A SZÓLÁS SZABADSÁGÁN EJTETT SÉRELMEKRŐL, KÜLÖNÖSEN
TEKINTETTEL A CURIA ELJÁRÁSÁRA ÉS ITÉLETEIRE.

A KK. és RR. 1 1839. október 2-dikán tartott kerületi űlésökben tanácskoztak a főrendek válaszáról «a szólás törvényes szabadsága tárgyában» hozzájuk küldött üzenetre. A szóban volt bűntetű pörök megindításának elrendelését illetőleg a főrendek kijelentették, hogy a végrehajtó hatalomnak nem csak szabadságában, hanem kötelességében is áll, hogy az általa vétkesnek tartott polgárt a maga törvényes birája elé állítsa és a hibásnak gondolt cselekedet miatt törvényes úton és módon felelőssé tegye. A kérdéses pörökben hozott itéletek pedig az 1790: XII. alaptörvény által biztosított függetlenséggel fölruházott alkotmányos biráktól eredvén, törvénytelenekké nyilvánításukban, s eredményük megszüntetésének a KK. és RR. által kivánt módú szorgalmazásában a főrendek nem egyezhettek meg.

DEÁK FERENCZ: A főrendek a szólás szabadsága tárgyában hozzájuk átküldött üzenetünket taglalván, először is arról szólanak, hogy a kormány helyesen cselekedett, midőn azon pöröket elrendelte. Erre nézve azokhoz, miket Somogy követe elmondott, nincs mit hozzáadnom, s röviden csak azt jegyzem meg, hogy a kormánynak van ugyan joga fölügyelni a közbátorság föntartására, de azt önkényes hatalommal nem gyakorolhatja, mert erre nézve a törvény szab korlátot. Hogy ezt a kormány önkényesen nem magyarázhatja ott, hol a törvény világosan szól, azt több követ urak kifejtvén, én csak arra felelek, mit a főrendek üzenetünket megtámadólag különösen a biróságról mondanak. Azt mondják ők, hogy az eljárás helyes volt, hogy az itéletek törvényesek, s nekünk nincs jogunk, azokat törvényteleneknek mondani. Ezen ellentétben levő két állításra nézve nincs más hátra, mint tényeket hozni fel.

Én azt mondom, hogy az eljárás és az itéletek nem törvényesek, mert a mint már kimutattuk, a biróság a törvény rendelte formákat megsértette, s oly törvény elleni elveket állított fel, melyek nem csak törvénybe ütközők, hanem veszedelmesek is. A formát megsértették a birák több pontokban: midőn az ifjak a szabad védelemtől megfosztattak, ügyészeiktől törvényben nem létező eskű kivántatott, védelmezőik a kir. fiscus szobáiban zárt ajtóknál dolgozni kényszeríttettek, a rokonaikkal való társalkodástól eltiltattak, szóval a szabad védelem tőlük megtagadtatott; továbbá midőn a curia a tanuk meghitelesítését, szembesítését nem maga tette, hanem egy-két emerre bizta, s vannak még több ilyek, melyeket menteni nem lehet. Azt mondják a főrendek, hogy ezen eljárási mód a törvény alkotása után keletkezvén, az több hűtlenségi esetben folytattatott, s azt a curia consvetudója hozta be, annálfogva attól el sem állhatott, minthogy a curia hatósága ezen perekre nézve az 1790: LVI. t.-czikk által megállapíttatott.

