A JUNCTIM.

I.

A KK. és RR. 1539. aug. 2-dikán tartott kerületi űlésében 29 megye szavazatával 23 ellen elhatároztatván, hogy fölirat intéztetik ő felségéhez, melyben a rendek készségüket jelentik ki a királyi előadások tárgyalására s kérik az ujonczokra és a Duna szabályozására vonatkozó tervek közlését, Klauzál Gábor indítványozta, hogy a fölirattal egyszersmind terjesztessenek föl a pestmegyei, a szólásszabadsági, a kiegészítési és az előleges sérelmek, s ezekkel kapcsolatban a magyar nyelv iránt készült munkálatok; egyszersmind köttessék ki a föliratban, hogy míg e sérelmek orvosolva nem lesznek, a rendek a királyi eladások tárgyában fölterjesztést nem tesznek. Laczkovich János, Temesmegye követe, annak kimondását ajánlotta, hogy fölterjesztések és kölcsönös egyezkedések tétetnek ugyan, de míg a sérelmek nem orvosoltatnak, addig végszentesítés alá semmi se terjesztetik.

DEÁK FERENCZ: Én ezt a nyolcz hetet elveszettnek nem tartom; a nemzet azokban nem veszített; mert látván a kormány, hogy ismételni nem olyan könnyű, nem igen lesz kedve ilyes valamit gyakran elkövetni. Ezt a moralis hatását nyolcz heti állhatatosságunknak senki sem tagadhatja. Nem hiszem, hogy volna, ki ne látná a különbséget a közt, hogy reintegrálva és constituálva lenni az országgyűlésnek mit tesz? Már ezen kiegészítési kérdést hátra vetni és a sanctióhoz kötni contradictio lenne. Ezen kérdés csak a jelen diaetára való; az 1842-kiben már arról nem beszélhetünk, miért nem volt jelen 1839-ben Pest egyik követe? különben az absurdomok mezejére jutnánk. És ez nálunk annyival inkább lényeges kérdés, mert itt nincs meghatározva a szám, mely az országgyűlés kiegészítésére szükséges, és így az következnék, hogy ha 20-25 megye nem hivatnék is meg, mégis lehetne a királyi előadásokról tanácskozni. Azt mondják: ez meg nem történhetik. De azon törvények, melyek a subsidiumoknak országgyűlésen kívüli felajánlását oly szigorún tiltják, épen arra mutatnak, hogy lehettek ily esetek. Én tehát mindazon munkálatokat, melyeket már elkészítettünk, ezen felirattal együtt fel akarom terjeszteni, és azt tartom, hogy ez a junctimnak rendes ideája. Más azon junctim, melyet Borsod említett; az a kilencz operatum tárgyait, nem pedig a sérelmeket és propositiókat érdeklette. Ha még ettől is elállunk, akkor annak azt az értelmet adjuk, mit a főrendek kivánnak, akkor mi hátrább esnénk, mint voltunk eddig, sőt nyilván ellene tennénk annak, mit minden országgyűlés eddig tett. A mult országgyűlésen együtt mentek fel a sérelmek az első felirattal, még pedig nem a 8-dik, hanem a 19-dik hétben. A feliratot bizodalom és remény, nem pedig fenyegetődzés hangján kivánnám szerkeszteni.

II.

Andrássy József Klauzál záradékát ép úgy helytelennek tartotta, mint a hogy rossznak mondotta volt a mult országgyűlésen a junctimot. «Mindig veszedelmes oly alternativát kötni ki, mely ellentétet nem képez, mert azt mondani «nem adok, ha nem teszed» járja; de ez «ha ezt meg nem adod, úgy nékem a többi sem kell», a nagy tömeg előtt daczosság gyanánt tűnik fel. A formák azok, melyek a szerint, a mint választva vannak, a dolog kivitelét vagy elősegítik, vagy hátra taszítják, s mindig helytelen az olyan forma, a mely nem hogy könnyítené, hanem inkább hátráltatja a dolgot. Inkább nyilatkozott hajlandónak, Laczkovich indítványának elfogadására.

