A KÖZÖS ISKOLÁKRÓL, TEKINTETTEL A FELEKEZETEK
JOGAIRA ÉS A NÉP VALLÁSOS ÉRZÉSÉNEK KIMÉLETÉRE.

A képviselőház 1848. augusztus 8-dikán tartott ülésének napi rendjén volt: az elemi oktatásról szóló törvényjavaslat részletes tárgyalása. A közös vagy hitfelekezeti iskolák fölállítása tárgyában a 13., illetőleg a 14. §-nál szavazásra bocsátott kérdésre, hogy: «azon községekben, hol egy-egy hitfelekezet iskolába járó gyermekeinek száma 50-re megy, mindenik hitfelekezet számára álladalmi költségen nyittathatik-e külön is iskola, vagy nem?» 181 képviselő 86 ellen nemmel szavazott. Az augusztus 9-dikén tartott ülésben Pázmándy Dénes a képviselőháznak augusztus 8-dikán hozott amaz elvbeli határozatát, hogy azon községekben, hol külön hitfelekezetek vannak, az állam közös iskolát állítson, nem értette úgy, hogy a külön hitfelekezeteknek saját erejükből ne legyen szabad külön elemi iskolákat állítani, s ezen nézetéhez képest a 13., 14. és 15. §§-ra nézve a következő szerkezetet ajánlotta: «13. §. Minden községben a közállodalom által egy közös elemi iskola fog fölállíttatni. 14. §. A mely községekben több hitfelekezet van, szabadságában álland a külön hitfelekezetek testületének a kormány fölügyelete alatt saját erejökkel külön elemi iskolát állítani; azonban csak akkor, ha ezt azon felekezet többsége kivánja. 15. §. Ezen esetben a külön iskolát fölállító felekezeti többség elemi iskoláira tett alapítványainak a 6. §. értelmében birtokában marad». Madarász László úgy látta, hogy Pázmándy indítványa paralyzálja a ház határozatát. Madarász egyes embereknek meg akarta adni a jogot, hogy magániskolát állítsanak, de nem a felekezeteknek. A papokról úgy nyilatkozott, hogy «ők a reactió ármányát a nemzet kebelében ápolják; a hierarchia befolyását tehát a nemzetnek nem kell szenvedni». Elszámlálta ezután a papság vétkeit, Isis papjaitól kezdve. A 15. §-ra nézve a következő szerkezetet indítványozta: «15. §. Szabadon hagyatván mind egyeseknek, mind testületeknek - kormányfelelősség alatt - önkéntesen, saját erejökre tanítóintézeteket fölállítani, a nélkül, hogy erre valakit kényszeríteni bárkinek is jogában legyen, s a nélkül, hogy ez által a közös iskola föntartására kivántató és aránylag kivetendő községi adó alól bárki is fölmentetnék».

DEÁK FERENCZ igazságügyminiszter: Csak néhány rövid szóval mondom el véleményemet. Ha a tegnapi végzéshez lehetett volna szólanom, kimondtam volna, hogy a hazának jelen körülményei között tévesztett lépésnek tartom annak elhatározását, hogy a státus által felállítandó iskolák közösek legyenek. Ámde a ház hatalmával élt, és én nem fogom kétségbe hozni, hogy a háznak joga van rendelkezni, minők legyenek azon iskolák, melyek a nemzet költségén fognak felállíttatni és fentartatni. Ma Pázmándy képviselő úr indítványa folytán arról van kérdés, hogy miután a státus által felállítandó iskolák közösek lesznek, vajjon legyen-e joga egyes hitfelekezeteknek a maguk költségén iskolákat állítani, és vajjon azon hitfelekezetbeli többségnek lesz-e joga a magánalapítványokat egyenesen ezen czélra fordítani? Ez iránt nézetem az, hogy az elsőt megtiltani, és még akkor is, midőn a státus által állított iskolák közösek, az alapítványokat lefoglalni nincs az államnak jogában. Hatalmi lépést tehet a státus, erőszakot követhet el, de bizonyosan igazságtalanságot fog elkövetni. (Helyes!) Ne hasonlítsa senki ezzel össze a katholikus alapítványokat, mert ezeknek nem csekély része a státus javaiból adatott már szent István által azon jószágok közül, melyeket a státus közszükségeinek fedezésére kiszakítottak eleink akkor, midőn