Ezen törvény azt mondja: «ut causa hac ab ordinariis regni judiciis nullo sub titulo avocentur». Én itt nem csak a biró személyét, hanem az eljárási normát is értem, mert a judicium alatt nem csak az ember, hanem a forma és a mód is értetik. Már midőn a törvény ezen pereket a curiára rendelte áttétetni, ha a régi commissionalis formát meg akarta volna tartani, azt világosan kimondta volna, s épen azért; mert a formáról nem szólt, minden magyarázat oda üt ki, hogy azon perek nem csak a személyekre, hanem a formákra nézve is áttétettek, mert különben mi nyereség fogott benne lenni? A régibb törvények azt mondják, hogy ő fölsége maga itélhet ezen perekben az országon kívül, de csak magyar törvény szerint; ha pedig maga nem itél, akkor tartozik azokat magyar tanácsosok által magyar törvény szerint itéltetni. Ha állana is azon törvény ő felsége nem vesződött volna ezen perekkel, kellett tehát azokban magyar biráknak magyar törvény szerint itélni. Ha tehát az 1790: LVI. t.-cz. a formákat oda nem értette volna, akkor csak úgy állana a dolog, mint a régibb időkben, mert a kir. tábla tagjai is épen úgy királyi kinevezéstől függnek, mint azok, kiket régenten a király nevezett, mert az mindegy, akár egyes esetekre rendeltessék ki a biró, akár legyen egy a kormány által kinevezett biróság. Azt mondják a főrendek, hogy consvetudo hozta be azon formákat, melyek szerint a curia itélt. Ezt kimondani szép, de a valóságban ez nem áll, mert azokat az 1790-ki felsőbb parancs hozta be, melyet, mivel kihirdetve nem volt, nem kétlem, épen akkor kerestek ki a birák a curia archivumából, hogy megtudják, mi foglaltatik benne? Vajjon consvetudo-e ez? megegyezik-e a prolog. 6. czímével? Nézzük mit mond Verbőczy §. 12.: «lex debet esse justa, honesta, possibilis, secundum naturam et consvetudinem patria etc. et si tamen quid ambiguum vel obscurum fuerit, ejus est interpretari, qui condidit». Vajjon a kormány által kiadott parancs szülhet-e consvetudót? Csak maga a kormány-e a törvényhozó hatalom? A 1790: XII. t.-cz. nem osztja-e meg a törvényhozást a nép és fejedelem közt? Azt mondja tovább Verböczy «ut consvetudo sit rationabilis, tendat ad bonum publicum, et non sit contra jus naturale, gentium et positivum», azon gyakorlat pedig, melyet nem egyes esetek, hanem felsőbb parancs hozott be az itélő székeknél, nem rationabilis, ellene van a positiv és természeti törvényeknek, mint azt Gömör követe megmutatá, mert hogy az embertől megtagadtassék a teljes védelem akkor, midőn élete és vagyona forog kérdésben, ügyésze rendkívüli eskűre kényszeríttessék, titkon dolgozásra szoríttassék, a perbe iktatandó védelmet a fiscus censurája alá vegye: vajjon megegyezik-e ez a természeti törvénynyel, vagy nem borzad-e inkább vissza az emberi természet is ezektől? S így maga a főrendek állítása mutatja, hogy épen a VI. czikk szerint helytelen ezen consvetudo. Ha a curia egy felsőbb parancs következtében consvetudot hozhat be, kérdem volt-e joga az ország rendeinek a patensek szerint hozott itéletek ellen felszólalni? 1811-ben egy kir. parancs meghagyá a curiának, hogy: így fogsz itélni a correlatiók tárgyában, a curia úgy itélt, következésképen a főrendek logikája szerint itéletei helyesek. Ez szép következtetés lenne, ha magok a főrendek is nem mondtak volna ellent az 1811. és 1825. országgyűléseken ezen itéleteknek; különösen az 1825-diki rendek azt mondják az augusztus 11-diki feliratban: csak azon itéleteket fogjuk törvényeseknek tartani, melyek az 1790: XII. következésében a fennálló törvények rendeléséhez képest fognak hozatni. (1825-diki iromány 3. kötet.) Nyiltan kimondták itt, hogy a patensek szerinti itéletek az ország rendeinek felfogása szerint nem törvényesek. Már ha ezt ki lehetett mondani 1825-ben a correlatiók tárgyában hozott itéletekről, nem látom okát, miért ne lehetne ezen itéleteket is, melyeknek hozásában különösen az eljárásra nézve a curia kir. parancsolatot követett, szintén törvényteleneknek mondani? Ebben van a birói függetlenség legnagyobb satirája: függetlennek mondani a biróságot, melynél az ily élet és halál kérdésében az eljárást legelőször felső parancs határozta meg. Itt maga a biróság sértette meg függetlenségét, midőn a kir. parancsoknak nem mert ellene mondani. Miért nem volt elég független az akkori biróság azt félrevetni? miért nem volt független a mostani biróság kimondani, hogy nekünk ezen parancs zsinórmértéket nem szab, hanem cinosura a törvény? A kir. curia a katonai karral lett elfogatásokat az itéletekben egy szóval sem érinti; pedig neki, mint a törvények őrjének, kötelessége lett volna a; fiscus ezen factumát helyteleníteni. Azon szegény ifjak magukat nem is védelmezhetvén, nem szólhattak, hanem a curiának lett volna kötelessége kimondani, hogy az elfogatásokkal törvénytelenül cselekedett.

