KÖVETJELENTÉS.

Zala vármegye 1836. junius 22-dikén tartott közgyűlése jegyzőkönyvének 1017. számu pontja így szól:

«E nemes megyének valóságos főispánja nagyméltóságú gr. Batthyány Imre úr ő Nagyméltósága főispáni hivatalába beiktatva lévén, Deák Ferencz és Hertelendy Károly táblabiró urak, mint e megyének az utolsó országgyűlésen volt utolsó követeik, felállván, Deák Ferencz táblabiró úr utánozhatatlan ékesszólással taglalva körülállásosan előadta közelebb mult országgyűlésének eseteit, a rendek elébe terjesztvén azokat, melyeket ezen országgyűlése a nemzet boldogítására kivívhatott, mint azon akadályokat is, melyek az ország közjavára kivántató számos jó, és a rendek táblája által indítványba hozatott intézkedéseket sikeretlenné tették, érzékenyül lerajzolván, a KK. és RR. emlékezteté, hogy a nemzetiség, a nemzet közjava és boldogsága légyen ezentúl is mint eddig a rendeknek vezércsillaguk; ezeknek mostan sarjadozó magvait jövendőre is - hogy azok létesülhessenek - csüggedhetetlen erővel és lelkesedéssel szükséges légyen ápolni, s egyuttal az utolsó tudósítások óta az országgyűlésen előfordult tárgyakról készített jelentésüket beadta.

Mely után a KK. és RR. mind a szóló követ úrnak, mind mostani követtársának, mind pedig az előttük ezen országgyűlésen volt követeknek, Deák Antal és méltóságos Horváth János kamarás uraknak, ezen hosszas országgyűlése alatt a törvényhozás nehéz pályáján az egész haza iránt tett érdemeket, munkás fáradozásaikat, csüggedhetetlen s minden mellékes czéloktól ment s egyedül csak a nemzetiség, a nemzet közjava, annak boldogsága, és az emberiség jogai biztosítására irányzott munkásságukat nyilván tapasztalván, azért is a rénynyel ily teljes, megbizóik bizodalmát így kielégítő, bizatásuk körét ily híven, lelkesen, ily buzgón teljesítő, a kétes esetekben még a rendek legtávolabbi várakozásuknak egész kimerítéssel megfelelő érdemes követek iránt tartozó hálás hazafiui köszönetjüket a rendek, - hogy utódjaik ezek érdemeiről és jelességökről, miután a jelen élők azt szíveikben úgyis csak érezni, nem pedig azok érdemeik mekkoraságához arányozva, volnának csak képesek kifejezni, hálás megismerő tanuságot lelhessenek - a jegyzökönyvekben nyilván bejegyeztetni kivánták, és ez által hazafiui szent tartozásuk csak némű teljesítését elhatározták; s bátor mind a jelenlevő követ urak ismételve előadták, hogy a mit ők tettek, az csak kötelességben állott, s azért köszönetet épen nem érdemelnek, s ha mit tettek, annak a közönség bizodalma a legszebb, legédesebb és csak az az egy jutalom, melyet szabad nemzet polgártársának adhat, és ez kivánhat, s azért ezen egész tárgynak a jegyzőkönyvbe leendő bevezetését kihagyni kérték; de a KK. és RR. ezen érdemes követ urak ily jeles szerénységöktől még inkább ihlettetvén, hogy e jeles férfiaknak a nemzetiség, nemzet és haza iránt szerzett érdemeikről a most élők elhunytok után, mint kiknek szíveikben az ő érdemeik és jeles tulajdonaik úgyis kiirthatatlan jegyekkel bealkottatva vannak, még késő unokáiknak is, t. i. míg az enyészet e romlandó papirból készült jegyzőkönyvet el nem emészti, tudományok s követésre buzdító példányuk lehessen: hogy a fennjelölt érdemes követek küldőik bennük helyezett bizodalmának, magas rendeltetésük czéljának a lehetőségig részükről megfeleltek, a követek közt lenni kellő egyetértésnek ily jeles példáját adták, s mindazokat, a mit egy megye maga országos követjeitől csak várhatott és kivánhatott, tökéletesen, a mennyire tőlök csak függött, véghez is vitték, ezennel bejegyeztetni rendelék».

E gyűlésről Deák Ferencz Balaton-Füredről 1836. julius 10-dikén Kossuth Lajoshoz intézett levelében ezeket irta:

«Junius 22-dik napjára vala határozva közgyűlésünk, melyen mi is hivatalos jelentésünket teendők valánk; a főispán is ekkor foglalta el mint főispán elsőben székét, királyi biztos nem volt nevezve; a megye választmány által kivánta megtisztelni a határ szélén, de ő érkezésének bizonytalan ideje miatt ezt megköszönte, s így csak a központi főszolgabiró várta érkezését s ez kisérte a határszéltől Zala-Egerszegig, hova junius 20-kán éjféltájban érkezett meg. Más napon délután egy számos küldöttség tisztelte meg a nagyméltóságú grófot s a gyűlés napján tizedfél órakor összegyűlvén a rendek, egy választmány által hívták meg őtet, egy másik választmány fogadta a lépcsőknél s így a terembe lépett, hol hangos «Éljen» kiáltásokkal fogadták. Az alispán egy ékes beszéddel megköszöntötte. Ó igen röviden - csak néhány velős szóval - válaszolt s kinevezési decretuma felolvastatván, a hitet letette.

A hit formájára nézve meg kell jegyeznem, hogy, midőn gr. Batthyány Imre a főispáni hivatalra emeltetett, s a kinevezési decretum és hitforma a megyével közöltetett, fennakadtak a rendek abban, hogy ő felsége mint magyar király is a hitformában I. Ferdinándnak neveztetik és azon, hogy a hitforma latinul van készítve, s e szerint módosítva, magyarra fordítva a hitformát ő felségéhez felirat mellett felküldötték; ezen feliratra most a gyűlés előtt csak azon válasz érkezett, hogy ő felségének czímzete annyiban változott, a mennyiben mint magyar király V. Ferdinándnak nevezi magát, a hit tehát e szerint lesz leteendő, de az eskünek nyelvéről semmi a válaszban nem foglaltatik; a RR. tehát azon választmány által, mely ő excellentiáját a gyűlésbe meghívta, előadták neki azon kivánságot, hogy hitét magyarul tegye, mit ő azonnal el is fogadott s így magyarul esküdött. Az alispánnak köszöntése és az ő felelete után felállván esküjét letenni, a főjegyző a magyar hitformát általnyujtotta a hahoti apátnak, minthogy a hol királyi biztos nincsen, jobbára a jelenlevő jelesebb egyházi személy szokta felolvasni a főispán előtt a hitet; de a RR. közül többen azt vélvén, hogy ezen eskü nem egyházi, hanem polgári eskü, azt kiáltozták, hogy a főjegyző esküdtesse a főispánt. A kiáltozás közben a főispán általvevén a hitformát, azt nekem nyujtotta által azon felszólítással, hogy én olvassam azt előtte; mire a RR. helybenhagyó hangos kiáltása következvén, én kénytelen voltam a reám bizott tisztet elfogadni, s ő excellentiáját mint főispánt magyarul megesküdtettem. A hit letétele után székével együtt felemelték, a főjegyző egy rövid beszéddel ismét köszönté s a beigtatásnak vége lett. Nálunk közönséges, de másokra talán különös volt az, hogy e beigtatásnál semmi fény, pompa, sem aranyos ruhák, sem kocsik és bandériumok nem valának, s az egész csak a jelenvoltak nagyobb számával különbözött bármely más közgyűlésünktől; de ezt épen nem hidegségnek, hanem a főispán szerénységének és a megye pompátlan egyszerűségének kell tulajdonítani, mert a főispánt, ki már az 1824-dik esztendő óta kormányozza ezen megyét, közönségesen tisztelik s szeretik.

A beigtatás után, mely csak igen rövid ideig tartott, elkezdettük hivatalos jelentésünket. Én három óráig szólottam, hetet, havat összehordottam, míg a szám el nem fáradott; mit mondottam, azt már nem tudom, mert nekem leirva előadásom nem volt; de azt tudom, hogy tartalmára s a dolog érdemére nézve beszédem is azt foglalta magában, mit irott jelentésünk, csak hogy néhol tágabban és inkább kiereszkedve. Előadásomat megelégedve fogadták a RR. s minthogy az idő már későre haladott, az űlés eloszlott. Másnap irott jelentésünket pontról pontra felvették, s annak minden pontját helybenhagyták, minden javaslatinkat elfogadták».

