A KATONÁK MEGAJÁNLÁSÁRÓL.

A KK. és RR. 1840. február 5-dikén tartott kerületi űlésének napi rendjén volt: a katonák megajánlásának ügye.

DEÁK FERENCZ: Tegnap a többség határozata belevitt bennünket az e tárgy feletti tanácskozásba, ma pedig már felolvastatván a királyi előadások, leiratok és az országos választmány jelentése, felhíva érzem magamat a dolog érdeméhez szólni. Zalának rendei kötelességüknek ismerik a polgári társaságnak mind bel-, mind külbátorságára felügyelni, mert azt hiszik, hogy erről gondoskodni első feladata a közállománynak. Azonban, mint ez az országos választmány jelentéséből kitetszik, hazánk külbátorságát veszély nem fenyegeti, körültünk mindenfelé mély csend és békesség van, úgy; hogy a jelen fennálló katonaság a külbátorság fentartására elegendő. A királyi biztos legalább ismételt felszólításra sem tudott a külviszonyokra nézve semmi szükséget előadni. Ellenben belbátorságunk hogy áll? A törvények szentsége megsértve, még pedig maga a végrehajtó hatalom által van megsértve, melynek kötelessége volna azokat nem csak megtartani, hanem mások által is megtartatni; pedig szomorúbb helyzet nem lehet; mint midőn épen azon hatalom, melynek kezébeadatott. a törvények megtartására való felügyelet, önmaga szegi meg azokat. Hazánkban a törvények tisztelete többé fenn nem áll, mert maga a kormány nem ismeri meg a törvény iránti tiszteletet. Látjuk, hogy a legtisztább törvényt, melyet félremagyarázni nem lehet, oly módon játsza ki, mely csak guny magára a végrehajtó hatalomra; mert, hogy a hatalmas ausztriai vagy magyar kormány nem tudja egy főispánnal megtartatni a törvényt, valóban szégyenére válik. Ha ezt így szárazon, minden phrazisok nélkül akármely európai ujság leirná, meg vagyok győződve, hogy többet ártana az ausztriai kormánynak, mint minden vélt összeesküvések. Törvényünk rendeli, hogy Kraszna, Zaránd, Közép-Szolnok és Kővárvidéke a jelen országgyűlésre meghivassanak. Ezen törvény egy részben teljesíttetett ismert Kraszna és Zaránd követei meghivattak és jelen vannak, sőt Közép-Szolnokhoz is megküldetett a meghivó levél, azonban csak azért, mert a középszolnoki főispánnak nem tetszett követet választatni, azon megye képviselői, mindez ideig meg nem jelenhettek. Kővárvidéke pedig meg sem hivatott. Vagy gyenge a kormány a törvények teljesítésére, és akkor hatalom nem való kezébe; vagy nem akarja megtartatni a törvényt, és akkor, mint kötelességét nem teljesítő kormány, nem számolhat a nemzet bizodalmára és szeretetére. Kérdem továbbá, hogyan áll a szólás szabadsága? Nemde polgártársaink közül olyanok vétettek szigorú kereset alá, olyanok büntettettek, kikre törvényeink rendelete szerint nem lehetett volna büntetést mondani? Itt a kormány hatalmat akart gyakorolni, hogy tekintélyét fentartsa, mert azt hitte, hogy ha a kormány iránti tisztelet elvész, az egész alkotmány veszedelemben forog. Szép a kitüzött czél, csak az kár, hogy nem jól alkalmaztatott; mert csak akkor kivánhatja meg a kormány, hogy tiszteltessék, ha maga példát nem ád a törvények megszegésére. Vajjon minden nota, actio képes-e visszahozni azon tiszteletet; melyet elvesztett a kormány csak az által, hogy egy főispánnal a törvényt nem tudja, vagy nem akarja megtartatni? Nem tudhatjuk ugyan, meddig tart a béke kívülről, de midőn látjuk, hogy a külbátorságot jelenleg semmi nem fenyegeti, ellenben belbátorságunk, mely a törvények szoros megtartásában áll, tettleg meg van