AZ ADMINISTRATORI RENDSZERRŐL.

I.

Luka Sándor, Hontmegye administrátora, a tisztujítást a törvényes három év eltelte előtt 1845. ápril 24-dikére tüzte ki, s a szavazók névjegyzékét, melybe az ellenzékiek állítása szerint Hontban szavazattal nem biró szomszédos megyei számos nemes csempésztetett be, pártja által minden vizsgálat és hitelesítés nélkül elfogadtatta. A tiszti kar ennek következtében egészen az administrátor kivánsága szerint választatott. Az ellenzék erre az augusztus 11-dikére egybehivott legközelebbi közgyűlésre nagy számmal jelent meg; de az administrátor a gyűlés kitüzött napján a reá várakozó rendekhez az ipolyi járás főbirája által oly értelmü «rendelést» küldött, mely szerint a gyűlést mindaddig elhalasztandónak nyilvánítá, míg a személyes bátorság és tanácskozási méltóság föntartásáról kellő gondoskodás nem történik. Sembery J. táblabiró törvénytelennek nyilvánította a gyűlés meg nem tartását, «a mennyiben az még áprilban a mai napra kitüzetett, a személyes bátorság pedig senki által legkevésbbé sem sértetett meg, s ettől okszerüen tartani sem lehet, a gyűlésnek pedig megtartása a fekete táblán még ma is följegyezve áll» s indítványozta, hogy a rendek az elnök és a tisztviselők helyettesítéséről gondoskodjanak és a gyűlést tartsák meg. A rendek többsége az indítványt elfogadta, helyettes elnököt és tisztviselőket választott és a kihirdetett gyűlést megtartotta. A gyűlés három végzést hozott: föliratot határozott ő felségéhez, melyben a megye szomoru állapotának a törvények értelmében való megvizsgálását, az administratornak hivatalától való elmozdítását, s Mailáth György országbirónak és törvényes főispánnak visszahelyezését kéri; továbbá a nádorhoz és az országbiróhoz küldöttséget indított, mely által amaz törvényes közbenjárásért, emez pedig a végre kéretett meg, hogy megyéje kormányát vegye vissza; végre pedig a többi megyéhez körlevél küldetett, melyben Hont ügyének pártolására fölszólíttattak.

Zala vármegyének 1845. november 10-dikén tartott közgyűlésében vétetett fel Hontmegye levele. Többen feliratot indítványoztak ő felségéhez a honti események részrehajlatlan biztosság által való megvizsgálása és az illetők megbüntetése végett, a közgyűlésnek egyik tagja pedig a nádor közbenjárását óhajtotta.

DEÁK FERENCZ: Hont rendei fölirtak ő felségéhez, panaszolkodva, hogy a főispáni helyettesnek eljárása által megyei törvényes önállásuk meg van sértve s kérik ő felségét, hogy a történteket megvizsgáltatni, s a törvényszegőt felelet és büntetés alá vonatni méltóztassék, minket pedig fölszólítanak, hogy ezen kérelmüket föliratunk által mi is pártoljuk. Ilyen kérelmet pártolni törvényes és igazságos. A nádori közbenjárást, mit az egyik táblabiró úr indítványozott, nem tartja a szóló ez esetben czélszerünek, nem azért, mintha az ilyen közbenjárás fontosságáról meg nem volna győződve, mert hiszen tapasztalásból tudja ő is, hogy annak már több izben kedvező s hálát érdemlő sikere volt a legfontosabb közdolgokban, de azért, mert a honti ügyet nem látja azon stadiumban, melyen a nádori közbenjárásnak törvény szerint helye van. Ugyanis a nádori közbenjárást akkor tartja szükségesnek a törvény, midőn a fejedelem és az ország lakosai között valamely bajnak orvoslására nézve differentia - ez a törvény szava - támadott. A honti panaszt pedig nem a fejedelem rendelete, hanem a főispáni helyettes eljárása okozta. Hontmegye rendei még most csak vizsgálatot s annak folytában büntetést kérnek. Ezen kérelemre még ő felsége nevében válasz nem érkezett; most tehát még csak föliratnak s nem a nádori közbenjárásnak látja szükségét. Ha a vizsgálat vagy annak folytában a vétkesnek büntetése megtagadtatnék, akkor volna csak differentia, s akkor lehetne fölirat helyett nádori közbenjárásról szó. Egyébiránt a honti események részleteiről s mibenlétéről - minthogy azok épen a most kért vizsgálat tárgyai lesznek, - ezúttal nem beszél, csak általában jelenti ki azon meggyőződését, hogy a törvényesen kihirdetett megyei közgyűlést a kitűzött időről máskorra halasztani csak úgy szabad, ha annak azon időbeli megtartása egyáltalában lehetetlen. Ezenkivül minden egyéb esetben a gyűlésnek ily önkényes elhalasztása menthetetlen, mert ha bárkinek önkényétől függne az efféle elhalasztás, nem csak a megyék törvényes önállása volna veszélyeztetve, hanem a közigazgatás is zavarba jönne.

