A VÉDEGYLETRŐL.

1844. október 6-dikán országos iparvédegylet alakúlt, mely elnökének Batthyány Kázmér grófot, választmánya egyik tagjának Deák Ferenczet választotta. Az egyesületnek mindenki tagjává lehetett, ki hat évre becsülete szavával kötelezte magát, hogy minden szükségét honi készítményekkel elégíti ki, s az egyesület czéljainak elősegítésére évenkint húsz krajczárral adózik. Deák Ferencz Kehidán 1844. november 2-dikán Kossuth Lajoshoz írt levelében azt a kérdést veti föl «nem lett volna-e czélszerűbb a védegyletet most kezdetben csak némely czikkekre szorítani, melyek vagy azért, mert nálunk is nem sokára előállíthatók, vagy azért, mert nélkülözhetők, elsőbbséget érdemelnek»? «Azon csekély pénzerőt - mondja a levél - melyet a védegylet talán összegyűjt, több sikerrel lehetett volna nehány czikk gyártásának emelésére fordítani, mintha az sokféle czikkek közt megoszlik». «Megvallom - írja Deák - hogy a dolgot így szerettem volna. Amerika egykori védegylete győz meg engem leginkább, hogy ily terjedelemben a védegyletet a magyar aligha elbirja. Ott a védegylet nem annyira a gyáripar emelésére, mint inkább más politikai okokból Anglia daczára alkottatott; ott csak Anglia gyárművei voltak kizárva, egyéb külföldiek nem: és mégis a kitűrni tudó, szilárd jellemű amerikai népnek nagyobb része keresett alkalmat, hogy lekötött szavának terhe alól kibujhasson, úgy hogy a midőn 1770-ben, márcziusban, Angolország törvényhozása minden Amerikában fizetendő vámbeli adózásokat megszüntetett, csak azt nem, mely a theára volt vetve, az amerikai népnek legnagyobb része azt nyilatkoztatta, hogy a védegylet most már csak a theára bir kötelező erővel. Ezt Amerika népe tette, mely akkor már szabad sajtóval, s minden polgáraira nézve teljes és tökéletes jogegyenlőséggel birt, mely akkor a legdicsőségesebb támadásnak előestéjén állott, mely tudott szegény és egyszerű lenni. Remélhetünk-e mi magyarok a magyar jellemtől több vagy csak ennyi szilárdságot egy sokkal több tárgyakra terjeszkedő védegylet mellett, midőn a sajtó nem áll szolgálatunkra, polgáraink jogegyenlősége még csak remény, de nem valóság, enthusiasmus pedig és kitűrni tudás csak alig van bennünk? Azonban ti barátim a magyar körülményeket jobban ismeritek, mint én, ki már egy év óta nem láttam Pestet naponkint növekedő anyagi és szellemi erejében, nem láttam az országgyűlését, mely annyi jót és jelest meleg lelkesedéssel fölfogott. Ti, kik ott laktok és ott fordultok meg naponkint, hol a nemzet szive ver; Ti, kik bizonyosan megfontoltatok minden legkisebb körülményt meleg érzéssel, de hideg számolással: Ti jónak láttátok a dolgot most és ily terjedelemben megindítani, s én el nem szakadok Tőletek. Volnának bár még fontosabb kétségeim, mint a melyeket megemlíték, volnék bár arról meggyőződve, hogy a dolgot más uton jobban, czélszerűbben lehetett volna megindítani, most, midőn már az első lépés megtörtént, azt hanyagság, hidegség vagy különködés által elejteni vagy csökkenteni bűnnek tartanám a haza ellen. Nálam a pessimismus a hanyagságnak sem nem oka, sem nem ürügye. Tudok én küzdeni remény nélkül is; érzem kebelemben az erőt, istenemre mondom érzem, hogy csüggedést nem ismertem soha, s az elhatározottság, mely nálam kötelességérzeten alapul, nem kisebb, mint másoké, kiket a remény lelkesedésre gyújt. Én tehát félreteszem, elaltatom minden kétségeimet, s az ügyet pártolom úgy, a mint azt megindítottátok. Az eszme szép és törvényszerű; nem kell más eszköz hozzá, mint önkeblünk ereje, s ha ez senkit el nem hagy, a siker is nagyszerű leend. Most csak egy lehet veszélyes, az, ha a dolog, miután megindíttatott, részvétlenség miatt elesik. Ez volt az utolsó töltés, melyet azon csatában, mit ipar és kereskedésünk független emelkedéseért moraliter küzdünk, a csőbe eresztettünk; ha ezt kilőjük sikeretlenül, gyáváknak, nyomorultaknak fog bennünket tartani Ausztria és a külföld, s gúnykaczajjal kiséri minden vergődésünket, melylyel az elszegényedés örvényéből menekülni akarunk. Azért tehát mindazoknak, kik a nemzet gyalázatát és sülyedését gátolni és elkerülni óhajtják, kötelességük a már megindított védegyletet megmenteni attól, hogy részvétlenség miatt nyom nélkül el ne enyészszék. A kormány, úgy hiszem, tettleg és egyenesen föllépni nem fog a védegylet ellen; hiszen arra még ürügyet sem talál, ha csak e szent ügynek ügyetlen pártolói vagy éretlen kifakadásokkal, vagy rosszúl irányzott buzgósággal anyagot nem szolgáltatnak a kormánynak, melyből tettleges lépések készülhessenek részéről: ily éretlenség pedig, úgy hiszem, nem fog történni, mert mi törvényt sérteni nem akarunk, mi azon törvényes kapcsolatot, mely honunkat az ausztriai házhoz köti, még csak tágítani sem óhajtjuk, mi csak magyar gyárműveket akarunk viselni, s ez ellen hogyan léphessen föl a kormány? Indirect úton, elhiszem, tétetnek majd akadályok a védegyletnek, de ezek csak nehezítik, nem lehetetlenítik az egylet fönállását».

