II. kötet
1848-1861

MILY KÖRÜLMÉNYEK KÖZT VÁLLALT DEÁK FERENCZ
KÖVETSÉGET ÉS MINISZTERI JELÖLTSÉGET 1848-BAN.

1848. február 26-dikán - írja Dessewffy Emil gr. - Babarczy Antal, Balogh Kornél és Somssich Pál országgyűlési követek Pozsonyból Bécsbe küldtek engem Apponyi György kanczellárhoz egy tervvel, a mely az ő állításuk szerint az oppositió fejeivel vitt egyezkedések eredménye volt. A Somssich Pál tollából folyt terv, a melynek eredetije fölé írom e sorokat, így szól:

«Azok nyomán, miket ő excellentiájának a kanczellárnak két levelemben e dieta elején írtam, újítani bátor vagyok, hogy sikere országgyűlésünknek csak az ellenzékiekkel való egyezkedés útján lehet; mert övék az alsó táblai többség, a conservativ megyék száma pedig - miként ezt Bars, Veszprém mutatják - kevesedik. De a külső viszonyok is mindinkább javalják, hogy a körülményekkel meg kell alkudnunk. Ugyanazért mi egy általános egyezkedést infiláltunk az ellenzékkel, a melynek kölcsönös pontjai ezek:

I. A főispáni új rendszerre vonatkozó sérelméről lemond az ellenzék, s megnyugtatottnak nyilvánítja magát, ha az erre nézve kelt királyi leirat folytán Bécsbe küldött fölirásra a következő újabb kir. válasz adatik ki:

1. Azok nyomán, mik részint a leiratban már említtettek, részint a fölirásban fölhozatnak, újabban biztosítja ő fölsége az országos rendeket arról, hogy az 1790. X. stb. törvények épségben tartását mindig királyi szent kötelességei közé számította és számítja, ennélfogva a főispáni hivatalt is az 1723. LVI. stb. törvények értelmében fogja mindig föntartani.

2. Kimondatik, hogy ott, hol főispánok nincsenek, ő felsége ilyeneknek kinevezését voltaképen már el is rendelte; valamint az is

3. Hogy a helyettesek kinevezését, mint százados gyakorlaton alapuló jogot, ő fölsége magának ugyan jövőre is föntartja; de csak rendkívüli és kivételes esetekben fogja gyakorolni.

4. A fizetés, melyet b. e. ősatyja III. Károly határozott meg, az idő és a körülmények szerint lévén fölemelve, midőn ezt nem a házi pénztárakra utasította ő felsége, csak atyai szívének sugallatát követte; egyébiránt örülni fog, mihelyt a rendek a házi pénztárakat oly állapotba helyeztetendik, hogy azok ezen már most rendszeresített fizetések teljesítését elvállalhatják.

5. A legszükségesebb teendők közé számítja ő fölsége a megyék rendezését s ezzel kapcsolatban mindazon jogoknak és kötelességeknek is határozottabb kijelölését, melyek különböző gyakorlat és újabb magyarázatok által a főispáni hivatal irányában is több kellemetlen és a közjóra csak károsan ható surlódásokra szolgáltattak alkalmat; addig azonban, míg ez megtörténnék, a főispáni hivatalt eddigi hatáskörében föntartani kötelességének ismerendi.

Ezek volnának a resolutiónak főpontjai, melyet egy pár közhelyesléssel találkozó főispáni kinevezésnek kellene kisérnie, Abaujban, Tornában és egyebütt.

II. Az ellenzék a főpolgármestereket, illő hatáskörrel, mint ellenőrködő kir. tisztviselőket, elfogadja.

III. A hadi adót megajánlja, s ha kéretik, katona-ujonczokat is ad.

De viszont kivánja:

I. Hogy az évenkinti országgyűlésbe a kormány egyezzék bele, s az kellő házi rend és egyéb garantiák mellett még ezen országgyűlésen elfogadtassék.

II. A nyilvánosság és direct választás a városokban alkalmaztassék, úgy a tisztviselők periodicus választása is, kivéve a birákat.

III. A nép javára egy örökváltási és élelmezési törvény alkottassék és a domesticában való részvéte a nemességnek elrendeltessék.

IV. A partium sérelme orvosoltassék és Horvátország iránt is valami expediens találtassék.

Mi megigértük közremunkálásunkat az I. és II. pontra; a III-ra csak úgy, hogy az örökváltási kérdés egy stadiummal előbbre vitessék, s a kényszerités csak ott mondassék ki, hol tökéletes kárpótlást nyujtani képes a jobbágyság; az élelmezést egészen óhajtjuk; a domesticára kellő garantiák mellett szintén reáállottunk. A IV. pont alatti partiumok visszakapcsolását szintén óhajtjuk; a horvátok iránt semmit se igértünk.

Egyébiránt egyenes utasítást s a felsőbbi szándok tudatását kérjük. Azt erősen hiszszük, hogy csak ilyforma egyezkedésekkel lehet Magyarhonban a zavarokat elkerülni.»

Somssich Pál, a kivel e gyűjtemény szerkesztője a Bécsbe küldött pontozatok eredeti példányát közölte, keletkezésük történetét így adja elő:

«A mult század végén Francziaországnak szabadságra törekvő diadalmas erőszakoskodásai a mily gyorsan hatottak ki egész Európára, épen oly határozottan lettek visszaszorítva a szinte negyed századig tartott véres háborúk által, és elnémítva, lebilincselve maradtak majd 1830-ig, a mikor a második franczia forradalom ismét felébresztette s újból napirendre hozta azokat hazánkban is, hol azon ideig egyesek foglalkozhattak ugyan velök magánkörökben, némelyek egész cultust emeltek a jogegyenlőségen alapuló szabadság elveinek, de a nagy közönség nem érdeklődött irántuk, mert még nem fogta fel értelmüket; az egyeseknek, mint Nagy Pálnak, ez irányban emelt szavai pedig a pusztában kiáltóéhoz hasonlag hangzottak el. Igen természetesen, mert a magas hierarchiának, a feudális aristokratiának és az absolut kormánynak nem látszott érdekében a franczia forradalom elveit felkarolni és pártolni, az akkor még sokkal vallásosabb nagy tömeg pedig visszariadt a forradalomnak vérengzéseitől, és borzalommal olvasta vagy hallgatta rémeseményeit.

Ilyen hangulat mellett és ily hatások alatt, Magyarországon minden patriotismus, mely 1792-től 1830-ig a megyei és országos gyűléseken buzgólkodott, mindig csak a régi és fennálló ősi törvényeken alapuló privilegiális alkotmánynak és az ebben gyökerező nemesi előjogoknak védelmében összpontosult és pedig annál inkább, mert a bécsi absolut kormány még ezeket is a centralizáló hatalomnak alárendelni s ez által mindinkább absorbeáltatni törekedvén, ezen eljárásával bőséges anyagot nyujtott az ellenkezésre és védekezésre. Csakis erre szövetkezett tehát az akkori hazafias nemesség, mint azon időben még kizárólag jogosult tényezője a magyar alkotmányos életnek, folyvást tiltakozva ilyetén önkénykedések ellen az országgyűléseken; midőn pedig ezek több ideig mellőztettek, akkor a megyei gyűléseken küzködött a kormány és ennek hivei, az azon időben úgynevezett aulicusok ellen. Továbbra nem terjedtek az akkori patrioticus irányzatok, mert az 1792-ben kezdett, 1825-ben folytatott reformtörekvéseknek kiinduló pontjai is a privilegiális aristokraticus alkotmányon alapultak, abból fakadtak.

Az 1830-diki második franczia forradalom azonban már gondolkozóba ejtette hazánkban is a kiváltságos osztályoknak műveltebb, bölcsebb, előbbrelátó és méltányosabb férfiait, kik részben igazságos érzületüktől, részben saját jobban felfogott érdekeiktől vezéreltetve, előbb magánkörökben, később nyilvános tanácskozásokban is vitatni kezdték azon elveknek jogos követelményeit, melyek Francziaországban a szabadság, egyenlőség és testvériség nevében oly borzasztó katastrophákra vezettek, s annyi magán- és közszerencsétlenségnek lettek okozói; törekedtek egyszersmind ezen követelmények közül megállapítani azokat, melyeket korunkban és helyzetünkben elutasítani már nem szabad, visszautasítani veszély nélkül nem lehet. Az urbéri viszonyoknak méltányos szabályozása és a közterheknek közös viselése voltak azon legelső kérdések, melyeknek megoldását és korszerű elintézését legsürgetőbbnek jelölte ki az akkor magát liberálisnak nevező ellenzék, s mint már szervezkedni kezdő párt, ezen kérdések mellett nyiltan és erélyesen síkra szállt, és majd a kormány, majd a conservativek ellen küzdve, megismertette a nagy közönséget a modern szabadságnak tanaival.

