AZ ADÓ MEGAJÁNLÁSA TÁRGYÁBAN.

I.

A KK. és RR. 1836. márczius 24-dikén tartott országos űlésének napi rendjén volt: a kerületileg készült üzenet javaslata az adó tárgyában ő felségéhez márczius 16-dikán intézet föliratra márczius 18-dikán kelt kir. válasz iránt. A kerületi üzenet javaslata az első föliratban megajánlott 3.800,000 frt helyett, az 1830-ban megszavazott 4.395,244. frt 38¹/₂ krt ajánlotta meg, bizván a kir. válasz azon igéretében, hogy ő felsége «nem csak az adózók terheltetéseinek megelőző elhárításában, hanem szorgalmuk utáni méltó jövedelmeik bővítésében, s átalában a közvagyon gyarapításában is magát senki által meghaladtatni nem engedi». Az e tárgyban kifejlett vita közben Zarka János, Vasmegye követe, azon állítását, hogy hazánkban az adózó nép eddig sem személyes, sem vagyonbeli bátorsággal nem birt, az elnök helytelennek és a nemzetre homályt hozónak mondotta; arra pedig, a mit ugyanaz a követ a védelem rendszeréről fölhozott, azt felelte, hogy «ő is abból indul ki, hogy a mi systemánk defensivum; de épen azért mivel ezen defensivum systema 1764-től fogva mindig fönállott, s mindemellett az adó ugyanazon mennyiségben ajánltatott meg, most ezen defensivum systema őrve alatt az adót kevesbíteni nem lehet». Balogh János csodálkozását fejezte ki, hogy a kormány elannyira különböző póstán levelez az országgal, hogy a nemzet érzékeny sérelmeire az orvosló válasz hónapokig, évekig, sőt negyven évig is késik, az adóra pedig három nap alatt érkezik válasz.

DEÁK FERENCZ: A részben tökéletesen egyetért az előlülővel, hogy a magyar alkotmány nyujt igenis a személyes bátorságnak oltalmat, csak azzal a kis különbséggel, hogy azoknak nyujt, kik az alkotmányba be vannak foglalva, de korántsem ama számos millióknak, kik abból kirekesztvék. Már 1825-ben, midőn azon tünődtek az ország rendei, hogy az alkotmányt körülsánczolják, egy lelkes követ (Nagy Pál) azt mondotta, hogy ideje volna már egyszer arról is gondolkozni, hogy a sánczba azok is bevétessenek, a kik kívül vannak; igy majd nagyobb erővel könnyebb lesz a sánczot védelmezni. Azonban fájdalom, nyolcz millió polgártársaink bizony maiglan is kimaradtak a sánczokból. Nem mondja, hogy nálunk nincs bátorságban a parasztnak személye és vagyona; de azt meri állítani, hogy nincs abban, a mit a társaság czélja megkiván. Hogy személye nincs bátorságban, azt a fejedelem a VII. cz. fölterjesztésekor maga megismerte, de mutatja a tiszti hatalom, s a földesurak korlátolása iránt javaslott törvény is. A mi pedig a vagyonbeli bátorságot illeti, hogy ez csakugyan még nincs meg, talán senki kétségbe nem hozza. Mert vajjon nem a vagyonbeli bátorsághoz tartozik-e, hogy őt terhelni nála nélkül nem lehet? Pedig hol kérdik meg őt ez iránt? Vagy talán azt mondják, hogy abban áll a parasztnak vagyonbeli bátorsága, hogy a földesúr pártját fogja, hogy biztossága érdekében áll a kormánynak, s a fejedelemnek atyáskodó kötelessége, hogy őt pártolja? Ezek nagyrészben igazak, de még mind nem elegendők arra, hogy a paraszt vagyona bátorságban levőnek mondathassék; mert a nemzet boldogsága is szívén fekszik a fejedelemnek, még sem elégedtek meg a KK. és RR. a fejedelem religiositása garantiájával, hanem más garantiát is kivántak, már pedig a mi nekünk igazságos, igazságos az a népre nézve is.