Az irott követjelentés a következő:

Tekintetes Karok és Rendek!

Eljártunk a törvényhozásnak szép, de nehéz pályáján, melyre minket a t. rendeknek kegyes bizodalma méltatott, s ime leléptünkkel teljesítjük tisztünknek végső kötelességét, számot adva tetteinkről s azon igyekezetről, melylyel a bizodalomnak megfelelni, a kegyességet meghálálni törekedénk.

Első, miről szólanunk kötelesség s önkeblünk legforróbb érzete ösztönöz, nyelv és nemzetiség; mert ezek a nemzet legszentebb tulajdonai s legféltőbb kincsei. Őseink a hajdankornak véres háborgásai között hazát keresve, hazát és szabadságot védve, nyelv és nemzetiség ügyében keveset tevének. Tőlök a pusztító háboruk szakadatlan folytában majdnem minden óra véráldozatot kivánt, harczok veszélyei foglalák el gondjaikat, s figyelmök egyébre nem igen terjedett.

Európa példájára felvette a magyar is Róma holt nyelvének jármát, latinul irattak törvényei, fejedelme latinul irta rendeléseit, latinul osztotta kegyeit, szóval a nemzet nyelve itt is az idegennek rabja lett. De midőn Európa más nemzetei lerázták már a holt idegen nyelvnek súlyos rabigáját, a magyar hátra maradt még, sőt igen sokan fonák lelkesedéssel ölelték az idegen jármat, mely az édes honi nyelvet a törvényekből, az itélőszékektől, a közigazgatásból és a nevelésből majdnem egészen számkivete.

Újabb veszély fenyegette nemzetiségünket a mult század végén, midőn az önkénynek törvényt szegő hatalma egy más idegen nyelvet hozott be a közigazgatásnak minden ágaiba. Ekkor már keserű panaszra fakadva fájdalmas érzéssel szólalt fel a nemzet, de nem a honi nyelvnek elsőségét sürgette, hanem ekkor is a szintén idegen latin nyelv mellett emelte fel panaszló szavát. A százados megszokás zsibbasztó hatalmának rabjai, kiknek a latin nyelv képzelt szükséggé vált vala, még akkor, sőt azután is sok hosszú éveken keresztül azt állították, hogy a magyar nyelv sem törvényhozásra, sem közigazgatásra nem alkalmatos; azonban naponkint növekedett azoknak száma, kik mélyen érezve a sok százados mulasztásnak káros következéseit, fáradhatatlan munkássággal emelték a honi nyelv virágzását; meg lett a méltatlan vád is czáfolva, s naponkint átalánosabb lőn azon meggyőződés, hogy lehet is, kell is magyarul alkotni a törvényt. Már az 1790-dik esztendő óta minden országgyűlés buzgó lelkesedéssel sürgette a honi nyelv emelését, s történtek is fontos előrelépések, különösen az 1825-diki és 1830-diki országgyűléseken, melyek a jövendőnek útat törve, biztos reményt nyujtának gyorsabb és sikeresebb haladásra.

Ezen tekintetek s az egész országnak határozott utasításokban kijelentett közakarata édes kötelességünkké tevék a legközelebb lefolyt országgyűlésen mindent, a mit törvény nem tilt, elkövetni nemzeti nyelvünk ügyében, s az országgyűlésnek egyik legelső munkája volt azon felirat, mely az 1833-dik esztendői márczius 30-kán e tárgyban ő felségéhez felküldetett, s melyben azt sürgette a nemzet, hogy törvényei magyar nyelven alkottassanak s a feliratok és királyi válaszok szintén magyarul készüljenek. Harmadfél esztendőkig vártuk a kedvező választ, reményeinkben nem csüggedve, mert azt hittük, hogy kivánatunk tiszta igazsága kizárja a megtagadás lehetőségét. De harmadfél év mulva keserű érzés váltotta fel reményeinket, mert az 1835-dik év október 5-kén érkezett királyi válasz igazságos kivánatinkat félre vetette, sőt előrehaladás helyett valóságos, visszalépést foglalt magában.

Érzékeny volt a közfájdalom, melyet a királyi válasznak váratlan tartalma okozott, mert súlyosan éreztük eddig is a káros következéseket, melyek nemzetiségünkre s a közértelmesség kifejlődésére a latin nyelvnek honi nyelvünk feletti uralkodásából származtak, s a kormány mégis honunk közérdekének, a nemzet közkivánatának ellenére tovább is fenn akarta tartani az idegen nyelvet ezen természet elleni elsőségében, és pedig egy oly idegen nyelvet, melynek sem hona, sem nemzete nincsen, mely nálunk, divatozó alakjában már nem is Róma dicső nagyságának ékes maradványa, hanem inkább a középkor sötét századainak szüleménye, és tarka vegyületével a hajdani Rómának pontos rövidségű szép nyelvétől oly igen különbözik, hogy Róma pór népe is pirult volna azt magáénak ismerni. Mélyen éreztük mi nyelvünk sorsának méltatlanságát, s meg lévén győződve, hogy nyelv és nemzetiség kifejlődését parancsoló hatalommal gátolni fejedelmi jussok közé nem is tartozhatik, elhatároztuk, hogy előbbi feliratunkat ismételni fogjuk ugyan, de ezentúl minden törvényt csak magyar nyelven szerkesztünk, mert ezt törvény nem tiltja, más korlátot pedig nyelvünk felett törvényesnek nem ismerünk.

A képviselői táblának ezen végzését a méltóságos főrendek el nem fogadták, s minthogy az ő ellenszegülésük miatt még feliratunk sem juthatott a királyi szék eleibe, végre nálunk a többség elhatározá, hogy kedvezőbb királyi válasz eszközlésére nádori közbenjárás kéressék, s annak sikerüléséig előbbi végzésünk függőben maradjon; ebben a mltsgos főrendek is megegyeztek, s ő királyi főherczegsége, országunk nádora, mind a két tábla által megkéretvén, a nemzet és fejedelem közti közbenjárást hivatalos tisztje szerint el is vállalta; mi pedig el valánk határozva arra is, hogy ha kérésünk ismét sikeretlen lesz, s a törvények magyar szerkezetének elsőségét s egyedüli eredetiségét még a nádori közbenjárás következésében sem ismeri el a királyi válasz, tettleg teljesítésbe veszszük felfüggesztett végzésünket és semmi törvényjavaslatot latin nyelven fel nem küldünk; sőt többen már előre kijelentettük, hogy készebbek vagyunk minden törvény nélkül eloszlani, mint az alkotandó törvényeknek latin szerkezetét valaha többé elsőnek, eredetinek s kétség esetében elhatározónak elismerni.

A nádori közbenjárásra szóval kiadott királyi válasznak tartalma az volt: «hogy a már ezen országgyűlésen alkotandó törvényczikkelyek magyar és latin nyelven terjesztessenek ő felségének helybenhagyása alá, de a támadható kétségek esetében az eredeti magyar szerkezet legyen elhatározó». Kedvezőbb volt ezen válasz mindazoknál, mik eddig a magyar nyelv ügyében kiadattak, mert a törvények magyar szerkezetének egyedüli eredetisége megismertetvén, honi nyelvünk törvényeink nyelve lőn.

Fontos és nagy következéseket igérő lévén nyelvünknek ezen előlépése, törvény által kivántuk azt biztosítani, de a királyi válasznak első részét, hol az mondatik, hogy már az ezen országgyűlésen alkotandó törvényczikkelyek magyar és latin nyelven terjesztessenek ő felségének kir. helybenhagyása alá, törvénybe iktatnunk nem lehetett, mert lekötöttük volna általa nyelvünk jövendő haladásának legszebb reményeit. Eddig még törvény nem parancsolja, hogy az alkotandó czikkelyek magyar és latin nyelven készüljenek, sőt a nemzet még a feliratokra és királyi válaszokra nézve is egyedül a magyar nyelvet kivánná megállapítani, ha pedig most, midőn nyelvünk ügyét ismét egy nagy lépéssel előbbre vittük, törvény által mondanánk ki azt, a mit a királyi válasz első része foglal magában, honi nyelvünk a latin nyelv bilincseiből soha végkép ki nem szabadulna, mert minden ebbeli törekvésünknek azt vetnék ellenére: hogy a két nyelven dolgozás most engedett előlépésünknek nyilván kikötött s elfogadott feltétele volt. Úgy készítettük el tehát a törvényjavaslatot, hogy általa további haladásunknak útját el ne zárjuk; de ő felsége ismételt feliratunkra sem fogadta el javaslatunkat, sőt az országgyűlésnek utolsó napjaiban kiadott királyi válaszában újra kijelenté, hogy a törvényt azon szavakkal kivánja szerkesztetni, melyek a nádori közbenjárás következésében kiadott királyi válaszban foglaltatnak.