Ezen küzdelmeknek lefolyása 1832-től 1843-ig ismeretes; ismeretes a főrendeknek ezen korszak alatt tanusított azon sajnos merevsége is, melylyel a régi privilegiális állapotokhoz ragaszkodtak, mely állapotok noha törvényesek voltak, örökké maradandók még se lehettek, mert a korszerű fejlődéshez való alkalmazkodásukat az igazság és méltányosságnak öntudata már is hangosan követelte, az előrelátó bölcseség pedig unszolva ajánlotta.

A főrendeknek ezen magatartása az ellenzéknek jeles és nagytehetségű férfiait nagy mérvben és folyvást ingerelvén, ezek itt-ott, különösen a megyei gyűléseken, heves és túlzó kifakadásokban törtek ki, melyekért a kormány több ifjut, később Kossuthot és Wesselényit is, perbe fogatott. Ez azután olaj volt a tűzre, melynek lobogó lángjainál már most komolyan vettetett fel a kérdés: vajjon a fennálló kormányzattal, a dicasteriális collegiális rendszerrel, melyet annyira ural a bécsi absolutismus, lehet-e egyátalán boldogulni és Magyarországnak ősi törvényein alapuló, soha fel nem adott, sőt minden alkalommal világosan fentartott önállását és függetlenségét s ezekkel hazánknak szebb és jobb jövőjét kivívni és biztosítani?

Ez volt azon komoly kérdés, mely körül azután a haza legjobb és legderekabb férfiainak nézetei - nem a czélra, de a kivitelre és a választandó eszközökre nézve - nagyon eltérőleg oszlottak meg. Széchenyi, Deák, Kossuth, hazánknak ezen elismert kiváló nagy szellemei se értettek e tekintetben egyet, nézeteik nagyon is eltérők voltak.

Széchenyi erős meggyőződéssel hitte és állította azt: tegyük Magyarország népeit mindenekelőtt értelmesekké, szorgalmasokká, s ez által vagyonosokká, a mennyire lehet gazdagokká, és a társadalmi és politikai szabadság magától fog következni, minden rázkódtatás nélkül meghonosul köztünk s otthon fogja magát érezni nálunk; míg egy szegény nép soha se lehet szabad, annál kevésbbé nagy, mert gyenge, s mint ilyen közvetlenül vagy közvetve szolgája marad az erősebbnek. Nézzétek Angliát, - erre szeretett hivatkozni - nézzétek Angliát, máig sincsenek az alkotmányos szabadságnak legsarkalatosabb attributumairól szóló, azokat világosan meghatározó irott törvényei, de azért ki merné kétségbe vonni ezekhez való fenséges jogait? senki, és miért? mert gazdag, ennélfogva hatalmas. Ugyanazért az értelmes munka volt Széchenyi jelszava, erre törekedett nevelni és buzdítani mindenekelőtt hazájának népeit, hogy őket vagyonosokká, gazdagokká s mint ilyeneket azután valóban szabadokká tehesse.

Deák nem gondolkozott egészben így; ő szintén nagy súlyt fektetett az értelmi fejlődésre és anyagi gyarapodásra; de ezeknek elérhetésére szükségesnek tartotta a köz- és magán-, a politikai és társadalmi szabadságnak nem csak párhuzamos, de részben még előzetes létesülését is; így a közterhek közös viselésének, a törvény előtti egyenlőségnek, az urbéri feudális viszony megszüntetésének kérdéseit annyira sürgetőknek tartotta, hogy ezeknek megoldását feltételként s mint olyant állította fel, mely nélkül se az értelmi fejlődés, se az anyagi gyarapodás nem érhetők el; ugyanazért ezekre határozottan és teljes erélylyel törekedett, de mindig csak törvényes úton és törvényes eszközökkel. Deák jelszava volt: szabadságra, önállóságra, függetlenségre törekedjünk, de mindig csak törvényes úton és törvényes eszközökkel.

Kossuth a kitűzött czélokra nézve majd mindenben egyetértett Deákkal; de a kiviteli mód és a választandó eszközök tekintetében már nagyon különböztek nézeteik. Kossuth legtalálóbban jellemezte önmagát, midőn ezeket mondá: «Veletek, ha tetszik, nélkületek, sőt ellenetek, ha kell.» Mert Kossuth nem riadt vissza az erőszakos eszközöktől se, sőt ezeknek hasonlón erőszakos körülmények közötti jogosult alkalmazására a természeti jogon alapuló törvényességet is vindicálta. Ugyanazért föltétlenül a forradalmat se kárhoztatta, a mint ezt később tényleg bebizonyította; de forradalmár minden áron nem volt, valamint kiindulása se volt forradalmi, a mint ezt tényekkel bebizonyíthatni; ő hűségesen olyan volt, mint a minőnek fentebb idézett szavaiban bemutatta magát: «Veletek, ha tetszik, nélkületek, sőt ellenetek, ha kell.» Kossuth nem volt, hanem lett forradalmi, Deák és Széchenyi soha se lettek volna azokká.

A véleményeknek ilynemű tusái, sőt még az elvileg egy véleményen levőknek is szétágazó nézetei között nyilt meg az 1843-diki országgyűlés Deák Ferencz nélkül. Majláth Antal kanczellárra ez nagy veszteség, hogy ne mondjam, csapás volt; mert az 1839-40-iki országgyűlés végén a szólásszabadság ügyében sikerült kiengesztelődés után, összhangzásban Deákkal remélette vezetni, még pedig fényesen vezethetni a megnyilt országgyűlést. Deák azonban elmaradt; de ha el is jött volna, alig teljesülhettek volna már ekkor Majláthnak reményei. Miért? Mert az általam fentebb említett nagy kérdés nem csak fölvetve, de már majd eldöntve is lett a mindenfelé felizgatott közvéleményben olyképen, hogy a fennálló dicasteriális rendszer mellett Magyarország korszerűleg nem fejlődhetik, a bécsi centralizáló absolutismus alatt pedig önállóságra és függetlenségre nem emelkedhetik soha.

Ezen meggyőződés az ellenzéknek ép oly ügyes, mint erélyes agitatiói folytán mindinkább és nagyobb mérvben terjedt az országban s csaknem általános lett, annyira, hogy ilyen elfogult hangulat mellett a legkedvezőbb királyi előadások se számíthattak jóakaratú fogadtatásra; mert nem concessiókra és ezeknek mennyiségére és minőségére figyelt már ekkor az országgyűlési közönség, hanem elvek, sarkalatos alkotmányos elveknek változtatása vagy újbóli megalapításával és biztosításával foglalkozott. Alkotmányos felelős kormány, parlamentáris rendszer voltak a jelszavak, melyek körül tömörült az ellenzék.

Én, ki ezen országgyűlésre választattam meg legelőször Somogy vármegye követének, a szabadelvű irányzatnak igaz barátja voltam; mint ilyen nyilatkoztam a sajtónak szabadsága mellett, pártoltam az esküdtszéki intézményt nyiltan a kerületi és országos ülésekben; a közteherviselés elvét azonban már csak magántanácskozásokban helyeselhettem, mert szavazatom ellenkező utasítással le volt kötve; szóval, a józan szabadelvű haladásnak barátja voltam; de nem helyeselhettem az ellenzéknek azon taktikáját, melylyel a királyi előadások üdvösnek beismert kedvező pontjait se akarta jó néven fogadni és méltányolni; ezt határozottan rosszaltam és ezért az ellenzék köréből néhány barátimmal együtt ki is léptünk, alakítván egy középpártot, mely a jót, helyest és törvényest elfogadni, a rosszat, helytelent és törvénytelent visszautasítani, a józan haladást pedig pártolni tűzte ki feladatának; e pártnak hat megye volt tagja. A kormánypártot Zsedényi vezényelte.

Nem szándékom az 1843-diki országgyűlésnek történetét leírni, csakis röviden említem meg azt, hogy az ellenzékkel erős összeütközéseink voltak, melyeket becsülettel álltunk meg, a miért azután annak tagjai inkább nehezteltek reánk, mint a kormánypártra, melynek vezérével, Zsedényivel, még bizalmas lábon is álltak. Ezen eredménytelen nyilvános torzsalkodásnál azonban sokkal érdekesebb az, a mi magánkörökben történt, és végleg azon összeköttetésekhez vezetett engem, melyeknek erejével három év mulva az Apponyi kanczellárhoz felküldött pontozatoknak fogalmazására és fölterjesztésére jogosultnak érezhettem magamat.