Hibának tartom továbbá, hogy Kossuth Lajostól a szabad lábon való védelem megtagadtatott. A főrendek azt mondják, hogy az 1687: XIV. t.-czikk szerint az elfogatás nem volt helytelen. Kénytelen vagyok magamat a törvényhez tartani. Az 1715. törvény azt mondja: «extra tamen solum casum atrocis perduellionis, seu criminis lasa Majestatis, citationem ante capturam, in aliis omnibus, ac etiam notam infidelitatis de jure municipali Hungaria inferentibus casibus, semper observari, nec ullo sub titulo omitti debere». A törvénynek ezen szavai: «nec ullo sub titulo omitti debere» oly tiszták, oly határozottak, hogy semmi kivételt nem szenvednek. Már hogy ezen értelemben törvénytelen volt az elfogatás, s azután a szabad védelemnek megtagadása, csak az hozhatja kétségbe, ki a törvényt vagy nem érti, vagy annak értelmét el akarja csavarni. A főrendek továbbá a formákra: nézve különös ellenmondásba esnek. Az eddigi ellenmondásokat holmi gyakorlattal védelmezték; de kiváncsi vagyok tudni, hogy fogják ezekben védelmezni a curiát? Wesselényi Miklós báró azon perben, mely ellene a mult országgyűlés alatt indíttatott, azon kifogást tevé, hogy pere az országgyűlés alatt helytelenül volt kezdve, s azért annak leszállítását kivánta, szóval exceptákkal élt. Erre a kir. tábla 1836-ban ezen itéletet hozta: «competentia fori, tam ratione loci etc. ob notam circa judicatum exceptionem rejici»; tehát Wesselényi báró ezen kifogására itélet hozatott. Balogh János hűtlenségi pörében az idézés ellen tett kifogást; a kir. tábla erre azt mondta, hogy a kifogás nem áll s az idézést megállapította. Később, 1838. junius 16-án hozott itéletében, ugyancsak Wesselényi perében a kir. tábla azt mondotta, hogy ily perekben nincs a kifogásokkal való védelemnek helye, tehát a kir. tábla itt egyenesen kimondta, hogy a hűtlenségi pörben a kifogásokkal való védelemnek helye nincsen, pedig épen ő maga, a kir. tábla, ugyanily perben a kifogásokkal való védelem fölött már itélt, s így tettleg megismerte, hogy azoknak helye van. Vajjon t. RR. az ily biróságnak, mely ugyanazon pörben ily ellenkezőleg, ily magának ellentmondólag hoz itéletet, mely azt, mit maga előbb itélet által elismert, később átalánosan elveti, az ily biróságnak - mondom - eljárását lehet-e törvényesnek mondani? Óhajtom, hogy ebben engem valaki felvilágosítson, mert előttünk csak az itéletek állanak, s nem tudom, mi annak alapja, hogy a kir. tábla magával annyira ellenkezik? Szeretném tudni, mivel védelmezik magukat? Azt mondják-e, hogy ez is a normativumban van? Vagy először is meg kellett volna tartani ezen normativumot, vagy most sem. A procedura egyes részleteibe ereszkedni nem akarok, hogy több remediumok, mint revocatiók, prohibiták, s némely kérdésben a fölebbvitel meg nem engedtetett. A RR. előbbi üzenetükben azt mondották, hogy törvénytelenek az itéletek, hogy törvénybe ütköző elveket állított fel a curia, s hogy ez által a törvényhozás fölébe emelte magát. A főrendek ennek helyességét tagadják, tehát ennek bizonyítására is tények kellenek. A curia tettleg megállapítja azt, hogy közgyűlésen előadott vélemény még akkor is, midőn azt semmi vétkes tett nem követi; midőn az által senki törvénytelenségre föl nem szólíttatik; midőn a szóló csak a rendes törvényhozás által kivánja azt elhatároztatni, a mi alkotmányszerű, törvényes, s a mit az országgyűlés már egyszer ő felségének felterjesztett: hogy ily esetben is a kimondott vélemény lehet hűtlenségi pörnek tárgya. Nem akarok több terrenumot védelmezni, mint a mennyi ezen esetben megtámadtatik. Ezen tárgy már a mult országgyűlésen megvitattatott, s igy abba nem bocsátkozom; most csak azon egyszerű kérdésnél maradok, mely a jelen esetben fönforog. Vajjon ha még ilyen vélemény előadása is