az országot felosztották. A protestansok és óhitüek minden alapítványai magánalapítványok, ezekhez a státus nem járult semmivel; ha a státus meg akarja nekik tiltani, hogy magán hitfelekezetbeli iskolákat állítsanak, miután a magukról való gondoskodást egyenesen az ő nyakukba vetette és alapítványukat elveszi: nem respectálja a tulajdont; ha pedig a törvényhozás a tulajdont nem respectálja, az önkényt gyakorolja. (Helyes!) Ha Magyarország oly helyzetben volna, hogy békés nyugalom környezné, és mi a zöld asztalhoz ülve, theoriák nyomán indulnánk el rendezni a dolgokat, és azt vitatnók, hogy mi jobb és czélszerűbb a theoriában; és a theoriák között kifelejtenők az ember ezer gyöngeségeinek alig kiirtható előitéleteit, s ha mi ideális tulajdonságú embereknek csinálnánk törvényeket: akkor sokat értenék azokból, a mik mondattak. De fájdalom! a törvényhozót nem csak az okoskodás higgadt fonala, hanem az élet és annak körülményei s az emberiségnek sajátságai is vezérlik, és jaj annak a törvényhozásnak, mely oly ideális törvényeket alkot, melyeket az emberi élet naponként s a tapasztalás minden órán meghazudtol. Azt mondják talán, ne ismerjük el a hitfelekezeteket. Ám adjon nekem valaki mindenható hatalmat, és első lesz teendőim között, hogy az üldözéssé fajulható véleménykülönbségeket oly dologban, mely a legszentebb, vagy szelidítni vagy kiirtani fogom; de kinek áll ez hatalmában? Ha a létező hitfelekezeteket ignorálni lehetne, épen oly okoskodással lehetne mondani: ne ismerjük el a bűntényeket, tehát nem kell büntető codex. És vajjon miért akarjuk ezen kényszerítő módot, hogy a hitfelekezeteknek magániskolákat állítani ne lehessen? Azért, mert összeolvadást reménylünk általa? Meglehet; ámde még a legokszerűbb eszköz is valamely czél elérésére csak akkor lesz elég hatályos, ha az időt eltalálja az ember, mikor azt alkalmazza. Kezdjék meg önök ezen theoriát ily nagy ingerültség között alkalmazni, s meglátják következéseit. Ha figyelemre veszem a hallottakat, úgy látom, önök közül egyik sem érzi magában az erőt, elmondani a mea culpát. Azokra nézve, mik Horvátországban történtek, azt mondjuk, nem követtünk el semmi igazságtalanságot; ámde csak néhány szó odavetése, néhány kifejezés, vagy néhány rosszúl magyarázott javaslat, a mi magában ártatlan, ha nem egyedüli ok, de eszköz volt az indulatok felzaklatására. Midőn az egész ország lázban van; midőn ezen országnak millióit veszély környezi; midőn attól félünk, hogy a hajó elmerül; midőn azt hangoztatjuk, hogy az Istennek mindenható hatalma tud csak bennünket megtartani: akkor mondhatjuk-e, hogy egy kis hitfelekezetességből származó surlódással több vagy kevesebb nem tesz semmit? Van-e jogunk ezt mondani? Felelhetünk-e a nemzet előtt, hogy ezen dolgot oly könnyen és minden komolyabb óvatosság nélkül veszszük? Emlékezzünk vissza a legközelebb elmult időkre. Az oláh atyafiak aggodalommal léptek a törvényhozás elé, aggodalommal a kormány elé minden panaszaikban, hogy uniálni akarják azokat, kik a nem egyesült szertartáson vannak. A törvényhozás ügyekezett őket megnyugtatni; templomaik visszaadását elhatározta. Azt hiszik-e az urak, ha most ily közös iskolákra lesznek kényszerítve, ha alapítványaik is közösekké tétetnek, és nem lesz megengedve, hogy saját alapítványaikat saját iskoláikra fordítsák, azt hiszik önök, hogy adott igéreteinknek hinni fognak? Azt gondolják önök, hogy mivel a felvilágosodásban oly fokig mentek, melyen túl előitéletekkel nem küzdenek, s elmondhatják, hogy nincs oly szokás, melyhez mindvégig ragaszkodnának, azt gondolják, mivel ez áll önökről, így