Említettem már, hogy Majláth főkanczellár nagyon meg volt zavarodva reményeiben és terveiben Deáknak elmaradása által; azt is említém, hogy kedvező számításaiban valószinűleg az esetre is nagyon csalódott volna, ha Deák elmegy az 1843-diki országgyűlésre, mert azon űr, mely a magyarországi aspiratiók és a bécsi hatalom engedményező készsége között létezett, személyes sympathiák és baráti hajlamok által áthidalható már nem volt. Ugyanazért én és barátim, kik ezt tudtuk és a valódi helyzetet ismertük, a kormánypárt fiatalabb férfiainak körében tájékozni kivántuk magunkat az iránt, vajjon nem lehetne-e a bécsi hatalmi köröket vagy ezekben az iránytadó főszemélyt, magát Metternich herczeget, megnyerni a magyar alkotmányosságnak oly irányban való fejlesztésére, mely a felelős kormányzási rendszernek egy vagy más formában megvalósítására vezethetne?

Gróf Apponyi György, báró Jósika Sámuel, Dessewffy Emil és Szécsen Antal grófok voltak azon férfiak, kiket ezen tapogatódzó kisérletünkről legelőbb értesítettünk, és a kik, mivel maguk is hasonló eszmék felett tünődtek, csakhamar megértettek bennünket és rokonszenvükre méltattak. Ezen férfiak a bécsi udvari körökben akkor már oly személyes tekintettel bírtak, hogy hasonló kisérletre vállalkozni elbizakodás nélkül merészkedhettek. Segítségükre volt fiatalkori barátjuk, a nagy közönség által annyira félreismert Wirkner Lajos, akkoriban udvari titkár, később udvari tanácsos, ki hivatalos rendeltetésénél fogva a kanczellárnak és Metternich herczegnek is jelentéseket irt a magyar országgyűlésről, s a ki ez úton Metternich herczegnek teljes bizodalmát birta.

Wirkner Lajos kassai születésű, az ottani városi főorvosnak fia, a m. kir. udvari kanczelláriánál még Reviczky kanczellár alatt kezdett szolgálni; ügyessége, műveltsége és tehetsége által főnökeinek bizodalmát csakhamar megnyerte. Maga is polgári eredetű lévén, a népnek meleg barátja és hűséges pártolója volt. Sikerrel bizonyította ezt be az urbéri törvényeknek alkotása alkalmával, midőn a merev feudalisták kikerülésével közvetlenül érintkezett az ellenzékkel, egyrészről azért, hogy minél több engedményeket nyerhessen a nép számára Pozsonyban, s azután Metternich herczeggel, hogy ennek pártolása mellett a kivívott eredmények szentesíttessenek Bécsben. Wirkner bár nem volt ellenzéki értelemben liberális, de humanismus tekintetében senkinek se állt mögötte. Nem is azért aggódott az általunk szükségesnek jelzett új alkotmányos irányzatnak megindítása miatt, mintha ő azt személyesen perhorrescálta volna, hanem mert ismerve a monarchia belviszonyait, azt hitte és úgy volt meggyőződve, hogy a felelős kormányzási rendszer oly alakban, mint azt a magyar ellenzék követeli, a monarchiának felbomlására vezetne szükségképen; mindamellett hosszabb fejtegetéseink és beható értekezéseink után, melyek folytán a jelen állapotnak tarthatatlanságáról őt is meggyőztük, megigérte, hogy e tekintetben is kész elmenni velünk azon vonalig, melyen belől a monarchia integritása veszélyeztetve nem lesz, és ily korlátozás mellett nemcsak értesíteni fogja az öreg herczeget nézeteinkről és terveinkről, de sőt iparkodni fog - mindig a kikötött korlátozás mellett - a herczeg pártolását is megszerezni az általunk sürgetőleg szükségesnek jelzett actió megindítására.

Ilyen kölcsönösen elfogadott megállapodás után Apponyi, Jósika és Wirkner Bécsben, mi pedig Pozsonyban voltunk tevékenyek; de e mellett folytattuk patvarkodásainkat a radicális ellenzékiekkel, és különösen a kir. városok rendezése körül fölmerült viták alatt néha kellemetlenségeket is okoztunk nekik. Azonban nem czélom erről bővebben szólani, hanem az általam fogalmazott pontozatok keletkezését szándékom megírni és ezzel kapcsolatban bécsi és pozsonyi eljárásunkat igyekszem lehetőleg röviden ecsetelni.

Az 1843-diki országgyűlés nem minden eredmény nélkül záratott be. Ezen eredményeket az ellenzék nem csak nem méltányolta, sőt minden módon kisebbíteni igyekezett; mi pedig conservativ reformerek - így neveztük magunkat mi, míg a radicális ellenzék, köztük az én igen szeretett barátom, Bónis Sámuel is, fából csinált vaskarikához hasonlította törekvéseinket, és pecsovicsoknak csúfolt el bennünket - előnyös sikerként tüntettük fel azokat, mely sikerben biztositást találtunk a nem sokára bekövetkezendő nagyobbszerű üdvös reformokra, melyeket az új kormány maga fog kezdeményezni.

Míg mi a megyékben így buzgólkodtunk, addig Bécsben Apponyi m. kir. alkanczellárrá, Jósika pedig erdélyi kanczellárrá neveztettek ki, mely kinevezések újabban megerősítették bennünk azon hitet, melyet nevezett barátainknak hatalmas befolyása iránt eddig is tápláltunk, a növelték azon reményt, hogy az új kormány már most elég erős lesz arra, hogy a Pozsonyban közösen megállapított alkotmányos actiót a legközelebbi országgyűlésen megindíthassa.

Wirkner iparkodott megnyerni, meg is nyerte Metternich herczegnek bizalmát; de ez minden további lépését attól tette függővé, lehet-e Magyarországon erős kormányt megalapítani és biztosítani? olyat, mely szemben a megyéknek nagyszabású autonomiájával a központi hatalom tekintélyét fentartani képes legyen; mert e nélkül az ősz herczeg meggyőződése szerint is minden lépés a felelős kormányzat felé anarchiára, utóbb a monarchia felbomlására vezetne; ez volt tehát a feltétel, illetőleg a feladat, melynek szerencsés megoldása által az akkor még mindenható herczeget actióra bírni és hatalmas pártolása mellett az alkotmányos fejlődést majdan inaugurálni lehessen.

Ezen igen nehéz feladatnak megoldhatására született bécsi barátainknak agyában a főispáni dignitás törvényes jogai és befolyása teljes mérvű érvényesítésének eszméje.

A megyék azidőben úgyszólván egészben magukra voltak hagyva, a főispánság nem csak dignitás volt, de ezen dignitárius főurak jobbára csak névszerint viselték fényes czímű méltóságaikat; nem voltak megyéiknek főnökei, még kevésbbé pedig - mint kellett volna lenniök - a megyei közigazgatás ellenőrző felügyelői; de azután nem is volt ám, egyet, kettőt, a nádort és főkanczellárt kivéve, legkisebb befolyásuk sem a megyékben és megyéikre; eljátszották ezt gondatlan közömbösségük által, mert annyira nem méltatták figyelmökre a reájok bízott törvényhatóságokat, hogy kivéve a tisztujításokat, három év alatt alig látogatták meg azokat. Ily elhanyagolás mellett egészen a megyék józanságától függött a törvényes korlátok között maradva gyakorolni hatósági jogaikat és kötelességeiket, vagy ezeken túlcsapongva, kedvük szerint önkénykedni. Ettől pedig még inkább lehetett, sőt kellett tartani, mióta a curiális nemességnek személyes szavazati joga gyakorlatilag elismertetvén, ez már nem községi küldöttjei által, hanem személyesen kezdett, és pedig évről-évre nagyobb számmal, utóbb tömegesen, a megyei gyűléseken megjelenni és a határozatok hozatalára döntő befolyást gyakorolni, mi által a régi magyar alkotmányosságnak azon főelvét: «pars sanior concludit» értelméből teljesen kiforgatták és nem ritkán erőszakoskodásokra, választások alkalmával még véres verekedésekre is vetemedtek.

Ezen abnormis, nem csak törvényeinkkel, de a józansággal is ellenkező állapotoknak megszüntetését mindenekelőtt szükségesnek tartotta az új kormány, s ezért a főispáni méltóság törvényes jogainak gyakorlati érvényesítését határozta el. E czélból felszólította a főispánokat, hogy a vezényletükre bízott megyéknek gyűlésein és törvényszékein rendesen elnököljenek, a közigazgatás minden ága felett hivatásuk szerint éberen őrködjenek, és méltóságuknak egész tekintélyével arra ügyeljenek, hogy a megyék hatósági jogaikat a törvényszabta korlátok között gyakorolják, kötelességeiket ezeknek értelmében teljesítsék; hogy pedig mindezeket pontosan teljesíthessék, ezentúl megyéjükben állandón lakjanak, vagy ha ezt nem tehetnék, viselt méltóságukról lemondjanak.

