A MAGYAR NYELV ÉRDEKÉBEN.

Egy zalavármegyei nőnek német nyelvű levelére - miként az Egyetértés czímű hirlap írja - Deák Ferencz így felelt:

Pest, 1857. január 10.

Kedves Szidim!

A legszívesebb örömmel olvastam kedves sorait. Forrón köszönöm nyájas megemlékezését, s teljes mértékben viszonzom a szíves kívánatokat, mikkel engem oly igen megörvendeztetett.

De megvallom gyengeségemet. Az emberek azon sajátsága vagy talán hibája, miszerint soha ki nem elégíthetők s minden örömnél, szerencsénél azt feszegetik, hogy az még nagyobb is lehetett volna, az én hibám is. Alig olvastam végig a kedves, nyájas levelet, azon gondolat lepett meg, hogy azt még kedvesebbé s az én örömömet még sokkal nagyobbá tehette volna az által, ha magyarul írta volna a szíves sorokat.

A reánk zúdult vihar eltemette minden örömünket, reményünket, s mi a hajótörésből a hitvány, örömtelen életen kívül csak egy kincsünket menthettük meg: nemzetiségünket. De ez is a hatalom folytonos megtámadásainak van kitéve, s leszorítva a nyilvános élet teréről csak ott ápolhatjuk, ott tarthatjuk fel azt, hova a hatalom szava nem hat, a társas élet magánkörében, s ha itt is elhanyagoljuk, elvész az örökre s visszahozhatatlanul.

Ezért fáj az nekem, ha derék, lelkes magyar nő németül beszél és németül ír, mert mindig úgy tekintem ezt, mint újabb sebét nemzetiségünknek, s mint fenyegető haladását az elnémetesedésnek.

Megbocsát úgy-e kedves Szidim! hogy köszönet helyett, a mivel szívességeért tartozom, elég vakmerő vagy legalább gyengédtelen vagyok, megrovás színét viselő észrevételeket tenni. De szíves barátsága feljogosított és hozzászoktatott, szíves szeretettel, tartozkodás nélküli bizalommal tárni fel érzelmeimet. Tekintse ezt úgy, mint legvalódibb jelét őszinte tiszteletemnek.

Isten áldja meg legszebb áldásával, s tartson meg szíves barátságában.

Tisztelő barátja
Deák Ferencz.