áll ez a népnél is? Hivatkozom azon urakra, kik nem vakbuzgók: ha valamely intézkedésben kényszerítést látnának saját vallásuk vagy véleményük szabadságára nézve, ezen zsarnokság ellen felzúdulna az urakban minden érzelem és készek volnának fegyvert ragadni annak védelmére, a mi még most, úgy hiszem, nincs megtámadva. Ez az emberi természetben van és van még inkább a nép természetében, a mely sokkal inkább küzd a sorsnak terhével, csapásaival, s a mely minél kevésbbé felvilágosodott értelmű, annál inkább ragaszkodik a vallásossághoz és annak külformáihoz, mintsem annak lényegéhez. A külformákat megsérteni a népre nézve annyi, mint a népnek vallásos érzelmeit sérteni meg; ezeket pedig megsérteni akkor, mikor a sértést a státus czélja nem kivánja, s csak azért, mert bizonyos theoriák szebbnek festik a tárgyat: azt hiszem, vétek a nemzet és a nemzet biztonsága ellen. (Igaz!) Vagy talán azért járjunk el így, mert József császár is megpróbálta a közös iskolákat, mert azok itt és ott megpróbáltattak? Menjünk végig Európán, s nézzük, ezen közösség minő állapotban van s mennyire vezet czélra? Európa legszabadabb nemzeteinél hogy áll e dolog, annak elszámlálásával a házat nem untatom. Csak egyet említek, a hol az egyéni szabadság leginkább van biztosítva. Melyik ország az, melynek sorsát okunk van irigyelni? mert Magyarország még soká fog oda fejlődni. Északamerika. És vajjon ott kényszerítőleg cselekszik-e a státus a vallásfelekezetek iskoláival? nem ad-e nekik szabad kezet? nem respectálja-e a tulajdont? Azt mondja talán valaki, hogy ott kezdetben a státus nem avatkozott a vallások dolgába. Igaz, és én Magyarország legnagyobb átkának tartom, hogy Magyarországnak először státusreligiója volt, melyből annyi igazságtalanság, annyi átok áradott a népre; de miután ezen átok reánk nehezedett, azt még nagyobbá tegyük? Azt gondolja valaki, hogy a közös nevelés azt ki fogja lassanként irtani? Meglehet; én nem hiszem; de ha igaz volna is, ezt nem akkor kell kezdeni, mikor Magyarországban az indulatok úgy fel vannak zaklatva, mint talán Árpád ideje óta nem voltak. Azt pengetjük szájunkon, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség e századnak jelszavai? Meglehet; bár ezen jelszók inkább a jövendőt mutatják, mint a jelent. De kérdek minden embert, vajjon a polgárok egyéni szabadsága egész Európában volt-e egyhamar több megtámadásnak kitéve, mint épen a jelenben? És vajjon a szabadsággal egyező-e, ha egy felekezetet kényszeríteni akarunk, hogy külön jogával mint hitfelekezet ne élhessen? Azt mondják, hogy egyenlőség legyen. Azon egyenlőség, mely a szabadsággal meg nem fér, s mely abban állana, hogy nem egyenlő szabadságot adjunk a felekezeteknek? A testvériséget emlegetjük, és annak oly értelmet adunk, hogy azzal akarjuk testvérekké tenni az embereket, ha súlyos lánczokra lánczoljuk? Ez a világon testvériséget soha nem szült. Még ha csak az előitéleteket sértenők is meg, vétket követünk el akkor, ha ezen sértést oly körülmények között követjük el, midőn a státus szüksége nem parancsolja; nekünk még azokat is respectálni kell, ha nem károsak; mert a mit mi előitéletnek hiszünk, az a népben sokszor oly érzelem, mely őt boldogítja, s melynek védelmére fegyvert ragad. Nézzünk körül, mi az, miben mi bízunk? hol az erő? Ezen testületben? Ezen testület bölcsesége igen sok kárt elháríthat; ezen testület azonban csak rendelkezhetik a cselekvés terén; és vajjon a cselekvés kinek kezében van inkább, mint a nép kezében? Nekünk meg kell értetni a néppel, hogy a haza és annak szabadsága veszélyben van; és mikor ezt meg akarjuk