Ezen eszme, mely elméletileg a legjobb szándékból eredt és mely minden tekintetben megfelel törvényeinknek, gyakorlatilag nagy és sokféle nehézségekbe ütközött.

1. A felszólítás maguknál a főispánoknál is nagy ellenszenvre talált, s majd mindannyian mentegetődzve válaszoltak, állítván, hogy többféle okoknál fogva megyéjükben nem lakhatnak, de azért egy se jelentette ki lemondási készségét az eddig viselt méltóságról; szóval, ők főispánok maradni akartak, de olyanok, mint eddig voltak, sine cura dignitariusok. Ennek aztán az lett a következése, hogy gróf Apponyi, kinek befolyása Bécsben napról-napra növekedett, kieszközölte, hogy azon főispánok, kik se megyéjükben lakni, se a főispánsági méltóságról lemondani nem voltak hajlandók, méltóságukat ugyan megtarthatják, de megyéjüknek kormányzása, a gyakorlatban levő törvényes szokás szerint, főispáni helyettesekre, vulgo administratorokra fog bizatni. Ezen intézkedés által még inkább sértve érezték magukat az akkori főispánok s annyira nehezteltek Apponyira, s elidegenedtek az új kormánytól, hogy majd nyiltan, majd alattomban elkezdtek kaczérkodni az ellenzékkel.

2. Mivel pedig a főispánoknak ezen vonakodása miatt 32 helyettesnek, administratornak kinevezése vált szükségessé, ennyi alkalmatos embert pedig egyszerre rögtön találni nem lehetett, lettek kinevezve nagy sajnálatunkra némelyek, kik azután azon jelentékeny állásnak, melyre felhivattak, megfelelni képesek nem voltak, sőt itt-ott avval vissza is éltek. Az ezen körülmény szülte hibákat és visszaéléseket nagy ügyességgel használta fel Kossuth az 1847-diki országgyűlésen az új rendszernek, melyet administratori rendszernek neveztek el, megtámadására.

3. Voltak még más nehézségek is, melyek az új administratoroknak kényelmetlen társadalmi helyzetéből eredtek; mert se a felsőbb körökben, hova nem tartoztak, se a középosztálynál, melyből kiléptek, nem voltak többé szívesen látott jelenségek.

Ily hangulat, ily elfogult és az ellenzék által előre lefoglalt ellenséges közvéleménynyel szemben hívta össze és nyitotta meg ő felsége az 1847-diki országgyűlést.

Az országgyűlés elé terjesztett királyi előadások a legloyalisabbak voltak; a magyar nyelv és a vallás ügye tekintetében megindíttatott a szabadabb elvű irány s egyebekben is tág tér nyilt meg a KK. és RR.-nek hazafias működésére. Beismeri ezt maga Horváth Mihály is, midőn a Huszonöt év történetében így nyilatkozik: «A királyi előadásokban, melyek a tanácskozás tárgyait tűzték ki, felvéve volt minden fontosabb kérdés, mely a nemzeti életben eddig felmerült, - - - - sőt az előterjesztésekhez kész törvényjavaslatok is kapcsoltattak, mi, bár sok ellenzéki által veszélyesnek tartatott, - - - - minden esetre haladásnak tekinthető törvényalkotási eljárásunkban.» De hát hiába! mert már nem részletes concessiókért küzdött az ellenzék, hanem általános alkotmányos elvekért s ezeknek egész teljességükben alkalmazásáért, mint ezt is híven ecseteli Horváth Mihály, írván: «E kormányi törvényjavaslatok eleve is elégületlenséggel, legalább gyanuval fogadtattak az ellenzék által, mi egyébiránt, tekintve a nemzetnek és kormánynak annyira különböző irányát, senkit meg nem lephet», tehát el voltak itélve már előre a kormány intézkedései, sőt intentiói és legjobb szándékai is.

Ilyen ellenséges párttal szemben az összeütközések és ezekből fakadó heves vitatkozások elkerülhetők nem voltak, a mint hogy ilyenek, a királyi előadásokra adandó válaszfelirat tárgyalása alkalmával, bőven fel is merültek. Az első indítványt a feliratra én tettem meg, s hivatkozva a királyi akarat és a nemzet félszázad óta táplált forró óhajtásainak szerencsés találkozására, ajánlottam, hogy viszonzásul mindezekért mondassék hála a királynak.

Az ellenzék nem fogadta el indítványomat, s annak már ekkor elismert vezére, Kossuth, hosszú beszédben fejtegette az el nem fogadásnak okait. «Nézeteim - így kezdé beszédét - Baranya követének nézeteitől a válaszfelirat egész philosophiájára nézve lényegesen különböznek.» S ezen lényeg nem volt egyéb, mint az, mit Kossuth hosszú beszédje folytán többféle variatiókban ismételve hangoztatott, t. i. Magyarország önállósága, függetlensége, a bécsi hatalom alól való emancipatiója, magyar felelős kormány és parlamentáris kormányzás, mely nélkül szerinte az első biztosítva soha se lehet. A vita erős volt és hosszadalmas. Széchenyinek közvetítő indítványa is mellőztetett, a Kossuth által javasolt felirat pedig elfogadtatott.

A főrendek a hozzájuk átküldött felirati javaslatot nem fogadták el, hanem egy másikat fogalmaztak, és azt küldték a Rendek táblájához azon hitben, hogy e felett majd igen hosszú vita fog kifejlődni, mely alatt azután sikerülhet a kölcsönös kiegyezés.

Kossuthnak ügyes taktikája meghiusította ezen reményt, melynek hogy szárnyát szegje, a fölirati javaslat tárgyalásának a napirendről való letételét índítványozta, mely indítvány heves viták után többséget nyert. A válaszfeliratnak - mint mondani szokás volt - letételével azonban nem szűnt meg az ellenzéknek a kormány elleni harcza; az egységes nagy csata után részletes csatározások következtek, melyekre egyes sérelmeknek felsorolása nyujtott alkalmat. Ezek közt azonban az úgynevezett administratori rendszert tekintette az ellenzék az idő szerint a legégetőbbnek, mert ennek eldöntésétől függött a fennálló kormánynak maradása vagy bukása. Ezen kérdést annyira erős és éles fegyverének tartotta az ellenzék és vezére, hogy annak teljes felhasználása végett egy választmányt küldött ki azért, hogy ez az administratori rendszerben rejlő soknemű sérelmeket rendszeresen elemezze és kidolgozza. A választmány tolla Kossuthnak ügyes kezére bizatott. Irt is volna ő kétségkívül egy olyan jelentést, mely az administratorok kinevezése által állítólag a haza alkotmányosságán, jelesen a megyei autonomia szabadságán vert sebeket egész keserűséggel és szenvedélyességgel túlozva ecsetelte volna. Ezen jelentés azonban soha se jött a nagy nyilvánosságra, a minek egyik okát föl akarom deríteni.

Előbb még csak röviden azt említem meg, hogy a nádor által kieszközlött engesztelő kir. leiratban, melynek föladata volt az égető kérdést eltemetni, se én Somssich Pál, se Babarczy tényezők nem, sőt még beavatva se voltunk. Azt tudtuk, hogy ilynemű engesztelő leirat készül Bécsben, mert hiszen ezt a nádor eszközölte ki; de azon taktikában, melylyel azt a pozsonyi dietán elfogadtatni akarták, nem volt részünk. Ezt Lónyay János udvari tanácsos, Menyhértnek atyja, Szentiványi Vincze helytartói tanácsos, ki több ideig időzött Pozsonyban, és Wirkner főzték ki, és ezen utóbbit azzal birták reá, hogy tervüket titokban tartsa, mert máskülönben Lónyay Menyhért, Bereg vármegyének követe, nem szavaz reá, hacsak ő nem teheti meg az indítványt. Kezdetben ezen urak azt hitték, hogy biztos a többségük, mert Lónyay Gábor, Pázmándy, sőt Szentkirályi is megigérték pártolásukat, ezek azonban a tizenkettedik órában visszavonták szavukat, és a sérelem elejtésére és a leiratban való megnyugvás kifejezésére irányuló beregi indítvány ellen szavaztak, mely azután 23 contra 23, csak Horvátország szavazatával nyert kétséges többséget.

Midőn Lónyay Menyhért indítványa kétes többséget nyert, Kossuth hozzám fordulva nagy ingerültséggel így szólott: Kérdem Baranya követét, tudja-e mire, és miért szavazott Bereg indítványára? Kossuth jól tudta, hogy én nem voltam beavatva ezen stratagemába. Azután meg Lónyay Menyhérthez, ki egészen meg volt zavarodva, e szavakat intézte: «Lucem quaesivit ingemuitque reperta»; végre nagy hevesen kezével fenyegetőzve kijelentette, hogy már most egészen a sérelmi politikára veti magát, s nem fog kimélni senkit és semmit!