II.

A közgyűlésnek egyik tagja kiemelte, hogy a honti levél privát és nem megyei pecsét alatt érkezett; kétséges tehát, honti levél-e az vagy nem? ha csakugyan honti levél, akkor pártolni kell, különben csak fájlalni lehet a kisebb rész veszteségét. Véleménye az volt, hogy az igazságos Zalamegye irna Hontmegyének, és kérdezné meg, vajjon azon levél tartalma Hontmegyének akarata-e vagy sem?

DEÁK FERENCZ: Nem kerülte ki az ő figyelmét azon körülmény, hogy ezen levél nem Hontmegye pecséte alatt érkezett, annyival inkább nem, mert hirlapokból is tudja, hogy e körülmény több vármegyében is vita tárgya volt. Tudja azt, hogy a főispánnak vagy rendes alispánnak elnöklete a megyei gyűléseknek, és a megyei pecsét a megyék leveleinek szokott formái közé tartozik, ámbár a törvény, mely a megyei pecsétekről szól, azt különösen a törvényszékek itéleteinek kiadásánál mondja csak szükségesnek; de meg van másrészről győződve arról is, hogy lehetnek esetek, melyekben a megye rendei, a fő vagy rendes alispánok elnöklete nélkül, más elnöklet alatt is tarthatnak gyűléseket, s azokban törvényes erejü végzésüket, megyei pecsét nélkül is, kiadhatják s elküldhetik. Hiszen különben egyedül az alispán önkényes hatalmától függne a gyűlésnek tartását bármely esetben lehetetlenné tenni; például, ha országgyűlése alatt valamely fontosabb és halasztást nem szenvedő tárgynál utasítás adása szükséges, és e végre a megyei közgyűlés ki is hirdettetik, az alispán pedig látván, hogy a többség valószinüsége nem az ő akaratja szerint áll, elnöki székét el nem foglalná, a pecsétet elő nem adná, s akkor a megye utasítást nem adhatván: alispánjának önkénye által meg volna fosztva a törvények alkotásában való befolyásának gyakorolhatásától. És ha utóbb az ilyen alispán feleletre vagy büntetésre vonatnék is, a megye sérelme orvosolva nem volna, mert későbben adandó utasítása már könnyen haszontalanná válhatnék. Azt tehát, hogy a honti gyűlés nem a fő- vagy alispánnak rendes elnöklete alatt tartatott, és hogy a honti levél nem a megye rendes pecséte alatt érkezett, a gyűlésnek törvénytelenségére és a levélnek érvénytelenségére nézve csalhatatlan kriteriumnak még nem tartja. Ha mégis valamely magánosok jogait tárgyazó megyei bizonyítványon hiányoznék a megye pecséte, oly bizonyítványon, melyet hamisan koholtnak is lehetne tartani, akkor ezen fönakadást fontosabbnak látná. De Hont rendei csak vizsgálatot kérnek a történtek fölött, azt pedig a vádlottnak is kell óhajtani. Hogy Hontmegyében gyűlés tartatott e tárgy iránt, s hogy e levél azon gyűlésből iratott, az, mint nyilván történt dolog, annyira tudva van az ország minden vidékein, hogy erről, mint megtörténtről, kételkedni senkinek eszébe nem jutott. A kérdés tehát csak a körül foroghatna, ha törvényes volt-e azon gyűlés? ez pedig leginkább magából a most kért vizsgálatból fog majd kitetszeni, mert lehetnek a körülmények olyanok, melyek miatt az említett gyűlés törvényes nem volt, de olyanok is lehetnek, melyek miatt annak törvényessége kétségtelen. Addig is tehát, míg a gyűlésnek állító törvénytelensége bebizonyodik, azt a levelet, mely Hontmegye rendeinek nevében érkezett hozzánk, félrevetni, s gyanúból a törvénytelenséget kimondani nincs elég okunk, annyival inkább, mivel abban oly kérelem foglaltatik, melyet nem csak egy egész hatóságnak fölszólítására, hanem egyeseknek folyamodására is lehetne és kellene pártolnunk.