A mit az előlülő a defensivum systemára nézve fölhozott, hogy t. i. 1764-ben is védelmező volt hazánknak a rendszere s mégis ennyi volt az adó: a szólót az ellenkezőre viszi. Mert ha nézi a történetek folyamatját, s tekintetbe veszi, hogy háboru időben is ennyi volt az adó, úgy találja, hogy a defensivum systema rosszul magyaráztatik; mert ha a török, franczia háboruban elég volt az adó, elég volt pedig legalább arra nézve, hogy az adózó megfizethesse, most a békességben minek ugyanannyi? Vagy azt mondják: 1715-ben az állandó katonaság megállapíttatván, annak kitartására szükség az eddig megajánlott adó? De erre bátor azt felelni, hogy ha a katonaság számához kell az adót alkalmazni, a mit ő el nem ismer, nem tette a kormány igazságosan, hogy 1827-1830-ban el nem engedte az adó egy részét, midőn 28 ezer emberrel volt kevesebb; mert az volna az igazságos következés, hogy mikor a katona kevesebb, az adót, mely a katonaság száma kitartására szükséges mennyiséget fölülmulja, el kellene engedni. Megvallá, hogy sok rendbeli csudálkozásokat hallott ugyan; de ő ezekben a csudálkozó követ urakkal egyet nem ért, s egészen más dolog felett csudálkozik. Névszerint a barsi követ említette póstakülönbséget a szónok igen természetesnek találja; mert a közéletben is úgy szokott lenni, hogy a kinek pénzt adnak, az kivált ha többet is remél kapni, sokkal gyorsabban szokott felelni, mint a kitől kérnek valamit. Továbbá Zemplén, Bihar és több megyék követei a felett csudálkoztak, hogy a többség nyolcz nap alatt oly könnyen megváltozott! Ez valóságos enyelgés. Hát ugyan először tapasztalták-e ezt most az érdemes követ urak? s három esztendőnek szomorú, de gyakori tapasztalása oly feledékenységbe ment, hogy épen most csudálkoznának? most, midőn nem a magunk java, hanem a sokak szemében oly igen csekélynek látszó dolog, a mindennapi falat kenyérét véres verejték közt kereső, s itt még sem reprasentált adófizető nép erszénye forog kérdésben? Némelyek azon is csodálkoztak, hogy sok vármegyék portáik leszállítását sürgetik, mert adózóik a terhek súlya alatt összeroskadnak, s most mégis az egész folyó adót megajánlották. A szóló követ biz e felett sem csudálkozik, mert hiszen azon nemes megyék nem bánják, akármilyen nagy lesz az adó, csak más fizesse s nem ők. De azon már a szónoknak is lehetetlen nem csodálkoznia, miként hitethették el vele az irók, statistikusok és utazók, hogy a magyarországi felföld lakó népe oly szegény, hogy nem csak az adót nem fizetheti, sőt élelmére nézve is a legnagyobb inséggel küzködik. Hiszen lám Turócz, Liptó, Árva s több felföldi megyék másképen nyilatkoznak, pedig egy követi jelentés hiteles voltáról ki merne kételkedni? mert azt csak lehetetlen rólok sértés nélkül feltenni, hogy megajánlanák ily készséggel a folyó adót, ha a megyéjökbeli adózók annak elviselésére tehetetlenek volnának. De így van az, olvas az ember és tanulgat; végtére pedig azt látja, hogy ismereteinek gyüjteménye hiba és csalódás, Így a szónok még gyermekkorában azt tanulta, hogy éhség, döghalál és háború három nagy csapás; de bizony az európai fejedelmek visszás politikája következésében végre még oda jutunk, hogy a szegény nép nem a háborút, hanem a tartós békét fogja csapásnak tartani. Mert lám! 20 esztendős békesség után, melynek megszerzésére annyi embervér, annyi kincs pazaroltatott, szintoly temérdek katonát kell tartania, mint a hosszas háború alatt tartott; s a különbség csak abban áll, hogy akkor, ha izzadt homloka verejtékével áztatott mezejét az isten megáldotta, legalább ára volt termesztményinek, most pedig a tartós béke olajágának árnyékában alig lát pénzt azon kevésért is, a mit eladhatna. Úgy de azt mondják, béke idején kell harczra készülni, hogy az ellenség ne találjon készületlenül. De minek volt hát a temérdek áldozat? mikor fogja szegény hazánk ennek jutalmát aratni, ha arra vagyunk kárhoztatva, hogy örökös háború terhét viseljük szünetlen? Ő felsége ugyan kegyelmesen biztosit, «quod in avertendis contribuentium pro graviis et ampliandis justis industria eorum proventibus, semet vinci nunquam admissura fit». Elhiszszük bizony, könnyű annak magát meggyőzettetni nem engedni, a ki maga van, s nincs a ki legyőzhesse. Mert hiszen abban, hogy ő felsége ily nagy adót ne kérjen, hogy a harminczadot leszállítsa, a kereskedés gátjait megnyissa, a sóért oly temérdek pénzt ne kivánjon stb., vele senki se vetélkedhetik, s az e részbeli könnyebbségekben senki le nem győzheti; de szeretnénk azon jótéteményekből, melyeket a kormány adhat meg egyedül, már egyszer valóságban is látni valamit. Ha pedig ez a «semet vinci haud admissuram» úgy értetik, hogy ő felsége a népnek többet ad, mint mi adánk s adunk, úgy a szónok hódoló tisztelettel szólva ezt máskép tudja, s bizonyítványul a köztudomásra hivatkozik, hogy minő engedélyeket adott a kormány ez országgyűlésen az adózó népnek, s mit adtunk mi az urbariummal. Mindezen szomorú s kedvetlen körülmények között az az egy mégis örömöt szerez a szóló követnek, hogy a kir. városok industriája s jóléte oly lábon áll, miszerint követjeik által magok saját erszényökre ily nagy adót ajánlhatnak. A szónok reményli, hogy ezen ajánlási készségökre; mint vagyonbeli tehetségök tanubizonyságára, az adó kivetésében illő tekintet lészen. Egyébiránt átalában mindazoknak, kik a temérdek adót megajánlották, nem szemrehányás, hanem csak óhajtás gyanánt mondja: bár ne bőkezüsködtek volna annyira, mert nem csak az ő boldog s vagyonos népességök, hanem a kisebb számban maradottak vállaira is felhalmozták az elviselhetetlen terhet, ámbár ezek többször kijelentették, hogy megyéik azt egyátalában nem birják. Ő tehát tettleg akarván megmutatni, hogy az adót leszállitani jussa is van, s hogy köteles is leszállítani, ismervén megyéjét, kimondja, hogy a meddig az alimentatióról határozat nem lesz, 3.800,000 frtnál többet nem ajánl meg.