Batthyány Kázmér grófhoz 1844. november 20-dikán ezeket irta Deák Ferencz:

«Polgári kötelességemnek tartom szíves készséggel, s legbuzgóbb köszönettel fogadni azon megtiszteltetést, melyben engem az országos védegylet részesített. Csapásnak tartanám a honra nézve, ha ezen már megindított eszme a nemzet részvétlensége miatt hatástalan maradna, s véteknek tartanám, mindent, mit törvény s becsület megenged, csüggedetlen szorgalommal el nem követni, hogy az egylet erejében s jótékony hatásában terjedjen és szilárduljon».

1845. február 9-dikén Zala vármegye Szentgróth mezővárosában fiókvédegylet alakulván, ez alkalommal Deák Ferencz így szólott:

DEÁK FERENCZ: Ipar és szorgalom boldogítja a népeket; hogy mi ezekben hátra vagyunk; senki sem tagadja, de hátramaradásunk okát sokan sokfélében keresik. Egyik azt mondja: a mult idők mostohasága; a másik: nem, hanem a kormány; a harmadik ez sem, hanem mi magunk vagyunk okai hátramaradásunknak. Mindegyiknek igaza van, legigazabbja mégis annak, ki mindezeknek összefolyásában találja az egész okot. Vannak minden időnek saját kötelességei: apáink pánczélban fizették le a hazának tartozásukat; de míg ők nem egyedül tűzhelyökért, hanem egész Európáért küzdött nehéz harczokban évek hosszu során szivök vérét folyatták, addig más nemzetek a béke olajága alatt az ipar és szorgalom pályáján előrehaladtak. Megtették tehát apáink, a mit tenniök kelle; mert hazát tartottak meg és hagytak hátra nekünk. Azonban igen rosszul vélekednék, ki azt hinné, hogy csak harczok zivatara sodorhat el egy nemzetet; van még egy más, lassubb, de disztelen és aljas nemzeti halál is: a közelszegényülés, vagy nemzeti sorvadás. Ettől hazánkat megóvni a jelen időnek föltétlen parancsa, nekünk legszentebb kötelességünk, legmagasztosb honfitisztünk. Mennyire elszegényült a nemzet, mutatja az, hogy alig van már hazánk földén adóssággal nem terhelt jelentékeny család, holott csak ötven évvel ezelőtt a magyar családok még jól birták magukat; és mivel az egyes polgárok gazdasága összevéve teszi a nemzeti gazdaságot, akkor az egész nemzet jól állott. 1802-ben Ausztria gyárakat állított, a magyar pedig könnyelmüleg pazar fényüzésnek adván át magát, a pénz nagy menynyiségben vándorolt át a haza határain, sokkal nagyobban, mint kebelébe vissza. Csak pamutszövetekért évenkint 17 millió szivárgott ki, és így több, mint a mennyi minden főáruczikkeinkért visszajöhetett; mi természetesebb tehát, hogy nekünk mindig szegényülnünk és a nemzeti sorvadás azon stadiumára kelle jutnunk, melyen jelenleg tengünk. Mely gazdaság évenkint többet kiád mint bevesz, annak előbb-utóbb tönkre kell mennie; épen így áll a nemzetek sorsa. Nemzetünk végre öntudatra jött és most az a kérdés: hogyan kell és lehet e bajon segíteni? Egy elhanyagolt gazdaságot restauralni két mód van: vagy a jövedelmet kell szaporítani, vagy pedig a kiadást apasztani. Mi a jövedelem szaporítását illeti: Magyarország a mezei gazdaságban, ezen egyetlen neki jövedelmező téren, ötven év óta nagy lépést tett előre; azóta