A VALLÁS ÜGYÉBEN.

A vallás ügyében a két tábla között megegyezés a KK. és RR. 6-dik üzenete után sem jött létre. A főrendek az erre adott 6-dik válaszukban fölszólították a KK-at és RR-et, hogy «ha a főrendek javaslataihoz járulni nem kivánnának, sem pedig az egyesüléshez vezető más módot nem találnának, alig látszik egyéb hátra lenni, mint hogy a két tábla megegyeztével már elhatározott pontok annak rende szerint ő felsége elé terjesztessenek». A KK. és RR. 1833. julius hó 13-dikán tartott országos ülésükben tárgyalták az erre adandó 7-dik üzenet javaslatát. Ennek utolsó pontja így szólott «Hogy - a főrendek - némely kisebb fontosságu s már az 1790. XXVI. t. cz.-ben foglalt pontokban megegyeztek; hogy az ezredbeli evangelicus káptalanok s a közös temetők iránt tett kivánat fölterjesztését nem ellenzik: az nem enyhítheti a keserűséget, melyet lehetetlen nem érezni, midőn minden nagyobb sérelmekre oly orvoslást ajánlanak, minélfogva azoknak némely része csak úgy enyésztetnék el, ha nagyobb része törvényesíttetnék. Ily ajánlat mellett szólítani föl a KK.-at és RR.-et, hogy a két tábla megegyeztével már elhatározott pontok annak rende szerint terjesztessenek föl, nem egyez meg a nagyérdekű tárgy és a nemzet azon függő kivánatai iránt tartozó tekintettel.» Ezért a KK. és RR. világosan kijelentik, hogy előbbi, nyilatkozataik mellett állhatatosan megmaradnak, s egyszersmind kimondják «hogy ha - a főrendek - az ügyfölterjesztését még most is visszatartóztatják, akkora KK. és RR. az egész tárgyat ez uttal fölfüggesztik, s minden esetre az 1790. XII. t. cz. értelméhez szorosan ragaszkodván, a törvények önkényes magyarázatából kelt, s netalán még kelendő minden rendeléseket törvényteleneknek s kötelező erő nélkül valóknak az egész haza előtt kinyilatkoztatják.» A tárgyalás megkezdése előtt az elnök fölszólította a KK.-at és RR.-et, álljanak el a tárgy fölfüggesztésére irányuló szándékuktól és folytassák a főrendekkel az egyezkedést. Ha pedig ezen kérését nem teljesítenék, legalább azt kéri, hogy a miben megtörtént az egyesülés, az fölirásba menjen.

DEÁK FERENCZ: Súlyos átok gyanánt nyomja nemzetünket a hajdan korból, úgy látszik, örökségül reánk szállott irigy viszálkodásnak minden közbizodalmat elfojtó indulatja. Sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat; de az irigy sors megtagadta tőlünk legszebb áldását, a közértelmet és egyetértést, talán azért, hogy a magyar soha virágzó nagyságra ne emelkedhessék, soha igazán szabad és független ne lehessen. Nem is a külső erőszak fog egykor minket elnyomni, hanem belső egyenetlenség, mely a közerőt és közlelkesedést kifejleni nem engedi, s polgári szabadságunk éltető gyökerein rágódva, dúlja fel végre nemzeti létünket; mert ime most is a legszentebb tárgy, a vallásnak és lélekismeret szabadságának tárgya, boldogító áldások helyett, a visszavonás és indulatos gyűlölség magvait szórta el közöttünk. Küldőimnek egyenes utasítása, hogy a vallások különbségéből eredhető meghasonlások meggátolására, s a rokon egyetértésnek helyreállítására törekedve, a KK. és RR. üzeneteiben kifejezett kivánságokat nyilván pártoljam. Örömmel teljesítem ezen kötelességet, mert a polgári társaság czéljaival megférő minden szabadságot, és így a vallás szabadságát is, sérthetetlen szentség gyanánt tisztelem. Szívemből óhajtanám én is hazánkban az egyetértést és rokon bizodalmat helyreállítva, sőt jövendőre is biztosítva látni. De fájdalommal tapasztalom, hogy a törvényhozó test pártokra szakadott, s annak egymással ellenkezésben álló részei naponkint több keserűséggel távoznak inkább egymástól, a helyett, hogy egymásnak testvéri szeretettel békülő kezet nyujtanának. Mennél tovább lesz tehát vitatás alatt a vallásbeli tárgy, annál kevesebb a reménység egy oly törvény alkotásához, mely a sérelmeket orvosolva, közelégedést szülhessen; de annál több a gyűlölség, mely a vitatások folytatásából származhatik. Ezeken felűl még egy oly kérdést is látok a vallásbeli tárgygyal összeszőve, mely nagyrészben polgári szabadságunkat érdekli. A vallásbeli átmenetelre nézve sarküzenetünkben az foglaltatik, hogy annak esetei ő felségének csak tudomás végett jelentessenek be; ha tehát mi most ettől elállva, a fejedelmi felügyelés jussának olyan magyarázatját ismerjük el, hogy a törvények által meghatározott kérdések megvizsgálását és helybenhagyását a kormány még végrehajtás előtt, mintegy birtokon belűl, gyakorolja: könnyű lesz ezen értelmet a kormányzás egyéb tárgyaira is kiterjeszteni, s akkor az 1791: XII. ellenére főbb parancsolatok intézik közdolgainkat s a végrehajtó hatalomnak nemzetünket illető része ki leszen játszva. Utasításom van arra is, hogy törvénykezéseink rendében minden parancsolatot eltöröltetni igyekezzem; mert ezek