II.

A KK. és RR. 1836. ápril 5-dikén tartott kerületi űlésében fölvétetett az adó tárgyában márczius 24-kén ő felségéhez intézett föliratra ugyanazon hó 27-én kelt kir. válasz. Ő felsége nem fogadván el a föltételt mely szerint az adó 1836. november 1-ső napjától kezdve 1839. november 1-jéig és nem tovább, még pedig az adó fizetésének és beszedésének különbeni teljes megszünése mellett, ajánltatott meg, a körül forgott a tanácskozás, ragaszkodnak-e a RR. bizonyos határnap kikötéséhez? Nagy Pál kifejtette, hogyha a határnap 1839. november 1-sejére tüzetik ki, akkor az adó három évre és öt hónapra ajánltatnék meg, holott csak három évre lehet és kell megajánlani; s indítványozta, hogy mivel az országgyűlésnek május 2-dikán vége lesz, s e szerint a jövő országgyűlés 1839. május 2-dikáig okvetetlenül meg fog tartatni, ajánltassék meg az adó 1839. május 2-dikáig «et non ultra». Szluha Imre, Fehérmegye követe, helytelennek mondotta bármely határnap kitűzését. «A külső bátorság tekintete - így szólott - soha egy pillanatig sem maradhat fedezetlenül, s mivel katonára mindig szükség van, az adó soha meg nem szünhetik. Lehetnek esetek, hogy a diaetát összehíni teljesen lehetetlen, s akkor, ha megmaradnak a rendek a kikötött megszűnés föltétele mellett, a diaeta meg nem tartásából eredő sérelem még a közbátorság veszélyével is tetéztetnék».