lehet hűtlenségi per tárgya; ha ily esetben is a kir. fiscus szabad tetszésétől függ valakit notára huzni, s a biróság önkényétől a notát elhatározni: hol van akkor a köztanácskozások szabadsága? Nem illenek ide azon extremumok, milyeket a főrendek mondanak, hogy szóval is lehet lázítani, s fegyveres ellenállásra ingerelni. Ez itt mind nem történt; itt csak vélemény adatott elő; pedig a törvényekben factumokról van szó, s a főrendek mégis azt állítják, hogy itt is a legsúlyosabb büntetéssel lehet fenyíteni. Ezen elv nem csak a szenvedőkre, hanem mindnyájunkra, az egész országra nézve veszedelmes; mert ha a curiának ez elve fönmarad, akkor a törvénytől jobbra-balra eltérhetni, a törvényt terjeszteni, szélesíteni, kivált oly törvényszéknek, mely felelettel nem tartozik, könnyű dolog; szóval ha ezen elv áll, akkor a t. RR. a nemzet szabadságát, függetlenségét átadták a biró önkényének, azon birónak, ki a főrendek véleménye szerint senkinek felelettel nem tartozik, s mindentől független nem csak, hanem egyszersmind oly szent és sérthetetlen, hogy még akkor is, midőn törvényt sért, az állam felforgatása nélkül nem lehet mondani; hogy törvénytelenül itél. Igen fontos továbbá azon elv is, melyet a curia tettleg fölállított, hogy a kormány cselekedeteiről szigorúabban szólani annyit tesz, mint a fejedelem személyét sérteni. Ha ez áll, akkor azon alternativába esünk; hogy vagy szabad minden tartózkodás nélkül a fejedelem cselekedeteiről csak úgy, mint a kormányéiról - nem tekintve a fejedelem személyének szentségét - véleményünket kimondani, a mit nagyon veszedelmesnek tartok, mert a historia mutatja, hogy ezen elv vezet legbizonyosabban anarchiára; vagy ha ez nem szabad, a mit szabadnak lenni nem hiszek, akkor az lenne a következés, hogy a kormány ellen nem volna szabad szigorúabban kimondani azt, mit a fejedelem ellen kimondani vétek. Ebből továbbá az következnék, hogy a mit a kormány tesz, azt egész hűséggel vakon elfogadni tartozunk. Így a kormány mindenkor a fejedelem palástja alá bújhatna, s hol volna akkor az Ulászló VI. könyve 7-dik rendelete, a melyről legalább az 1825-iki országgyűlés még azt hitte, hogy ezen törvény áll, mert a tanácsosokat nemcsak feleletre, hanem büntetésre is kivánta vonni. Ha pedig a főrendek által felállított elv megáll, akkor a felhozott törvény rendelete egészen megszünik, mert senkinek sem szabad nyulni a kormány tetteihez a nélkül, hogy a fejedelem személyét ne sértené. Figyelmeztetem a RR.-et itt egy körülményre, t. i. azon szép viszonyra, mely a kormány és az itélőszékek közt van. Ha a kormány valakire azt mondja: «ez hívtelen, ez büntetést érdemel», a biró viszont ezt mondja: «a kormány illethetetlen, sérthetetlen», s a kormány ismét a biró itéletére azt mondja: «hogy ha az törvénytelen is, a világért sem szabad érinteni». S így látjuk, hogy az itélőszék a kormányt, a kormány az itélőszéket védi törvénytelenségeiben, minket pedig a kettőnek törvénytelensége ellen semmi sem véd egyéb, mint a törvény, melyet egyik sem tart meg. Ha ezen elv így áll, akkor oly kapcsolatba hozza ezen két hatalmat a nemzet ellen, hogy polgári alkotmányunk, sőt országgyűlésünk is merő satirává válik, mert ez nagy nehezen megkészítené a törvényeket, de ezeket ama két hatalom meg nem tartaná; mi ez iránt a gyűléseken felszólalunk, de ekkor a fiscus a szólót nyakon kapja, s odaadja a birónak, ez megczitáltatja, megitéli, három vagy több évre becsukatja; eljön az országgyülés, mely azt, a mi három év előtt igazságtalanúl történt, orvosolni akarja, s a kormány ellen kifogást tesz, különösen pedig az itélőszékek ellen, melyek törvénytelenül itéltek, de a kormány és az itélőszékek egyezőleg azt mondják: «az Isten mentsen meg, a birói itéleteket, ha törvénytelenek