KÖVETJELENTÉS.

Zala vármegye 1840. julius 27-dikén tartott közgyűlése jegyzőkönyvének 1516-dik számu pontja így szól:

«A közelebb befejezett országgyűlésének folyamáról és berekesztéséről a megyei országos követ urak végjelentésüknek felvételére kitüzetett mai napi közgyűlésben, miután országgyűlési követ urak a nagyméltóságu gróf főispán úrral szünni nem tudó hangos éljen kiáltások közt az igen nagy számmal jelen lévő mind ezen, mind több nemes megyebeli Karok és Rendek körében, - kik e jeles nemzeti ünnepnek, mint az alkotmányos szabad nemzet azon örömünnepének, melyet a fejedelem és nemzet egyesült akaratával készített törvények kihirdetésekor méltán ünnepelhet, diszesítésére igen nagyszámu hazai főrendü uraknak társaságában összesereglettek - megjelentek, s a nagyméltóságu gróf főispán úr maga elnöki, a visszatérő követ urak az ő számukra különösen üresen hagyatott székeiket elfoglalák, mindenekelőtt a nagyméltóságu gróf főispán úr egy fontos beszéddel azon érdemeket, melyeket a megyei követ urak, különösen pedig Deák Ferencz úr a legutolsó országgyűlése alatt a fejedelem és a nemzet választhatatlan javának előmozdításával szerzett, előterjesztette, s a hazafi érdemeket mindig igazán becsülni tudó rendeket az annyira tisztelt követjük iránti legbelsőbb szives érzésök újabb élénk kifejezésére ébresztette volna, Deák Ferencz követ úr követtársával Hertelendy Károly úrral felállván, páratlan ékesszólással készített, s hosszabb ideig tartott, s a Karok és Rendek hangos éljen kiáltásaikkal félben gyakran szakasztott beszédében mindazokat, mik az országgyűlésének egybehivásától annak egész befejezéséig ottan történtek, mik a haza közjavára, a nemzet boldogítására elhatároztattak, mik ismét a visszás körülmények miatt a nemzet által jóllehet oly forrón óhajtattak, a várt végre még sem juttathattak, mind szóval előadta, mind pedig irásban is készült jelentését követtársával egyetemben bemutatták, s a megyei Rendeknek bennük helyezett bizodalomért hazafi köszönetjüket kijelentették; ezen előadást ismét a legzajosabb éljennel fogadták a Rendek, s követjeiknek eljárása iránt teljes, tökéletes megelégedésüket jelentették ki; különösen pedig azon igazi tiszteletet, s valódi forró hálát, melyet Deák Ferencz követ úr maga kitünő tudományával a hon javára, a nemzet boldogítására, s a törvényszerü haladás eszközlésére szakadatlanul irányzott szilárd fáradozásaival e megye Rendeitől, mint küldőitől, oly igen nagy mértékben megérdemlett, a ki a haza, boldogságát előmozdítva, még magára a megyére is az egész haza előtt valódi díszt és becsültetést szerzett, a Rendeknek nevében először első alispán úr, azután pedig többen a Karok és Rendek közül nyilván kifejezték volna, - a Karok és Rendek kötelesnek érzik magokat, hogy egy ily érdemteljes férfiunak, ki az idő parancsoló szükségét belátva, a nép iránti igazság, a törvényszerü haladás elveit szívén hordozva, a közczélra törekedő szándékoknak valóságos irányt adott; a ki mind a megye kebelében, mind pedig már két országgyűléseken a hazát, s annak törvényszerü alkotmányát férfias elhatározottsággal védette, s a gyakran fenyegető viharok, szirtek és örvények között a szabadságot sulyos és végveszélyétől megmenteni segítette; ki maga magához, felállított elveihez, a törvényszerü haladáshoz, s a nemzetnek boldogítására irányzott szándékhoz változhatatlanul hű maradott; ki nem csak a haza legtávolabb részeiben létező honfiakat jeles fáradozásaival a hálás megismerésre, hanem még az idegen külföldet is érdemei becsülésére kötelezte: mindezekért e jeles férfiu iránt viseltető, de eléggé soha ki nem fejezhető polgári hálaadásoknak s köszönetjüknek némü nyilvánítására egy önkényes, szabad ajánlásokból szerkezett alapítványnak tételére magokat elhatározták, a melyből t. i. rendesen két szegény, ú. m.: 1 nemes és 1 nemtelen ifju minden valláskülönbség nélkül esztendőnkint nyerendő fejenkinti 200 pengő forintnyi segedelemmel a szükséges tudományokban oktattatva, a haza közjavára neveltethessenek, s ezen alapítványt e nagy férfiunak örök emlékére «Deák Ferencz alapítványának» nevezék, tökéletes és teljes szabadságot adván nékie, hogy azon két ifjakat, kik ezen alapítványból neveltetendők lesznek, életében ő maga szabad tetszése és választása szerint kinevezhesse, holta után pedig, mit az isteni gondviselés egy ily lelkes hazafitól, jeles polgártól, a leghosszabb időkre eltávoztasson, a kinevezhetés jussát arra, a kinek nékie tetszeni fog, végrendelésében, s ezen hagyományos ismét hagyományosára bizhassa; s jóllehet ezen kinevezhetés jussát Deák Ferencz táblabiró úr elfogadni ismételve vonakodott volna, a Karok és Rendek mindazáltal előbbi határozatjuk s kijelentésük mellett megmaradván, az alapítványt ezentul is Deák Ferencz alapítványának nevezni, s az abban részt veendő ifjaknak általa, s hagyományosai által leendő kinevezhetését reája s azokra ruházni állhatatosan elhatározták. De a mint egyrészről a megye rendei azon hálás köszönetjüket, melylyel érdemteljes követjüknek, Deák Ferencz úrnak, s tiszttársának tartoztak, a midőn kijelentik, el nem hallgathatják azt is, mivel az utolsó országgyűlésén azon főrendeknek - a kiket már a születési jog az országgyűlésén lehető megjelenhetésre határozott, kik ottan megjelenve a haza közjava előmozdításán a rendek táblájával kezet fogva, oly buzgó s oly meleg hálát érdemlő lelkesedéssel fáradoztak, s miért a jelen kornak becsülését és köszönetét, az utódoknak pedig háláját maguknak megszerezték, hogy ezen lelkes főrendeknek, különösen pedig többeknek közülök, kik e megyének mai napi jeles nemzeti ünnepét jelenlétükkel is diszesíteni sziveskedtek - tartoznak, buzgó kebleikben el nem fojthatták, hanem irántuki tiszteletüket s hazafi köszönetüket számos éljen kiáltásokkal kifejezvén, hogy őket keblükhez s megyéjükhez még inkább csatolhassák, e megye táblabiráivá a nagyméltóságu gróf főispán úr által kineveztetni kérték».

Az irott követjelentés a következő:

Tekintetes Karok és Rendek!

Az országgyűlése befejeztetett, tisztünk megszűnt, s képviselői díszes, de terhes állásunkról lelépve, számot adunk eljárásunkról s azon bizodalomról, melylyel minket a t. RR. kegyessége megtisztelt. Tiszta igyekezetünk buzgóságát nyugodt kebellel vetjük szigorú birálat alá; de kegyes elnézést kérünk és reménylünk, ha tehetségünk az igyekezet buzgóságának meg nem felelt, s erőnk hiányában képesek nem valánk eszközölni mindazt, mit elérni óhajtottunk.

Aggodalommal telve léptünk mi e nehéz pályára, nem mintha kétkednénk az ösvényről, melyet kövessünk, mert ezt kötelesség s önérzeteink határozottan kijelölték, hanem aggódva láttuk, fájdalmasan éreztük azon nyomasztó állapotot, melyet polgári szabadságunk vérző sebei, a személyes biztosságon ejtett sulyos sérelmek, s polgártársaink szenvedései okoztak, s mely néhol rettegést, máshol inkább keserű ingerültséget gerjesztve, sötét felhőkint lebegett a nemzet felett. Nevelték aggodalmunkat azok, mik az országgyűlésnek megnyitását közvetetlen megelőzték, s ennek folytában voltak olyan pillanatok, melyekben az ellenséges körülmények nevekedő hatalma nem csak szebb jövendőnk reményeit, de a jelent is veszélylyel fenyegette, s melyekben az általános csüggedést csak az ügynek igazsága távoztatta el, s azon meggyőződés, hogy igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény.