DEÁK FERENCZ: Bizonyítgatá mindenek előtt, hogy a dolog főérdeme nem abban áll, hogy ez vagy amaz napig ajánltassék az adó, hanem hogy napja szabassék, melyen túl az adó fizetése megszünik. És valóban Fehér követének s másoknak is a közbátorság iránti gondoskodás leplébe ruházott ama véleményökkel, hogy az adó soha meg nem szünhet, a szóló követ nem csak egyet nem ért, sőt azon állítást nem csak a magyar törvénynyel s magyar alkotmánynyal, hanem átalában az alkotmányi lét ideájával is merőben ellenkező, s így veszedelmes anticonstitutionális doctrinának nyilatkoztatja. Hol nem a nemzeti akarat összességet képző törvény, hanem az önkénynek határt nem ismerő hatalma uralkodik a polgárok személye s vagyona fölött, ott helyén lehet az az állítás, hogy valamint állandó a status szüksége, úgy minden további vizsgálat vagy hozzászólás nélkül örökös az önkényleg kiszabott adózás kötelessége is; de constitutionális országban, s különösen Magyarországon, a dolog egészen máskép áll. A mi jus publicumunk czáfolhatatlan axiomája s az országnak tagadhatatlan jussa szerint a magyar adófizető csak annyi adót fizethet, mennyit a diaeta felajánlott, s csak addig fizethet, a meddig felajánlotta, és minden fillér, melyet az ajánlott summán felül, s minden nap, melyen a kiszabott időn túl fizet, törvénytelen. Ha már az állana, hogy Magyarországon az adó soha meg nem szünhetik, akkor természetesen következnék, hogy ha a nemzet és fejedelem között az adó iránt valamely országgyűlésen a tractatus meg nem készülne, s a diaeta a nélkül oszlanék el, akkor az előbbi adó tovább folyna s a magyar adózó oly adót fizetne, melyet az országgyűlése meg nem ajánlott, oly időre fizetné, melyre ajánlva nem vala. Ily veszélyes következés, a nemzet legszentebb jussának ily veszélyeztetése fekszik amaz anticonstitutionális doctrinában. Mivé lenne így azon dicsően kivívott jus, miszerint az adó tárgyát az országgyűléstől elvonni soha és semmi tekintet alatt nem szabad? Mit érne az 1827: IV. cz.? s nem változnék-e nyilvános hazugsággá az, hogy az adó tárgya in tota sua extensione diaetára tartozik? Hiszen így az adónak leszállítása többé soha hatalmunkban nem lenne, mert csak nem kellene megegyeznie a fejedelemnek, s az előbbi quantum a nemzet világos akaratjának ellenére örökös teher gyanánt maradna a nép vállain, a leszállítás fejedelmi kegyelemmé változnék, s nekünk csak a felemelés szomorú dicsősége maradna. A szónok tehát oly magyarázatban, mely a nemzet azon legtermészetesebb, legtörvényesebb, legszentebb jussát, hogy t. i. a magyar hazában senki több adót nem fizethet, mint menyit a diaeta ajánlott, s az időn túl, melyre ajánlott, csak egy óráig sem adózhat, veszélyeztetné, sőt tőbül kiforgatná, soha meg nem egyezik, s azt örökké anticonstitutionalisnak fogja kijelenteni. Ne is vessék ellen hogy lehetnek esetek, midőn diaetát tartani teljes lehetetlen, s a közbátorság tekintete fedezetlenül még akkor sem maradhat. Az elv, melyet a szóló követ felállított, nem új. Érezték, hitték, s törvénybe is tették már azt őseink, mert ámbár törvénynyel körülirva kijelölték a lehetőség köréből a diaeta nem tarthatásának eseteit, még akkor sem engedték meg, hogy a kormány a közszükség őrve alatt a felajánlott időn és summán túl csak egy napig, s csak egy fillérnyi adót is szedhessen, hanem az ország sarkalatos jussát még ezen rendkívüli esetekre is az 1741: XVIII. cz. által biztosították. Ezen elveket alkalmazva tehát, nincs itt szó törvény magyarázatáról, még kevésbbé változtatásáról, vagy szokatlan feltételekről, hanem azon kötelességről van szó, mely a fennálló törvényekből önként foly, s melyet bár soha egy országgyűlése sem mulasztott volna el lélekismeretesen teljesiteni. Fődolog t. i. a non ultra s annak világos kimondása, hogy a kiszabott idő elmultával az adó megszűnik. Melyik nap legyen az, a mihez ezen törvényes óvás köttetik? az nagy különbséget nem teszen, s azért ámbár el nem ismerheti helyesnek a kifogást, mely a november 1-seje ellen tétetik, hogy mindazáltal ezen ellenvetés is megszünjék, s törvényes kötelességünk teljesítése elmulasztásának ezen mentsége is elenyésztessék, a sopronyi javaslatra is kész reáállani.