is, tűrjük inkább, mint megbántsuk a bírói függetlenséget, mert fölfordul az állam». Ily esetben hol lelünk oltalmat az ellen, a mi törvénytelenül történt; így a törvényhozás fölösleges, s adjuk át az egész alkotmányt a törvényszékeknek, bizzuk reájuk, hogy iránta tetszésök szerint rendelkezzenek, mert úgyis mi nyereség benne, ha a bírák úgy sem kötelesek a törvényeket megtartani? A harmadik elv, melyet a curia az ifjak elleni perben itélet által megállapított az, miszerint vétkül tulajdonítja az ifjaknak, hogy felsőbb engedelem nélkül casino név alatt társaságba álltak. Így tehát casinót felső engedelem nélkül alakítani nem szabad, kivált ha ellene valahol resensus mutatkozik, a mint az itélet mondja: «ab undique». Ezen ab undique resensus az ország rendeitől nem támadt, mert noha a mult országgyűlésen jelen voltam, ezt még sem tapasztaltam. Lehet, hogy azok mutattak resensust, kik az ifjuságra felügyelnek, talán a personalis, vagy a kir. tábla többi tagjai; de hogy ez azért vétkes cselekedet lett volna, az az első a mit hallok; az egészen új elv, hogy a társalkodási egyesületek vétkesek. Ez utoljára oda visz, hogy nálunk is, valamint más országokban, politikai felügyelet tárgyaivá teszik a társasági egyesületeket. Szeretném látni azon törvényt, mely ezeket, sőt politikai egyesületeket is, hazánkban tiltana. Erre nem tudunk törvényt mutatni, s ha nem tudunk, ki bizta a curiára, hogy erről törvényt alkosson? Nem igaz-e tehát, hogy a curia törvény feletti állásra emelte magát? Vajjon ott, hol törvény hiányzik, lehet-e a curiának pótolni a törvényeket? különösen oly esetekben, hol általános személyes politikai jogokról s társalkodási életrendszerről van szó? Ha ez meg lesz engedve a curiának, akkor tökéletesen vége van minden erkölcsi kifejlődésnek; akkor azt mondhatja példáúl a curia: «én veszedelmesnek tartom a magánlevelezést» s ekkor nem csak ezt, de mindent eltilthat, a mint látjuk is Kossuth történeteiben, a ki magánlevelekben irta azt, mit százan gyűléseken mondottak, a mit nagyobb fontosságú dolgokról, a kormány s minden ember tudtával, negyedfél évig folytatott. Most ezen levelezés nem szabad, s miért? Tiltja ezt a törvény? Szeretném látni ezt a törvényt? én egyet sem láttam. Tehát szabad a felségnek eltiltani azt, mit a törvény nem tilt? Mi lesz abból, ha ezen elv érvényre emelkedik? Így utoljára egy átalános rendszabály fog kibocsáttatni, melynek alapján mindenki egy egyszerű rendelettel eltiltathatik attól, a mi a kormánynak inyére nem lesz. Helyesen és törvényesen mondotta-e tehát a curia, hogy ily levelezéseket sem törvényre, sem gyakorlatra alapítani nem lehet? A gyakorlatra nézve állítása nem áll, mert a mult országgyűlésen Kossuth ezen levelezést nagyobb kiterjedésben gyakorolta, s így a gyakorlat is mellette áll. Törvénytelennek tartom tehát azon elvet, hogy az ily eltiltásnak nem engedelmeskedni hűtlenség. Mondja-e valahol a törvény, hogy az ily eltiltások szabadok, s a levelezés tilos? Ha pedig szabadok a levelezések, akkor az eltiltás nem törvényes, annak nem engedelmeskedni nem hűtelenség. Az esetet felvéve, az eltiltás szolgabiró által történt. A curia itt tényleg azon elvet állítja fel, hogy szabad magán levelezéseket eltiltani a nélkül, hogy az eredeti eltiltó parancs vagy annak párja az eltiltottal közöltetnék, s ha az eltiltott, a ki az eredeti parancsot nem is látta, azt magával eredetiben, vagy legalább párban közöltetni kivánja, s ettől függeszti föl cselekvéseit, s ez soha vele nem közöltetik: lehet-e mégis mondani, hogy az ily eltiltásnak nem engedelmeskedni hűtlenségi bűn? Ezen elvet állapítja meg a curia; de vajjon törvényes, igazságos-e ez, s az egészre nézve nem veszedelmes-e? Sőt tovább megy a curia, s tettleg megállapítja