Köztanácskozásaink első tárgya azon újabb sérelem vala, mely Pest megye törvényes követének, gróf Ráday Gedeonnak, az országgyülésről főbb parancsolat által lett eltiltásából származott. Sértve láttuk mi ezen tilalom által Pest megyének törvényesen gyakorlott szabad választási jussát, s veszélyeztetve képviselői rendszerünk függetlenségét, mely a kormánynak parancsoló vagy tiltó önkényes avatkozása mellett fen nem állhat, s meg valánk győződve, hogy midőn polgártársunk törvény ellen és ítélet nélkül megfosztatott polgári legszentebb jussaitól, személyében az egész nemzet törvényes szabadsága lett megsértve. Ugyanazért mindenek előtt ezen sérelmet, mely képviselői állásunkat, s az országgyűlésnek kiegészítését oly sulyosan érdeklette, kivántuk ő felségéhez felterjeszteni, sőt kerületileg azt is elhatározánk, hogy addig, míg e sérelem orvosolva nem lesz, semmi egyéb tárgyakat fölterjeszteni nem fogunk.

A kerületileg készült felirási javaslat, melyben e sérelemre nézve kifejténk nézeteinket, az országos ülésben is megállapíttatott; azon záradék pedig, melyet más tárgyak föl nem terjesztése iránt az orvoslásnak könnyebben lehető eszközlése végett határozánk, úgy módosíttatott, hogy e tárgyon kivül még az előleges sérelmeket, és azokat, mik a nyilvánosságot és a szólás törvényes szabadságát s az országgyűlésnek kiegészítését tárgyazzák, minél előbb tanácskozás alá veszszük, s fel is terjesztjük, ezeken kivül pedig a szabad választáson ejtett sérelem tettleges orvoslásáig semmi egyéb munkálatokat fel nem küldünk.

Ezekben állapodván meg a képviselői táblának többsége, felirási javaslatunkat a fő RR.-hez általküldöttük, s velök az említett záradék iránti országos végzésünket is közöltük. Ők azonban véleményünket el nem fogadták, sőt az általküldött fölirati javaslatot tanácskozás alá sem vevén, azt válaszolták: hogy az 1790: XIII. törvényczikk rendelete szerint minden egyéb tárgyak előtt a királyi előadásokat kell tanácskozás alá venni, s minket azoknak haladék nélküli tárgyalására szólítottak fel.

Kettős volt már ekkor az akadály, mely ezen sulyos sérelemnek orvoslásában már első lépésünket is gátolta, s azon nehézség, melyet a fő R.R. tanácskozásaink sorára nézve gördítettek elő, lehető következéseiben szintoly veszélyes vala, mint azon sérelem, melyet a kormány okozott. Mert ha megállapíttatnék az 1790: XIII. törvényczikknek azon magyarázata, melyet a fő RR. felállítottak, könnyen megtörténhetnék, hogy a kir. előadások tárgyalása után az országgyűlés azonnal berekesztetvén, a nemzetnek még ideje sem volna méltó panaszait s igazságos kivánatait előadni. Ekkor azon törvény rendeletének másik része, miszerint a sérelmeket is minden országgyűlésen múlhatatlanul orvosolni kell, tettleg meg volna semmisítve, s az országgyűlés oly testületté válnék, mely inkább csak azért lett összehíva, hogy a fejedelem parancsait általvegye, nem pedig azért, hogy minden köztárgyakról szabadon tanácskozzék, s a nemzet legszentebb jussát: a törvényhozást, fejedelmével megosztva szabadon gyakorolja.

Előadtuk mi ezeket a fő RR.-hez küldött üzenetünkben; kifejtettük, hogy törvény által előre s állandó szabályul kitűzni azon sort, melylyel a köztanácskozási tárgyak mindenkor felveendők, már csak azért sem lehet, mert ezen sornak a tárgyak természetéhez, s többet vagy kevesebbet sürgető voltához képest kell változni. Hivatkoztunk e részben törvényekre, s a mult idők példáira; kifejtettük, hogy jelenleg épen az általunk előadott sérelmek azok, melyek minden egyéb tárgyaknál sürgetősebbek; kiemeltük különösen az országgyűlés kiegészítésének tekintetét; de fontos okaink, s részletes vitatásaink sikeretlenek valának.

Ezenközben érkezett a julius 28-án kiadott kir. leirat, melyben ő felsége felterjesztésünket megelőzve kijelenté: hogy a megyéket törvényes jussaik gyakorlatában korlátozni s a szabad választási just sérteni nem akarja. Ezen fejedelmi kijelentés azonban, habár súlyos aggodalmunk enyhítésére valamely nyugtató igéretet látszott is foglalni magában, sérelmünket még sem orvosolta; mert azon akadály, mely Pest megye követének megjelenhetését gátolta, még elhárítva nem lett, a törvényt sértő tilalom vissza nem vétetett, s azon általános kifejezések, melyekben ezen kir. leirat a szabad választásról, s a megyék törvényes jussairól szólott, jövendőnk teljes biztosítására kielégítők nem valának. Ezen nézeteknél fogva mi a szabad választási sérelem fölterjesztésének sürgetésétől a kir. leirat következésében sem állhattunk el, s a fő RR.-et újra felszólítottuk, hogy velök közlött fölirati javaslatunkat tárgyalás alá vegyék, s a nemzet legsulyosb sérelmeinek minélelőbbi fölterjesztését ne gátolják. Elhatároztatott továbbá a mi táblánk többsége által az is, hogy a katonai élelmezés tárgyában készült országos választmányi munkálatot, mint a mely rövid idő mulva köztanácskozás alá kerül, a követek küldőikkel minél előbb közöljék, ő felsége pedig ugyanazon föliratban, mely mellett említett sérelmeink felterjesztetnek, megkéressék arra is, hogy azon adatokat, melyek a katonaujonczokban kivánt segedelem szükségének fölfedezését tárgyazzák, úgy szintén a Duna szabályozását érdeklő terveket és előmunkálatokat is az országgyűléssel közöltetni méltóztassék.

Ennyi vitatások után végre csakugyan elállottak a fő RR. az 1790: XIII. törvényczikknek azon magyarázatától, melyet ellenünk felállítottak, s megegyeztek abban, hogy ámbár a királyi előadások érdemleges tárgyalás alá még nem vétettek, legelső föliratunkban mindazon sérelmek és kivánatok, melyek iránt a két tábla megegyez, fölterjesztessenek, s ezen föliratnak második részében kéressék azon adatoknak közöltetése is, melyek a királyi előadások 1-ső és 3-dik pontjainak tárgyalásához mintegy előkészületül szükségesek. Elfogadták továbbá azon fölirati javaslatunkat, melyben az előleges sérelmek orvoslását sürgettük, és azokat, mik Kővár vidékét, Közép-Szolnok megyét, és a főrendi táblának némely meg nem hivott tagjait tárgyazták; de egyszersmind határozottan kijelenték azt is, hogy a szabad választást, a nyilvánosságot és a szólás törvényes szabadságát tárgyazó fölirati javaslatunkra nézve tovább is megmaradnak előbbi véleményüknél, s ezeknek felterjesztéséhez nem járulhatnak.

Ekkor azonban gróf Ráday Gedeon, tiszta buzgósággal csak a hon javát ohajtva, országgyűlési követségéről, melyet Pest megyének törvényes választásából nyert, önkényesen lemondott, s lemondását a megye közönsége is elfogadván, megszünt e részben az országgyűlési testület kiegészítésének kérdése, s az okozott sérelem tettleges orvoslásának szüksége, sőt lehetősége a multra nézve teljesen elenyészett. A mi pedig a jövendőt illeti: mi ugyan kivántunk volna bővebb biztosítást erre nézve is; de a fenforgó körülmények között további részletes vitatásokkal magát az elvet is koczkáztatni nem vala tanácsos, s látván, hogy e tárgynak felterjesztésére nézve a két tábla között egyesülést eszközölni már lehetetlen, czélszerűbbnek láttuk a szabad választásnak törvénybe ütköző minden korlátozása ellen ünnepélyes óvást tenni, s határozottan kijelenteni: hogy mi a nemzetnek ezen szent és sérthetetlen jussára nézve a törvényekhez, törvényes gyakorlathoz s az 1832-36. évi országgyűlésnek senki által kétségbe nem hozott, s tettleg elismert példájához szorosan ragaszkodunk. Meg vagyunk mi teljesen győződve, hogy azon példát, melyben akkor a nemzet és fejedelem tudva és szabad akaratból, minden kétség, minden ellenmondás nélkül tettleg megegyezett, most a kormánynak egyoldalú önkényes rendelete, melyet a nemzet törvényesnek soha el nem ismert, sőt ellene képviselői által határozottan felszólalt, meg nem gyengítheti, s e tilalom a törvény ellen, s azon példa ellen alaposan soha fel nem hozathatik, s talán nem hibázunk, ha hiszszük, hogy épen azon keserűség, mely ezen tilalomból származott, s azon kedvetlen vitatások, melyek e tárgy fölött hónapokig folytanak, s különösen az, hogy e tilalom volt egyik legfőbb ok, mely miatt a királyi előadások hónapokig tárgyalás alá sem vétethettek, nyujtanak jövendőre nézve is némi biztosítást, s nem csak a törvény, hanem a józan okosság is el fogja tartóztatni a kormányt egy oly lépésnek ismétlésétől, mely haszon és nyereség nélkül mind neki, mind a nemzetnek annyi keserűséget okozott, s ezentúl ismételve bizonyosan még többet okozna.