Én, ki Kossuthtal ha nem is bizalmas, de mindig olyan lábon álltam, mely a mindennapi közömbösséget meghaladva, a kölcsönös tekinteten és becsülésen alapult, s kivel a fiumei vasút ügyében már ezelőtt is leveleket váltottam, látván a beregi indítvány elfogadásának sikertelenségét, az indítvány folytán támadott lázas ingerűltséget, és ismervén a bécsi legmagasabb körökben nyilvánulni kezdő határozatlanságot, felkerestem őt, és arra kértem, hogy mellőzze a botrányokat, s ne hozza napvilágra az administratori rendszer ellen írt vagy írni szándékozott jelentését; mert ha az abban felhozott és valószínűleg szenvedélyesen fokozott vádak egynémelyike talán be is bizonyulna, egyes személyeket sujthatna csak, miből aztán sokkal kevesebb haszon, mint kár háromlana a közre; tanácskozzunk inkább bizalmasan azon módok és eszközök felett, melyekkel a felizgatott kedélyeket lecsillapítani lehessen, hogy azután higgadt nyugodtsággal, vállvetve, közös erővel működhessünk hazánk javára, s megkezdhessük az általunk is elodázhatatlannak beismert alkotmányos átalakulásunknak nagy munkáját, békés, törvényes úton, lépcsőnként haladva előre, rázkodtatás nélkül.

Kossuth bizalmas szavaimat bizalmasan fogadta és viszonozta, mondván: «Én hajlandó vagyok az értekezésre, és készséges a békés haladásra egy feltétel alatt: hogy az irány, mely felé törekszünk, Budapest legyen; mert avval, a ki alkotmányos törekvéseinkről úgy nyilatkozik, hogy igen, ő is Budapest felé szándékozik, de egyelőre csak Ötevényig mehet, s ott egy időre pihenőt tart szükségesnek, avval szóba állok; de avval, a ki míg fennen hangoztatja, hogy Budapestre menjünk, de aztán első megállapodó helyként Hainburgot vagy Schwechatot jelöli ki, avval szóba nem állok, vele nem egyezkedhetem.» Beszélgetésünknek eredménye az lett, hogy Kossuth a maga és az ellenzék nevében megigérte, hogy az administratori rendszer által okozott sérelmeknek részletezésére kiküldött választmány jelentését mindaddig be nem nyujtja, míg mi értekezni fogunk azon teendők felett, melyeket Magyarország alkotmányos, önálló függetlenségének megvalósítására azonnal szükségeseknek tartunk, s e mellett még azon napi kérdések iránt is megegyezni törekszünk, melyeknek elintézése szintén nem halasztható, és a felizgatott közvélemény lecsillapítására okvetetlenűl szükséges. Én pedig megigértem, hogy az azonnal megkezdendő tanácskozásainknak eredményéről Apponyi kanczellárt időnkint értesíteni, s az ő beleegyezését kinyerni törekedni fogok. Ez történt 1848. januárban, mely hónapban és a rá következő februárban Kossuth Lajos, Szentkirályi Mór és Bónis Sámuel az ellenzék részéről, én és Babarczy a conservativek nevében, esti órákban majd mindennap találkoztunk Bohus Jánosnak tágas lakásán, és bona fide, egészen bizalmasan cseréltük ki nézeteinket a helyzet tarthatatlanságáról, és azon reformok megindításának módozatáról, melyek nélkülözhetetleneknek mutatkoztak arra, hogy Magyarország önállósága és függetlensége jövőre biztosíttassék.

Kossuthnak geniális fejtegetései élvezetessé tették ezen estéli tanácskozásokat, melyeknek reánk is nagy hatása volt, úgy hogy kifogásolnunk elvileg alig lehetett kivánatait; csakis az egymásután, a józan és lépcsőnkénti fejlődés és méltányosság tekintetében tettünk észrevételeket, sőt ellenvetéseket is, melyeket Kossuth teljes mérséklettel méltatott figyelmére, sőt Szentkirályinak merészebb és néha hevesebben vitatott terveit is nem egyszer mérsékelni törekedett. Ezen higgadt magatartása által arról győzött meg bennünket, hogy vele értekezni és egyezkedni lehet azoknak, kik a magyar alkotmányos alapon állva, ezen alkotmánynak korkövetelte fejlesztésére jó akarattal birnak.

Ezen értekezletek folytán készültek azután ama pontozatok, melyeket Ön nekem felmutatott, és a melyeket én Dessewffy útján megküldöttem gr. Apponyinak, azokat figyelmébe és erélyes pártolásába ajánlva.

Meggyőződtem ezen tanácskozásaink folytán arról is, hogy Kossuthnak czélja nem volt a forradalom, hogy ő nem volt elvből forradalmi; ellenkezőleg erős hitem, hogy ő sokkal inkább szerette volna alkotmányos átalakulásunkat békés úton, rázkodás nélkül keresztülvinni. Bizonyítja ezt értekezéseink közben több kérdésben tanusított mérséklete.

1. Ő a parlamentáris felelős kormányzatra törekedett, a felelős miniszteriumért szinte rajongott, mert ebben hitte feltalálhatni mindazt, mit az általános szabadság, s különösen Magyarország önállóságának és függetlenségének biztosítására szükségesnek tartott. És mégis, midőn mi ennek rögtöni létesítését lehetetlennek, békés úton legalább nem kivihetőnek bizonyítottuk be, engedett, és reáállott s elfogadta azon javaslatunkat, mely szerint jövőre a magyar kir. helytartótanács osztályokra felosztva vezérelte volna a közigazgatást, és minden ilyen osztálynak főnöke vagy előadója, és az összes tanács elnökeinek valamelyike irták volna alá a kiadandó intézvényeket, de azután azért, a mit aláirtak, felelősök is lettek volna az országgyűlésnek.

2. A közterhek közös viselésének elvállalását és törvények által megállapítását és szabályozását egész terjedelmében és határozottan követelte Kossuth; de az ennek keresztülvitelére szükséges előkészítő intézkedésekbe beleegyezni nem vonakodott.

3. Az urbériség megváltásának;

4. a királyi városok demokraticusabb rendezésének kérdését minél előbb kivánta ugyan megoldatni, de ezek tekintetében is hajlandó volt olyan enyhítő módosításokra, melyek a magyar központi kormánynak elegendő garantiát nyujtottak volna arra, hogy az általa tervezett megoldás se jogos érdekeket érzékenyen sérteni, se a közbékét háborító zavargásokat előidézni nem fog.

Mindezek után ismétlem: Kossuth nem volt elvből forradalmi, nem volt forradalmár minden áron, és azt hiszem, helyesen ítéltem és ítélem meg őt akkor, midőn róla azt állítom: Kossuth nem volt, hanem a bekövetkezett események folytán lett forradalmár. Hiszen ő a mi értekezleteinket higgadt nyugodtsággal és egész buzgósággal vezette egész január és február hónapokban, és noha én Bécsbe küldött leveleimre választ nem kaptam, - mert hát változni kezdett Bécsben is a helyzet, és az Apponyi föllépéséhez kötött reményeknek nemteljesülésével más befolyások kezdettek Metternich herczeg háta mögött érvényesülni - mégis mindaddig, míg a párisi forradalom hire hozzánk el nem jutott, buzgósága nem hanyatlott, míg végre egyik este imígy szólt hozzánk: «Barátim, bocsássatok meg, nem folytathatom, legalább én nem vehetek továbbra részt tanácskozásaitokban, mert az események fejlődése oly meglepőleg rohamos, és annyira ki nem számítható, hogy nem tudhatom előre, vajjon azt, mibe ma optima fide egyezem bele, megtarthatom-e holnap!» És ezzel márczius elején megszüntek értekezleteink, melyekről erősen hiszem, hogy ha a párisi forradalom és utána a bécsi zavarok nem következnek be, hazánk átalakulására és alkotmányos békés fejlődésére irányadó befolyást gyakoroltak volna; mert egyesítették volna a Rendek táblájának két nagy pártját. Ez volt tulajdonképen értekezleteinknek fő czélja; ennek az egyesült két pártnak a közvélemény által istápolt ereje pedig oly hatalmas lett volna, hogy azt se a főrendek többsége, se a bécsi kormány sokáig nem ignorálhatta volna.

Ennyiből áll azon pontozatok historiája, a melyek általam írt eredeti példányának fölmutatásával Ön engem annyira meglepett.

Legjobb szándékú törekvéseinknek nem lett sikere, az események rohama félrelökte a csendben működőket. Mi visszavonultunk, Kossuth kilépett a forradalmi térre.»

