb időre halasztani. De akkor a szabad szellemű rendelet meggátlásának vádja, ezen megtagadás gyülöletessége a főtáblát is, az ott levő némely oligarchákkal éri. Azért követtek ott el mindent helyben, s mindent a törvényhatóságokban, hogy magok a KK. által vettetvén el a parasztságnak kedvező ezen czikkely, a köznépnek, mely az engedményt epedve várta, s helyenkint birta és használta is, szemrehányása, haragja, s így lehet még boszúja is őket ne érje, és ekkor mindaz egyenesen a nemességre, ki maga lökte vissza ezen jótéteményt, háramlik. Tekintetes KK. és RR.! Szomorú jövendőnek lehetősége áll előttünk. Azon kilencz millió, kinek a birtokszerezhetés oly igen természetes jussa, kinek a szép remények édes pohara már epedő ajkainál volt - s általunk volt nyujtva - mit fog érezni, mit mondani, midőn azt magától elragadva, s ugyan általunk elragadva fogja látni: midőn elzárva látandja maga előtt azon lehetőséget, mely a halandó verejték lepte földi pályán csaknem az egyedüli, de mulhatlanul enyhítő kilátás, hogy munkája és fáradsága után magának tulajdont szerezhessen? S mit szülhet ezen keserű érzés? Mi hajlandóbb kitörésre kebelforraló bosszúnál, mi tör ki erőszakos tettekben inkább, mint elfojtott átok? A parasztságra, úgy szólván, örökségül maradt a nemesség iránti gyűlölség; mi hajlandó az minden reá háramló rosszat attól származottnak mondani s tartani? S most, midőn sorsának rég várt és sürgetve óhajtott jobbrafordulása helyett ily keserű megtagadást, s részint megfosztást kell szenvednie, tetté válhat a bosszus érzés, s vad lázadást szülhet tévedése. Midőn a dühöngő pórnép földúlt határink füstölgő romjai közt üzné véres kegyetlenségeit, akkor bizonynyal a kormány elnyomná a lázadást, s megmentene minket amazoknak csapásitól; de jaj lenne akkor nemzeti függetlenségünknek! Kinek vagyonunk és életünk megtartásaért volnánk lekötelezve, határtalan lenne annak felettünki hatalma. Ha a kormány szabadítana ki amazoknak körmei közül; ha neki kellene köszönnünk megmaradásunkat: jaj lenne akkor tekintetes KK. és RR., mert szabad szellemű vagy önérzetű emberekből ezen lekötelezés rabszolgákká alacsonyítana».

Uray Bálint alispán Wesselényi szavait felségsértésre magyarázván, erre Wesselényi Miklós b. így felelt:

«A mit mondottam, vissza nem vonom. A felség szentséges személyét sem most, sem soha is nem érdeklettem. A mit a kormányról mondottam, azt ismétlem, s az tagadhatatlan. Mondottam, hogy: a nemességtől különválva, sőt ellenséges indulatban tartani a parasztságot, egy gonosz politikának volt sikerült problemája; hogy a parasztság védői álarcz alatt szívja a kormány a köznép zsírját. Nem hárítom én a parasztság zsírja szívását egyedül a kormányra; szívatik az máskint is; szívjuk azt mi is, és abból élünk. De ki tagadhatja, hogy a kormány is ne szívta volna és nem szívná? Hát a milliókra menő adó, melyet a fizetni alig tudó szegénységnek valóban csontja velejéből kell kisajtolni? Hát a sok milliókat felülhaladó élésadásbeli vesztesége azon parasztságnak, mely oly gyakran küzködik éhséggel? Hát gyermekeik életük, kik a kormány parancsára fogatnak katonáknak? Mindez nem zsírja-e a parasztságnak, s nem szívatott-e»?

A KK. és RR. 1835. junius 16-dikán tartott kerületi ülésében Beöthy Ödön előadván, hogy Wesselényi Miklós b. Szathmármegye közgyűlésén az urbéri V. t. cz. javaslata tárgyában mondott beszéde miatt hűtlenségi perbe fogatott, küldői utasítása következtében indítványozta, hogy e sérelem orvoslása s minden következményeinek elenyésztetése végett ő felségéhez fölirat intéztessék.