Megszünvén ekképen a szabad választáson ejtett sérelem feletti vitatások: azon sérelmeket s kivánatokat, mik iránt a fő RR.-kel már megegyeztünk, haladék nélkül felterjesztettük, s ugyanazon föliratban ő felségét a királyi előadásoknak 1-ső és 3-dik pontját érdeklő adatoknak közöltetésére megkértük, a nyilvánosságnak és a szólás törvényes szabadságának sérelmei felett pedig vitatásainkat tovább is folytattuk. Köztanácskozásaink első tárgya tehát a nemzet sulyos sérelmei valának, azoknak előadásával kezdettük meg az országgyűlést, első föliratunk legfőbb részét sérelmeink előterjesztése tevé, s ezekkel kapcsolatban levének csak megemlítve a királyi előadások, melyeknek érdemleges tárgyalásához még csak előkészületek tétettek. És így az 1790: XIII. törvényczikk rendeletét tettleg oly értelemben alapítottuk meg, mely a szabad tanácskozások természetével leginkább megegyez, s mely jövendőre megmenti az országgyűlést azon eddig soha tisztán el nem döntött veszélyes vitatásoktól, melyek a királyi előadások elsőbbsége fölött majdnem minden országgyűlésen előfordultak; s ezen fontos lépést nem csekély következésű nyereségnek lehet tekinteni.

Azon tárgyak közűl, melyek első föliratunk mellett fölterjesztettek, az országgyűlésnek kiegészítését édeklette az, hogy Kővár vidéke az 1832-36: XXI. törvényczikknek ellenére az országgyűlésre meg nem hivatott; Közép-Szolnok megye meghivatott ugyan, de követválasztási gyűlését a főispán önkényes hatalommal eloszlatta, s ekképen a megyét jussainak gyakorlásában s kötelességének teljesítésében gátolva, mind a törvény rendeletét, mind a fejedelem parancsát büntetlenűl sértette. Úgy szintén az is, hogy a főrendi táblának némely tagjai, kik törvény és gyakorlat szerint országgyűlési személyes jussal birnak, királyi meghivóleveleket nem kaptak. Ezen tárgyakra nézve nem történt orvosló tettleges változtatás az országgyűlés alatt; azonban a mi Kővár vidékét, s Közép-Szolnok megyét illeti, biztosan lehet reményleni, hogy azon udvari választmány, mely az említett törvény következésében ezen részek visszakapcsolásának általános és tökéletes teljesítésére kiküldetett, elkezdett munkáját minél előbb bevégzendi, s ekkor minden el lesz hárítva, mi e részben sérelmet okozott, s hiszszük, hogy a kormány képes lesz bármely egyeseknek önkényes ellenszegülését sikeretlenné tenni, s alkotmányszerű hatalmával a törvénynek foganatot szerzend. A főrendi tábla némely tagjainak meg nem hivására pedig ő félsége ápril 25-én kiadott királyi válaszában kijelenteni méltóztatott, hogy addig is, míg az országgyűlésnek elrendezése tárgyalás alá vétetik, mindazok, kik a törvény és törvényes gyakorlat szerint az országgyűlésre meghivandók, bizonyosan meg fognak hivatni, s azt, hogy némelyeknek a kir. meghivólevelek jelenleg későbben adattak ki, a törvényhatóságok által hiányosan teljesített összeirás okozta. Így tehát ezen sérelemnek ismétlésétől sem lehet tartani.

Az előleges sérelmekre, melyeknek rég óhajtott orvoslását ugyanazon első föliratunk mellett ismét sürgettük, semmi részben nem nyertünk kielégítő választ. Ezen sérelmek polgári alkotmányunknak legrégibb, de folyvást vérző sebei, melyek anyagi tekintetben szintúgy mint szellemiben súlyosak és veszélyesek. Fájdalmas valóban, hogy annyiszor ismételt föliratok s a nemzet méltó panaszának tiszta igazsága sem valának képesek ily hosszú idő alatt eszközölni azt, mit kérelem és sürgetés nélkül is méltán várhatunk, sőt megkivánhatunk a kormánytól, tudniillik törvényeink megtartását és a sértett törvények szentségének helyreállítását. Csak az országgyűlés végnapjaiban érkezett királyi válasz ezen sérelmekre; de annak tartalma által e tárgy semmiben jobbá nem változott, sőt az ismét csalódott reményeink és az ismét megtagadott orvoslás még súlyosabbá tevék fájdalmunkat. Erdély, a testvér haza, melyet ugyanazon nyelv és nemzetség, a szabadságnak ugyanazon buzgó érzete köt hozzánk, melynek lelkes jeles fiai oly gyakran küzdöttek érettünk és nemzeti önállásunkért, törvényes viszonyaiban Magyarországhoz még most sem csatoltatott; Galicia s mindazon tartományok, melyeknek viszszaadását méltó joggal kértük, még most is el vannak tőlünk szakasztva; a magánosoknak pénzbeli viszonyai felett még most is azon felsőbb rendeletek határoznak, melyeket főbb itélőszékeink a törvény sérelmével s törvényes függetlenségök ellenére is már oly régen követnek; a só árának meghatározására nézve megsértett nemzeti jussaink még most sincsenek visszaállítva, s a nemzetnek minden osztályait folyvást és törvény ellen nyomja ezen önkényes adónak súlyos terhe; az egyházi javak még mindig a törvényhozás elmellőzésével terheltetnek; a véghelyek polgári állása törvényes tekintetben nem változott; egy szóval, ezek az előleges sérelmeknek minden pontjai most is orvosolatlanok. Mi ezen sérelmeknek orvoslását minden lépéshez, mely az újonczok ajánlására nézve fokonkint történt, múlhatlan feltétel gyanánt kivántuk hozzákötni; de indítványunk többséget nem nyert. Hiszszük azonban, hogy nevekedő buzgósággal szólalnak fel e tárgyban jövendőre az ország rendei, mert csak a csüggedést nem ismerő nemzeti közakaratnak sikerül az, mit eddig elérni képesek nem valánk.

A szólás törvényes szabadságán, s a nyilvánosságon ejtett sérelmek, s azon perek, melyek némely polgártársaink ellen támasztattak, azon eljárás, melyet e perekben itélőszékeink követtek, és azon elvek, miket itéleteikben felállítottak, polgári állásunk függetlenségét, a személyes biztosságot és köztanácskozásunk szabadságát sokkal mélyebben érdeklették, mintsem hogy azok ellen haladék nélkül szavukat emelni ne siettek volna a nemzet képviselői. Felszólaltunk azon fájdalmas érzéssel, melyet a sérelem nagysága szült, s azon komoly határozottsággal, melyet a sértett törvények szentsége, s a veszélyben forgott közérdekek fontossága megkivánt; kijelöltük egy külön föliratban mindazokat, mik sérelmesek valának, s a kormány önkényes rendeletét, a birák eljárását s itéleteit törvényteleneknek jelentvén ki, azok következéseinek tettleges megszüntetését, s az okozott sérelmeknek teljes mértékű orvoslását kivántuk.