Apponyi György gr. magyar kanczellár Bécsből 1848. márczius 1-sején Pozsonyba Széchenyi István grófhoz a következő levelet intézte:

«Kedves barátom! Nagy és valósággal rettenetes események következtek be, mióta neked utolszor írtam; minden, a mit különben veled közölni kivántam, s a mit baráti leveleid és a számomra megküldött és általam a legnagyobb köszönettel fogadott kitünő munkák alkalmából veled meg akartam beszélni, ebben a pillanatban háttérbe szorúl. A monarchia, Európa a legnagyobb veszélyben forognak, hacsak erős összetartás és nyomatékos tevékenység útját nem állják a forradalomnak, mely általános fellobbanással fenyeget. Wirkner át fogja neked adni az Aachenből ma ide érkezett újságczikket, a melynek hitelessége iránt, fájdalom, semmi kételyt nem táplálhatni. A franczia királyi család kénytelen volt elmenekülni, nem tudni, hová és vajjon biztosságban van-e; iszonyú öldöklés után a csőcselék Páris városa urává lett, a tuileriák szét vannak rombolva, a trónt elégették, a palais royalt lerontották, a köztársaságot kikiáltották és a radicális párt tagjaiból ideiglenes kormányt, vagy miniszteriumot alakítottak, a melynek ügyvédek és újságírók mellett egy Albert nevű munkás is tagja. Patakokban folyik a vér, a város minden összeköttetése el van torlaszolva, a távírók és a vasutak szét vannak rombolva, irtóztató anarchia uralkodik. Mindez a nálunk is utánzókra találó radicális pártnak a munkája. Híven értesítettem a történtekről a főherczeg nádort, a ki minden bizonynyal tanácsoddal fog élni, s azért sietek vele, hogy sürgetős kivánságaimról tudósítsalak. Mindenekelőtt lényegesnek tartom, hogy e hírek, a melyek holnap estig köztudomásuakká lesznek, általad és azok által, a kiknek a főherczeg azokat el fogja mondani, utilizáltassanak, azaz, hogy csak azokkal közöljétek, a kiknek loyalitására számíthatni és a kiket a monarchia valódi érdekei számára előre meg lehet nyerni, hogy ezek így elkészülve, a rosszakaratu töredékkel szemben annál erősebb ellentállást fejthessenek ki. Továbbá, hogy minden officiosus demonstratiók, például ezen események megvitatása, mi alkalmas volna arra, hogy a bel- és külföld közvéleményére kártékonyan hasson, megakadályoztassanak, utczai tüntetéseknek pedig nyomatékosan eleje vétessék. Az irtóztató események rohanó haladásánál fogva nem kételkedem benne, hogy az országgyűlés bezárásának - azonban annak legünnepélyesebb kijelentésével, hogy a lehető leghamarább ismét egybe fog hívatni, ha ezt a világ helyzete megengedi - nagyon rövid idő mulva be kell következnie; de épúgy meg vagyok róla győződve, hogy itt nem akarnak majd orosz segítségre, hanem a saját népek hűségére támaszkodni. Ily helyzetben engedményeket akarni kicsikarni, politikai bűn volna, de hiábavaló is lenne, mert erre - bármennyire őszinte is itt a jóakarat - nem állanának reá: értem engedményeket in stricto sensu, a mi mellett elveket vinnének a vásárra. Ha van, a ki képes honfitársaira hatni, te vagy az, s épen a Párisban történtek nyitják meg erre neked a pályát, mint a melyekben a legkiáltóbb érveket találni hazánk forradalmárai szerencsétlen politikája ellen és egyetlen egyet sem mellette. Kérlek tehát, mint hű barátomat és mint buzgó hazafit, tégy meg mindent, a mit csak tehetsz, az ország érzületének jó irányba terelésére és arra, hogy a radicálisok csábító hálójukba ne kerítsék. Ovatosságod, okosságod és bölcseséged kezeskednek érte, hogy a legbiztosabb úton fogsz haladni. Irj nekem mentől előbb, ha csak néhány sort is, mondj meg mindent, mert világosan kell látnom a valót. Ezt várja tőled igaz barátod.»

«Márczius elsején estve - írja Dessewffy Emil gr. - érkeztem Bécsbe Somssich Pál tervével, s egyenesen Apponyihoz szállottam. A mint szobájába belépek, több hölgygyel együtt ott találom Jósikát, May udvari titkárt, Apponyi Károlyt és Györgyöt, a kanczellárt. Mindnyájan szörnyen el voltak fogulva. Még alig tettem meg a szokásos köszöntéseket, midőn felém nyujtották az aacheni újság legújabb számát, melyet futár hozott több oldalról Metternichnek, ki Apponyival közölte. Elállott a lélekzet bennem, midőn Lajos Fülöp trónjának bukását és a franczia respublica kikiáltását olvasám. Első szavam ez volt Apponyihoz: barátom, legfölebb három nap alatt Kossuth az örökös tartományoknak alkotmányt, Magyarhonnak felelős miniszteriumot fog kívánni. Ezen megrázkódás után nem lehet többé az örökös tartományokban sem gátolni az alkotmányok létrejöttét. Tegyen tehát a kormány, míg nem késő.»

A párisi események hírére Bécsben ostromolták a bankot a papirpénz beváltásáért.

A KK. és RR.-nek Pozsonyban 1848. márczius 3-dikán tartott kerületi ülésében Balogh Kornél, Győr vármegye követe, indítványozta: «Kéressék meg ő felsége, hogy a bécsi bank állása és különösen a forgalomban levő bankjegyek mikénti fedezése iránt a nemzetet világosítsa föl és nyugtassa meg.»

Kossuth Lajos a tett indítványt alkalmul használta azon kérésre, hogy a rendek az országgyűlés politikáját az idő és a körülmények színvonalára emeljék föl. Feliratot indítványozott ő felségéhez és erre nézve javaslatot terjesztett elő, kiemelvén, hogy ha a benne foglalt alapkívánatok teljesülnek, ezzel meglesz Magyarország többi sérelmei orvoslására nézve is a biztosíték.

A fölirat javaslata utalt a birodalmi kormány nem alkotmányos irányára, mely Magyarország alkotmányossága kifejlődését hátráltatta, s ha folytatják, a trónt és a birodalmat elláthatatlan következményekbe bonyolíthatja, Magyarországra pedig kimondhatatlan kárt áraszthat. Előadta, hogy az országgyűlés, melyet ő felsége reformokra hívott össze, örömmel fogott a munkához, s elsorolta a közös teherviselés és az urbéri viszonyoknak kármentesítéssel összekötött megszüntetésére vonatkozólag eddig hozott határozatait, valamint a tárgyakat, melyekkel foglalkozni készül, minők a katonai élelmezés és szállásolás terheinek megkönnyebbítése; a kir. városok és szabad kerületek közigazgatási és politikai rendezése; a népnek politikai jogokban illő részesítése; a földmívelés, műipar, kereskedés fölvirágzása. «De - így folytatta - alkotmányos életünk is valódi képviseleti irányban igényel fejlődést, szellemi érdekeink a szabadság alapján ápolást követelnek. Honvédelmi rendszerünk nemzeti jellemünknek, s a honlakosok különböző osztályai érdekegységének alapján gyökeres átalakítást kíván, ez pedig úgy Fölséged királyi széke, mint hazánk bátorléte tekintetéből nem halasztható intézkedést tesz szükségessé. A magyar közállomány jövedelmeinek és szükségeinek számbavételét és felelős kezelés alá tételét tovább nem halaszthatjuk, mert csak így teljesíthetjük azon alkotmányos tisztünket, hogy úgy Fölséged királyi székének díszéről, mint hazánk közszükségeinek és minden jogszerű kötelességeknek fedezéséről sikerrel intézkedhessünk. Sokban e kérdések közül az örökös tartományokkali érdektalálkozás kiegyenlítésének szüksége forog fön, mire önálló nemzeti jogaink és érdekeink megóvása mellett örömest nyujtunk segédkezet. De arról is meg vagyunk győződve, hogy alkotmányos életünk kifejtésére és nemzetünk szellemi és anyagi javára hozandó törvényeink csak az által nyerhetnek életet és valóságot, ha végrehajtásukkal minden más befolyástól független nemzeti kormány lesz megbízva, mely a többség alkotmányos elvének legyen kifolyása, s ezért collegiális kormányrendszerünknek magyar felelős miniszteriummá átalakítását minden reformjaink alapföltételének s lényeges biztosítékának tekintjük.» Ezek eszközlésére - a javaslat szavai szerint - béke kell és kellenek zavartalan nyugodt viszonyok. E tekintetben pedig aggodalmat keltenek a nyugalom bomladozásának azon jelei, melyek a birodalom némely részeiben mutatkoznak, s melyeknek sulyát a legujabb külső események előreláthatlan fejleményei sokszerűen növelhetik. Ezekkel szemben a javaslat annak szükségét fejtegette, hogy ő felsége «fejedelmi székét minden uralkodói viszonyaiban a kor szükségei által mulhatlanul igényelt alkotmányos institutiókkal» környezze. «Azonban Felséges Úr - így végződött a javaslat - az események isten kezében vannak. Mi bízunk a gondviselés ótalmában, de érezzük a kötelességet: gondoskodni, hogy Felséged hű Magyarországát a bizonytalan jövendő készületlenűl ne lepje meg. E gondoskodás halaszthatlan kellékeihez számítjuk mi a fönnemlített átalakulási kérdéseknek még ez országgyűlésen alkotmányos iránybani megoldását, s aggódunk, hogy a szokásos országgyűlési alkudozások és kormányszéki tárgyalások collegiális rendszer szülte hoszszadalmassága, a Fölséged atyai szándokának és hazánk méltó várakozásának megfelelő sikert veszélyesen késleltetheti. És azért a királyi szék iránti tántoríthatlan hűségünk szilárd bizalmával esedezünk Fölségednek: méltóztassék a fönforgó rendkívüli körülmények tekintetbe vételével is legkegyelmesb királyi akaratának teljhatalmú organumai egyszersmind a fönnálló törvények szerint hazánk legfőbb kormányszékének, a m. k. helytartótanácsnak tagjai gyanánt, a közigazgatás külön ágainak megfelelő számban, oly egyéneket az országgyűlésre utasítani, kik mint a végrehajtó hatalomnak a hozandó törvények szerinti alakban gyakorlatára Fölséged kegyelmes bizalmával előlegesen kijelölt alkotmányos organumok, - s kiknek mint ilyeneknek személyes felelősségük alá leszen a hozandó törvények végrehajtása is helyezendő - országgyűlési tárgyalásainkban közvetlen részt vegyenek, s Felséged királyi szándoka iránt az ország rendeit tájékozva s a kellő fölvilágosításokat és kimutatásokat a kormány részéről, különösen a pénzviszonyok tekintetében is megadva, a fönforgó fontos kérdések megoldását oly sikerrel előmozdítsák, miszerint a hozandó üdvös törvények mihamarébb Fölséged kegyelmes helybenhagyása alá terjesztethessenek, s általuk a jelen körülmények bármi váratlan fordulatának esetére is biztosítva legyen hazánkban a béke, megszilárdítva a bizalmas nyugalom, s ezeknek alapján kifejthető azon szellemi erő és anyagi tehetség, melyben Fölséged, tántoríthatlan hűségünk mellett, a bizonytalan jövendő minden eseményei között királyi székének legrendíthetlenebb támaszát fogja föltalálhatni.»

