A KÉT TÁBLÁNAK EGYMÁSHOZ VALÓ VISZONYÁRÓL.

A KK. és RR. 1833. márczius 9-dikén tartott országos ülésükben elfogadták a kerületi ülés üzeneti és fölirati javaslatát a lelkiismeret szabadságát minden felekezeti szűkkeblűség ellen biztosító törvény alkotása tárgyában. A főrendek ugyanazon hó 11-dikén érkezett válaszukban nem helyeselték «a vallásbeli tárgyaknak rendkívül való fölvételét», hanem ez ügyet országos küldöttség elé kivánták utasítani; a KK. és RR.-nek márczius 14-dikén hozzájuk intézett fölszólítására azonban, hogy «a szokások viszonos és kölcsönös tiszteleténél fogva» vegyék föl az ügyet, ápril 1-ső napján érkezett válaszukban a javaslatra pontonkint előadták észrevételeiket. A KK. és RR. ápril 13-dikán megállapított üzenetökben ragaszkodtak előterjesztett javaslatukhoz, s erre május 18-dikán kapták a főrendek válaszát, hogy ők is megmaradnak véleményük mellett. A KK. és RR. május 25-dikén tartott országos ülésének tárgya volt: az e válaszra adandó üzenet javaslata. Ennek utolsó pontja így szólott: «végre az e tárgyban átküldött, minapi üzenetük hosszasabb elhalasztására és más tárgy közbenvetésével történt félretételére nézve azt kivánják a KK. és RR. Megjegyezni, hogy ez, valamint az eddigi szokással meg nem egyez, úgy a kölcsönös értekezést nemcsak véghetetlenül hátrálná, sőt viszonozva tökéletesen meg is szüntetné, s ezzel a törvényhozás eddigi rendjét sarkából kifordítaná». Az elnök ez utolsó pont kihagyását kérte, mint a mely a főczélhoz, az egyességhez, nem fog vezetni. Itt ugyanis - úgy szólott - a két tábla kölcsönös viszonya mintegy kérdésbe vonatik, már pedig, ha a vallás sok kérdéseihez még ez is hozzá jő, ezen újabb akadály még inkább utjában álland az óhajtott egyességnek. Az elnök felszólalására nagy lárma támadt a «maradjon» és «kimaradjon» kiáltók közt. Az elnök erre kijelentette, hogy a közértelem a pont kimaradása mellett van.

DEÁK FERENCZ: Miután a főrendek üzenetünket öt hétig félretették, s fölvettek e közben egy oly üzenetet, melyet mi későbben küldöttünk kezökhez, huzamos hallgatás után kapunk tőlük az elsőre oly választ, mely csak egy napi ülésöknek volt kurta eredménye. Egy oly tárgyban cselekedték ők ezt, melyet ezen képviselői tábla, mint a nemzeti közakaratnak tolmácsa, fontosnak, sőt siető orvoslást kivánó előleges sérelemnek nyilatkoztatott ki. Nem szólnak minden jussokról világos törvények; szokáson alapulnak leginkább országgyűlési viszonyaink. De a sértetlenül föntartott törvényes szokásokat törvény gyanánt tiszteltük mindenkor. Azonban nemzeti jussaink védelmére, legyen bár szokás vagy írott törvény alapjok, legbiztosabb eszköz mindenkor, ha legelső sértésöknél tüstént felemeljük szavunkat; mert a sértésnek néma elnézése legszentebb igazainkra is káros befolyásu lehet. A hadindítás és békekötésnek jussa világos törvény szerint illeti a nemzetet is, a mint ezt az 1681: IV. és 1608: II. czikkelyek bizonyítják. De a nemzet elmellőzésével lassankint a maga kezébe vonta ezen egész jusnak gyakorlását a végrehajtó hatalom, s az első sérelemnek elhallgatása szülte azt, hogy 1790-ben már panaszolták a törvénysértést őseink. Ámbár ezen panasz azóta is többször ismételtetett, orvoslást mindeddig még sem nyertünk; sőt 1830-ban maguk a főrendek egyenesen a mult idők történeteire, vagyis az elhallgatás miatt lábra kapott szokásra hívatkozva, hadindítási jussunkat úgy magyarázták, hogy az egyedül az ujonczoknak és subsidiumnak megadására vagy megtagadására terjedhet. S e tárgy iránt azon országgyűlésből még csak felirat sem készült! A magyar ezredekben csak magyar tisztek valának egykor. Az ellenkező szokást hallgatva nézte el egyideig a nemzet, s e némaságnak következése lett, hogy az ezen nemzeti természetes igazunk gyakorlására nézve alkotott 1792-ki és 1807-ki törvények csak félig lehetének kielégítők, olyannyira, hogy 1830-ban e tárgyat mint sérelmet ismét fel kelle terjeszteni. De az ellenkező szokáson, melyet ismét csak elnézés szült, alapította ő felsége az 1790-ki és 1807-ki törvényekre utasító megtagadó válaszát. S végre a sérelemnek ujabb panaszlása személyes tekintetből, a nádor iránt való tiszteletből, elmaradván, az egész tárgy elhalasztatott; félrevetve azonban nincsen. Tapasztalásból tudva tehát az elhallgatás káros következését, szükséges az ilyen újításoknak akkor ellentállani, mikor a visszaélést először tapasztaljuk. De már az országgyűlési tanácskozások természete is megkivánja azt, hogy midőn egyedül az egyik tábla bir indítványi és kezdési joggal, a másiknak ne legyen hatalma a hozzá küldött tárgyat elmellőzni s hosszabb ideig halasztani, mert akkor az egész kezdési elsőség sikeretlen, sőt nevetséges lenne. Ha pedig ezen elmellőzést mi is viszonoznók, és semmit a felső táblához fel nem küldenénk, míg az előbbire választ nem kapunk, tanácskozásaink elakadnának, sőt a törvényhozás sarkaiból ki lenne forgatva. Kit terhelne akkor a nemzet méltó bosszankodása? Tőlünk, kik annyi ezrek nevében gyültünk itt össze, talán csak senki sem fogja kivánni, hogy hasonló esetben a viszonozás jussával ne éljünk s így a főtáblának önkényes akaratjának némán hódoló vak eszközei legyünk. Midőn az aggódást okozó cselekedetnek valósága kétségtelen; midőn sértett jussaink végromlását féltve nyilt egyenességgel szólunk: senkit ezzel nem sérthetünk, sőt magát a fenséges nándornak személyét is kevesebbet tiszteljük az által, ha betegek iránt gyakorolni szokott kimélő hallgatással mellőzzük el sérelmünk megemlítését, mint ha illendően, de őszinte bizodalommal aggódásunkat és annak igaz okát kijelentjük. Azért maradjon meg az utolsó pont. A mi pedig az előlülő úr által előre kijelentett többséget illeti, kérelmem az, hogy ez csak a voksok számbavevése után határoztassék meg, mert üzenetünk utolsó czikkelyét kerületi ülésünkben nevezetes többség határozta el; kétszer 24 óra alatt pedig a belső meggyőződés annyira talán meg nem változott, hogy most az ellenkezőt kivánók nevezetes többsége már előre világos legyen.