A főrendi táblának többsége azonban fölirati javaslatunkban, meg nem egyezett, sőt a sérelmet okozott kormányi rendeleteket, s az itélőszékek eljárását nem csak mentegette, hanem helyeselve pártolta, s a kormány jussairól, a birói hatalomról olyan elveket állított föl válaszában, melyeknek ösvényén egyesülést a két tábla között sem reményleni, sem óhajtani nem lehetett. Mert ha azon elvek megállapíttatnának, kormányi s birói kettős önkény veszélyeztetné polgári szabadságunkat, s e kettős önkény ellen még fölszólalnunk sem lehetne. Fájdalmasan lepett meg bennünket a fő RR.-nek ezen válasza, s kénytelenek valánk második üzenetünkben részletes kiereszkedéssel fejtegetni nézeteinket mindazok iránt, mik e tárgyat érdeklették. Üzenetünk tartalmát törvényeinkből és polgári alkotmányunk lelkéből merítettük, s meg vagyunk győződve, hogy tisztán a nemzet és fejedelem egyesült érdekében szólottunk; hiszszük, hogy a mit a nemzet nevében mondottunk, az a nemzet határozott akaratja volt, s ügyünknek s kifejtett elveinknek igazsága fölött nyugodt kebellel várjuk a jelen s jövendő itéletét.

Felszólítottak bennünket első válaszukban a fő RR. arra is: hogy sérelmet panaszló fölszólalás helyett, az elvek vitatását mellőzve, bárhonnan eredett aggodalmunk megszüntetésére inkább a fenforgó tárgyak iránt új törvényeket alkossunk. Hajlandók valánk mi bármely hibát javítani, s eddigi törvényeinknek e tárgyak iránti rendeletét szelidebb korunk tisztább fogalmaihoz alkalmaztatni, nem azért, mert a fennálló törvények sértve valának, hanem azért, mert a hiányt pótolni, a tökéletlent javítani első és legszentebb kötelessége a törvényhozásnak. De azon elvek folytában, miket a fő RR. a birói hatalomról fölállítottak, s addig, míg a kormány elkezdett sérelmes rendszerét folytatta, s míg hatalmának súlya alatt szenvedtek polgártársaink, a kölcsönös bizodalomnak annyira megrázkódtatott állapotjában tanácskozni azon törvények fölött, melyek polgári állásunk biztosságát, sőt hazánk egész jövendőjét tárgyazva, kedvezőbb körülmények között is fontos és nehéz feladásai lesznek a törvényhozásnak, vagy egészen sikeretlen, vagy épen veszélyt hozó munka lett volna. Ha voltak olyanok, kikre a hatalomnak sérelmes lépései rémülést gerjesztő hatással valának, azok a félelemnek nyomasztó befolyása alatt épen e tárgyban a jövendőt biztosító új törvények felett szabadon nem tanácskozhattak volna, mert a félelem szabad férfiak szabad tanácskozásával meg nem fér. Ha pedig a történtek nem félelmet, hanem inkább ingerültséget okoztak, ezt a sérelmeknek folyvást tartó következései naponkint keserűbbé tevék; a fájdalomnak s ingerültségnek mindinkább nevekedő keserűségei között pedig nem lehet azon nyugalommal, azon hideg fontolgatással tanácskozni, minőt az ily fontos és nagy következésü törvények alkotása megkiván.

És ha mindezen tekintetek nem lettek volna is, meg valánk mi győződve, hogy a fennálló törvényeken ejtett sérelmet egyedül új törvények alkotásával orvosolni soha nem lehet. Törvény szab korlátot a hatalomnak, s önkény ellen a törvény erejében keresnek ótalmat a hon polgárai. De magát a törvényt, s annak ótalmazó erejét önkény ellen csak a nemzet moralis ereje biztosithatja, s a mely nemzet moralis erő hiányában nem képes törvényeinek szentségét tiszteletben tartani, s azoknak tiszteletet szerezni, annak független önállása csak a véletlen esetek játéka lesz, s azt újabb és ismét újabb törvények sem mentik meg a végsülyedéstől. Ha föl nem szólal a nemzet, midőn törvényei sértetnek, hanem sérelmét elhallgatva, minden sértett törvény helyett újakat alkot, önmaga csökkenti törvényeinek tekintetét, mert hallgatása annyi, mintha helybenhagyná a történteket, vagy azokat a törvények kétes értelmével mentegetné. Ha föl nem szólal a nemzet, midőn a hatalom túllépett a törvények határin, ki fogja figyelmeztetni a kormányt elkövetett hibájára? s mi fogja reábírni, hogy a törvények ösvényére ismét visszatérjen? Sértett törvények mellett komoly méltósággal felszólalni több tiszteletet mutat a fejedelem iránt is, mint a gyáva hallgatás; mert amaz férfias bizodalom, ez pedig félénk kétkedés a fejedelem igazságában, s azon nemzet, mely törvényeinek, polgári jussainak sérelmét gyáván hallgatva tűri el, gyáván hagyná el fejedelmét is a veszélynek óráiban. Gyáva népnek fejedelmek ne örüljenek, mert félelem és bizodalom, hűség és gyávaság nemzeteknél együtt soha nem léteznek. Nekünk a fennálló törvények sérelméről kellett előbb tanácskoznunk, a sérelmek tettleges következéseinek megszüntetését, a törvények tekintetének helyreállítását kellett sürgetnünk; de mindezeket elmellőzve, sérelmeinket elhallgatva, új törvények alkotásába ereszkednünk nem lehetett. A fő RR. javaslatát tehát el nem fogadhattuk.

Így folytak a vitatások hónapokon keresztül, s aggodalmak között vártuk a kétes jövendő kifejlődését; mélyen éreztük mi, hogy azon fokra jutott már a dolog, hol a megállapodás lehetetlen, s vagy az elkezdett rendszernek, mely törvényt sértve a hatalom szigoru eszközeivel lépett fel, meg kell változni s a törvények szelid hatalmának kell ismét helyre állani, vagy azon rendszer tovább is fenmarad, sőt naponkint terjed és előre halad. Lefolynak majd az elkezdett perek, s azokban hasonló itéletek hasonló ingerültséget okoznak. Ennek elfojtására talán hibás számolással, de szoros következetességgel ugyanazon módokhoz nyul ismét a kormány, s így a hatalomnak minden léptein ujabb sérelmek támadnak. Ekkor a következések kiszámíthatatlanok lesznek, de minden esetre kedvetlenek, s könnyen veszélyesek. Tudtuk mi azt, hogy a vérző sebet gyógyítani, s annak égető fájdalmát enyhíteni lehetetlen addig, míg abból a sebesítő nyilnak bentörött darabja ki nem vonatik, s így jelen sérelmeink orvoslásáról s jövendőnknek biztosításáról sükeretlen minden tanácskozás, míg a sérelmet okozott kormányi rendeleteknek, birói eljárásnak, s itéleteknek fenlevő tettleges következései meg nem semmisíttetnek, a folyamatban levő perek meg nem szünnek, s szenvedő polgártársaink szabadsága ismét vissza nem adatik. De a fő RR. folyvást ellenezték feliratunk fölterjesztését, és így e tárgyban is az orvoslásnak eszközlése már első lépésben gátoltatott. Készek lettek volna ugyan a fő RR. megegyezni abban, hogy a sérelem panaszlásával s elveink vitatásával teljesen felhagyva, egyedül a szenvedők mellett szólaljon fel az országgyűlés. A legbuzgóbb részvétnek meleg érzése, a barátság és szeretet édes kötelességei hatalmas ösztönül szolgáltak nekünk is arra, hogy a szenvedők sorsát enyhiteni, nekik az elvesztett szabadságot visszaszerezni, s őket a hazának visszaadni minden uton igyekezzünk. De egy szentebb és magasabb kötelesség állott előttünk, melynek hatalmas szavánál minden egyéb érzelmeinknek el kellett némulni, s ez a kötelesség: a haza iránti kötelesség volt. Mi a nemzet képviselői valánk, s a nemzet nevében szólaltunk fel sértett törvényeinek védelmére. Mi egyes polgárok sorsának enyhítésére a nemzet jussait oda nem adhattuk, s a polgári szabadság sérelmeit elhallgatnunk vétek lett volna még akkor is, midőn annak fentartásához a reménynek utolsó szikrája is elenyészett, mert a mit hatalom ront meg, az ismét feléledhet, de a mit a nemzet könnyelmüsége önkényt oda vet, vagy gyávasága elhanyagol, azt visszaszerezni ritkán lehet. Mi nem tehettünk oly lépést, mely által elveinket megtagadva, tettleg törvényesítettük volna mindazt, mit polgári szabadságunkra nézve oly igen veszélyesnek hittünk; már pedig a nemzet sérelmeinek panaszlása helyett kegyelemért esdekelni annyi lett volna, mint a történteket tettleg helyeselve, véteknek bélyegét nyomni a szenvedőkre, s nemzeti jussaink árán szerezni nekik szabadulást. Ilyen áron szabadulni kínosabb lett volna nekik is a szenvedésnél. E részben sem nyulhattunk tehát azon módhoz, melyet a fő RR. elfogadni készek lettek volna.