A közgyűlés Deák F. beszéde értelmében határozott.

III.

Ugyanabban a közgyűlésben tárgyaltatott Pestmegyének ugyanebben tárgyban keletkezett körirata, melynek két utolsó pontja így szólott:

«Az egybegyűlt rendek ő felségét jobbágyi hódolattal megkérni határozták az iránt, hogy nemes Hontmegyének alázatos feliratában kifejtett közsérelmeket orvosolni, s az abban fölhivott törvények értelme szerint a főispáni helyettes elmozdítása által is a megyét törvényes állásába visszavezetni annál inkább minél előbb és kegyelmesen méltóztassék, hogy ott a fönnakadt közigazgatás folyamatba tételével a megye törvényes jogait és kötelességeit háborítlanul gyakorolhassa és teljesíthesse; előre kijelentvén az egybegyült rendek, miszerint az esetben, ha e részben törvényes orvoslás nem adatandik, ezt a közelebbi országgyűlésen sem mulasztandják el szorgalmazni».

«Minthogy pedig az egybegyült rendek a közelebb több megyékben történt eseményeket nem csupán egyes megyék sérelmekint tekintik, hanem azokat oly kiszámított rendszer alkalmazásának tartják, melynek czélja a honi alkotmány eddigi egyedüli garantiájának, a megyei önkormányzásnak tettleges megszüntetése után magának az alkotmánynak és az általa biztosított polgári szabadságnak is megsemmisítése: kötelességöknek ismerik az ország valamennyi megyéjét ezen a hont fenyegető vészre azon erős hiedelemmel figyelmeztetni, hogy ezen közveszedelmet részökről is teendő erélyes és törvényes intézkedések által elhárítani igyekezendenek, s ekkép osztozhatandnak a mindenkorra fönmaradandó, s ha az erőszaknak jogokon diadalmaskodni sikerülendene is, azon, a nemzetet az utókor előtt is igazolandó öntudatban: miszerint az alkotmányos szabadság aláásásához nem csak segéd kezeket nem nyujtottak, sőt inkább az az ellen tett intézkedéseket folytonosan éber figyelemmel kisérve, részükről sem mulasztottak el semmit, mit törvény adta honpolgári és hatósági alkotmányos állásuknál fogva tenniök nem csak szabadságukban, de kötelességükben is állott».

DEÁK FERENCZ: Pestmegyének rendei figyelmeztetnek bennünket a hon jelen állására, az új rendszernek lehető következéseire. Aggodalmaikat jelentik ki a haza jövendője iránt, s elmondják, mit határoztak a jelen körülmények között. Szives köszönettel fogadja a szóló Pestmegye rendeinek figyelmeztetését, ámbár mi ezen figyelmeztetés előtt is, még akkor, midőn ezen új rendszer először hozatott szóba, gyűlésileg már kimondottuk mindazokat, miket Pestmegye határozott, s kijelentettük, hogy őrködni fogunk a törvények sértetlen magyarázása fölött, s ha túllépnének a megyék kormányzói hivatalos hatalmuknak törvényszabta korlátain, megteendünk mindent, mit a törvény enged, alkotmányos szabadságunknak s a megyék törvényes önállásának oltalmára. Osztozik ő is az aggodalomban hazája jövendője iránt, s azok folytában, mik e tárgy fölött már mondattak, kifejti aggodalma okait.

Mint ezen megyének egyik statusa, mint honpolgár, szól nyiltan s tartózkodás nélkül. Nem szeret semmi pártot vádolni arról, hogy rossz, titkos czéljai vannak, nem szereti a szándék tisztaságát gyanusítani, csak tények fölött szeret itélni s tények után birálhatja meg mások eljárását, mert az emberi kebel titkait csak isten vizsgálhatja, neki arról csak sejtelme lehet, de világos tények nélkül másnak rossz szándékáról vádképen nem szólhat.