az igazság kiszolgáltatását hazánk közkárára gátolják. Mindezen parancsolatok a fejedelmi felügyelet jogánál fogva adattak ki. Ha tehát azon jognak említett magyarázatát hallgatva elfogadnám, küldőimnek ebbeli kivánságát sem teljesíthetném, mert a mit ma elismerek, azt holnap ostromolnom nem lehetne. Mivel tehát a fő RR. ezen magyarázattól elállani nem akarnak; mivel az üzeneteinkben előadott, s egymással szoros összeköttetésben álló sérelmek és kivánságok legfontosabb részének felterjesztését gátolják, a csekélyebbeket pedig kiszemelni s ezek felterjesztése által a többinek törvénytelenségét hallgatva törvényesíteni, sem az igazsággal nem egyező, sem a más tárgyakra is alkalmazható rossz példa miatt nem tanácsos: nincsen egyéb hátra, mint az, hogy az egész tárgyat ezúttal felfügesszük. Az idő lelkével haladó mívelődés, mely sem visszalépni, sem megállani többé nem képes, ki fogja vívni a most kivánt szabadságot, mert a míveltség és a szabadság azon elválhatatlan két testvér, kiket a jótevő végzet az emberiség boldogítására küldött a világra. Én ugyan az egyszer felvett tárgynak abban hagyását általában véve nem szeretem, mert ez közönségesen csüggedésre, a csüggedés pedig erőtlenségre mutat. Azon idegen, ki belső körülállásainkat nem ismerve, olvasni fogja irományink között, mily meleg lelkesedéssel pártolta e tárgyat kezdetben az ország gyűlése, ha majd a kezdetet a kimenetellel összehasonlítja, gúnyolva fogja rólunk megjegyezni, hogy az oroszlán rettentően tátotta fel száját, de csak ásítozott. Minden gúnynak ellenére azonban választásunk csakugyan nincsen. Mert az üzeneteinkben kifejezett kivánságok teljesedésbe nem mehetnek, a további vitatások időnket is vesztegetve, csak a meghasonlást nevelnék, a rossz törvény legtöbb megelégedetlenséget szülne, minthogy a jövendő reményeket is elölné, a felügyeleti jusnak említett magyarázatja pedig nemzeti jussaink sérelmével az önkénynek hatalmát könnyen terjeszthetné: ismételve mondom tehát, hogy a felfüggesztés szomorú kénytelenség, de kénytelenség. Fájdalommal jelentem én ki ezeket t. KK. és RR.! mert mélyen égető fájdalom dúlja keblemet, midőn látom, hogy a nemzet egy oly tárgyat, melyet hat hónapokig a haza közkivánatának vitatott, a hetedikben siker nélkül abban hagyni kénytelen. Jaj nekünk, ha ez a nemzeti belső erőnek hiányából eredett; akkor a magyarnak egykor virágzást igérő nagysága csak hiú gyermeki ábrándozás; akkor a nemzeti függetlenség csak szappanbuborék. De ha ezt országgyűlésünk hibás elrendezése szülte, akkor az orvoslás nem lehetetlen és sok időre talán már nem halad. Majd ha a nemzet számot kér tőlünk a közbizodalomról, azon legszebb ajándékról, melyet szabad polgárok nyujthatnak; ha számot kér arról, miképen orvosoltuk a hazának vérző sebeit s a közkivánatot mennyire teljesítettük; ha számot kér az elrepült, de soha vissza nem hozható drága időről: elkeseredve fogjuk megvallani, hogy heteket, hónapokat vont el tőlünk egy oly tárgynak vitatása, melyet végre felfüggeszteni valánk kénytelenek. De el fogjuk mondani azt is, hogy az irgalmat nem ismerő sorsnak vaskeze épen azon örvénybe sodrotta e tárgyat is, hol már több országos közóhajtás elsülyedett. A fejedelmi szónak meghallása végett külföldre idézett hazafiak iránti sérelem, a békének és háborúnak nemzetünket illető jussa, épen itt szenvedtek hajótörést, sőt az 1730-ki országgyűlésének azon legszebb munkáját, hogy a kivánt ujonczok megigérése előtt a közszükségnek valósága a törvényhozó test előtt is felfedeztessék: egyedül a fejedelemnek közbejött rescriptuma mentette meg azon örvénynek pusztító hatalmától. El fogjuk mondani mindezeket, s a nemzet látván e sok rossznak forrását, az orvoslást halasztani nem fogja; mert előttünk ezen országgyülésen az alkalom, hogy változtatva javítsunk. Tisztelem én a vélekedések szabadságának szentségét; tisztelem még akkor is, midőn az a többség gondolkozásával nem egyez; nem is utalok a mívelt világ itéletére egyes embernek tetteire nézve, mert úgy hiszem, minden ember saját kebelében hordozza tetteinek legigazabb biráját: a lélek ismeretet. Csak az előttem a nyomorult, az a megvetést érdemlő, ki tetteiért önkeblében megnyugtatást nem talál. Nem fejtegetem én, ha vajjon a főrendek eddigi ellenkezésének okai helyesek és alaposak voltak-e? Ismételve bizonyossá tettek ők minket, hogy egyedül a közjó vezette lépéseiket, s én ezt mint képviselő most vizsgálat alá nem veszem. Szabad legyen azonban berekesztésül nyilván kijelentenem azon forró óhajtásomat, hogy a nemzetek sorsát intéző hatalmas Isten boldogító áldását, vagy súlyosan ostorozó csapásait mi reánk is, de ő reájok is, olyan mértékben árassza, a milyen tiszta lélekkel egyedül hazánk közboldogságát viseltük szemünk előtt mindenkor.