Javaslották a fő RR. későbben azt is, hogy a két táblának külön nézetei, melyek e tárgy felett az eddig váltott üzenetekben már bőven kifejtettek, egy közös felirat mellett terjesztessenek ő felségéhez. Azonban ezen rendkivüli mód sem vala czélszerű, sőt könnyen káros is lehetett volna következéseiben, mert olyan kir. válasz, mely mind a két tábla különböző nézeteinek egyformán megfeleljen, képzelhető sem vala; ha tehát mindenik tábla fentartotta volna magának azon just, hogy a nézeteivel netalán ellenkező kir. válasz ellen is felszólalhasson, bizonyosan ujabb és még részletesebb vitatás alá került volna ezen tárgy a nélkül, hogy kielégítő elintézéséhez bármely részben közelebb volnánk; ha pedig a külön nézeteknek felterjesztése olyképen történt volna, hogy mind a két tábla köteles legyen a legfőbb határozatban minden esetre megnyugodni, akkor a törvényhozási jus, mely a fejedelem és nemzet között egyenlően megosztva kölcsönös egyezkedéssel határoz, sarkaiból lenne kiforgatva. De tartani lehetett még attól is, hogy ezen példának ösvényén jövendőben más tárgyaknál is hasonló módot hoznak gyakorlatba, s ez, kivált az országos ajánlatok kérdéseinél, a nemzetre nézve különösen káros lehetne.

S így ezen javaslathoz sem járulhatván, feliratunknak elveit, s egész tartalmát folyvást vitattuk; védelmére minden okot, felterjesztésére minden törvényes módot megpróbáltunk, s azon záradékot, melyet a szabad választási sérelemmel már felállítottunk, kiterjesztettük ezen szólásszabadsági sérelemre is. Gyakran módosította szavazatunk ellenére a többség ezen záradéknak tartalmát, s mi azt fokonkint védettük nem mint kitűzött czélt, hanem mint eszközt, mely czélra vezessen. Ki vala már tüzve az országgyűlés berekesztésének határnapja, s még fennállott feliratunk egész tartalma, s fenállott a többség által már nagy részben megrontott záradéknak azon utolsó fokozata is, hogy t. i. az ujonczok iránti országos végzés fel ne terjesztessék mindaddig, míg a fő RR. a szólás szabadságán ejtett sérelmek iránti feliratunk fölterjesztésében meg nem egyeznek. De a fő RR. többsége is változatlan maradt ellenszegülésében, melyet sem bőven kifejtett törvényes okaink fontossága, sem többször ismételt bizodalmas felszólításunk, sőt kérésünk buzgósága legyőzni képes nem vala. S így küzdöttünk folyvást siker nélkül s mindinkább enyésző reménynyel.

Kétes helyzetünk keserűségét nevelte azon leverő gondolat, hogy a kitürni nemtudásnak nyomasztó átka még sulyosabb csapással is sujthatja hazánkat. Lankadni fog majd a sikeretlen küzdésben kifáradt nemzeti buzgóság, s végre a többség elveinket megtagadva felirásunk érdemétől áll el, vagy abban oly módosításokat tesz, melyek által a sértett törvények mellett buzgó felszólalás puszta kérelemmé válik, s ekképen a nemzet önmaga dulja fel legszentebb jussait, melyeket a hatalom megsértett ugyan, de meg nem ronthatott. Az ilyen bukás mindenkor gyávaságszülte öngyilkolás, ez pedig a legborzasztóbb halál, mert a meggyilkolt jelennel együtt sirba száll a szebb jövendőnek reménye is, olyan halál, melyet nem kisérnek részvét könnyei, mert a mely nemzet önmagát elhagyja, sorsát megérdemli.

Ezek valának feszült állásunknak naponkint terhesb körülményei, midőn folyó évi márczius 24-én érkezett azon kir. leirat, melylyel ő felsége hosszas vitatásainkba mintegy közbeszólva, felirásunkat megelőzte, s a szólás törvényes szabadságának sértetlen fentartását igérve, sulyos aggodalmunkat kivánta némileg megnyugtatni. De nem valának ezen leirat által orvosolva sérelmeink, s azokból eredett aggodalmunk még el nem enyészett, mert ámbár azon elvek, melyeket a leirat arra nézve foglal magában, hogy a szólás törvényes szabadságát ősi alkotmányunk is biztosítja, s hogy azt, ki a törvényszabta korlátokon túl lép, a törvény rendes utján kell feleletre vonni, a birói hatalom törvényes függetlenségét pedig kérdés alá venni nem lehet, a mi nézeteinkkel is nagy részben megegyeztek; ezeknek puszta kijelentése még sem volt elegendő arra, hogy általa teljesen megszünteknek tekinthessük azon sérelmeket, melyeknek tettleges következései folyvást fennállottak. Hiszen épen azért valánk mi kénytelenek sérelmet panaszolva felszólalni, hogy azon elvek, melyeket a kir. leirat is törvényeseknek ismert, a panaszlott esetekben meg nem tartattak, sőt egyenesen megsértettek, s a szólás szabadságának korlátait meghatározó törvények rendeletét a kormány elmellőzte. Nem a birói hatalom törvényes függetlenségét vettük mi kérdés alá, hanem azt, mi ezen törvényes függetlenséggel meg nem egyezett, s épen az okozott legérzékenyebb sérelmet, hogy az itélőszékek ezen függetlenségét magán a törvények sérthetetlen szentségén is felül akarták emelni. De egyébiránt is az említett kir. leirat több sérelmeinket meg sem érintette, s így annak tartalmában megnyugodnunk nem lehetett. Mindazon nézeteket tehát, miket ezen kir. leiratra nézve kifejteni szükségesnek láttunk, beleszőttük a szólás szabadsága iránti felirási javaslatnak végszakaszába, s azon felirásnak érdemére nézve már bőven kifejtett minden elveinkhez s nézeteinkhez szorosan ragaszkodva felszólítottuk ismét a fő RR.-et, hogy sérelmeink felterjesztését ne gátolják.

Ez volta mi táblánk többségének végzése sérelmeinknek és felirásunknak érdemére s elvére nézve; de a fő RR. azokat el nem fogadták, s a felterjesztésben meg nem egyeztek. A mi pedig többször módosított záradékunknak még fennállott utolsó romjait illeti, mi, kik utasításunk s meggyőződésünk szerint ezen záradékot akkép kivántuk megállapítani s fentartani, hogy az ujonczok iránti országos végzésnek felküldése nem csak a sérelmek felterjesztésétől, hanem azoknak tettleges orvoslásától legyen felfüggesztve, s így annak ereje nemcsak a fő RR. ellen, hanem a kormány ellen is szolgáljon, semmit nem láttunk az utolsó kir. leiratban, a mi véleményünket legkisebbé is változtatná. De azon többség, mely az orvoslási záradékot már előbb, minden törekvésünk ellenére, erejéből kivetkőztette, s azt utasításuk következésében csupán a fő RR. ellen szolgáló felterjesztési záradékra változtatta, most miután ő felsége ezen még fel nem terjesztett sérelmekre nézve is kir. leiratot küldött, ezen záradékot szükségesnek s tovább is fentarthatónak nem vélte, s a két tábla közötti egyesülést ezen országgyűlésen már lehetetlennek tartván, rosszabb következésektől, s még a tárgy érdemének bukásától is félve, czélszerübbnek hitte a záradék által megakasztott tárgyakat megindítani, s így szavazatunk ellenére az eddig fennállott záradék is megszünt, s mindazon országos határozatok, melyekben a két tábla már megegyezett, ő felségéhez felküldettek.