DEÁK FERENCZ: Már Bihar követe megmondotta, hogy hazánk alkotmányos létének egyik főkincse a szólás szabadsága, s talán egyetlen egy, mely őre lehet nemzeti szabadságunknak. Osztozom én ezen véleményben, de hozzá teszem, hogy van még egy melyhez hasonlóval Európa legszabadabb nemzetei sem dicsekedhetnek s ezen megbecsülhetetlen kincs: a megyei municipium, hol nem csak a közigazgatás minden tárgyai, a törvények teljesítése, s minden önkényes sértéstől megóvása, de maga a törvényhozás is a nemzet törvényesen egybegyűlő tagjainak szabad tanácskozása alá tartozik. Ezen municipiumok állanak őrt dönthetetlen moralis erővel alkotmányunkért, innen forrássoznak s oda térnek vissza gyakorlatilag a nemzetnek minden jussai, s törvényhozási hatóságunk is innen ered, ezen alapul. Szóval a megyei municipium azon institutió, melynél fogva mindazok, kik az alkotmányos jussok osztályosai, szabad tanácskozásukban úgy a közigazgatásba, mint a törvényhozásba személyes és közvetetlen részvételt gyakorolhatnak. Érezték Európa constitutionalis népei ama garantiát, mely a nemzetnek eme közvetlen részvételében feküszik, és érezték az institutió szükségét, mely annak szabad gyakorlatát biztosítaná. Ezen szükséget pótolgatja Angliában a népgyűlekezetek alkotmányos szabadsága, melyet az angol nemzet mindenkoron oly féltékenyen őrzött volt; s Francziaországban az annyiszor megtámadott s annyi phasisokon keresztül ment associatió jussa, melyet leginkább törekedett a kormány korlátozni mindannyiszor, valahányszor önkényt akart gyakorolni a nemzeten. Mi nekünk nincs ily mesterkélt dolgokra szükségünk, miután a megyék gyűléseiben az administrativus tárgyak is előleges megfontolás alá vétetnek, s a törvényhozásra is nemcsak követek választatnak, sőt az ezekre nézve kötelező utasítások is ott készűlnek. De épen mivel ily széles kiterjedésű, ily fontos feladata van az alkotmányunkkal lényegesen összeszőtt megyei gyűléseknek, magában érthető, hogy a szabad szólás legelső s nélkűlözhetetlen feltételök, mely nélkül a megyék haszontalan franczia praefekturákká, vagy vak engedelmességhez szoktatott Kreis-Hauptmannságokká változnának. Igen is t. RR., ha mi magunk is itt a törvényhozásban szabad alkotmányos nemzet képviselőihez illőleg csak a szabad szólás oltalma alatt felelhetünk meg hivatásunknak, talán még inkább kell a szólás szabadságát a megyék gyűléseire nézve védenünk, mert hiszen kik gyűlnek ott össze átalában szólva nyilvános tanácskozásra? Nem a diplomatiai élet szövevényeivel megbarátkozott, s minden szótagot csak gondos latolgatás után ejtő diplomaták, hanem azon ép értelmü fiai a hazának, kik a földmívelésnek békés foglalatosságai mellől jönnek össze alkotmányunk moralis oltalmára, constitutionalis jussaik gyakorlatára, kiknek midőn a szabad szólás palladiumának megszokott oltalmára támaszkodva, a közdolgokhoz élénk részvéttel szólanak, férfias egyenességgel párosított őszinte érzés adja a szót szájokra, s lehet-e kivánni, hogy az érzés adottat, mielőtt buzgó tanácskozások közben kimondanák, a diplomatia mérlegén pontosan fellatolgassák? Ezt kivánni annyit tenne, mint a nemzet érzelmeinek őszinte nyilatkozását éltető gyökerében elmetszeni. Ezek azonban mindenki előtt ismeretes átalános tekintetek, s minthogy mi nem tulajdonosai, hanem őrei vagyunk a szabad szólásnak, nem az a kérdés, akarjuk-e azt védeni? mert hiszen ez legszentebb természeti kötelességünk, hanem csak az: vajjon a feladott eset sértése-e a szabad szólásnak? S itt alkalmazva kell ugyan szólanom, nem tekintem azonban báró Wesselényi személyét, hanem azt, hogy a szó szabadságának nemzeti jussa országunk egyik polgárának személyében megsértetett.