egy atyának javain három fiu osztozott, és jelenleg egy is termeszt osztályrészén annyit, mint előbb az atya az egészen termesztett; mind e mellett ír bajainkra nem jött, sőt nem is remélhető, hogy ily körülmények közt jöhet valaha; nincs tehát egyéb hátra, hanem a lehetőségig apasztani a kiadást. Midőn a gazda év végén számít magával, sokat talál kiadási közt, mit nélkülözhetett vala, következve jövőre számolásából egészen kitörölhet. Így kell nekünk is tennünk. Nemes önmegtagadással töröljünk ki jövőre sokat kiadási lajstromunkból, mások helyébe pedig írjunk honi kelméket. A fényüzés minden más országnak áldás, csak a magyarnak átok; átok azért, mert csak innét szívja külkezekbe a pénzt, míg más országokban a gazdagok jövedelmöknek fölöslegét iparüző honfiaik kezébe rakják, mi által az ipart és szorgalmat előmozdítva, a mesterségek tökélyesítésére rugonyt, a belfogyasztás szaporodására hathatós eszközt és a pénznek a nép minden osztályai közötti elszéledésére alkalmat szolgáltatnak. Ezen nemzeti átok elhárítása végett alakult a védegylet, melyben minden egyes tag becsületszavával köti le magát, hogy honunkban is kapható kelméket kivülről nem vesz, nem visel, nem használ. A csudák ideje lejárt, de elég csodaerő rejlik magában az emberben; ész és szilárd akarat mit nem vitt már véghez? A czél nem csekélyebb, mint a hazának a temetkező sír partjáról visszarántása, s csak összetett vállakkal akarnunk kell, sikerül magasztos vállalatunk.

Panaszkodunk ügyetlen kézműveseink ellen, és ezt adjuk okul, hogy külföldön dolgoztatunk; azonban nem veszszük észre, mily furcsán találkoznak egymással szemközt az okok. Vagy nem így áll-e a legtermészetesebben a kérdés és felelet: miért dolgoztatunk külföldön? mert nincsenek honn ügyes kézműveseink; s miért nincsenek? mert külföldön dolgoztatunk. Minél ügyesebb a kézművek embere, annál jobban kikeresi letelepedési helyét; legjobb hely pedig számára az: hol biztosítva van készítményei, kelendősége felől. Ha tehát a külföldi kézművek iránti előszeretetünket legyőzve, elég erősek, állhatatosak leendünk kezdetben hazánkfiai tökéletlenebb készítményeivel is megelégedni: úgy kétségtelenül áll, hogy sok, hazát kereső értelmes kézműves nálunk fogja elvetni vándorbotját; hazánkfiai pedig, kik tapasztalás és tanulás végett külföldre utaztak, bármily tökélyre emeljék tudományukat, nem maradoznak el, hanem visszasietnek kebelünkbe; és így lesz a haza jó kézművesek hazája. Azonban ne feledjük, miszerint nem egyes, bármily nagy, hanem egyesített, habár parányiakból összegyűlt, edzett erő tehet csak valamit; azért ezen egyletben minden választó falak ledülnek: gróf, kereskedő, kézműves, jobbágy, conservativ, liberalis itt egymás mellett állnak a sorban. Egykor egy francziát arról kérdeztek, ki verte meg Marengónál az ellenséget? Én, mondá, és még 70 ezer. Szinte ezen társulat is olyan, hogy annak minden egyes tagja, ha Isten úgy akarja, magáról egykor elmondhatja: én, és még ennyi millió védegyleti tag mentette meg a sorvadó hazát.