Végre az ország nádora május 1-ső napján tartott elegyes ülésben szóval jelentette, miképen ő felsége folyó évi ápr. 29-én kiadott kir. végzése által megrendelni méltóztatott: hogy mindazon személyek, kik a legutolsó országgyűlésnek kezdete óta az 1715: VII. t.-cz.-nél és az 1723: IX. t.-cz. 2-dik szakaszánál fogva perbe vonattak, s jelenleg a reájok kimondott büntetés alatt vannak, teljes szabadságba helyeztessenek; mindazon perek, melyek az idézett törvényeknél, vagy az 1456: LIV. és 1490: LXX. t.-czikkelyeknél fogva bárkik ellen folyamatba vétettek, megszünjenek, s ezután az efféle tettek megtorlására, melyek az előbb érintett időre esnek, törvénykezési eljárásnak többé helye ne legyen. Örömmel vettük mi ezen jelentést, mint egyes polgárok; örültünk, hogy szenvedő polgártársaink ismét szabadok s a hazának ismét visszaadatnak a nélkül, hogy ezt elveinknek megtagadásával, nemzeti javaink sérelmével, vagy képviselői állásunk méltóságára homályt vető bármely lépéssel vásárlottuk volna meg, s nem kételkedénk, hogy a fejedelemnek azon igazságos rendeletét ugy tekinthetjük, mint annak jelét, hogy a kormánynak törvényt s alkotmányt sértő szigoru rendszere megszünik, s a törvényeknek biztosabb és szelidebb hatalma ismét helyre áll. De mint a nemzet képviselői teljes mértékü orvoslásnak nem tekinthettük még ezt, s kifejtett elveinktől semmiben el nem állhattunk. A nélkül tehát, hogy ezen nádori kijelentés tartalmát tárgyalás alá vettük, s annak következésében bármely felirást készitettünk volna, megmaradtunk tovább is felirási javaslatunk mellett, s midőn az országgyűlésnek végnapjaiban láttuk, hogy huszonhárom üzeneteink, melyeket a jelen és mult országgyűlésen a szólás szabadsága felett váltottunk, s ezekben felhozott alapos okaink sem valának képesek a fő RR. megegyezését kivívni, határozottan kijelentettük, hogy mi ezen előadott sérelmekre nézve részletesen kifejtett elveinkhez, különösen pedig mindazokhoz, miket ezen országgyűlésen az e tárgy feletti 2-ik üzenetben előadtunk, szorosan ragaszkodunk, s azoknak fentartását, a teljes mértékű orvoslásnak kivívását, s jövendőnk bővebb biztosítását a nemzet hazafiui buzgóságának és a jövő országgyűlés gondosságának a teljesített kötelesség nyugtató érzetével általadjuk.

Ezek azok, mik a most lefolyt országgyűlésen a nyilvánosságnak, és a szólás törvényes szabadságának ügyében történtek. Mi a nemzet jussainak védelmében, sértett törvényeink helyreállításában semmit el nem mulasztottunk, a mi hatalmunkban állott, s nem rajtunk mult, hogy többet eszközölni képesek nem valánk. Sérelmeink teljesen orvosolva nincsenek, de azoknak tettleges következései megszüntek, s az orvoslásnak legsulyosabb akadályai el vannak hárítva. Kivonatott a vérző sebből a sértő nyílnak benn törött darabja, s könnyítve van ez által a gyógyításnak eszközölhetése. Fejedelmünk igazságszeretete, a nádor mély belátása, s a fő-cancellár hazafiui buzgósága biztos reményt nyujtanak, hogy a hatalom törvény elleni rendszerének megszüntével szünni fog az ingerültség, s a megrázkódtatott kölcsönös bizodalom ismét helyreáll, és ha ez megtörténik, ugyanazok, kik az ingerültség kedvetlenségeit mélyen érezve annyi terhes küzdések között igyekeztek az ingadozó bizodalom helyreállításán, őrködni fognak jövendőre a visszaállított bizodalom felett, s elkerülnek mindent, mi azt ismét megzavarná; mert tudják, hogy a nemzet bizodalma a fejedelemnek s kormánynak legbiztosabb támasza, s hol az egyszer elenyészett, azt sem visszahozni, sem pótolni többé nem lehet.

Azonban mik lesznek a történteknek következései, csak az idő fogja kifejteni. De ha ezen országgyűlés meggyőzte a kormányt arról, hogy hazánkban a veszélyes ingerültséget nem azok terjesztik, kik a józan haladásnak békés ösvényén törvényeink számos hiányait pótolni, s az előitéletek zsibbasztó lánczait lerázva, a szunnyadó nemzeti erőt munkásságra ébreszteni, kifejlődésre vezetni törekednek, hanem azok, kik a törvényszerű haladásnak természetes mozgását is közalkotmányt veszélyeztető mozgalmaknak nézve, hatalommal s a hatalomnak törvény elleni rémületes eszközeivel is kivánnák gátolni a nemzet kifejlődését; ha meggyőződött a kormány, hogy hazánkban sem lehet már az igazságos közvélemény hatalmas szavát elfojtani, vagy elmellőzni; ha más részről megtanulta a nemzet, hogy azon polgári jussok legbiztosabbak, melyek nemcsak a törvény tábláira vannak holt betükkel irva, hanem minden polgárnak kebelében kiolthatatlanul élnek; ha megtanulta, hogy moralis erő a nemzetek legnagyobb kincse, s a nemzetnek csak azon felszólalása hatalmas, melyet csüggedni nem tudó moralis erő támogat, ingadozó változékony vélemények ellenben pusztán és nyom nélkül enyésznek el; ha kormány és nemzet meggyőződtek arról, hogy erejöket a törvénynek s igazságnak ösvényén egyesítve szebb jövendőt deríthetnek honunk egére, de azon ösvényt elhagyva, kétes küzdésben egymást emészti fel a két erő s könnyen veszélybe döntheti a hazát és fejedelmet; ha kormány és nemzet megtanulták ezeket: akkor a nyereség nagy, mert jövendőnk biztosítva van.

Miután honi nyelvünk a mult országgyűlésen lerázta már az idegen nyelvnek sulyos rabigáját, és törvényeinknek eredeti nyelve lett, ujabb lelkesedéssel igyekezett a nemzet azt a közigazgatásnak minden ágaiba kivétel és megszorítás nélkül behozni, s a hazában mindenütt terjeszteni s emelni. Már az országgyűlésnek megnyitásakor, midőn ő felségének, koronás fejedelmünknek és felséges hitvesének a császárnénak, az ország rendei nevében hódoló tisztelettel leendő üdvözlésére országos küldöttség neveztetett ki: a KK. és RR. indítványt tevének, hogy azon küldöttség mind felséges urunkat, mind felséges asszonyunkat magyar nyelven üdvözölje. Közakarattal megegyeztek ezen indítványban a fő RR. is, és miután ő felségök az ország nádora által ez iránt előre hódoló tisztelettel megkérve a magyar üdvözlésnek kegyes elfogadását igérték, az csakugyan meg is történt. Századok óta most idvezlette legelőször a magyar törvényes fejedelmét nemzeti nyelven, s az országgyűlésnek berekesztésekor szintén magyarul történtek az idvezlések, s ezentul bizonyosan köztisztelkedési nyelvünk is a honi nyelv leend. Későbben, midőn köztanácskozásainkat már elkezdettük, elhatározánk, hogy ő felségéhez küldendő felirásainkat egyedül magyar nyelven készítendjük. Ebben is megegyeztek a fő RR. s az ország nádora közakarattal megkéretett, hogy a nemzetnek ezen igazságos kivánatát ő felségének adja elő. A nádor által előterjesztett kivánatunkra ő felsége azt méltóztatott válaszolni: hogy mivel ezen kivánság a fennálló törvénynek megváltoztatását tárgyazza, szokott fölirás és kir. válasz utján kell annak elintéztetni. Mi tehát első föliratunkban, melyet több rendbeli sérelmeink iránt, s a kir. előadások némely pontjait érdeklő adatok közöltetése végett készitettünk, beiktattuk a fölirásoknak ezentul egyedül magyar nyelven teendő fölterjesztése iránti kivánságunkat is, s ezen fölirást még az eddigi szokás folytában két nyelven szerkesztettük. Megérkezett erre nem sokára a kir. válasz, melyben ő felsége kivánatunkat kegyesen elfogadja. Minden fölirásaink tehát, melyek ezután készültek, már ezen országgyűlésről is egyedül magyar nyelven terjesztettek föl, és így mind szóval, mind irásban honi nyelven szól ezentul fejedelméhez a magyar is.