Midőn 1807-ben báró Vay Miklós generalis a főrendi táblánál mondott beszédjeért nem csak királyi neheztelést szenvedett, hanem díszjeleitől és tisztjétől is megfosztatott, ámbár ugyan mindezekbe csaknem nyomban visszahelyezteték, s így reá nézve a sérelem megorvosoltaték, a KK. és RR. mindazáltal üzenetet küldének a főrendekhez, melyben (actorum 1807. pag. 370. sessione 45.) ezeket mondják a többek között: «Si regnicolae propter dicta in publica sessione prolata indignationem regiam incurrerint, libertatem votorum in discrimen conjectum iri, certum est». Ezt mondották az 1807-ki KK. és RR. a királyi neheztelésről, s mi nem fogunk-e hasonlót mondani, midőn a hazának egy szabad polgára köztanácskozásban mondott beszédjeért, fő és jószágvesztéssel büntetendő hűtlenség vádjával terheltetve, pörbe vonatik? És ámbár b. Vay Miklósnak sérelme akkor már orvosolva volt, a mint az üzenetnek ezen szavaiból kitetszik: «Suam majestatem illatum vulnus per generalis B. Nicolai Vay in integrum restitutionem, resanatum ivisse», mégis a szólás szabadságának teljes biztositása tekintetéből a KK. és RR. kérdést tevének a főrendeknél, ha vajjon ezen üzenet szerint felirat készíttessék-e, vagy a főherczegnádor, ki az ügyben már úgyis közbenjáró vala, ezen aggodalomnak ismét ő felsége elébe terjesztésére megkéressék, mely kérdésre a főrendek (Diar. 1807. pag. 318. sessione 45.) ezeket válaszolták: «mivel pedig a dolog már azon korban van, hogy ő cs. kir. főherczegsége azt szívére veszi, jelenti azt is, hogy midőn ezen dolgot ő felsége elébe terjesztette, méltóztatott magát kinyilatkoztatni, hogy soha sem akart; nem is akar valami olyat rendelni, mely által országgyűlésén kimondandó voksok szabadsága legkisebben is megszoríttatnék, nyugodt elmével lehetnek tehát az ország rendei». De mondhatná talán valaki, hogy ez a diaetalis szabad szólásról lévén állítva, a megyei gyűlésekre nem alkalmazható. Ezekben a szabad szólás azonban még fontosabb tekintet érdemel, mert ott készülvén az utasítások, s mi azoknak teljesítésével tartozván, a mi szabad szólásunk csak a megyékbeli szabad szólásnak lehet resultatuma, s ott azon felül még a törvényes és administrativus tárgyak is első szóba vétetnek. Midőn azonban őseink országgyűlésén a szólás szabadságának biztosításáról az által gondoskodtanak, hogy annak sértése mint «violatio salvi conductus» először nota büntetése alá tartozott, a mi aztán 1723-ban megváltoztaték, egyszersmind a megyék gyűléseire nézve is fenyítéket rendeltek, mely a szabad szólás törvény szabta határain túl lépőt büntesse, úgy mindazonáltal, hogy a buzgó tanácskozás közben mondott szó miatt felelet terhe a hon polgárait egész életökön keresztül aggasztó bizonytalanságban ne tartsa, s házi körükbe vissza ne kisérje, mert ebből magának a szabad szónak elnyomása következhetnék. A széksértést állították tehát fel büntetésül. Erről a hármas könyv 2. része 69. czimje azt mondja: quod propter illicita verba committi soleat violatio sedis, judiciariae; az 1685: LXXXIX. cz.: «propter vituperia abasque evidentes dehonestationes» szóval él; az 1625: LXII. cz. azt mondja: «severissime sancitur ut nullae contumeliae in loco publici concessus admittantur, et si quid ejusmodi perpetraretur persona deliquens statim citetur ac judicium de illo celebretur; az 1723: LVII. czikkely pedig ezen törvényeket megerősítvén, a széksértésről szóló büntetést a megyék gyűléseire is kiterjeszti azon hozzátétellel: «ut stante eadem congregatione infligatur». A gyűléseken mondott illicitus szavakért tehát nem fiscalis, vagy criminalis vagy más büntetésnek, hanem csak ezen itt kiszabott útnak s fenyítéknek van helye. Nem is lehet mondani, hogy ezen büntetés némely esetekben csekély s nincsen aránysúlyban a bűnnel. Mert constitutionalis országban törvénynek kell uralkodnia. Ha igaz tehát és való azon ellenvetés, az csak annyit mutat, hogy a törvény hiányos. Ám segítsen hát rajta a törvényhozás, hozzon más, hozzon czélirányosabb törvényt; de míg ez nem történik, addig a fennállót megtörni, s a törvényszabta fenyítéknek helyébe előre nem is gondolhatott önkényes terheltetést állítani: sem nekünk, sem a kormánynak nem szabad. És a mi azt illeti, hogy a törvényes büntetés nincsen mérsékelve a bűnhöz, ezen okoskodást igen könnyen meg lehet fordítani. Mert azért, hogy valaki a tanácskozási meleg részvét buzgósága közben szabadon, bár keményen szólott is, mérsékelt büntetés-e a nota infidelitatis büntetése, mely élet és jószág vesztésében áll? Oly