A czél, melyet ezen úgynevezett új rendszernél a kormány nyiltan kitűzött, melyet a kormány emberei hirdetnek, s mely azon levelekben is, mik által a más hivatalokat is viselő főispánok föl valának szólítva, hogy az egyik vagy másik hivatalról mondjanak le, világosan kijelentetett: a megyei beligazgatásnak jobb karba hozása. Ez a czél jó és törvényes, sőt tekintve a megyék beligazgatásának jelen állapotját, sok tekintetben mulhatatlanúl szükséges. Csak az eszközök is, melyekkel e czélra dolgozik a kormány, jók és törvényesek legyenek, szivesen kezet fogunk véle a kitűzött czélnak elérésére. De a mi eddig történt, sok sikert nem igér. Tudja a szónok azt, hogy mindazon hiányokat, melyek számos évek hosszú során keresztül támadtak, rövid idő alatt helyrehozni s a beligazgatást rögtön megjavítani nem lehet; az eddig lefolyt néhány hónap alatt lényeges eredményt ő sem remélt. De aggódva mondja ki, hogy mik eddig történtek, még reményt sem igen nyujtanak, hogy ily úton meg fog javulni hazánkban a megyék beligazgatása. Ő a leendő javulásnak még első csiráját sem látja létrehozva, sőt meg van győződve, hogy azok, miket a kormány némely emberei több megyékben tevének, újabb bonyolódásokat szültek inkább, újabb ingerültséget és pártoskodást; úgy valának intézve, mintha épen nem a beligazgatás hibáinak megigazítására lettek volna irányozva, s fájdalom, el lehet mondani, hogy újabb akadályokkal nehezítették a kormány kitűzött szent czéljának elérhetését. De talán el lesznek majd hárítva törvényszerü úton ezen akadályok. Várjuk be lépésről lépésre a tényeket, s majd azok után itéljünk az egész fölött.

Aggodalmának oka nem az, hogy pártot igyekszik magának szerezni a kormány, pártot, mely erős legyen és szilárd és hatalmas befolyásu; mert hiszen ez a törekvés még magában nem törvénytelen; ezt teszik a kormányok más alkotmányos nemzeteknél is; sőt enged ez által némileg a kormány a közvéleménynek, mert nem tartja jónak, vagy nem tartja törvényesnek a hatalom erejével föllépni, hanem a nemzet alkotmányos erejét kivánja használni kitűzött czéljának kivitelére. Csak majd, ha ezen kitűzött czél jó és törvényes, az eszközök is jók és törvényesek és becsületesek legyenek, mert azon elv, mit a boldog jezsuiták elvének mondanak, s miszerint «finis sanctificat media» rég kihalt már, úgy hiszi, a becsületes emberek kebeléből.

Nem akar kételkedni azon, hogy a magyar kormány magas hivatalnokai oly férfiak, kik jót akarnak, oly férfiak, kik a hon boldogságát, a nemzet fölvirágzását akarják eszközölni. Hiszen mi érdekök is volna megrontani azon hazát, melynek ők is tagjai. Akarja hinni, mit ők magok, vagy legalább ő rólok mondanak, hogy csak azért igyekeznek ők erős, hatalmas és szilárd kormánypártot szerezni, hogy ez által jót eszközölhessenek a hazának és a hazában. De ha kétkedés nélkül hiszi is ezt, van mégis valami, a mi benne félelmet és aggodalmat okoz. Egyik az, hogy lesznek, kik a kormány érdekében s a kormánypártnak megerősítésére nem válogatják meg az eszközöket. Fogja-e tagadni valaki, hogy erre már eddig is mutatkozott hajlam a hazának több vidékein?