vele értetni, mikor fegyverre akarjuk buzdítani a népet, mely eddig nem érezte, hogy hazája és szabadsága van, ugyanakkor azt a népet meg akarjuk fosztani szabadságának legmelegebb, legédesebb érzetétől? Uraim! ez nem eszköz arra, hogy a népet magunkhoz és a hazához kössük; ez eszköz arra, hogy az egymás ellen ingerült indulatok közé a veszekedés almáját vessük. Azt hallom gyakran, hogy a reactió hatalmától félünk. A reactió hatalma sokkal veszélyesebb, ha nem egynehány ember tollából és kezéből áll; a reactió hatalma akkor veszedelmes, ha van neki mire támaszkodni. És mire fog támaszkodni? A nép érzelmeinek pártolására, és annyival inkább fog erre támaszkodni, mert a népet mi ellökjük magunktól. Azt mondjuk, hogy a papság ennyi meg ennyi vétket követett el? Nem tagadom, hogy sokszor nem teljesítette szent kötelességét, melyre hivatva volt; nem is fogok panegyrist a hibázók mellett tartani. De azt mondják az urak, a papság a reactió eszköze, félnek a papság reactionarius hatalmától. És mit csinálnak? Egy hatalmas eszközt adnak kezébe, hogy a vallás megsértett érzelmeinél fogva zúdítsa fel a népet a reactió kezére. Igen könnyű aggodalmat teremteni; az aggodalomnak megnyugtatására nem erő szükséges, nem parancsoló eszközök valók, hanem enyhítő, édesítő, hozzánk csatoló eszközök, nyelv-, vallás- és nemzetiségi különbség nélkül. Azt hiszem, alig van köztünk valaki, ki azt mondaná, hogy azt, mi eddig történt az idegen nemzetiségek irányában, újra kezdhetnők; alig lesz valaki, ki ugyanazon nyomon menne jövendőben, mint eddig ment. Elhibázott lépések, a körülményeknek meg nem fontolása, theoriákra épített következtetések csak kifelejtik az embert, az embert minden makacsságaival, előitéleteivel, minden sajátságaival, minden jó és rossz érzelmeivel. Pedig ezen egy kis hiba oly lyukat üthet a számításon, hogy félni lehet, hogy az elhibázott számítás talán többe kerül Magyarországnak, mint gondoltuk volna. Óvatosaknak kell lennünk, és ezen óvatosság azt parancsolja, hogy ne menjünk messzebb, mint a hova a státus czélja kényszerít; ne tegyünk oly intézkedéseket, melyek az indulatokat felizgatják haszon és czél nélkül; ne áldozzunk a szépeknek látszó theoriáknak, mert az élet gyakorlati, s mert mi adjuk meg az árát. Ha a magunk sorsáról volna a szó, akkor nemes büszkeséggel vagy önhittséggel mondanánk: igenis áldozzunk; de a mi kezünkbe egy nemzet tette le sorsát vak bizodalommal, és merem mondani, ha ezen törvényjavaslatot úgy, a mint Madarász László előadta, a nép elébe adjuk, legfeljebb sok ember lesz, a ki azt közönyösen fogadja, de igen kevés lesz, a ki annak örül, és igen sok lesz, ki az által legszentebb érzelmeit sértve fogja érezni, a nélkül, hogy a haza szent czélja igényelte volna. Átalában, ha mi azt mondjuk ki, mit Pázmándy Dénes indítványozott, hogy szabad minden hitfelekezetnek külön iskolát felállítani és annak fenntartására használhatja azon vallásfelekezetbeliek többségének elhatározása szerint saját alapítványait, ezzel senki meg nem sértetik, ezzel respectáljuk a tulajdont és a népnek vallásos érzelmeit, s elkerültünk sokat, mi talán kárt okozhatna a hazának. Avval végzem szavaimat: nem akarom a testvériséget úgy érteni, hogy a kiket testvérekké akarunk tenni, lánczra verjük, vagy tetszik vagy nem tetszik; hanem úgy szeretném testvérekké tenni az embereket, hogy a szabadságot ne korlátozzuk ott és akkor, hol ezt a státus czélja mulhatatlanul meg nem kivánja. (Helyes!)

A képviselőház augusztus 10-dikén tartott ülésében névszerinti szavazás utján 231 szóval 84 ellenében elfogadta Pázmándy Dénes indítványát.