Csak néhány óránk volt még hátra az országgyűlésének berekesztéseig, s ezen néhány óra alatt elhatározó lépést kell vala tennünk, mert a királyi válasznak jövendőnket is megkötő tartalmát el nem fogadhattuk. Csak lebilincselt rabszolga köthet olyan alkut, melyben szabadságának egykori lehetőségéről is lemond, hogy sorvasztó lánczainak súlyán néműleg könnyíthessen; de a nemzet képviselői a nemzet legszentebb sajátja felett ilyen alkuba nem ereszkedhettek; nekünk egy előlepésért honi nyelvünk egész jövendőjét feláldozni szabad nem volt. Csalódott reményeink égető fájdalmában elhatároztuk tehát, hogy mivel a törvények latin szerkezete nem törvény, csak gyakorlat szerint tartatott eddig is eredetinek s a kétségek esetében elhatározónak, ezen gyakorlatot pedig most e jelen országgyűlésnek ellenkező újabb gyakorlata, mely a nemzetnek ő felsége eleibe terjesztett közkivánatából s az erre következett királyi válaszból származott, egészen megmásolta, mi a most alkotott és ezután alkotandó törvényeknek magyar szerkezetét fogjuk csak eredetinek s elhatározónak elismerni; hogysem azonban bármely előre vágó világos vagy homályos kifejezésekkel a nemzeti nyelv előrehaladását gátoljuk, készebbek vagyunk inkább arra, hogy ez iránt törvény ne is alkottassék. Ez tüstént országos határozattá lőn, de azon választmánynak, mely a nagyméltóságú magyar udvari kanczelláriával a törvények szerkezete fölött értekezett, meghagyatott, hogy mielőtt e határozatról a nagyméltóságú magyar udvari kanczelláriát tudósítaná: igyekezzék a kérdés alatti törvénynek oly szerkezetet eszközölni, mely aggodalminkat megszüntetvén, azt a nemzet részéről is elfogadhatóvá tegye. Eljárt ezen reá bizott tisztében az országos választmány, s igyekezete szerencsésen sikerülvén, a törvény kedvezőbb szerkezete elkészült, s ő felsége által helyben is hagyatott.

Felterjesztettük ezeken kívül folyó esztendei márczius 16-kán kelt feliratunkban mindazokat, mik a honi nyelv ügyében nemzetünknek igazságos kivánati valának. A királyi válasz, mely ezekre érkezett, kivánatink nagy részét vagy elmellőzte vagy megtagadta; de voltak ezen királyi válasznak is némely kedvezőbb pontjai, melyeket, a mennyire meghatározottak valának s valóságos előrelépést foglaltak magokban, szintén azon törvénybe iktattunk. Ezek között következéseire nézve legfontosabb az, hogy ezentúl a királyi tábla előtt is magyarul lehet a pereket kezdeni és folytatni; most legalább egyedül önhazánkfiaitól függ, hogy itélő székeink nyelve is magyar legyen.

És így buzgó örömérzéssel mondhatjuk el, hogy a miket ezen országgyűlése a honi nyelvnek ügyében eszközlött, hazánkra s nemzetünkre nézve nem haszon nélkül valók. Teljesedett legforróbb óhajtásunk, s legalább törvénye magyar már a magyarnak. Azonban sok, igen sok teendő van még hátra, hogy törvénykezésünknek s a közigazgatásnak minden ágaiban, nevelésünknél s a magyar katonaságnál, egy szóval a nyilvános közélet minden viszonyaiban, honi nyelvünké legyen azon elsőség, mely eddig a latin nyelvnek tulajdoníttatott; de csüggedést nem ismerő állhatatosság és munkás iparkodás biztosan czélra vezetnek. Sok függ önmagunktól, sok a körülményektől s legtöbb attól, ha a körülményeket okosan használni tudjuk. Csak soha el ne felejtsük, hogy nemzeti önállásunk fönmaradása nyelvünk sorsával válhatatlan kapcsolatban áll.

A vallásnak és lelkiismeretnek szabadsága felett is hosszas tanácskozások folytanak ezen országgyűlésen. A vallás szabadságát hazánkban is harcz és fegyver vívták ki hajdan, s a polgári vérnek, mely vallásért és szabadságért egyiránt ontatott, a bécsi és linczi békekötések levének gyümölcsei. Első alapjai voltak ezek nálunk a vallás törvényes szabadságának; de a később kor elmulasztá megerősíteni a közegyetértésnek édesebb kapcsait, sőt fonák buzgóságból a békekötések több pontjai megsértettek, és a vallásnak törvényesített szabadsága ismét csonkítva lőn. Az 1790-dik esztendőben újra törvény alkottatott e tárgy fölött; de akkor is el vala tévesztve a magasabb szempont, s méltányosság és igazság helyett akkor is nagy részben felekezetesség vezeté a köztanácskozásokat. Az alkotott törvény tehát egészen kielégítő nem leve, de némileg mégis megnyugtató volt, mert boldogabb jövendőnek reményeivel biztatott. Azonban a kormány e törvényt is egyoldalulag magyarázgatva oly rendeléseket adott ki, melyek ismét elhintették a megelégedetlenségnek magvait és keserű, de méltó panaszokra adtak okot. Így származtak azon vallási sérelmek és kivánatok, melyeket a nemzet képviselői különös fölirat mellett szándékoztak a fejedelem királyi széke elébe terjeszteni. Nem egyes vallási felekezetek panaszairól, hanem a nemzet közügyéről szól ezen fölirat, mert törvény és szabadság vannak sértve, törvény és szabadság pedig az egész nemzetnek köztulajdona. Nincs a polgári szabadság szent ügyének veszélyesebb ellensége, mint az elnyomás és üldözés szülte vallásos felekezetesség, mert ennek indulatos küzdésében gyakran felejtve vannak, gyakran fel is áldoztatnak a hazának legszentebb érdekei; a közegyetértés ellenben a polgári szabadságnak legbiztosabb oltalma, ehhez pedig nem szükséges a vallásnak egysége, mint ezt a szabad Amerika példája bizonyítja, de szükséges az, hogy a törvény és közállomány a vallás és lélekismeret szabadsága fölött zsarnoki hatalommal uralkodni ne akarjon. Pártolánk tehát mi is a t. rendek utasítása szerint az említett föliratot egész kiterjedésében; de állhatatos törekedésünk óhajtott czélt még sem érhetett, mert a méltóságos főrendek oly határozottan ellenezték ezen sérelmek és kivánatok fölterjesztését, hogy siker nélkül váltott hét üzenet után végre kénytelenek valánk e szent ügyet is fölfüggeszteni és annak kivívását a jövő országgyűlésnek átadni. A hetedik üzenetben mindazonáltal nyilván kijelentettük, hogy az 1790-dik esztendei XII. törvényczikkely értelméhez szorosan ragaszkodván, a törvények önkényes magyarázatából kelt s netalán meg kelendő minden rendeléseket az egész haza színe előtt törvényteleneknek s kötelező erő nélkül valóknak nyilatkoztatunk. A jövő törvényhozásig tehát nincs egyéb hátra, mint a törvények rendeléséhez szorosan ragaszkodni, s azt, a mi törvényeinkkel ellenkezik, a nemzet képviselőinek értelméhez képest kötelező erő nélkül valónak tartani, a jövő törvényhozásnál pedig ismét hathatósan sürgetni az orvoslást, mely most a nemzet közkivánatát gátló ellenszegülés miatt el nem érethetett.