azt is, hogy az ily parancsolatokat a törvényhatóságok elmellőzésével egyesekhez is lehet küldeni. Nem akarom említeni, a mit Gömör követe a multkor kifejtett. Hajdan a magyarnak ellenszegülési joga volt; de 1687-ben az ország rendei azt eltörölték; azonban soha sem volt eszükben azt határozni, hogy eltöröltetvén ezen szabadság, az ország minden felső parancsnak vakon tartozik engedelmeskedni, s azok ellen, ha törvénytelenek, felszólalni szabad ne legyen. Az ellenállás helyett megállapíttatott a megyéknek azon joga, hogy a törvénytelen parancsok ellen fölszólaljanak, s azok iránt okaikat ő felségéhez felterjeszthessék. Ezen ösvényt követé az országgyűlés is. Az ország ezen joga sarkából kiforgattatnék a k. curia ezen elvénél fogva, mert e szerint ő felsége nem küldi a törvényhatóságokhoz legfelsőbb parancsát, hanem egyes emberekhez, kiknek vakon engedelmeskedni kötelesség, különben hűtlenségi pörbe esnek. Ezen elv - merem állítani - veszedelmesebb az absolutismusnak akármely fokozatánál; mert absolut monarchiában legalább átalános parancsokat bocsát ki az uralkodó, melyek zsinórmértékül szolgálnak a polgárok cselekedeteinek, hogy tudja ki-ki, mit szabad és mit nem szabad tennie. De nálunk a curiának ezen elve mellett senki sem biztos arról, ha vajjon egy felsőbb parancs nem fogja-e neki megtiltani, mit mások a törvény értelmében tesznek; ettől pedig a rabszolgasághoz csak egy lépés van; mert ha a kormánynak szabad egyes embernek megtiltani azt, a mit a törvény nem tilt, s ez vakon engedelmeskedni tartozik, különben hűtlenségi pörbe esik, kérdem, hol van ekkor a személy- és vagyonbeli bátorság? Még tovább megy a curia, midőn mint borzasztó és iszonyuan terhelő körülményt említi itéleteiben azt, hogy Kossuth ez eltiltása miatt a megyékhez mert folyamodni. Vajjon hát már az ország törvényhatóságaihoz folyamodni is vétek; vajjon lázítás-e ez; vajjon a megyék nem mondhatják-e ki az eltiltás törvényes vagy törvénytelen voltát? Sőt még ennél is tovább megy a curia, mert Wesselényi ellen, mint terhelő körülményt, azt hozza fel, hogy pörét minden megyéhez megküldötte, s azon pört, mely neki vagyonát és életét érdeklette, s mely nem titokban folyt, okleveleivel együtt a megyéknek megküldötte. Vajjon vétket követett-e el ez által? A törvény ezt nem tiltja: hogy merte tehát a kir. curia ezt neki vétkül imputálni? Nem igaz-e hát, hogy a kir. curia a törvényen felűl emelte magát, midőn arról rendelkezett, mire csak a törvényhozásnak van joga? Nem akarom mostani előadásomat a curia egyes tagjaira alkalmazni; de ha én biró volnék s oly ügyben kellene itélnem, melyre nézve a vélemény az országban több részre oszlik, sőt melynél a közvélemény hajlandó a szenvedőt pártolni, s ügyét igazságosnak tartani, én azonban mint biró a pörbeli irományokból látnám, hogy ő valódi büntetést érdemel, s ennek következtében méltán gyaníthatnám, hogy talán a jól föl nem világosított közvélemény megróna, hogy igazságtalanúl itéltem: ily esetben mi volna az én legitimatióm? Az, hogy ezen pör az egész világ előtt tudva legyen, hogy nyilvánosságra hozassék, mert csak így igazoltatnék az általam hozott itélet. De a kir. curia nem így tett, hanem megfordítva cselekedett: terhelő körülménynek vette azt, hogy Wesselényi báró pörét a megyékkel közleni merte s a curia rettegett, hogy azok lássák, miben van a dolog. Itt ismét az emberi indulatok természete azt mutatja, hogy a mely ember a világosságtól retteg, s azt kerüli, gyanussá szokott válni. Ne nekünk tulajdonítsa tehát a curia, hanem itélete azon pontjának, ha az országban igen sokan azt fogják mondani: azon biró, ki fél, hogy a pör körülményeit mások is tudják, nem igen bizik itéletének igazságában, s így maga fölött mondta ki az itéletet.