Nem kárhoztatja, sőt tiszteli az oly becsületes férfiut, ki keblének tiszta meggyőződését fenntartva és követve, közhivatalt vállal, hogy erejét, tehetségét a közállomány szolgálatára fordítsa. Mert hiszen, hol szükséges inkább a becsületes ember, mint épen a közhivatalokban? Megvetést csak az érdemel, ki keblének tiszta meggyőződését, lelkiismeretét, szóval önmagát megtagadja, hogy hivatalba léphessen. Nem állítja azonban, hogy az ily változás mellékes czélokból történt. Lehet, hogy ily férfiunak meggyőződése valósággal változott, és pedig mellékes tekintetek nélkül változott, tiszta és alapos okokból. Mindezek fölött csak isten itél. Megtörtént ugyan, hogy a változás után nem sokára az ily férfiu közhivatalt nyert, de hogy a közhivatal jutalma lett volna megváltozásának, azt ismét állítani nem meri. Lehet, hogy őt egyedül alkalmatos voltáért, eszéért és becsületes jelleméért mozdították elő. Ő tehát a hivatalok által való megvesztegetésekről, miket eddig történteknek állítanak némelyek, positivumabbat nem szólhat. De legyen bármiképen a dolog, a megvesztegetés mindenkor csak alacsony eszköz, és annak nemei közt legalacsonyabb, legveszélyesebb a pénzzel és egyéb anyagi érdekekkel történt megvesztegetés. Közhivatalaink eddig jövedelmesek nem igen valának, s ki azokat elveinek, meggyőződésének megtagadásával hajhászta, azt hiuság ösztönözte inkább, nem pedig anyagi érdekek. Jellemsértő ugyan az ily hiúság is, de a hiú emberben igen gyakran van mégis valami lovagi, s ennek oka talán épen hiuságában fekszik. Nem egy példa van arra, hogy oly férfiak, kiknél a hiuság legyőzött minden egyéb tekintetet, s kik meggyőződésök ellen cselekvének, csakhogy hiúságukat kielégítve, hivatalba léphessenek, utóbb még sem engedték magukat vak eszközül használni oly dolgokra, miket rosszaknak tartottak, s a keblökben ismét fölébredt lovagias érzés megóvta őket az alacsonyságoktól. De az olyan ember, ki pénzért árulja meggyőződését, ki a hivatalt azért hajhászsza alacsony útakon is, mert annak anyagi hasznai után eseng; az olyan ember, kit pénzzel, anyagi érdekekkel vesztegettek meg: gyalázatos és megvetésre méltó mindenkor, mert kebléből kialudt a becsületesség utolsó szikrája és lelkiismerete politika, mely a többet igérőnek kezébe kerül. Most, miután nálunk is gazdag fizetéssel van ellátva a hivatalok egy része s ekképen anyagi érdekekkel is kinálkozik, fél a szóló, hogy a hivatalt hajhászók száma meg fog szaporodni. Nem állítja, hogy a kormány azért emelte föl némely hivatalok fizetését, hogy azokkal még inkább vesztegethessen, de ismétli: fél mégis, hogy lesznek, kik magukat áruba bocsátják, s a kormány főbbjeinek egyenes akaratán kívül is találnak vevőkre, vagy legalább biztatókra.

Másik aggodalma az, hogy a magyar kormánynak főbbjei, a legszentebb czél s a legtisztább szándék mellett is, hibázhatnak számításukban; és pedig hibázhatnak olyképen, hogy miután ők nagy és biztos többséget szereztek a kormánynak, s miután az ezen többség erejével eszközlött törvények által dönthetetlen erőre emelték a kormány hatalmát és befolyását, ezen erőt és hatalmat ők nem fogják használhatni. Annak, mit a magyar kormány főbbjei most tesznek s tenni igérnek, két felvonása van. Első a min jelenleg dolgoznak megerősíteni, hatalmassá tenni a kormánypártot, s meggyengíteni az ellenzéket, hogy majd az ekkép megerősödött magyar kormány akadály és ellenszegülés nélkül mennél több jót eszközölhessen. A második felvonás lenne azután mindezen jónak valóságos eszközlése. A szónok a politikában nem akar személyt tekinteni, hanem a dolgot, s tegyen jót akárki, köszönettel fogadja. Szívesen üdvözli ő a kormányt s annak embereit azon ösvényen, melyen a haza boldogságát előmozdítják s épen nem bántja azon hiúság, hogy a jó egyedül általunk s elvbarátaink által történjék, csak megtörténjék; s örvendeni fog, ha megérheti azon időt, midőn az ellenzéknek hatályosan fellépni szükséges nem lesz, mert a kormány tudja és akarja is a jót törvényszerű utakon eszközölni. De vajjon eddig is az ellenzék gátolta-e a kormányt a jónak eszközlésében? A magyar kormány főbbjeinek csak az ellenzékkel kellett-e küzdenie? nem tapasztaltak-e más akadályt és több nehézségeket? Megtörténhetik, hogy a dolog folyamata az első és második felvonás között megszakad, és a mostani magyar kormánynak főbbjei a legtisztább szándék mellett sem tudják legyőzni azon gátokat, melyeket az említett elemek s érdekek gördítenek a Magyarországban eszközlendő jónak elébe. Megtörténhetik, hogy más szereplők lépnek fel majd ő helyettök a második felvonás előtt.