A földesúr és jobbágy közti viszonyokat elhatározó urbéri rendszeres munka legsúlyosabb föladata vala ezen országgyűlésnek. Századok igazságtalansága hazánkban minden földbirtoknak tulajdonát egy osztálynak adta, mely számra kisebb, de fegyverrel hajdan hatalmasabb volt; a legszámosabb és leghasznosabb néposztálytól pedig még a birhatásnak jussát is megtagadta. De épen e miatt leve szükségessé törvény által meghatározni a földesúr és jobbágy közti viszonyokat, mert milliók sorsát, élhetését, s azt a vagyon- és személybeli bátorságot, melyet a polgári társaságtól ők is megkivánhatnak, egyesek önkényétől felfüggeszteni nem lehetett, s a tulajdont nem biró, sőt eddig nem is birható néposztályról, melynek száma és súlyos közterhei naponkint növekednek, biztosítva gondoskodni, a törvényhozásnak volt szent kötelessége.

Ezt a kötelességet igyekeztük mi teljesíteni azon törvényczikkelyek által, melyeket a jobbágy és földesúr közötti viszonyokról alkotott ezen országgyűlésen a törvényhozás. Némely része ezen törvényeknek talán nem oly határozott, mint azt mi magunk is óhajtottuk volna, de hazánk fölötte különböző vidékeinek egymástól szintén különböző, sőt gyakran egymással ellenkező érdekeit figyelemben tartva, nem volt lehető mindenben oly határozott törvényt alkotni, mely minden vidéknek igazságos lett volna; hogy pedig egy tájnak nagyobb hasznáért más vidékek igazságtalanul szenvedjenek, azt kivánni nem lehet. Vannak továbbá némely pontok, melyekben mi több kedvezést és több biztosságot óhajtottunk volna megadni a jobbágynak; de sok egyes érdekek összesített ereje többször gátolá küzdésünk sikerét. Végre, a mi azon csekély áldozatokat illeti, melyeket a nép javára tennünk szükséges vala, sokkal kisebbek ezek, mintsem hogy azokat hazánknak bármely lelkes polgára sajnálni képes volna, s valóban kevesebbet már nem is áldozhatánk, kivált ha meggondoljuk, hogy századoknak igazságtalanságát csak némileg is enyhíteni, századoknak vétkes mulasztását valamennyire pótolni, áldozat nélkül lehetetlen.

De vérző szívvel szólunk a tekintetes rendek előtt azon urbéri törvényjavaslatok sorsáról, melyek a népnek jövendő morális emelkedését valának eszközlendők. Ez volt legszebb, legnemesebb föladata a törvényhozásnak; s fájdalom! épen ebben történt majdnem legkevesebb, mert épen ebben találánk mind a kormánynál, mind a főrendeknél legtöbb ellenszegülésre.

Több megyék képviselőivel együtt mi is a t. rendek utasítása szerint ismételve sürgettük törvény által elhatároztatni, hogy hazánk nem nemes lakosainak szabad legyen nemesi fekvő tulajdont örök jussal szerezni és birni. Előadtuk ezen törvény szükségét, igazságát és jótevő hatását; elmondtuk, hogy nem törvény, csak gyakorlat tiltja a nem nemest fekvő tulajdon birhatásától, és ez a gyakorlat is mennyire káros vala hazánk gazdasági, polgári és közmíveltségi kifejlődésének; felhoztuk cégre azt is, hogy ez által a nemesi birtoknak becse is nevezetesen emelkednék, mert szaporodnék azoknak száma, kiknek venni szabad és venni akarnak; de a többség e törvényjavaslatot a törvénykezési rendszeres munkára halasztotta. Elhatároztatott azonban az urbéri V. czikkelynek 2. szakaszában az, hogy a földesúr és jobbágy közötti kölcsönös egyezség által szabad lészen ezentúl a jobbágyi tartozásokra és szolgálatokra nézve egy átalános sommában megalkudni, melynek lefizetésével a jobbágy magát és telkét minden jobbágyi szolgálattól és tartozástól örökre megválthassa. Hasznos, czélirányos és jótevő következéseire nézve nagy hatású lett volna ezen törvény, mert áldozat és kényszerítés nélkül út nyittatnék általa, hogy sok szorgalmas földmívelő munkás iparkodás által magát a szabad emberek sorába emelhesse, és a földesúrnak is mód nyujtatnék jó áron eladhatni egy olyan vagyont, melynek használása is gyakran sok nehézségekkel jár, jövendő becse is bizonytalan. Tapasztalás bizonyítja, hogy a hol ilyen örökös szerződések mellett megváltották magokat a jobbágyok, ott a szabadság ösztöne lőn a nagyobb iparkodásnak, a vagyonosság folyvást növekedik, sőt még a közértelmesség is inkább terjed, s az erkölcsiség naponkint javul. És ismét a tapasztalás bizonyítja, hogy ilyetén örökös megváltási szerződések mellett, kivált az újabb időkben, a földesurak is csaknem kétszeres tőkéjét kapták meg azon tiszta jövedelemnek, melyet az így eladott vagyonból azelőtt bevevének. Földesúrat és jobbágyot egy iránt boldogítaná tehát ezen törvény, a közállomány pedig s hazánk virágzása legtöbbet nyernének általa. És még sem lehetett azt hoszszas küzdés által is megtartani. Sokáig ellenezték a méltóságos főrendek is ezen törvény alkotását, de számos üzenetek után megegyeztek abban, hogy a javaslat ő felségének felterjesztessék; a kormány azonban e javaslatot el nem fogadá s a királyi válaszban az mondatott, hogy e tárgy a törvénykezési rendszeres munkával szoros kapcsolatban állván; oda tartozik inkább fölötte tanácskozni és határozni. Ismételt küzdés után végre nálunk is elfogadta a többség a királyi válasznak halasztó tartalmát, s így ezen hasznos törvény az országgyűlésről elmaradott.

Hasonló sorsa lőn a jobbágyok vagyon- és személybeli biztosítását tárgyazó VIII. törvényczikkelynek, de ebből mégis az urbéri viszonyokat illető rész a VII. czikkelynek 5-ik s következő szakaszaiba áttétetett, s így a jobbágynak személye is legalább urbéri viszonyaiban az önkény ellen törvény által vagyon biztosítva.

Az urbéri uriszékek eltörlésében szintén meg nem egyezvén a kormány, azok újra megállapíttattak, sőt még az sem lőn elfogadva, hogy azoknak minden tagjait a megye nevezze ki; pedig az már csakugyan ellenkezik az igazság és méltányosság elveivel, hogy a földesúr önügyében is maga kereshesse össze perének biráját. Azonban e részben is tétettek valamelyes javítások, mert meghatároztatott, hogy olyan uriszéken, mely előtt a földesúr és jobbágy közötti perek forognak fenn, sem a földesúr maga, sem tisztei soha előlülők vagy közbirák nem lehetnek, elnököt ugyan a földesúr választhat, de csak táblabirót; választhat két meghívottat is, kik azonban törvénytudók és részrehajlás nélkül valók legyenek. Törvényes bizonyság mindenkor a vidékbeli szolgabiró és esküdt leend és ezek szintén közbirói mineműségben szavazattal fognak birni, a tiszti ügyész szavazat nélkül ugyan, de mindenkor jelen lészen, a jobbágyok azonban más ügyész segedelmével is élhetnek; végre a jegyzőt, kinek szavazata soha nem lesz, az uraság választhatja ugyan, de saját tisztjei és ügyésze ilyen uriszéken jegyzők nem lehetnek.

De nem számlálgatjuk tovább azokat, mik az urbéri viszonyok iránt elhatároztattak; maguk az alkotott törvények fogják megmutatni, mik történtek a jobbágyok terheinek enyhítésére, az önkény korlátolására és sok visszaélés eltörlésére. Azonban nincs még e hét törvényczikkelylyel bevégezve minden, a mit az adózó nép sorsának könnyítése, de kivált morális emelkedése a nemzettől méltán megkiván, s valóban sok van még e részben hátra, mi fölött a jövő törvényhozásnak tanácskozni s határozni kell, ha korunk is a mult századok káros mulasztásának vétkében részesülni nem akar.