büntetés ez, melynél már nagyobb nem lehet, mely csupán a társaságot nyilvános veszélybe borító nagy vétkes tetteket sújthatja; s gondos őseink által semmi kétséget nem szenvedhető igen világos törvények által csak ezekre is szabatott. Így az 1. rész 13. czímje 5. §-a notoriusnak mondja azt, qui contra statum publicum regni hujus, ex eoque in despectum dignitatis regiae contumaciter semet exigit; az 1. rész 14. czímje 2. §-a s az 1723: IX. cz. szintén 2. §-a hasonlókép: «evidentes semet contra statum publicum regis et regni erigentes et opponentes» kifejezéssel él. Már az ép értelem nevében kérdek én akárkit, az, hogy a gyűlésen valaki, bár ha keményen, bár ha illicite szól is, evidens erectio-e contra statum publicum? Hiszen maga ezen szó «semet erigere» még pedig «evidenter et contumaciter erigere» nem szót, hanem tettet, valóságos cselekvést kiván! Aztán, ha a gyűlésekbeli szóért törvényeink jelen állásában más büntetésnek is lehet helye, mint a széksértésnek, melyet a törvény e végre kirendelt, hol lesz a határ, mely kiszabja, meddig terjeszkedhetünk a szólásban a nélkül, hogy a violatio sedis, meddig a nélkül, hogy a fiscalis vagy criminalis actio, vagy nota alá essünk? Ha ma hűtlenség vétkét követi el, a ki azt mondja, hogy «a kormány levette álorczáját stb.» ki áll jót érette, ha nem lesz-e holnap nota azt mondani: «a kormánynak eme tette törvénytelen», holnapután, «hogy el nem fogadható». Ezen kétséges helyzet lesz-e a személy biztossága constitutionalis országban? Csalfa csalogató biztosság, mely a törvényben hivőt vesztő helyre vezeti! Így senki sem fogna többé szabadon szólhatni, mert a szabadság határát nem ismerhetné. Hasonlítna így helyzetünk azon utazóhoz, ki bizodalmasan lép fel a pallóra, melyet a végre hiszen felüttetve lenni, hogy a vándort biztosan vigye a borzasztó mélység túlsó partjára; de a palló középen ketté van fürészelve s a jámbor utazó menthetetlenül oda van. A fejedelem személye mi nálunk is, úgy mint másoknál, szent és sérthetetlen. Van e részben ugyan törvényhiány, melyről más alkalommal fogunk szólhatni. De ezen vétket kikerülni könnyü a tanácskozásokban, mert nem kell a fejedelem személyét említeni s minden bizonytalanságnak vége van. De a király személye a kormánytól minden alkotmányos országban meg van különböztetve, s ezt mi nálunk már Verbőczy is megkülönbözteté. A kormánynak említését pedig köztanácskozásinkban mellőzni lehetetlen, s ha ezért hűtlenség vétke súlyával büntetődhetnénk, el lenne vágva a tanácskozás fonala, mert akár administrativus visszaélésekről, akár kormányzási hibákról, s törvénysértések orvoslásáról, akár a mult idők tapasztalásán alapított új törvények alkotásáról van szó, lehetetlen a nélkül szólanunk, hogy a kormányról gyakran szigorun, gyakran élesebben említést ne tennénk. Mindezen előzményeknek végső következménye abban határozódik, hogy a gyűlésekbeli szólásért nota perbe vonatni, törvény s alkotmányos szabadság sérelme nélkül nem lehet. Nem is az itt a sérelem tárgya, hova azt Arad követe vonni akarná, t. i. hogy várjuk be a biróság itéletét s azt igyekezzünk, ha sérelmes leend, orvosolni. Midőn valaki sérelmet terjeszt elő, első kérdésünk: folyamodott-e orvoslásért a kormányhoz, mert mi gravament csak a kormány ellen teszünk s tehetünk is. Itt is tehát nem az a sérelem, hogy a biró itélni fog, hanem az, hogy a kormány gyűlésbeli beszédért hűtlenségi pert kezdetni parancsolt. Mert kezdessék-e a per, ez a biróra nem tartozik? ez egyenesen a kormány tette, s mivel törvénytelen, sérelem is. Pert kezdeni magános vagy értékbeli dologban kinek-kinek, s így a királyi fiscusnak is szabad, s ily tárgyban be lehet, sőt be kell várni a birónak itéletét. De büntető pernél, publica actio ügyében, máskint áll a dolog. Ki merné vitatni, hogy ok és törvény nélkül criminalis actio alá vétetni nem sérelem, mert hiszen, ha ártatlan a vádlott fél, sok hurczoltatás után feloldoztatik? Mindezeknél fogva tehát Bihar követének indítványát pártolva, az ő felségéhez intézendő feliratban kitétetni vélem, hogy a szólás szabadsága főkincsünk s alkotmányunk alapja. Ez tetemesen megsértetett, midőn báró Wesselényi Miklós megyei gyűlésen mondott beszédjeért nota perbe vonatott, holott ezek és ezek a törvények, ha túllépett volna is beszédjében a törvényes határokon, más útat és más büntetést rendelnek; kérjük tehát ő felségét, hogy ezen sérelmet a per elenyésztetésével orvosolni, s aggodalmunkat, minden következmények megsemmisítésével, megszüntetni méltóztassék.