zavarva: mi ilyenkor kötelessége a státusnak, és különösen a nemzet képviselőinek? Az-e, hogy a külbátorságnak, mely veszélyeztetve nincs, megerősbítésére mindjárt ujonczokat ajánljanak, vagy pedig a felzavart belső bátorság helyreállításáról gondoskodjanak? Azt hiszem; hogy. előbb ezt kell teljesíteni, és csak akkor, midőn a nemzet vérző sebei orvosolva lesznek; mikor a megzavart csend az ország kebelében visszaállíttatik: akkor kell a külbátorságnak jövendő nagyobb biztosításáról gondoskodni és intézkedni. Hiszen, ha valaki azt mondaná, hogy különbség nélkül minden sérelem elébb való, mint a külbátorságról való gondoskodás, az egészen más volna, és én azzal egyet nem értenék; de oly sérelmekről van szó, melyek az egész állományon általszövődnek, és a melyek ha nem orvosoltatnak, hiába őriz minket kívülről akárhány katona, de belbátorságunk és nyugodalmunk ez által helyre nem áll; hiában az erősség kívülről, ha belső állapotunk oly nyomorult lesz, mint a mostani. Én a statust sok katonával terhelni nem is tartom jó politikának, és azt hiszem, hogy Európa felvilágosodottságához csapásul kötötte azt a sors, hogy a statusok naponkint neveljék állandó katonaságuk számát; csak úgy ne járjanak utoljára, mint az a gyáva lovag, ki önvédelmére annyi fegyvert szedett fel magához, hogy végre a nagy teher alatt lova összeroskadt. Európában alig van status, mely ne nyögne a roppant adósság terhe alatt, és mégis szaporítani törekszik azon emberek számát, kiket alig győz tartani, holott csak egy közönséges gazda is számot vet magával, hogy hány embert tarthat ki gazdaságából. Számtalan munkás kéz elvonatik ez által a statustól. El merem mondani, hogy sok országot boldogabbá tett volna egy-két háború, mint az állandó katonaság tartása. Midőn a kormányok fegyveres erővel övedzik körül magukat, elfelejtik. hogy a status ereje nem egyedül a fegyverek számában áll. Róma nem, a pratoriánusok idejében volt a leghatalmasabb. Ha a kormányok magokat erősekké akarják tenni, kössék össze önérdeköket a nemzetével, igyekezzenek oda vinni a nemzeteket; hogy ne örömest cseréljenek sorsot; mert urat cserélni a nemzetek készek, de jó sorsot senki örömest fel nem cserél. Vajjon gondoskodott-e már kormányunk arról, hogy azon 10 millió ember, azon néposztály, mely a hazát védi, ezt szeresse, a hazához szorosabban kapcsoltassék és annak védelme érdekévé tétessék? Van-e azon néposztálynak bizodalma a felsőbb osztályok iránt? Vajjon magok a királyi városok nem oda állanak-e s szerethetik-e azon zsibbasztó állapotot, melyben a kamarai hatalom alatt nyögnek? Akár mit mondjon szájuk, hallom szivökből a kiáltó szót, hogy itt az idő, midőn kormány és nemzet intézkedjék rólok. Hát azon status, melynek képét viseljük, nem panaszkodik-e újabb meg újabb veszteségén szabadságának? Van-e csak egy órányi nyugodalmunk; van-e biztosítva személybátorságunk? Nem egy lassu halál rágja-e polgári létünket? Vigasztal-e bennünket csak egy kedvező kir. leirat? Azt mondhatná talán valaki: hiszen ha minden nehézségek elhárítva nincsenek is, de csakugyan haladunk. Igenis haladunk, de ez önmagunk munkája, sőt még ennek is mennyi akadályok gördíttetnek elébe! A kormány felszólítása következtében nem akartunk-e a mult országgyűlésen segíteni az adózó nép sorsán, és most a katona-élelmezés tárgyában nem azt hordoztuk-e szemünk előtt; nem vagyunk-e készek a Duna szabályozására? És midőn mindezekről a legnagyobb óvakodással