Az ellenzéket, politikai józan értelemben, abstract fogalomnak nem tartja a szóló. Az ellenzéknek nem szabad a kormány minden lépéseit és terveit csak azért ellenzeni, mert azok a kormánytól jövének. Kisérje az ellenzék figyelemmel a kormány minden lépteit. Őrködjék szigoruan a törvények sértetlen fentartása felett. Minden hibát, minden törvényszegést rójon meg személyes tekintet nélkül, minden hiányt fedezzen fel, nyilatkozzék pártérdek és mellékes tekintetek nélkül. Törvény, igazság és lelkiismeretes meggyőződés szerint, félelmet, csüggedést, önhaszonkeresést ne ismerjen, s védje mindenkor az alkotmányos szabadságnak és törvényes rendnek egyesült érdekeit. Ez az ellenzék nemes feladata, ez legszentebb kötelessége. A magyar ellenzék kitüzte magának feladatul még azt is, hogy igyekezni fog a korszerű haladás törvényes ösvényén kifejteni nemzetünk szellemi és anyagi erejét. Ez ama felemlített másik feladattal épen nincs összeütközésben, mert annak, ki a kormány egyik vagy másik lépését törvénytelennek látva, az ellen nyiltan és határozottan felszólal, miért ne lehetne másrészről ugyan a kormánynak valamely közhasznu és törvénybe nem ütköző tervét buzgón pártolnia? Vagy ha ő a teendők során valamely javaslatot czélszerünek lát, miért ne léphetne fel azzal, vagy miért ne védhetné azt, midőn más által tétetik, habár a kormány azon javaslatra nézve nem nyilatkozott, vagy kezdetben talán ellenkezőleg nyilatkozott is? S ez utolsó esetben, miért ne lehetne igyekezni, hogy a kormányt s polgártársait meggyőzze azon javaslat czélszerűségéről?

A szólónak véleménye szerint nem lehet szigorun elválasztó falat huzni, mely a haladásnak pártolóit az ellenzék embereitől - kik nem a haladásnak, csak a törvényszegésnek, vagy oly haladási lépéseknek ellenzői, melylyel a hazának több kárt okoznának, mint hasznot, - egymástól szorosan elválaszsza; nem lehet az ellenzék embereit tespedésre, a haladás pártolóit pedig a kormány minden lépteinek pártolására kárhoztatni, mert ez a polgárok véleményének szabadságát semmivé tenné, azon szabadságot, miszerint kiki a közérdekű tárgyak felett, a törvény korlátai között, önbelső meggyőződése szerint nyilatkozhatik.