Ha nemzeti önállásunk érdekeit valódilag méltánylani tudjuk s hazánkat szabadnak, erősnek és virágzónak óhajtjuk, ne tartsuk elégnek, hogy jobbágyainknak élhetése törvény által biztosítva van, hanem neveljük a népet, ébreszszük és tápláljuk keblében az emberiség szelid méltóságának nemesebb érzeteit, javítsunk erkölcsein, fejtsük ki lelki tehetségeit s terjeszszük a közértelmességet. De nem csak oktatás, hanem czélirányos törvények is hatalmas, sőt szükséges eszközei a nép nevelésének: gondoskodni kell tehát a jövő törvényhozásnak oly törvényekről, melyek személyt, vagyont és a szorgalomnak gyümölcseit minden önkény ellen biztosítva, just adjanak a népnek, hogy fekvő tulajdont szerezhessen, és szabadságot adjanak a jobbágynak, hogy szabad alku mellett minden jobbágyi tartozásoktól örök szerződés által megválthassa magát; mert tulajdon és szabadság az iparkodásnak leghatalmasabb ösztönei, tulajdon és szabadság azon édes kötelékek, melyek a polgárt legszorosabban kötik hazájának sorsához. Sőt gondoskodni kell a jövő törvényhozásnak arról is, hogy azon néposztály, mely a közállomány legsúlyosb terheit viseli, azon hazában, melyet ő mível, ő táplál és ő védelmez leginkább, a polgári jussoknak is részese lehessen. S majd ha érdekeink nem különválva, hanem egy nemzeti közérdekben egyesűlve fognak őrt állani a haza, király és törvény mellett, s együtt segítik elő az ország virágzását, akkor lesz betöltve azon kötelesség, melylyel hazánknak és önmagunknak tartozunk.

Meg kell még az urbéri czikkelyeknél említenünk azt is, hogy midőn azokat elsőbben felterjeszténk, a második czikkelyben, hol a jobbágytelki állománynak minden megyére meghatározott mennyisége adatik elő, Posega, Verőcze, Szerém vármegyéket alsó tótországi nevezet alatt külön jegyeztük fel a tabellában; utánok következtek a Bánátnak nevezett Temes, Torontál, Krassó vármegyék, ezek után pedig Horvátországnak megyéi valának megnevezve. A királyi válasz e pontra nézve azt kivánta, hogy mivel a Bánát közigazgatási tekintetben már most az ország egyéb megyéitől semmit nem különbözik s egyenesen Magyarországhoz tartozik, elhagyván mi is a bánáti nevezetet, azon három megyét a magyarországi megyék sorába iktassuk. Elfogadtuk mi a királyi válasznak ezen észrevételét, hanem Posega, Szerém és Verőcze vármegyékkel is épen azt cselekedtük, mert meg valánk történet és törvényes okokból győződve, hogy ezen három megye alsó tótországi név alatt külön nem emlittethetik, hanem mint Magyarország közvetlen egészítő része szintén a magyarországi megyék sorába iktatandó. Ezt pedig annyival inkább szükségesnek véltük, mert Horvátország némi jussokat formált e három megyéhez, s még utóbb a jelen törvény szerkezetét is és az abban előforduló rendet, melyet a királyi válasznak elfogadott észrevétele után Bánát példájával sem lehetett volna menteni, maga mellett hozta volna fel erősségül. Ellenezte a királyi válasz ezen változtatást, de többször ismételt fölirásaink után az utolsó királyi válasz megegyezett abban. Így tehát, minthogy azon kérdés, vajjon e három megye Magyarországnak közvetlen része-e, vagy inkább Horvátországhoz tartozó, itten vitatás és elhatározás alá nem jött, mi jussaink föntartása végett az alsó tótországi nevezetet mindenhol elhagytuk s azon három megyét a magyarországi megyék sorába jegyeztük föl.

Az urbéri III. és VII. czikkelyeknek azon rendelete, hogy midőn a földesúr vagy a jobbágyok többsége kivánja, az urbéri legelő külön hasíttassék ki, szükségessé tette a közbirtokosságokra nézve is az arányossági pereknek újabb elrendelését. Törvényt alkottunk tehát erről is, melyben egyszersmind elhatározánk, hogy a hol a helyzet és egyéb körülmények engedik, a birtoknak összesitését s az osztályrészeknek, a mennyire lehet, egy tagban leendő kimetszését ugyanazon arányossági perrel kivánhassa és eszközölhesse bármely közbirtokos. Úgy hiszszük, hogy a törvénynek ezen rendelete hazánk gazdasági és közmívelődési előmenetelét fogja eszközleni.

Az urbérnek folytában törvényt alkottak az ország rendei azon közterhekről is, melyeket a jobbágyi birtokot használó nemesek viselni tartoznak és elhatározták azt is, hogy mindazon telkek, melyek az urbérnek behozatala óta elhagyattak, vagy a hármas könyv I. R. 40. czímjében meghatározott osztály esetein kívül a földesurak által elfoglaltattak, ismét megnépesíttessenek. Igazság és méltányosság egyiránt megkivánták, hogy e részben törvény alkottassék, mert eddig is sok vala már, kivált az ország némely vidékein, azon telkek száma, melyek nemesi kézre kerülvén, a közadó alól kivétettek, s a szegény adózó nép még ezek helyett is viselte a közterheket, most pedig, midőn a jobbágytelkek használhatásának szabad eladását az új törvény megengedi, még inkább szaporodott volna a közadó fundusának nem igazságos csonkítása, mert vétel útján többet adhatott volna ugyanazon telekért a nemes, ha tőle adót nem fizetne, s így a szegény adózó még a vételbeli concurrentiát sem állhatná ki s a közterheket mégis ő fizetné attól is, minek más veszi hasznát.

Midén ezen törvényczikkely fölött folytak tanácskozásaink, sürgettük azt is, hogy a szállást tartó katonaságnak élésházi tartása, s átalában a katonatartásból eredő veszteségek teljesen megszüntessenek, minthogy azt a törvény soha el nem fogadta, s gyakorlat által is épen az adózók könnyebbségére vala hajdan behozva, most pedig legsúlyosabb és legigazságtalanabb terhe a szegény népnek, mind azért, mert aránytalanul van felosztva, mind pedig azért, mert a vele összekötött számos visszaéléseket meggátolni majdnem lehetetlen. A királyi válasz elismerte, hogy e részben is kell az adózókon segíteni, de az idő rövidségét hozván föl ellenokul, azt kivánta, hogy egy országos választmány a katonatartás és szállásadás iránt értekezvén, azokkal is, kiket ő felsége e végre ki fog nevezni, kimerítő véleményt készitsen, s ez a jövő országgyűlésen okvetetlenül tanácskozás és határozás alá vétessék. Megnyugodott ebben az ország rendeinek többsége, noha nem kevesen valánk, kik a sürgetett megszüntetést mint a kérdés alatti törvényczikkely alkotásának mulhatatlan feltételét kivántuk tekinteni, s a választmány ki is neveztetvén, a királyi válasznak elfogadott tartalma törvénybe iktattatott.

Midőn már az urbéri törvényczikkelyek iránt nagy részben meg volt a nemzet és fejedelem közti egyezség, ő felsége mult 1835. esztendő augusztus 23-kán kelt királyi válaszában kijelenté, hogy az urbéri munkának befejezésével az országgyűlést el fogja oszlatni és ugyanazért az urbérnek teljes bevégzésére és azon tárgyaknak, melyek minden országgyűlésnek szokott tárgyai, rendes elhatározására két hónapi határidőt rendelt. Mind az 1825-dik esztendőben, mind a jelen országgyűlésen el volt az határozva, hogy a kilencz rendszeres munka csak egyszerre és együtt fog királyi megerősítés alá terjesztetni, s az országos rendeknek ezen határozatát ő felsége is elfogadta. Azonban idő és tapasztalás megtanítottak bennünket, hogy ezen határozat ki nem vihető, mert sokkal több idő kivántatnék azon munkák felvételéhez, mintsem hogy tanácsos volna törvénykezésünknek és a közigazgatásnak súlyos kárával az országgyűlést oly sokáig szakadatlanul együtt tartani, de amúgy is szükséges vala, hogy minél előbb teljesedésbe menjenek azon törvények, melyek ezen országgyűlésen alkottattak. Mi tehát a kilencz rendszeres munkának egyszerre és együtt leendő fölvételéhez nem ragaszkodtunk, de abban sem nyugodhatánk meg, hogy az urbéren és ahhoz tartozókon kívül semmi más törvény ezen országgyűlésen ne alkottassék; ugyanazért a fejedelmi szónak szentségével biztosított országos végzésre hivatkozva, kinyilatkoztattuk föliratunkban, hogy az említett végzéstől csak azon föltétel mellett állunk el, hogy némely olyan pontokat, melyeknek minél előbbi elhatározását a nemzet mindenekfölött méltán óhajtja; még ezen országgyűlésen tanácskozás alá veszünk s azok iránt a törvényjavaslatokat az urbéri törvényekkel együtt fogjuk ő felségének királyi helybenhagyása alá terjeszteni. Föliratunkra kedvező választ nem nyertünk, sőt ő felsége újabb királyi levele által sietést sürgetve ismét kijelenté, hogy a meghatározott két hónap elmultával az országgyűlést fejedelmi jussa szerint csakugyan el fogja oszlatni. Ekkor mi azt mondánk köztanácskozásink folytában, hogy törvény nincs, mely az országgyűlésnek eloszlatását fejedelmi jussok közé számlálná, de arról világos törvény szól és pedig sarkalatos törvény, t. i. az 1790. esztendei XIII. cz., hogy a kir. előadások tanácskozás alá vétessenek és az ország igazságos sérelmei minden országgyűlésen tettleg és valóságosan orvosoltassanak, újabb törvényeink tehát az országgyűlésnek végét nem bizonyos időhöz, hanem az elvégzendő tárgyakhoz kötik, ugyanazért míg e sarkalatos törvény rendeletének elég téve nincsen, mi az országgyűlésnek eloszlatásában meg nem nyugszunk, annyival inkább, minthogy föltétel mellett állottunk csak el attól, mit a fejedelmi szent igéret is biztosított, feltételünknek teljesítését tehát méltán kivánjuk. A föliratban röviden hivatkozánk a törvényekre és azon okokra, miket előbbi föliratunkban kifejtettünk, és szakadatlanul folytatánk tanácskozásainkat a kiszemelt tárgyak fölött, melyeket még ezen országgyűlésen az urbérrel együtt készülénk fölküldeni. Végre a kitűzött hónapnak utolsó napjaiban ismét érkezett egy királyi levél, mely szintén sietést sürget, de igéri, hogy az elkezdett tárgyak bevégzéséhez fog elegendő idő engedtetni.