Kossuth Lajos indítványa egy szó ellenmondás nélkül elfogadtatott, s a márczius 4-dikén tartott országos ülésben határozattá emelkedett.

A magyar követi kar márczius 14-dikén a következő nyilatkozatot intézte küldőihez:

«Az események rohanva következő jelenetei közt a követi kar érezve, hogy hivatásának teljes mértékben csak úgy felelhet meg, ha a nemzet osztatlan bizalma fogja kísérni, kötelességének ismeri nyiltan és leplezetlenül kiállani a közvélemény bíráló székének elibe, hogy ennek útbaigazításától erőt nyerhessen.

Olaszhon fényes egén a szabadság napja földerült. Február 27-én Francziaországban a juliusi trón, mivel a szabadságtól elvált, leomlott. Németország vidékein a fejedelmek alkotmányos institutiókkal ajándékozák és illetőleg gazdagíták népeiket. Mindenütt a népek, szinte úgy mint uralkodók szíveiben a szabadság és alkotmány ütötte föl diadalos zászlóját; csak az ausztriai birodalom kapcsolatában élő nemzetektől látszék megtagadva azon vágyak valósításának reménye, melyeknek igazsága és méltányossága az emberiség törvényszerűségénél fogva minden gondolkozó előtt régen kétségtelenné vált; nem azért, mintha hódoló határtalan hűséggel szeretett fejedelmünk népeinek bármely igazságos kivánatit teljesíteni bármikor vonakodott volna, hanem azon oknál fogva, mivel egy százados mozdulatlanságban megkövesedett bureaukratia fölfogta a népek szózatát és akadályozá a fejedelmet, megérteni az időnek mellőzhetlen szükségeit.

A dolgok ily aggodalomteljes helyzetében a követi kar akként fogta föl hivatását, hogy Magyarország alkotmányos rendeit megilleti azon okok fölött férfias nyiltsággal szót emelni, melyeknek a helyzet nehézségei tulajdoníthatók, és azon mód fölött, melynek időkori használásával a különben bekövetkező baleseményeket elhárítani sikerülhet.

A követi kar nem merengett túlságos reményekben e fölszólamlás sikere iránt, és nem is leplezte el lehető balkövetkezéseit egy oly kormány irányában, mely százados önkényhez szokott; de hallgatni kötelességmulasztásnak tartotta, kötelességmulasztásnak a trón, a nemzet és a birodalomban közös kapcsolattal egyesült népek irányában; kötelességmulasztásnak azért, mert a birodalom népei között egyedül a magyar nemzet bírt alkotmányos nyilvánossággal.

Így létesült azon fölirási javaslat, melyet a KK. és RR. táblája folyó márczius hó 3-án az országgyűlési teendők tárgyában egyes akarattal megállapított és márczius 4-én a főrendi táblához általküldött.

Márczius 13-án Bécs falai közt polgárvér folyt a szabadságért. A százados bureaukratia halomra dőlt. Metternich herczeg rendíthetlennek látszó minisztersége megszünt, Apponyi gróf cancellár leköszönt. A fejedelem megadta a szabad sajtót és alkotmányt. A polgári őrsereg fölállíttatott.

Ezen eseményekről márczius 14-én értesülvén a követi tábla, haladéktalan lépéseket látott szükségesnek; elhatározta tehát:

1. Küldöttség által megkérni a nádort közremunkálásaért, hogy az általküldött fölirást a főrendi táblánál hováhamarább tanácskozás alá vétesse, és miután nem oly időket élünk, melyekben kifejezések fölött hosszú vitatásokat kár nélkül folytatni lehetne, oda munkálni igyekezzék, miszerint azt a főrendi tábla, ha különben lényegére nézve egyetért, változatlanul fogadja el.

2. A szomszéd szabad sajtó mellett hazánkban korlátolt sajtó meg nem állhat, semmi nem szenved tehát kevésbbé halasztást, mint az országnak a szabad sajtó iránti soha el nem idegenített és el sem idegeníthető jogát helyreállítani; ennek következtében meghagyatott a sajtótörvény kidolgozásával megbízott választmánynak, hogy azon előmunkálatok nyomán is, melyek a mult országgyűlési irományok közt föltalálhatók, a legrövidebb idő alatt járjon el.

3. A bizonytalan jövő előgondoskodást igényel, és ezért választmány küldetett ki törvényjavaslat készítésére, mely által a belnyugalom és béke, az élet és vagyon biztosítása, a honpolgárok védpaizsa alá állíttassék, és e czélból a nemzeti őrsereg életbe lépjen.

Ezen határozatok közül az elsőnek következtében a nádor megkéretvén, ugyanazon napon délután 3 órakor a főrendi táblánál ülést tartott, és ez ülésben a fölirásnak változatlanul leendő elfogadását önmaga indítványozta, melyet a főrendi tábla is egyhangulag elfogadván, a nádor biztosította a főrendeket, hogy az országgyűlés eredményes befejezése és alkotmányunk kifejtése tekintetében, személyes és hivatalos befolyását szilárd elhatározással fogja használni.

A főrendi tábla megállapodásának híre a RR. táblájához meghozatván, elhatároztatott és a főrendi tábla által is elfogadtatott, hogy a fölirás egy országos küldöttség által nyujtassék be ő fölségének és ezen küldöttség vezére a nádor legyen. A küldöttség Bécsbe holnap utazand.

Márczius 14-én a KK. és RR. táblája minden közterheknek a nemesség által is közösen és aránylag leendő viselését elhatározta.

Elhatározta továbbá azt is, hogy minden urbéri viszonyok mindenütt az egész hazában egyszerre leendő megszüntetése iránt törvény akként alkottassék, hogy a magánbirtokosok kármentesítésének kötelességét a közállomány vállalja el.

Eddig a történtek.

Ezeknek folytában a követi kar meggyőződését jelenté ki, hogy alkotmányunk szilárdítására, kiterjesztésére, átalakítására czélt érni, alkotmányos úton teljes reménye van, ha a nemzet bizodalmától törekvéseiben támogatva lesz. Továbbá:

Kijelenté, hogy föladatául kevesebbet nem ismer el, mint az alkotmánynak létesítését minden következményeiben.

Kijelenté, hogy a haza polgárai érdekeinek kiegyenlítését eszközölni fő kötelességének tartja.