Azt tette tehát a curia, a mit t. RR. előbbi üzenetükben nem helyeseltek. Oly elveket állított. fel t. i., melyek törvényeinkben felállítva nincsenek, véteknek mondotta azt, a mi nem vétek, s így magát a törvényhozáson felűl emelte; a nemzet szabadságát megszorító elveket állított fel itéleteiben, s annál fogva ezen itéletek - tisztán és határozottan mondom ki - törvénytelenek. Ha pedig ezek törvénytelenek, akkor - általmenvén a főrendek üzenete 2-ik pontjára - kérdem, miért ne volna ezt szabad kimondani? Hát odaakarják szorítani a főrendek a törvényhozást, hogy azt se mondhassa ki, a miről meg van győződve, hogy úgy van? Hát csak ezen testület az, melynek az igazat kimondania nem szabad? A törvény tiltja ezt? Nem, hanem egy különös viszonos védelem kedvéért, mely a kormány és a biróság között van, újdonnan új felállított theoria. Nem ereszkedem theoriai fejtegetésekbe; tudom azt, hogy az újabb publicisták az állam három hatalmát, ú. m. a törvényhozóit, a biróit és a végrehajtóit megkülönböztetik egymástól; de azt is tudom, hogy ezen három hatalom nem külön és mintegy magából eredett hatalom, hanem a birói és végrehajtói hatalom az elsőnek, t. i. a törvényhozásnak folyadéka, mert a törvényhozói hatalmat az állam maga gyakorolja, a másik két hatalmat pedig átadta másoknak. Gyakorlatilag akarok szólni. Ha a biró a törvényszabta formákat meg nem tartja; ha azt mondja véteknek, a mi nem az; ha törvényt akar szabni ott, a hol nincs rá szükség; ha meg akarja tiltani azt, a mit törvény nem tilt, s nem szabad kimondani, hogy mindezek törvénytelenek: akkor nincs szükség törvényhozásra, mert a főrendek elvei szerint a törvényhozás is a biróságra ruháztatik által. Ezt Magyarországra alkalmazva azt állíthatom, hogy oly kiterjedésben, mint a főrendek állítják, a birói függetlenség soha sem divatozott. Bizonyítják ezt Sz.-László és Kálmán törvényei; az 1498: IV. t.-cz. szintén szigorú büntetést rendel a birákra, pedig nem lehet mondani, hogy ezen törvény megszünt, mert az 1807-ki kir. előadások sorában annak eltörlését maga a kormány sürgette, de ki nem vihette. Ezen fönnálló törvények bizonyítják, hogy a hajdankorban nem ismerte el az ország azt, hogy a biróság annyira független, hogy azt semmi tekintetben feleletre vonni nem lehet. Azonban nem is ment annyira határozatunk, mert a többség nem kivánta feleletre vonnia birákat, hanem csak azt mondja, hogy az itéletek törvénytelenek, mert így van meggyőződve; miért ne volna tehát szabad ezt ki is mondani? mikor változott meg az ország juspublicuma? Hiszen már 1811-ben és 1825-ben kimondották azt az ország rendei, sőt 1811-ben előre kijelentették, hogy mindazon itéletek, melyek a correlatiók dolgában a patensek szerint hozatnak, törvénytelenek, 1825-ben pedig már nem csak megelőzőleg, hanem viszszahatólag is kimondották, hogy mindazon itéletek, melyek nem törvény, hanem kir. patensek szerint hozottak, törvénytelenek. S így, ha ezt akkor ki lehetett mondani, miért ne lehetne most is? annyival inkább, mivel oly világosan, oly határozottan látjuk, hogy a mostani itéletek mind a törvénykezési formára, mind az azokban felállított elvekre nézve nem törvényesek, sőt a hazára nézve veszedelmesek. Van tehát jogunk, sőt kötelességünk továbbá is kimondani, hogy azon itéletek törvénytelenek. Én igen furcsának találnám e tábla helyzetét, minthogy azt hiszem, alig lesz valaki közöttünk, ki az előadottakban sérelmet nem lát, ha mégis azok következtében nem merné kimondani, hogy törvénytelenek az itéletek; ez egyik a másikkal oly szoros összefüggésben van, hogy e kettőt egymástól elválasztani nem lehet. Szólok végre röviden arról, a mit a főrendek az iránt, mondanak, hogy «új törvényt alkossunk». Ha ezt szükségesnek látnám, nem ellenezném, s magam is kivánnék oly törvényeket alkotni, melyek a mai szelidebb század szellemének megfelelnének; de hogy