Több fontos és méltányos kivánataink voltak még ezen kívül a nemzeti nyelv tárgyában; ezeket mind egy feliratba foglalva, felterjesztettük ő felségéhez. Kértük, hogy ő felsége kir. válaszait s leiratait is honi nyelven adja ki; kértük, hogy miután törvényeinknek magyar szerkezete az eredeti s elhatározó, a törvények jövendőben egyedül magyar nyelven szerkesztessenek; a helytartótanács még körleveleit is magyar nyelven bocsássa ki; a kir. udv. cancellaria magyarul irjon; a magyar ezredeknél a kormányszavak magyarosíttassanak; a magyar katonaságnál a magyar nyelv behozassék, s annál egyedül magyar tisztek alkalmaztassanak; az iskolákban latin helyett magyar legyen a tanítás nyelve; minden hazafinak kötelességül tétessék a honi nyelv tudása; egy szóval, még számos pontokat nem említve, kértük azt, hogy a magyar nyelv országos nyelvvé tétetvén, a közállomány rendszerének minden ágain a latin és a német nyelv helyett magyar hozassák be. Teljesítetlenül maradott legnagyobb része felterjesztett kivánatinknak, némelyeket azonban elfogadott ő felsége, s ezeket a jelen országgyűlésnek VI. t.-czikkébe iktattuk. Legfontosabb ezek közül az, hogy mind az ország rendei, mind a megyék ezentúl egyedül magyarul szerkesztessék felirataikat; a helytartótanács körleveleit is magyarul adja ki, a magyar udvari kamara, a magyar ezredek kormányai, az egyházi törvényhatóságok magyarul levelezzenek, s az anyakönyvek oly helyeken is, hol a gyülekezethez szent beszédek magyar nyelven nem tartatnak, magyarul irassanak, s ezentul minden egyházi plebanusoknak, egyházi szónokoknak, káplánoknak és segédeknek olyanok alkalmaztassanak, kik magyarul tudnak; végre, mit a t. RR. is ezeken kívül különösen utasításba adtak, hogy az országos pénztárakról magyar számadások vezettessenek.

Előlépések ezek, minden esetre pedig hasznosak és nem csekély következésüek; de sok van még hátra, mit nyelvünk ügyében tennünk kell. Az, hogy a kir. válaszok magyar nyelven adassanak ki, s hogy a törvényeknek latin szerkesztése, melyet most is már csak türt inkább, mint készített az országgyűlés, teljesen elmaradjon, valamint az is, hogy az iskolában magyar legyen latin helyett a tanítás nyelve, legfőbb figyelmet érdemel s mindenekelőtt kivánatos. Azonban ott áll már nemzeti nyelvünknek ügye, honnan visszalépéstől félni többé nem lehet, sőt a haladás bizonyos; mert minden előrelépés csakhamar szükségessé teszi a másikat is, s valamint a mult országgyűlésnek azon határozata, mely által a honi nyelv törvényeink nyelve lett, kivívta már a magyar feliratokat, úgy következni fognak nem sokára a magyar válaszok; a közigazgatásnak minden ágaiból lassankint elmarad a latin nyelv, s minden polgárnál szükségessé válván a magyar nyelvnek tudása, képtelenség nélkül nem lehet jövendőre az iskolai tanítás nyelvét magyarra nem változtatni. Így halad az lépésről lépésre, mit a nemzetnek csüggedést nem ismerő átalános közkivánata közszükséggé tett. Vajha e példa másban is hasznos tanításul szolgálna a magyarnak.

A királyi előadásoknak 1-ső pontjában a magyar állandó katonasághoz, minthogy annak száma már eddig is tetemesen megfogyott, s a rendes hadfogadás által nem elegendőképen pótoltatik, nagy része pedig, az 1830: VII. t.-cz.-nek értelmében, szolgálat-idejének kiteltével nem sokára el fog bocsáttatni, ujonczokbeli országos segedelmet kivánt ő felsége.

Hónapok multanak el, s ezen tárgy még köztanácskozás alá sem vétetett, mert felvételénél első lépésnek kellett lenni egy feliratnak, melyben régibb törvényeink nyomán, s az 1830-ik eszt. országgyűlésnek példájára megkéressék ő felsége, hogy a kivánt segedelem szükségét kimutatni méltóztassék; de gátolta ennek felterjesztését azon átalános határozatunk, hogy a szabad választáson ejtett sérelmek felterjesztésén kívül, semmi egyéb tárgyak iránti munkálatinkat fel ne küldjük. Utóbb azonban a többség szavazatunk ellenére megváltoztatta ezen határozatát, s a szükségnek kimutatását kérő felirat ő felségéhez felterjesztetett. Ennek következésében elküldötte ő felsége a magyarországi főhadikormányzót, oly végre, hogy a szükséges adatokat velünk közölje; az ország rendei pedig egy országos választmányt küldöttek ki oly utasítással, hogy az a főhadikormányzótól azon adatokat megtudja, s mindazokról, miknek nyilvánítása a közállományra nézve nem káros, az ország rendeinek kimerítő tudósítást tegyen. Eljárt ezen tisztében az országos választmány, s az ő felsége által e végre megbizott főhadikormányzóval hosszabb ideig értekezvén, mindazokat, mik neki fölfedeztettek, hivatalos jelentésébe foglalta, de véleményadásba nem bocsátkozott, minthogy azzal az ország rendei által megbizva nem volt.

Mi ugyan akkor is, midőn ő felségének kir. válasza, mely mellett a magyarországi főhadikormányzó ki vala küldve, felvétetett, sőt későbben is, midőn már a kiküldött országos választmány jelentését beadta, folyvást azt kivántuk: hogy sulyos sérelmeink orvoslásáig a kir. előadásoknak ezen első pontja legalább érdemileg ne tárgyaltassék. Egy kis ideig pártolta is a többség kivánatunkat; de végre mégis elhatároztatott az országos választmány jelentésének felvétele s az ujonczok kérdésének érdemleges tárgyalása, és így kénytelenek valánk mi is az e tárgy feletti tanácskozásokba bocsátkozni.

Az országos választmány jelentése szerint ő felsége a szükséges segedelmet 38,500 ujonczokban kivánta megajánltatni. Több felé ágaztak a vélemények a megajánlandó mennyiség felett. Mi a t. RR. utasítása szerint csak 22,000-re szavaztunk, a többség azonban utasításuk következésében szavazatunk ellenére 38,000 ujonczot ajánlott meg. Sürgettük mi a t. RR. utasítása szerint azt is, hogy azon régi katonák, kik az 1830-dik esztendő előtt örökös katonáknak állíttattak, szintén bocsáttassanak el, s ez az országos ajánlatnál tekintetbe vétessék. Pártolták is némelyek méltányosság és emberiség szempontjából ezen kivánatot, de a többség, utasítások hiányában, azt el nem fogadta.

A mi pedig az ajánlottak feltételeit illeti, azon óvások és feltételek, melyek az 1830: VII. t.-cz. szerint az akkori ajánlathoz valának kötve, nagy részben most is fentartattak, sőt némely pontokra nézve határozottabban s világosabban kimondattak. A szolgálat idejét 10 évről nem ugyan 6-ra, mint mi a t. RR. nevében sürgettük, hanem 8-ra kivánták leszállítani az ország rendei, az állításnak előbb divatozott erőszakos módját pedig átalában eltörölvén, helyette a sorshuzást törvényt által kötelezőleg megállapították, s kidolgozták azon utasítást, mely ezen ujonczok állításánál szorosan megtartandó szabályul szolgál. Kimondották továbbá az ország rendei azt is, hogy a szolgálat kitüzött idejének elteltével senkit, akár kiütéssel fenyegető, vagy már kiütött háboru miatt, akár büntetésképen, vagy bármi egyéb szin alatt is, katonai szolgálatban tovább tartóztatni ne lehessen, kivévén az utasításban világosan kitett azon esetet, midőn valaki a sorshuzás után megszökik, mert ez elfogattatása esetében két esztendővel hosszabb szolgálati időre köteles.

Ugyanezen feliratunkban fiui bizodalommal megkértük ő felségét: méltóztassék hathatós közbevetésével az európai hatalmasságoknál eszközölni, hogy azok, az emberiséget, népeik boldogságát s önérdeküket tekintve, egy átalános lefegyverkezési rendszert fogadjanak el, s roppant hadi seregök számát kevesítvén, ez által a népeket oly békességgel boldogítsák, melynek áldásait fentartásának költségei fel nem emésztik. Szomoru dolog, valóban, hogy midőn a nemzeteknek egymást pusztító véres harczai megszüntek, egy ujabb csapás dulja fel azon reményeket, miket a drága véren vásárlott békesség igérni látszott, s ez a csapás Európának azon veszélyteljes védelmi rendszere, mely minden nemzetet kényszerít békesség idejében is roppant seregeket tartani, sőt azokat gyakran nevelni. A nemzeti gazdaságnak egyik legfőbb kincse a munka, pedig mennyi erő, mennyi munkás kéz vonatik el ezen védelmi rendszer által a nemzet köziparkodásától? és még azon felül mennyi a költség, melyet a megkevesedett munkás erőnek kell előteremteni a katonaságnak tartására! Minden nemzet érzi ezen tehernek iszonyu sulyát, minden hatalom nyögve viseli ezen kénytelenség jármát, és még sem menekednek tőle, pedig csak komolyan, határozottan s egyetértve akarnák, könnyü volna megszüntetni azt, mire csak önmagok kényszerítik egymást. És ha ezen rendszer még sokáig fenmarad, a védelemnek eszközei alatt roskadnak le a népek, mint azon gyáva harczos, kit nehéz pánczéljának sulya nyomott agyon. Magyarországnak rendszere csupán védelmező, s Magyarország képviselőinek illett e kérelmet intézni azon fejedelemhez, ki az áldott békét fentartani, s édes gyümölcseit népének biztosítani bizonyosan óhajtja.