Ily értelemben nem könnyü az oppositió tagjának lenni. Nem czifraság az, melyet csak azért keressen valaki, hogy hiúságát kielégíthesse. Hideg és komoly megfontolás a tárgyak megitélésében, csüggedést nem ismerő buzgóság a jónak ismert vélemény védelmében szükségesek az ellenzék tagjában, és azon elhatározás: hogy kimondja véleményét, habár az többséget nem nyerne is, habár azt harsány kiáltozások biztató hangjai nem támogatnák is, kimondja nyiltan, ha maga maradna is. És épen ezért az ellenzéknek kötelessége ugyanaz marad, bármi csekély számra olvadnak is le tagjai. Lehet, hogy a közelebb reánk következő időkben gyérülni fognak a magyar ellenzék sorai; eltávoznak azok, kiknek valóságos meggyőződése változott, elhullanak, kik egyedül hiúságból vagy melléktekintetből állottak eddig az ellenzékhez; de ha csak tiz férfiu marad is, legyen csüggedetlen, vigyázó és becsületes, s hasznos szolgálatot teend a hazának, habár hatása kisebb lenne is. Az ellenzéket legyőzni, s a kormánypártot megerősíteni nem nehéz feladata a kormánynak, ha e czélra minden eszközökkel élni kész. Mert, ha a hazában lévő becsületes emberek egy része meggyőződésből a kormány érdekeit pártolja, a másik rész ugyan meggyőződésből az ellenzékhez tartozik, a többség azé lesz, ki az ingatag, nem szilárd emberek tömegét, azon embereket, kiket nem az okok, hanem érdekek vezetnek, megnyeri. Ilyen emberek száma minden országban, fájdalom, igen nagy, ezeket pedig, ki többet adhat, többet igérhet, könnyen megnyerheti. Szomoru tapasztalásból ismerheti a magyar a korteskedésnek káros következéseit s erre nézve igazán elmondhatni, hogy: «Iliacos intra muros peccatur et extra». A korteskedés, legyen az kicsinyben vagy nagyban, az ország lakosainak bármely osztálya között, valóságos mételye a hazának, mert az által ember és vélemény portékává aljasul, melynek - mint egyéb portékának a piaczon - a kereskedők szavával élve, a körülmények szerint, ára szakad, s kinek legtöbb a pénze, legtöbbet vásárolhat. Ha meg akarja gyengíteni a kormány az ellenzéket, vagy legalább hatástalanná tenni annak törekvéseit, a helyett, hogy befolyásának minden erejével pártot akarjon szerezni, s a megyékben minden szakadást, minden egymásba ütközött magánérdekeket az ellenzék gyöngítésére s önpártjának erősítésére siessen használni, van egy más, talán biztosabb és bizonyosan nemesebb mód, mely a honra is nem veszélyt, hanem inkább áldást hozó lenne. Álljon a kormány minden pártok felett; tartsa meg szigoruan a törvényeket; teljesítse azok rendeletét; tegyen minél több jót a nemzet szellemi és anyagi erejének kifejtésére, s legyen részrehajlatlan s ez által tegye lehetetlenné az ellenzéknek: hogy lépései ellen alaposan felszólalhasson; minden alap nélkül pedig ha felszólalnának némelyek, ne törődjék az ily felszólalásokkal. Ha a kormány nem csak egyes esetekben, hanem - általában mindenkor és mindenben a jog és igazság terén álland, az ily felszólalások hatás nélküliek fognak maradni.

Midőn két párt áll felhevülve egymás ellen valamely hazában, két mód lehet a megzavart egyetértést helyreállítani, s a felindult keblek békétlenségét lecsillapítani. Egyik a békés kiegyenlítésnek szelid eszköze, a másik Machiavelli tanítása szerint: az egyik pártnak megsemmisítése. Óhajtja és reméli, hogy senki hazánkban ezen utóbbi módot nem fogja követni.

Már ha kérdezné valaki, mi lehetne mindezek ellen az, mi a nemzetet a sülyedéstől megóvja? ő más feleletet adni nem tudna, mint azt, mire a világ történetei utalnak: t. i. a nemzetnek szilárd és becsületes jelleme. E nélkül veszve vagyunk. De történjék bármi, nekünk, kik az ellenzékhez számíttatunk, ha valaha, most leginkább kötelességünk szigoruan vigyázni minden lépéseinkre. Vessen kiki számot belső meggyőződésével, s mit józan megfontolás után jónak lát, s mit keble istene sugal, a mellett álljon meg ingatlanul, csüggedést nem ismerő szilárdsággal. Ne tekintsük az oppositiót fénynek, czifraságnak, ne tekintsük azt oly pártnak, melynek feladata megtámadni azt is, ki nem vétkes, ellenezni azt is, a mi jó, csak azért, mert mástól származott. Tegyük félre a rossz indulatnak s alaptalan gyanusításoknak ezerszinű szemüvegét, nehogy számításainkban és a teendők megitélésében csalatkozzunk. Ne higyjük állásunkat könnyünek. Isten és világ előtt felelet terhével tartozunk minden cselekvéseinkért, mert egy-két hibás lépés rossz következéseket huzhat maga után, egy félreértés is nagy kárt okozhat a hazának. Őrködjünk, és a mi jót lehet, cselekedjünk. Igyekezzünk becsületes uton sikert szerezni becsületes törekvéseinknek, de a tüsténti siker reménye nélkül is teljesítsük kötelességünket.

Visszatérve Pestmegyének levelére, ismétli véleményét: miszerint Pestmegye figyelmeztetését köszönve, jegyzőkönyvbe kell igtatni, hogy Zalának rendei magokévá teszik Pestmegyének határozatát, s azt, mit e tárgyban a juniusi közgyűlésben kimondottak, most ismét megújítják.

A közgyűlés Deák F. indítványát elfogadta.