Nem védegylet, kiáltják némelyek, hanem gyárakat és jó törvényeket! így jönnek hozzánk az ipar, pénz és jólét. Igen, de védegylet nélkül Magyarországban jelenleg gyárak magukat fönn nem tarthatják, törvények pedig pénzt nem teremtenek. A külgyárak a befektetett alaptőkét már rég bevették, sőt azon felül nyereségök is tömérdek, ellenben nékünk még csak most kell bele fektetnünk pénzünket, mely mint a mag idővel hozhat gyümölcsöt. Tegyük tehát, hogy védegylet nélkül gyárakat alapítunk; kívülről tudni fogják, mit kelljen cselekedniök, hogy bennünket megbuktassanak: leszállítják veszteségre kelméik árát, mit ők annyi nyereség után gyáraik veszélyeztetése nélkül tehetnek, de mit mi kezdők nem tehetünk, és így magukévá téve minden piaczot, a mi gyáraink rendre dülni fognak. Ekkor a külföld ismét egyedül állván a műipari mezőn, hogy kárát velünk megfizettesse, tetszése szerint emelendi gyártmányai becsét, míg mi magyarok mindinkább sülyedni és a szegénység sorvasztó kinjai között veszni fogunk. Törvények az ipar és szorgalom elől csak akadályokat hárítanak el, maga pedig az ipar és szorgalom mindig a socialis téren marad; azért a legjobb törvények mellett is, habár talán más alakban, de csakugyan mégis oda kellene a dolognak kerülnie, a hol most áll.

Vannak emberek, kik politikai és rossz czélokat gyanítnak a védegylet alatt; de ezek nem jó emberek, mert a jó ember mindenkit, még a bélyegzett személyt is jó oldalról iparkodik megitélni, ki pedig előtte szenytelen jellemmel áll, arra tisztelettel tekint. Vannak emberek, kik, mivel kedves maguk mesterkélt és tekervényes utakon bukdosni szeretnek, nem akarják hinni, hogy az egyszerü dolgok oly tiszták lehetnek, mint külszinben mutatkoznak. Egyébiránt is a magyarnak nagy hajlama van a gyanusításhoz. Midőn követ voltam, találkoztak némely öreg urak a követi karban, kik, valahányszor valamit kivinni akartunk, mondani szokták: «nem kell hinni, valami fekszik alatta». Uram bátyám! kérdettük mi, tehát mondja meg: mi fekszik alatta? majd kiugrassuk a nyulat a bokor alól, de a mi urambátyánk mást ismét nem tudott mondani, hanem: hogy fekszik valami alatta - és mi ezen valamivel nem törődve, kivittük vállalatunkat, a következés pedig megmutatta, hogy a dologban semmi rossz, ellenben jó igen sok feküdt. Vannak emberek, kik egy-két, nézetök szerint hiányos szabály miatt az egész vállalatot rohanják meg; megvallom, némelyeket a védegyletben én is máskép szeretnék; de azért az egészet nemcsak meg nem vetem, sőt mint sok üdvöst magában foglalót, forrón ölelem. Úgy hiszem, ez a józan ész szava. Bizony az egész védegylet igen egyszerü és ártatlan, mert az alatta fekvő valami nem más, hanem, hogy hazánkban is kapható kelméket külföldtől nem veszünk; már pedig azért, mivel hazámfiainak akarom adni pénzemet, vétkes talán csak nem vagyok.

A szónok ezután a védegylet ellenségeinek nyilvánította mindazokat, kik erőszakkal vagy csak a társalgási illemet legkevésbbé is sértve, nem pedig kölcsönös barátságos értesülés utján törekednek azt terjeszteni. Beszéde végén lelkes szavakat intézett a haza lányaihoz, hogy e gyenge csemetét forró kebelükre öleljék, s csüggedni nem tudó kitartással ápolják, főleg pedig a luxust, mely annyi átkot hozott a hazára, gátolják meg.