Azt is kértük ő felségétől ezen föliratban, hogy az állandó katonaságnak egy részét béke idején hasznos közmunkákra fordíttatni méltóztassék. A hatalmas Rómának erős harczosai Róma dicsőségét és nagyságát nem csak a véres harczok mezején tudták terjeszteni, hanem a békének nyugalmai között is munkás kezekkel raktak hazájoknak hasznos épületeket. Harczaiknak vérnyomai már elenyésztek, a hatalom, melyet fegyvereik diadalma vívott ki, a sorsnak viszontagságain megtörött, de a békének ezen műveit, mint a római nagyságnak tartósabb és dicsőbb emlékeit, bámulja világ. Miért ne követné korunk is a hajdannak szép és hasznos példáját? Hiszen ez által legalább némileg enyhítve lenne azon sulyos teher; melylyel az állandó katonaság tartása nyomja a népet, pótolva lenne a közszorgalomtól elvont munkás erőnek egy része, s az ily dolgozás a katonáknak testi erejét sem fogyasztaná, hanem inkább nevelné, s őket minden viszontagságok ellen keményebbekké tenné. És kivált hazánkban volna ez hasznos, hol annyi még a tenni való s oly kevés a kéz, melyet a mindennapi foglalatosságoktól elvonva, közczélra lehetne fordítani. Mi kérelmünket e tárgyban előadtuk, s a kormány és nemzet egyformán vesztenek, ha kérelmünk sikeretlen marad.

Ezeken kívül mulhatatlan feltétel gyanánt kivántuk továbbá mi az ujonczok ajánlásához hozzákötni azt, mit már az 1830-dik évi országgyűlés több ideig vitatott, hogy t. i. a magyar és véghelyi ezredeknél a kormányszavak magyarok legyenek, tisztek csak olyanok lehessenek, kik született magyarok és magyarul tudnak, a lépcsőnkinti előmenetel pedig ezen ezredekben a többi császári királyi hadseregtől különválva történjék. A többség azonban ezen föltételeknek megállapításához nem járult.

Bevégezték ilyképen a KK. és RR. a kir. előadások 1-ső pontjának tárgyalását, de határozataikat föl nem terjesztették, sőt a fő RR.-kel sem közölték, mert fennállott azon záradék, miszerint ezeknek felküldése a szólás szabadságán ejtett sérelmek fölterjesztésétől vala felfüggesztve. Midőn azonban a többség ezen záradéktól elállott, s az ujonczok iránti felirat és törvényjavaslat a fő RR.-hez általküldetett, azok mindenben megegyeztek, és ekképen a kir. előadások 1-ső pontja felett a legelső érdemleges felirat az országgyűlésnek 11-dik hónapjában fölterjesztetett.

A kir. válasz, mely ezen országos ajánlatot mind mennyiségére, mind pedig a hozzá kötött óvások s feltétekre nézve nagy részben elfogadta, különösen észrevételt tett a szolgálat idejének 8 esztendőre lett leszállítása ellen, s azt az 1830-dik eszt. országgyűlésnek példájára ismét 10 esztendőben kivánta megállapíttatni. Mi ugyan e tárgynak isméti felvételével ujra sürgettük még ezen időnek is két esztendővel alább leendő szállítását, s midőn ezt el nem érheténk, legalább az országos határozatot kivántuk megtartani, de hosszas vitatások után végre szavazatunk ellenére a többség elfogadta e részben is a kir. válasz tartalmát, s a szolgálat ideje 10 esztendőre határoztatott, azonban a föliratban világosan kijelentetett, hogy az 1830-dik évi VII-dik törvény rendeletét, melyre a kir. válasz hivatkozik, sem a katonai szolgálatnak idejére, sem az ajánlathoz kötendő feltételekre nézve olyan állandó szabálynak el nem ismerik az ország rendei, melyet minden új ajánlatoknál szorosan követniök kellene. Továbbá kifogást tett a kir. válasz azon határozatunk ellen is, hogy a szolgálatnak idejét az utasításban említett eseten kivül büntetésképen se lehessen meghosszabbítani, s e részben az eddigi módot kivánta föntartani. Ezt azonban az ország rendei el nem fogadták, mind azért, mert meg nem nyughattak abban, hogy az országnak biztosító igéretét az ország befolyása nélkül készült hadi törvények bármely esetben megsemmisítsék, s tartottak attól, hogy ha kivált azon hadi törvény melynek időnkinti változtatása is az ország tudta nélkül történik, többféle vétkeket rendel a szolgálat idejének meghosszabbításával büntettetni, s e miatt az ilyen meghosszabbítások gyakrabban előfordulnak, bizodalmát veszti a nép a szolgálatnak törvényben kikötött idejére nézve a polgári hatóságok iránt, s egyes esetekben a törvényszabta időt leszolgált katonának mi okból lett elmaradását nem tudva, s nem is tudhatva, hinni nem fog semmi biztosító ajánlatnak, s ez által a katonaállításnak szelidebb s egyébkint bizonyosan czélszerűbb módja nehezíttetik, sőt lehetetleníttetik.

A kir. válasznak egyéb részeit, melyek egyébkint is keveset valának lényegesek, elfogadván az ország rendei, mindezeket egy ujabb föliratba foglalták. Csak az országgyülésnek utolsó napján érkezett ezekre ő felségének végső kir. válasza, s minthogy ő felsége is megegyezett abban, hogy a szolgálat meghosszabbításával csak egyedül azon esetben lehessen büntetni, midőn a katona zászlóját hivtelenül elhagyva megszökik, a törvénynek ezen rendeletéről pedig minden ujoncz már a sorshuzáskor jó előre értesíttessék, egyes esetekben, midőn valamely katona ilyen büntetés alá esett, az ezred az illető törvényhatóságot erről tudósítsa, sőt valamikor ezentul ujonczok ajánlásáról leszen szó, az ezen büntetés alá esettek följegyzése figyelemben tartás végett az országgyüléssel is közöltessék, s minthogy ezek által aggodalmunk nagy részben meg vala szüntetve, az ország rendei megnyugodtak abban, s ekképen az egyesség elkészülvén, a törvény és az országgyűlésileg kidolgozott utasítás megállapíttatott.

A királyi előadásoknak 2-dik pontja a katonaság élelmezésének és szállásolásának eddigi módját s annak czélszerübb elrendezését tárgyazta. Rég óhajtotta már e tárgynak elintézését a nemzet, s több országgyűlések fájdalmasan panaszolva szólaltak fel ezen naponkint növekedő teher ellen.

És csakugyan mindazon sulyos terhek között, melyek az adózót nyomják hazánkban, legsulyosabb s legérzékenyebb a katonaság tartásának kötelessége. Az élelmezésnek most fennálló módja egykor az adózó népnek könnyebbítésére vala rendelve, s azon árszabás, mely szerint a kiszolgált termesztmények kifizettetnek, első megállapításkor, sőt még azután is több ideig a termékek folyó árát jóval meghaladta. Akkor csakugyan könnyebbség volt az adózóra, hogy szorgalmának gyümölcsét biztosan és jó áron pénzzé tehette; de most, midőn a termékek folyó ára azon beváltási árt oly igen felülmulja, felette káros, s nem törvényes, nem igazságos, hogy az adózó gyakran magától elvonva falatját, gyakran inséget szenvedve, csekély áron s némelykor csaknem ingyen tartozzék azokat oda adni. De egyébiránt is a kezelésnek ezer nehézségei, melyeknél a számos visszaéléseket elkerülni alig lehet, a termékek szállításának terhe, mely az adózónak soha meg nem téríttetik és különösen azon tekintet, hogy némely törvényhatóságok, melyekben vagy épen semmi, vagy kevés számu katonaság fekszik, és azok melyekben a termékek folyó ára kisebb, ezen sulyos teherből alig viselnek valamit, midőn ellenben más törvényhatóságok adózói majd szinte összeroskadnak az alatt: különösen óhajthatóvá teszik, hogy e tárgyban minél előbb intézkedjék a törvényhozás.