akkor, midőn a főrendek a biróságnak oly terjedelmes függetlenséget szándékoznak megalapítani, új törvényeket alkossunk, azaz kimondjuk, hogy mi jobbaknak látjuk a most javaslatba hozott törvényeket az eddigieknél, s kivánjuk, hogy a biró ezután azok szerint itéljen; azonban ha ő e részben kötelességében el nem jár, ám lássa, Isten neki, hiszen ő független: ez valóban a törvényhozásnak satirája volna. De különben is jelen sérelmeink az alkotandó törvényekkel a legkisebb kapcsolatban sincsenek; a sérelmeket nem az alkotandó törvényekből kell megitélni, hanem az eddigiekből; ha sértve vannak azok, orvosolni kell a sérelmeket; ha hiányosak a törvények, alkotni kell jövendőre újakat; de ez a sérelmeknek a multra való orvoslásával semmi összeköttetésben nincs. Így tehát, mivel most az ország sérelmeiről van szó, mindenekelőtt azokat kell orvosolni. Mindezeknél fogva arra vagyok bátor figyelmeztetni a RR.-et, hogy mindaddig, míg az elvekre nézve a főrendekkel így állunk; míg a főrendek vagy tán a kormány is azt mondják, hogy a biróság függetlensége oly igen messze terjed; míg a biráknak kinevezése a kormánytól függ: mindaddig - akármi érje hazánkat - a legnagyobb veszedelem volna új törvények hozásába bocsátkozni; mert akkor a biró Magyarországon nem volna védpaizsa az ártatlannak, nem volna védfal, mely az egyes polgárok szabadságát mentené az önkény ellen, hanem ez által oly eszköz adatnék a biró kezébe, melylyel a polgárok szabadságát, életét elölhetné, s alkotmányos jogainktól megfoszthatna. Figyelmeztetem a t. RR.-et, hogy a szólás szabadságára hazánkban soha nagyobb szükség nem volt, mint most, midőn a haza mindennapi szükségeinek elrendezése van kérdésben. A mult országgyűlés megkezdette a hibákat javítani, hibás rendszerünket kiigazítani; ezekben ezerfelé oszlanak a vélemények; itt minden ember előadván vélekedését, az elmesurlódások elkerülhetetlenek, az eszmék csak így fejlődhetnek ki, kivált oly országban, mint hazánk, hol a sajtó az elméket előre el nem készítheti, hol minden nyilvánosság csak ide van szorítva. Ha ettől is meg leszünk fosztva; ha akkor is, midőn a dolog kifejtésére kell vigyázni, a szavak megválogatására kell ügyelni: a kifejlődés csirájában el lesz fojtva, az eszmék surlódása meg lesz gátolva, s minden intézkedéseink csak félszegek, mint éretlen gyümölcsei a ki nem fejlődhetett közvéleménynek, a hazára nézve csak kártékonyak lesznek. Igy a kifejlődés ingere, a haladásnak azon magvai, melyeket a mult országgyűlés elhintett, s melyek - habár némelyeknek kedvetlenek, s némelyeknek érdekét sértik is - idővel a hazának is gyümölcsöket hoznának, elnyomatnak. Tudom azt, hogy mi, kik e pályára felléptünk, nem épen a legkellemesebb pályán állunk, mert ha állhatatosan meg fogunk maradni elveinknél, mindenünket, életünk boldogságát is koczkáztathatjuk. Emlékezzünk vissza, nem épen a haladás által sértetnek-e meg a magán érdekek; vajjon nem találunk-e épen azért ezen körben, melyben élünk, azoknál, kikkel különben barátságos és atyafiságos viszonyban állottunk, minta haladásnak eszközlői idegenkedésre, üldözésekre? Ezeknek eltürésére erős kebel kell; de ha az ezen pályán járók feje fölött a főhatalomnak pallósa lebeg, akkor Magyarországon vége a haladásnak. Ha ide jutunk t. RR., akkor szálljunk le inkább azon törvényhozói pályáról, melyet ily körülmények között bizonyosan a nemzetnek inkább átka, mint áldása fog követni. Ha ide jutunk, elmondhatjuk mi is, mit Tacitus irt Agricolához: «dedimus profecto grande patientia documentum, nam sicut vetus atas vidit, quid ultimum in libertate esset, ita nos quid in servitute, adempto per inquisitiones loquendi audiendique commercio, memoriam quoque cum voce perdidissimus, si tam in libertate nostra esset oblivisci, quam tacere». Mintsem ide jussunk, hagyjuk el e helyet, s ne szentségtelenítsük meg ily lépésünk által.