DEÁK FERENCZ: Csodálom, hogy épen azoktól hallok a formáról ily nyilatkozatot, kik nyolcz hétig a főrendekkel együtt szakadatlan azt mondták, hogy a sérelmeknek a kir. előadások előtti felterjesztését a forma nem engedi. Előttem így áll a dolog: Többen attól félünk, hogy ha az adót s katonát megadtuk, a praclusiv terminus itt lesz, s mielőtt sérelmeink orvosoltatnának, a diaeta eloszlatik. De a sérelmekre nézve nem úgy áll a dolog; merem mondani, attól nem igen kell tartani, hogy a sérelmeket felterjesztvén, a diaeta eloszlatik s katonát nem fogunk adhatni; biztosítom a rendeket, hogy nekünk a kormány erre elég időt fog engedni. Mit mond az ellenfél? Az Istenért, csak menjünk bele a kir. előadásokba, s ne kössünk első feliratunkhoz oly tárgyakat, melyek vagy a fejedelem iránt bizodalmatlanságra mutatnak, vagy a főtáblán keresztül nem mehetnek. De hiszen már mi be akarunk menni a kir. előadásokba, és oly tárgyakat kivánunk azokhoz csatolni, melyeknek teljesítését a kormánynak épen azon törvény parancsolja, mely nekünk a királyi előadások felvételét meghagyja, s így a kormánynak kezében van a mód, miszerint azon kölcsönös kötést mentől elébb megszüntesse. A főrendek nem fogják felereszteni? Hová vezet ezen okoskodás? Legszorosabb logikai következés szerint utoljára oda, hogy végre mindennel hagyjunk fel, mert a főrendek nem fognak benne megegyezni. Itt látom végpontját országgyűlési tanácskozásunknak; azt hiszem, a mely pillanatban ezen tábla kimondaná, hogy a pesti sérelem nem sérelem, hogy azok, mik a szólásszabadság tárgyában történtek, törvényesek: a magyarországi képviseleti rendszer fel volna függesztve, s mit ezután tenne az országgyűlés, az mind csak illusió volna. Játszhatnak a tek. rendek még országgyűlést is, de csak játszani fogják azt, mert ki lesz sarkából forgatva a képviseleti rendszer, mert meg lesz az fosztva a szabad választástól, korlátolva lesz a szólásszabadság, s így képviseleti rendszerünk megsemmisítve. S mindez miért? Mert a tek. rendek benne megnyugodtak. Látni való innen, hogy ezen okoskodás messzebb vezethetne, mint maguk, a kik azt felhozták, akarnák. Azt is állítják, hogy a junctimnak az az értelme, miszerint be kell végezni a kir. előadásokat, s azután lehet felterjeszteni velök a sérelmeket. Meglehet, hogy egyes megyének ez az értelme a junctimról. De 1832-ben nem úgy értették ezt az ország rendei. Ha tehát most, midőn a főrendek nyolcz hétig mindig azt mondták; hogy a XIII. t.-cz. értelmében mindenek előtt a kir. előadásokba kell bele menni, egy kir. leirat közbejötte után mely szintén ezt mondja, a tek. rendek a nélkül, hogy az első feliratban a sérelmekről még csak említést is tennének, egyszerre bele akarnak a kir. előadásokba ereszkedni: akkor gyakorlatilag fogják megerősíteni azon magyarázatot, melyet eddig oly tág értelemben, mint azt a főrendek vették, még a junctimot is kizárva, úgy hiszem, közülünk senki sem vett. Már a jövő országgyűlésen hivatkozni fognak ezen gyakorlatra; pedig nálunk a gyakorlat sokkal nagyobb erejű mint másutt, hol valami juris publici kérdés törvény által kimondva lévén, azon alapul. Hogy pedig ennek szomorú következése lenne a sérelmekre nézve, azt hiszem, azok is érzik, kik tisztán a kir. előadásokat kivánták felvétetni. Ennél fogva legnagyobb sérelemnek tartanám a nemzetre nézve, ha mi most elhagynánk azt az utat, melyet őseink az eddigi országgyűléseken követtek. Mondják, hogy ebben erőltetés van. Én pedig azt tartom, hogy ha moraliter kivánjuk is a kormányt erőltetni arra, mit a törvény parancsol, azzal a törvényt meg nem szegjük. Mi az országgyűlés egyéb, mint a nemzet és fejedelem közti contractus bilateralis, természetes következménye a kölcsönös alkudozás, mely ezen alapul «Dot ut des». Kívánunk-e valami különös engedményt? Azt tartom, egyebet nem, mint a mit a XIII. t.-cz. s több számos törvények a kormánynak kötelességül tesznek. A kormány is használja sokszor a morális kényszerítést a törvény teljesítésére nézve, nem lehet azt tehát tőlünk sem megtagadni. Némelyek azt mondják, hogy ezt ne tegyük, hanem a dolgot a sanctióig függeszszük fel. De ezek az ideára nézve velünk egyetértenek, mert ezek is elismerik a kikötést, elismerik ezen elvet «do ut des», csakhogy nemlegesen mondják ki. «Nem adunk, ha ezt nem teszed», s így csak az időre nézve különböznek tőlünk. A magyar nyelvre nézve a mult országgyűlés nem azt mondta, hogy addig sanctio alá semmit fel nem terjeszt, hanem megkötötte magát, hogy latin nyelven törvényeket nem alkot, és hogy jó siker lett, mutatja a következés. Vizsgálván a régi eseteket. és látván, hogy 1811-ben 40 t.-cz. nem bocsáttatott sanctio alá azért, mert az ország rendei a medium solutionisra nézve nem egyezhettek meg a kormánynyal, ezen példára - miként egy követ tette - nem hivatkoznám, mert az egész sanctióra való halasztásnak az lett a következése, hogy a pénzbeli viszonyok zavarban maradtak, a kormány pedig a mit kivánt, megkapta, mert a legelső t.-cz. is így hangzik: De oblatione per Regnum facta, melynél fogva egy millió pozsonyi mérő rozsot, és másfél millió pozsonyi mérő zabot kellett adni az országnak. Azt vethetné valaki ellenem, hogy azt már meg kellett adni, mert a nemzet generositásával meg nem egyezik, hogy a mit egyszer megigér, meg ne adja. Nemde épen azt fognák mondhatni most az ujonczokra nézve is, hogyha már megajánlottuk, szégyen volna azokat meg nem adni; ha már az ujonczokat tárgyazó t.-czikket sanctionáltatjuk, sanctionáltassuk a többit is, nehogy csak terhet vegyünk a hazára. Nevezze tehát a csongrádi indítványt akárki a tisztelettel vagy egyenességgel meg nem egyezőnek, azt azért mégis pártolni fogom, mert ezen ösvényt kötelességem és meggyőződésem szabta ki. Meglehet, hogy ezen ösvény, mint a mosoni követ mondá, nem vezet egyenesen a propositiókba, mert úgy gondolom, hogy azon érdemes követ nem moraliter, hanem physice értette azon kijelentést «a csongrádi záradék nem egyezik meg a magyar egyenességgel». Nem vezet egyenesen a kir. előadásokba. Ezen értelemben igaza van.