Így születtek azon törvények, melyeket a többi rendszeres munkák tárgyaiból kiszemelve tanácskozás alá vettünk s ő felségének fölterjeszténk, ki azoknak nagy részét el is fogadta. Így alkottuk a szóbeli perekről szóló czikkelyt, mely átalában mindennek, de kivált a szegényebb sorsunknak fölötte szükséges vala; így alkottunk törvényeket a vásári biróságról és a pénzbeli elmarasztalást magukban foglaló itéletek végrehajtásáról, melyek kereskedésünkre és hitelünkre jótevő hatással lehetnek; törvény által határoztuk el a kiszemelt tárgyak közül azt is, hogy a legfőbb itélőszékek is kötelesek legyenek itéleteiket okokkal támogatni; határoztunk a világos örökösödés eseteiben végrehajtandó osztálynak rövidebb és könnyebb módjáról; megadtuk a perlekedési tehetséget a nem nemeseknek is, hogy letöröljük a homályt, melyet e részben eddigi törvényeink vetettek nemzetünkre; végre több más pontok között megrendeltük azt is, hogy a jövő országgyűlés alatt főbb itélő székeink előtt is folyjanak a feljebb vitt perek, sőt mivel ezen hosszas országgyűlés alatt a feljebb vitt s még el nem itélt pereknek száma fölötte megszaporodott, elhatározánk, hogy országgyűlés után a királyi tábla két űlésre osztva vizsgálhassa a feljebb vitt pereket, s még a rendes törvényszünetek alatt is biráskodhassék, ugyanazért a királyi tábla tagjainak számát is szaporíttatni kivántuk, a miben ő felsége is megegyezett. Hiányos ugyan némely részben e törvény határozata, mert csak a feljebb vitt perekről rendelkezik, de a kormány nem egyezett meg abban, hogy országgyűlés alatt azon perek is folyhassanak, melyek a királyi tábla előtt tétetnek folyamatba, s így kénytelenek valánk legalább a feljebbvitt perekről törvény által gondoskodni, nehogy tovább is teljes mértékben fönnálljon hazánkban azon fonákság, miszerint addig, míg új törvények alkottatnak, a magános viszonyok iránt fönnálló törvények végrehajtása, a polgárok súlyos kárával és az igazság kiszolgáltatásának tetemes hátramaradásával, fel vala függesztve. Egyébiránt alázatos véleményünk szerint jövendőben is csak úgy lehet a hasznos javításoknak ösvényén biztosan haladni, ha a törvényhozás a legszükségesebb pontokat, melyek vagy halasztást nem szenvednek, vagy fontos következéseik miatt kitünőleg hasznosak és azokat, melyeknél az óhajtott siker inkább remélhető, kiszemelve, külön veszi tanácskozás alá, mert minden előrelépés nyereség a haladni akarónak. Olyan országban, a hol a belső elrendelésnek és a fönnálló törvényeknek összesége nem rendszeresen alkottatott, hanem inkább egyes eseteknek, és az egyes körülmények összeszövődésének szüleménye, törvényhozás útján rendszeresen és egyszerre javítani majdnem lehetetlen, mert még a legfonákabb törvénynek, sőt még a százados gyakorlat által divatozó visszaéléseknek is találkoznak pártolói, kik vagy megszokásból vagy önérdekök miatt ellenségei a szükséges változtatásnak. A ki tehát a hibák és előitéletek egész tömegét egy csomóba fogva egyszerre akarja kiirtani, sok egyes érdekeket, melyek külön válva nem sok gátot vethetnének, összesít maga ellen, s rendszerének a sikert áldozza fel. Ki kell igenis tűzve lenni a főczélnak s kerülni kell mindent, a mi attól félre vezethetne, de a czél felé minden előlépés, mely a jövendőnek útját nem zárja, valóságos haladás, és minden egyes javítás tettleg használva biztosabb útat készít még több javításra, mert a tapasztalásnak meggyőző ereje leghatalmasabb mindenkor. Addig, míg a nemzet értelmes többsége valamely javításnak hasznos, sőt szükséges voltáról meggyőződve nincsen, azt a törvényhozás rendes útján megállapítani úgy sem lehet, valamint ellenben, ha ezen meggyőződés átalános, az óhajtott javításnak sikerét csak halasztani képes az átalkodott ellenszegülés, de azt végképen eltávoztatni hatalmában nincsen, mert a jobblétre vágyás oly természeti ösztön, melyet elnyomni soha sem lehet. De épen a lépésenkint haladás szűlheti ezen átalános meggyőződést, és valóban sok visszaélés, melyet egykor ezerek pártolának, későbben közakarattal lett eltörölve, sok igazságos, hasznos, sőt szükséges törvény, melyet előbb ezerek gátolának, lett közakarattal elfogadva ott, hol az igazságnak és közügynek baráti csüggedést nem ismerő buzgósággal újra és ismét újra küzdöttek az előitéletek ellen igazság és közügy mellett.

Hazánk is fellépett már a haladásnak pályájára, s nemzet és kormány egyformán átlátják, hogy törvényeinken és belső elrendeltetésünk minden ágaiban sokat kell javítani, mert hiszen maguk a rendszeres munkálatok is csak ezért készültek. De a javításnak egyes pontjai fölött különbözők a vélemények, s ha minden egész rendszerében együtt és egyszerre vétetik fel, némely egyes pontok megtarthatása miatt a leghasznosabb javításoknak is könnyen gátot vet a többség, a mi egyébkint nem történnék. Sőt az a káros oldala is van az efféle tanácskozásnak, hogy a mint ezen országgyűlésnek példája is bizonyítja, sok olyan javítás, melyet már ellenségei sem mernek nyilván s egyenesen megtámadni, a rendszernek színe alatt tárgyról tárgyra, sőt egyik országgyűlésről a másikra halasztatik. Szükséges tehát arra törekedni, hogy a jövő országgyűlés magát egyedül egy kitűzött rendszeres munkához ne kösse, hanem javítson s igazítson, a hol leginkább kell és lehet.

Fájdalommal jelentjük továbbá, hogy a kiszemelt tárgyak között sem az egyházi tizedről, sem a tisztviselők büntető hatalmának törvény általi korlátolásáról készített javaslatainkban a méltóságos főrendek meg nem egyeztek, s az ő ellenkezésök miatt azokat a fölség elé sem lehetett terjesztenünk.