Kijelenté azon meggyőződését, miszerint az elágazó érdekek egybeolvasztására és a honpolgároknak jogban, érdekben, kötelességben és hazaszeretetben egy nemzetté összeforrasztására az eddigieknél hatályosabb lépések kivántatnak.

Végre felelősségének súlyát egész mértékben érezve, kijelenté, hogy az óriási léptekkel haladó körülmények között hívatásának teljesen csak úgy felelhet meg, ha már jelen állásában is magát nem külön osztályok, hanem az összes nemzet képviselőjének tekintheti, és kötelességeinek körét is e mértékhez illesztheti.

A követi kar tagjai állásuk szilárdítására azon bizodalom megerősítését kérik, melylyel az országgyűlési pályára elküldettek.

Pozsony, 1848. márczius hó 14.»

Batthyány Lajos gr. márczius 14-dikén Wenckheim Béla bárót és Tolnay Károlyt leküldötte Zala vármegyébe, hogy rábirják Deák Ferenczet az országgyűlési követség elvállalására. Ugyanekkor a főrendek és követek közül számosan a következő levelet intézték hozzá:

«Kedves barátunk! Bécsben az alkotmányért polgárok vére folyt. Metternich absolutisticus irányú kormánya megbukott. Apponyi leköszönt. Ily roppant fontosságú körülmények közt alkotmányunkat és a trónt a nép fölkarolása által szilárdítani elhatározott komoly szándékunk. Szükségünk van azért rád, s bizton várjuk minél előbbi jelenlétedet.»

Zala vármegyének 1848. márczius 16-dikán tartott közgyűlése szintén fölhívta Deák Ferenczet az országgyűlési követség elfogadására. A közgyűlés jegyzőkönyvének erre vonatkozó pontjai így szólanak:

«1343. Tolnay Károly és ifjabb Csuzy Pál országgyűlési követ urak a megyéhez a következő tartalmú tudósításaikat megküldék: Tekintetes Karok és Rendek! Európának politikai látkörén legközelebb felmerült történeti események sokkal fontosabbak, hogy sem azoknak közvetve magyar hazánkat is érdeklő hatályossága törvényhozási figyelmünket kikerülhette volna. Nem csak azon bizalmatlanságok, melyek az ausztriai bankintézetnek jegyei iránt mindenünnen mutatkozának, s itt Pozsony sz. k. városban közvetlenül minket is váratlanul meglepének, hanem azon körülménynek átgondolása is, miszerint oly időszakba jutánk, melyben trónok ingattatnak meg, a birodalmi tartományokban forradalmi nyugtalanságok ütik fel aggasztó táborukat, parancsolják, az idő rohamát be nem várva, a legfontosabb törvényhozási intézkedéseinket.

Folyó évi márczius 3-án tehát Győr vármegye követe indítványt tőn a kerületi ülésben az iránt, hogy az ausztriai nemzeti bank mérlegi állapotának kimutatása, és a nemzetet e részben megragadó aggodalomnak elosztása iránt ő felsége megkéressék. Elhatározó intézkedés azonban e tárgyra nézve részint azért nem történt, mert a kérdéses körülményeknek avatottság nélküli feszegetése nemcsak a birodalmi hitelt károsan csökkenthetné, hanem egyesek aggályait is nevelné inkább mint eloszlatná, részint pedig mivel időközben a nemzeti banknak egyik tisztviselője itt Pozsonyban megjelenvén, a követi testületnek egy része előtt az º/_º alatt párban ide mellékelt jegyzékhez képest a bank activ állapotát kimutatni iparkodott. Ezen jegyzéket nem mint oly hiteles okiratot küldjük meg a tekintetes RR.-nek, minek elvitázhatlan valóságáról jótállani merhetnénk; sőt az sem kerületi, sem országos ülésben bemutatva nem lévén, országgyülési iratnak nem is mondathatik; hanem megküldjük annyiból, a mennyiben az aggódott kedélyeket leginkább ez csillapítá le, és egyik a követeket magánylag meggyőző ok éppen ez vala arra, hogy a győri indítvány leginkább alkalmul vétetett azon fontossabb lépésekre, melyek a º//_º alatt ide rekesztett felírás tolmácsolásához képest, békés utoni átalakulásunk biztosítására, és ezek folytán a trónnak s dynastiának megszilárdítására nemcsak a fentebb érintett kerületi ülésben, hanem mai napon tartatott országos ülésünkben is a követeknek egyhangulag nyilvánított akaratuk szerint intéztetni rendeltettek.

Ezen felírásnak, és az azt netán követendő eredményeknek a haza előtt sokkal érdekesebbeknek kell lenni, hogy sem ezekről szóló követi tudósításunkat a többi megyék képviselőinek is hasonló cselekedetéhez képest rögtön sebes postán megküldeni kötelességünknek ne tartottuk volna.

Kik egyébiránt stb.

Pozsonyban, 1848. márczius 4-én.

A mostani országgyülésnek nélkülözhetetlen, és halasztást nem ismerő teendői iránt a RR. táblájának egyesült közakaratával megállapított, s ő cs. kir. felségéhez intézett, s követ urak e jelentésével megküldött felíratából örömmel látják a rendek: hogy az összes képviselői testület azok iránt, mik a nemzet törvényes alkotmányos állásának szilárdítására e megye által már oly hosszú évek során szorgoltattak, melyek a magyar föld lakosai szellemi s anyagi jobblétük előmozdítására megkivántatnak, s melyekkel a közpolgári jogokon alapult népszabadság üdvös áldása a haza minden lakosaira egyaránt kiterjesztethetik, a törvény előtt a honnak minden lakosa egy leend, a haza közszükségei fedezésében és terhének viselésében, valamint javadalmainak használásában mindenki egyiránt részesülend, s a magyar kormány az absolutisticus irányú összes birodalmi kormány túlnyomó, törvény és nemzet ellenies befolyása alul kibontakozva, az ország az 1790. évi 10-ik törvényczikkely értelmében magyar kormány által fog kormányoztatni, s az mint a nemzet többsége akaratának, s alkotmányos elvének kifolyása, a törvényeknek miképpeni teljesítéséről, és az ország közjövödelmeinek hová fordításáról a nemzetnek felelend és számoland, a magyar nemzet - a pragmatica sanctióval vele összecsatolt birodalmi népek, valamint a felséges uralkodó ház iránti viszonyok és kapcsok sértetlen fentállása mellett - a polgári szabadság s alkotmányos törvényes függetlenség azon tető polczára, mely a népek szabadságon s jogegyenlőségen alapuló boldogságát képezik, eljutand, és ezen intézkedések foganatba vételei elvégre megtermendik üdvös gyümölcseiket e sokat szenvedett és nyomatott magyar földre és népeire.

Nézeteikkel tehát egyezők lévén az egész nemzetnek képviselői által nyilvánított közkivánata, nem marad részükről más hátra, mint követeiket ujabban utasítani, miszerint minden törekvéseiket oda irányozzák: hogy az elől érintett feliratban az országgyülése által kijelölt teendők még a jelen országgyülésén mulhatatlanul megoldattassanak, s már valahára egyszer az ige testté váljon. Különösen pedig arra figyelmeztetik követ urakat: hogy a törvény ellen behozott előleges censura általában eltörültetvén, a sajtószabadság behozattassék; mielőbb a népképviseleti rendszer teljes és tökéletes létrehozásával, és a kasztok megszüntetésével, a hon minden lakosai érdekeik egyíttetvén, a törvényhozásban az összes nemzet egyeteme befolyással birjon; és a nemzet belbékéje fentartására, úgy annak minden kül-megtámadások elleni biztosítására, és a királyi széknek s nemzeti szabadságnak oltalmára a nemzeti védelmező erő a különböző osztályok érdekegységének alapján a kifejlett sürgetett események miatt is minél előbb czélszerűen szabályoztassék, és miután a magyar nemzetnek alkotmányos állása és törvényes rendszere csak önvédelmére, nem pedig más nemzetek birtokai elfoglalására, vagy szabadságaik elnyomására van irányozva, eszközölni igyekezzenek, miszerint a magyar katonaság az ország tudta, hire, s beleegyezése nélkül az ország határain kívül soha ne vitethessék, és a magyar katonaság, mely a pragmatica sanctió értelmében az összes birodalmat, s a felséges uralkodó házat minden külső ellenséges megtámadások ellen védelmezni ugyan köteles, új birodalmak hódítására, vagy a népek szabadságának elnyomására ne alkalmaztathassék, arra is iparkodván, hogy a megyének már az 1836-iki országgyülésen előterjesztett azon kivánata, hogy a magyar sor és véghelyi ezeredeknél kizárólag Magyar- és a hozzákapcsolt országokban született s a magyar nyelvet tökéletesen értő és beszélő tisztek alkalmaztassanak, törvény által is kimondattassék.