intézkedni kivántunk, egyszer megérkezik az aranyalma - a királyi leirat - mely nem egyéb, mint Eris almája köztünk; mert csak annyi, mintha azt mondaná; hogy: veszszetek ti előbb össze az osztályon magatok közt provincialis érdekeitek miatt, majd azután én elintézem a többit. Ha magunk tettünk volna így, ezt a kormánynak el kellett volna hárítani és megelőzni, nem pedig azt, mit mi gondosan kikerülni akartunk, veszekedés tárgyául közinkbe lökni. A Duna szabályozására nézve se reménylünk óriási sikert. Ez iránt kértük az adatokat, s mit felelt a kormány? Hogy adatai ugyan vannak, de mappája még nincs. Már én azt gondolom, hogy mappa nélkül adatokkal birni egy kissé képtelenség. De mit mond továbbá a királyi leirat? Ezt: csak ti adjatok pénzt, a szabályozás aztán az én gondom. És ki által fogja szabályoztatni? A helytartótanács által. Már ha valakinek, a ki dolgaink állását nem ismeri, előadnám, hogy a helytartótanács mennyire el van foglalva, mennyi van rábizva hatalom nélkül, és mégis Dunánk szabályozását is rá akarjuk bizni, lehetetlen, hogy hahotára ne fakadjon. A helytartótanácsra biznánk oly roppant administratiót, melyre még eddig egyebet nem biztunk, mint a politico fundationalis cassák kezelését, s mégis, meg kell vallani, hogy Európában nem megy rosszabbul gazdaság, mint épen ezen jószágokban. Ily helyzetében a dolognak előre láthatjuk, mit várhatunk hazánk jobblétére nézve a Dunaszabályozástól is. Nagyon kár előre gunyolni; emlékszem, hogy az ezen tárgy feletti tanácskozások alkalmával azt jövendölte valaki, hogy utoljára is a magunk pénzén fogjuk szabályozni a Dunát; de ime a kormány ezt sem engedte meg, hanem azt mondja: majd reguláztatom én a ti pénzeteken. Nem a legnagyobb guny-e ez a nemzetre? Ezek szülnének bizodalmat a nemzetben? Korántsem; ezek elfojtják a polgári társaság minden osztályában a kormány iránti tiszteletet és a bizodalom utolsó szikráját is, pedig csak ott erős a haza és biztos minden megtámadástól, hol minden osztály szivesen teljesíti polgári kötelességét; a mely nemzet csak urat cserél és sorsát nem javíthatja; az soha boldog nem lehet. Arra kellene a kormánynak törekedni, hogy minél többek érdekévé tegye a haza közjavának előmozdítását. Ragadja meg maga a kormány a haladás zászlóját és vigye azt előttünk; menjen előre a népek boldogításában, és mi követni fogjuk; örömest tesz ki-ki mindent, örömest teszek én is, a mi csekély erőmtől kitelhetik; de ne éljen vissza hatalmával, mert így bizodalomra nem tarthat számot. Minden bajaink közt tehát első: megszerezni az elvesztett belső bátorságot, mely veszedelemben forog, sőt egészen fel van dúlva. És én kijelentem, hogy midőn polgártársaink ártatlanul a börtön falai közt szenvednek; a sérelmek iszonyú tömege csak mintegy nevetség tárgyául vétetik; a status belső élete ily állapotban sínlik, s mégis a kormány ezeken segíteni elmellőzé: megérdemli, hogy elmondják róla, hogy nem tudta felfogni magas rendeltetését. Mindaddig tehát, míg a belső bátorság helyre nem állíttatik, míg a törvények szentségét a kormány vissza nem állítja, míg maga példát nem mutat reá, hogy a törvényeket ő is tudja tisztelni, s azokat teljesedésbe hozni, mindaddig károsnak és időelőttinek tartom más tárgyakról tanácskozni, és addig ugyan egy ujonczot sem adok, ajánlást nem teszek. És ha a többség elütne ettől, hódolni fogok ugyan annak, hanem azt mondom: a mely nemzet elhagyta magamagát, sorsát megérdemlette.