Az egyházi tizedre nézve nem csak a megszüntetést vagy kényszerített megváltást nem lehetett törvénybe iktatnunk, de még abban sem egyeztek meg a méltóságos főrendek, hogy a kibérlési elsőség, mely eddigi törvényeink szerint a tizedekre nézve is a földesúrat illette, s melynek következésében sok földesúr igen kedvező örökös szerződés mellett birja az egyházi rendtől a tizedet, újabb törvény által ezen szerződésekkel együtt azokra ruháztassék, kik a tizedet adni kötelesek. Ez pedig csakugyan igazságon és méltányosságon alapul, mert hogy a földesúr még ebben is önjobbágyán nyerekedjék, az osztó igazsággal megegyeztetni nem lehet, és midőn valamely adózásnak megváltása bérbe adatik, bizonyosan természetesebb az, hogy a megváltás és annak hasznai azokat illessék, kik azon adózás terheit viselik, mint bármely harmadikat; kénytelenek valánk tehát legalább azon csekély kedvezéseket, melyek a kilenczedre nézve már az urbérben elhatároztattak, a tizedekre nézve is kiterjeszteni, s így lett alkotva a tizedekről szóló új törvény.

A tisztviselőknek büntető hatalmára nézve törvény által akarták kimondani a nemzetnek képviselői azt, a mit már a kormány gondossága főbb parancsolatok által eddig is megrendelt, hogy t. i. a törvényhatóságoknak tisztviselői senkit 12 pálczaütésen vagy háromnapi börtönön fölül önhatalmukkal ne büntethessenek, és egyszersmind törvénybe iktatták azt is, hogy a földesurak és azoknak tisztjei semmi közfenyíték alá tartozó vétek iránt nem biráskodhatván, az urbéri VII. czikkelyben meghatározott eseteken kívül büntető hatalmat ne gyakorolhassanak. Ezt nem fogadták el a méltóságos főrendek és különösen ellenezték azt, a mi ezen czikkelyben a földesurak iránt rendeltetett, azt vitatván, hogy az efféle kisebb kihágásokban is a földesúrat illeti a büntető hatalom. Pedig annyi csakugyan igaz, hogy közfenyíték alá eső vétekért csak a közállománynak lehet jussa a vétkest megbüntetni, ezt a just és büntetőhatalmat tehát a közállomány nevében csak az gyakorolhatja, kinek azt a közállomány mint tisztviselőjének nyilván általadta; hogy pedig a közállomány önhatalmának, sőt kötelességének legfontosabb részét egy egész osztályra s az osztálynak minden egyes tagjaira, mielőtt azokat, tehetségeiket, indulataikat ismerné vagy csak ismerhetné is, válogatás nélkül átruházza, s hogy ezen hatalom már születésénél fogva minden földesúrat illethessen, azt még föltenni sem lehet; mivel tehát törvény nincs, melyből ilyen földesúri hatalmat következtetni lehetne, annak némely helyeken eddig divatozott gyakorlatát inkább elnézett visszaélésnek, mint törvényesített szokásnak lehet tekinteni. Fölhozánk mindezeket a tanácskozás között és üzeneteinkben is, de a méltóságos főrendek ellenszegülése az országgyűlésnek végperczéig tartott: kénytelenek voltunk tehát e tárgyat is a jövő törvényhozás buzgó lelkesedésére bizni, remélvén, hogy a törvényhatóságok önjussaikra ügyelve, sem tisztviselőiket a hatalom törvényes korlátain túllépni, sem a földesurakat vagy azok tisztjeit az urbéri viszonyokon kívül más valamely közhatalmat bitangolni nem engedik.

A közadó ajánlásának tárgya kerülvén tanácskozás alá, mi is több megyéknek követeivel együtt ismét sürgettük a katonatartásból eredő súlyos veszteségek terhét figyelembe vétetni, s nyilván kijelentettük, hogy mindaddig, míg ezek valóságosan és tettleg megszüntetve nem lesznek; közadó fejében 3.800,000 frtnál többet semmi esetre nem ajánlhatunk; meg is állapodtak az ország rendei ezen sommában, de azt ő fölsége el nem fogadta s nagyobb mennyiségnek ajánlására szólította föl az országos rendeket. Ezen első királyi válasz után is előbbi ajánlatunk mellett maradánk nem kevesen, de a többség már a másodszori fölirat mellett megajánlotta azon mennyiséget, mely az 1830. esztendőben is megajánltatott, t. i. 4.395,244 frt 38 ¹/₂ krt, és így a katonatartásból eredő veszteségek tettleges betudás sem sikerülhetett.

Ezen megajánlott adónak mennyiségét igérték az ország rendei az országgyűlésnek berekesztésétől számlálandó három esztendőre és nem tovább, oly világos kijelentéssel, hogy ha ezen idő alatt a törvények értelmében országgyűlés nem tartatnék, az adónak további fizetése azonnal megszünjék. Nem akarának e föltételben a méltóságos főrendek megegyezni s azt szokatlannak állitották, de az adó fölajánlásáról szóló föliratunkat sem akarván hátráltatni, végre nem ellenezték, hogy az említett föltétel, melytől a nemzet képviselői el nem állottak, az adót tárgyazó föliratokban világosan kijelentessék. Ő fölsége fejedelmi szavának szentsége alatt ismételve biztosított bennünket, hogy az országgyűlés a törvényes idő alatt, sőt a körülmények úgy hozván magukkal, még előbb is meg fog tartatni, a másodszor ajánlott adót elfogadta, de a mondott föltételt, mint a mely a nemzetnek fejedelme iránti bizodalmával sem volna egyeztethet, el kivánta mellőztetni. Mi azonban a királyi válasz által nem láttuk megszüntetve az előre látó gondoskodásnak szükséges voltát; mert ámbár kedves vala nemzetünknek a fejedelem újabb igérete, mely törvényeink szoros megtartása iránt ezen királyi válaszokban ismételtetett, de másrészről azon okoskodás, mely magukban az említett válaszokban el vala szórva, hogy t. i. az 1715. esztendei VIII. törvényczikkely szerint az adó az állandó katonaságnak zsoldjára szükséges lévén, minthogy az állandó katonaság meg nem szünhet, az adónak sem szabad soha megszünni, nekünk megnyugtatás helyett inkább aggodalmat okozott, mert ezen állítások fonalán azt is lehetne következtetni, hogy ha valamely országgyűlésen az adónak mennyisége fölött a nemzet és fejedelem meg nem egyezhetnének, és a fejedelem minden e tárgy fölötti határozás nélkül szétoszlatná az országgyűlést, akkor az adó meg nem szünhetvén, annak előbbi mennyisége folyna tovább is, ily módon pedig meg volnának semmisítve azon sarkalatos törvényeink, melyek az adó fölötti határozást egész kiterjedésében országgyűlésre tartozónak rendelik, a nemzet jussa ki volna játszva, s az adó leszállítása egyedül fejedelmi kegyelemtől függne, mert elég volna a kormánynak el nem fogadnia kisebb ajánlatot, s az országgyűlésnek végeig tagadó kijelentéséhez ragaszkodni, hogy ismét az előbbi mennyiség maradjon folyamatban. Minthogy tehát az 1827. évi IV. törvényczikkely szerint az adó fölötti határozás egész kiterjedésében az országgyűlésre tartozik, és az 1790. évi XIX. t.-cz. azt rendeli, hogy a közadó egyik országgyűlésről a másikig ajánltassék, az 1790. évi XII. t.-cz. pedig minden három év alatt országgyűlést parancsol tartatni, világos következés, hogy ha ezen törvény szerint az országgyűlés meg nem tartatik, a további adó megigérve nem lévén, nem is folyhat, mert szabad alkotmányú hazában csak a törvényhozás terhelheti közadóval a polgárokat, s az ajánlatnak idején vagy mennyiségén túl a fizetésnek terhe sem terjedhet. Mi tehát megmaradánk határozatunk mellett, mely a nemzeti jussoknak föntartására szükséges vala, a fejedelem jussainak pedig semmi csorbulást nem okoz, mert ha a kormány pontosan eleget tesz a törvények világos rendeletének, ha a törvényes idő alatt mindenkor megtartja az országgyűlést, az adó ajánlásának említett föltételét teljesedésbe venni soha sem kell. Végre a harmadik kir. válasz után üzenetben is kijelenténk, hogy miután ő fölsége az ajánlott adót elfogadván, nyilván és ismételve igéré az országgyűlésnek a törvényes idő alatt leendő megtartását, mi pedig nyilván ismételve megmondottuk azt, a mit a törvényhatóságoknak tenni kell és tenni fognak, ha a törvénynek e részben elég nem tétetnék, sem újabb föliratot, sem a tanácskozások további folytatását szükségesnek nem látjuk, de nem kételkedünk; hogy ajánlásunk teljesítésében ajánlásunk föltételeit szeme előtt fogja tartani nemzetünk. Igy lőn országos határozattá az, mit eddig a feliratokban nemzetünk nyilván ki nem mondott soha, s így maradott meg a mellett a képviselői tábla, melynek szava kivált az adó ajánlásában bizonyosan legfontosabb; lehet reménylenünk, hogy a kormány törvényessége elhárítja rólunk ezen végzés teljesedésbe vételének szükségét, a nem reménylett esetben pedig hinnünk kell azt, hogy a törvényhatóságok lelkes hazafiusága törvényeinknek életet adni és azokat életben tartani nem késik.