III.

A KK. és RR. 1836. ápril 21-dikén tartott kerületi űlésében fölvétetett ő felségének az adó tárgyában ápril 14.-dikén fölterjesztett föliratra ápril 18-dikán kelt kir. válasza, mely váratlannak mondja az e tárgyu föliratot, a melyben bizalmatlanságot lát. A föliratban ugyanis ez mondatott: az adót az 1790/1: XIII. t.-cz. szerint három esztendő alatt mulhatatlanul megtartandó országgyűlésig és nem tovább oly nyilvános kijelentéssel ajánljuk meg, hogy ha az említett t.-cz. értelmében az országgyűlés három esztendő alatt meg nem tartatnék, ezen esetben az adónak további fizetése és beszedése azonnal teljesen megszünjék.

DEÁK FERENCZ: Az utóbbi napokban történt dolgok, névszerint a sérelmekre érkezett kir. válasz s a mit a magyar nyelvre nézve olvasunk, korántsem alkalmatosak arra, hogy a bizodalmat erősíthetné. Az erre lett hivatkozás tehát meggyőződésünket kétségkívül nem változtathatja, sőt ha csakugyan azon térre viszik a dolgot, hogy az adóajánláshoz kötött «non ultra» kérdése egygyé legyen azzal, ha van-e bizodalmunk a kormány iránt, vagy nincs? mi ennék fejtegetésébe is készek leszünk beereszkedni, ámbár ez bizony a kormányra nézve nem lesz a legkellemesebb discussió. Mi a törvény megtartását kivántuk, melyre a fejedelem esküvel van lekötelezve, ezt kivánni pedig nem bizodalmatlanság. Ennyit elég lenne mondanunk; de a resolutió által kényszerítve, kénytelen vagyok egy-két szóval kifejteni, hogy minő fonák politika a discussiókat a bizodalom kérdésének mezejére vezetni. Nincs kényesebb játék, mint nemzet és fejedelem között ezen kérdést egyes tárgyhoz kötni. Unanimitást bármely kérdésben is bajos reményleni, s lehet-e kedves az a bizodalom, mely csonkán nyujtatik? Alkalmazzuk ezen elvet a jelen esetre. Történjék azon reánk nézve legszerencsétlenebb eset, hogy essék el a «non ultra», e megszünés elve miként fog elesni? 10-11 megye elisiója mellett egy, legfölebb két szó többséggel, s ez oly nyomorult többség, a minővel még egy kérdés sem dőlt el a magyar törvényhozásban. Hogy fog tehát a dolog állani? Azt mondják, már többé nem az a. kérdés, áll-e az elv, vagy nem? hanem ha van-e bizodalom, s erre a nemzet képviselői 11 megyei elisió kiséretében 20 vokssal 19 ellen elhatározzák, hogy köz a bizodalom! (Kaczaj és Úgy van! Úgy!) Már ily mezőre vinni a tanácskozást, nem tesz-e annyit, mint a kormányt ily nyomorult többség fejezte közbizodalommal irtóztatón compromittálni? De lássák, mit cselekesznek, nem mi leszünk okai, ha a vitatás ezen kényes mezőre vitetik.