Az előleges sérelmek, törvényeinknek ezen régi, de folyvást vérző kinos és veszélyes sebei, melyeknek orvoslását sem az ügynek igazsága, sem a nemzet áldozatai, sem forró esdekléseink buzgósága nem valának századok óta képesek a kormánytól kieszközölni, most is mindenek előtt magukra vonták az országgyűlésnek gondoskodó figyelmét, és mielőtt meg a királyi előadások tanácskozásba vétetének, elkészült s fölterjesztetett ezek iránt az újabb fölirat. Évekig vártuk a kért igazságot, ismételt föliratok által sürgettük kérelmünk sikerét, s évek mulva oly királyi választ nyertünk, mely mellett sérelmeink nagy részben tovább is sérelmek maradtak, sőt az ismét csalódott remények keserű érzése még súlyosabbá tette azokat.

Erdély, honunknak szeretett testvére, hazája kedves véreinknek s így honunk nékünk is, mely századokon keresztül velünk szenvedett, mellettünk küzdött és érettünk gyakran ontotta vérét, Magyarországgal mindez ideig egyesítve nincsen, sőt épen akkor, midőn mi a királyi széknek igazságától százados kérelmünknek sikerét remélénk, minden polgári szabadságától megfosztatott, s törvénykívüli állásba lőn helyeztetve. Kétszeres keserűséggel hatott reánk a szomorú csapás, mely a testvérhazát érte, mert a legforróbb részvétnek érzése s az aggódásnak kinzó fájdalma foglalá el keblünket, midőn rokoninknál így megrontva látánk az alkotmányos szabadságot, melyet szintén a törvény szentsége biztosított. Mélyen érezvén tehát mi is a sérelmet, s az 1464.: XIII., 1492: I. t.-czikkelyek és az 1595. békekötésnek II. czikkelye szerint is kötelességünk lévén Erdély igazait és szabadságát védenünk, különös fölirat által kértük ő fölségét, hogy Erdélynek országgyűlését és egész törvényes állapotját adja vissza; de a kormány még a szokott biztatásnak vigasztaló szavaira sem méltatá nemzetünket, s a felirat óhajtott válasz nélkül maradott. Későbben azon két rendbeli királyi válaszban, melyek az előleges sérelmek iránt ismételt föliratainkra érkeztek, Erdélyre és annak Magyarország iránti viszonyaira nézve szintén nem foglaltatott semmi kedvező s így a nemzet régi óhajtása e részben ismét teljesítetlen maradott, és Erdélynek törvénykívüli állása most sincs megorvosolva.

De azon részekre, melyek Magyarországtól Erdélyhez valának elszakasztva, t. i. Kraszna, Köz.-Szolnok, Zaránd vármegyékre és Kővár vidékére nézve kedvezőbb volt a királyi válasz, mert ezek iránt kérelmünk sikerülvén, a százados igéret csakugyan teljesítve lőn, s ő fölsége az említett részeknek hozzánk visszakapcsolását elrendelte. A törvényjavaslatban, melyet e tárgy iránt készítettünk, beiktattuk mi azt is, hogy a visszakapcsolásnak részletes teljesítése egy országos választmányra bizassék, sőt azon választmány tagjait titkos szavazás által már a magunk részéről kinevezénk, de ő fölsége nem fogadta el ebbeli határozatunkat s azt nyilatkoztatá, hogy az elmult időknek hasonló példái szerint udvari biztosság által fog a visszakapcsoltatás tettlegi teljesítése végbe menni. Az alkotott törvényben mindazonáltal világosan kifejeztetett, hogy a nevezett részek polgári, közigazgatási, törvénykezési, adózási és mindennemű állapotjaikra nézve teljesen és tökéletesen Magyarországhoz ezennel visszacsatoltatnak, s az említett Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd vármegyék s Kővár vidéke ezentúl az országgyűlésre meg fognak hívatni, s ottan űlési és szavazási visszaadott jussokkal élni. A törvénynek rendelése tehát oly határozott, hogy ha netalán ezen törvényhatóságok bármi okból a jövő országgyűlésre meg nem hívatnának, a mit azonban föltenni sem lehet, az ország rendei semmi királyi előadásoknak elhatározásához törvényesen nem nyulhatnának, míg az elmulasztott meghívás meg nem történnék, mert ezen törvényhatóságok most már ismét az országnak egészítő részei, s őket az országgyűlésre meg nem hívni, annyi volna, mint bármely más vármegyét elmellőzni; rendes országgyűlésen pedig - generali regni conventus - az egész ország minden törvényhatóságának jelen kell lenni, mert a részes gyűléseket - concursus regni palatinalis 1715. VIII. 3. §. és 1741. XXII. - csak világosan meghatározott szükség eseteiben engedik meg törvényeink. Végre visszaadott jussaiknál fogva az elszakítás előtti viszonyaik csorbulást nem szenvedhetvén, nekik az ország többi megyéivel egyenlő törvényes állásuk leend.

A magánosok pénzbeli viszonyai iránt ismét nem lehetett elhatározó törvényeket alkotnunk. Az első föliratban, melyet e tárgy iránt az előleges sérelmek során készítettek az ország rendei, az vala határozva, hogy a scálát vagyis az 1799. évet megelőző időkből minden adósságok és pénzbeli kötelezések ezüst pénzben fizettessenek, a scála közötti időszakaszban pedig, vagyis 1799-től fogva az 1811-dik esztendői márczius hónapig, minden somura a scála szerint szállíttassék le, de az így leszállított sommákért nem váltóczédula vagyis 100 frtért 40 ezüst forint, hanem (60 pengő forint fizettessék, a fizetésnek eszköze pedig egyedül csak ezüst és arany pénz legyen és más pénzt senki elfogadni ne tartozzék. Erre ő felsége ismét hivatkozván az 1825-diki országgyűlésre kiadott királyi válaszra, melyben az vala kijelentve, hogy a scálát megelőző időkből eredő kötelezéseknél, midőn a hitelező mondja fel az adósságot, akkor papiros pénzben is tartozzék azt elfogadni, ha pedig az adós akarja hitelezőjének a pénzt letenni, ezüst pénzben fizesse adósságát, egyébiránt a scála alatti időszak iránt javaslatunkat el nem fogadta, de fejedelmi szavát adá, hogy soha papiros pénzt parancsolt értékkel többé kibocsátani nem fog. Ezen biztosító igéret után azt hittük, hogy semmi ok sem lehet, mely miatt tovább is ellenezze a kormány törvény által kimondani azt, hogy a fizetésnek eszköze csak arany és ezüst legyen, a papirost pedig fizetésben elfogadni senki nem köteles. Ismételtük tehát egy újabb feliratban ezen kivánatunkat, sőt hogy e fontos tárgyban már egyszer törvény alkottassék, megegyeztünk a kormánynak azon kivánságában is, hogy a scála közötti időszakban a scála szerint már leszállított 100 frtért nem 60, hanem a gyakorlat szerint csak 40 ezüst forint fizettessék, a scála előtti viszonyokra nézve pedig előbbi határozatunknál maradtunk. Ily értelemben szerkesztetvén törvényjavaslatainkat, azokat ő felségének újra felterjesztettük, de kedvező választ ismét nem nyertünk, s noha ő felsége papirpénzt parancsolt értékkel kiadni többé nem fog, abban még sem egyezett meg, hogy a fizetésnek egyedüli eszköze csak arany és ezüst légyen, és a papirpénzt elfogadni senki ne köteleztessék, e nélkül pedig törvényt alkotnunk nem lehetett, mert önmagunk törvény által ismernénk el a papirpénznek parancsolt becsét, melynek súlyos következését sok magános polgár, sok közhasznú alapítvány sajnosan érzi még most is.