|
AZ 1848-DIKI ALAPRÓL.
«Deák Ferencz jogi érzete - írja Somssich Pál e
gyüjtemény szerkesztőjének - annyira erős és következetes volt hogy
elfordult mindentől, visszautasított mindent, a mit jogilag correctnek nem
tartott. Egyetlenegyszer történt, hogy tőle álláspontjának védelmére oly
érveket hallottam, a melyeket a jog szigorú fogalmának megfelelőknek nem
tartottam. Ez akkor volt, a mikor én ő ellenében bátor voltam az 1848-diki
alapnak törvényességét kétségbe vonni, állítván, hogy ez, utasításuk
félretétele által törvénytelenekké vált országgyülési követeknek jogtalan és
önkénykedő hatalmaskodásával alkottatott, ennél fogva törvényes nem lehet.
Ezen állításom ellen csak azzal védekezhetett, hogy a nemzetnek utólagos
helyeslésére, és ezen helyeslés által történt szentesítésére hivatkozott; meg
még azzal is, hogy a lezajlott forradalom után - minthogy az 1848 előtti
alkotmányt maga az absolut hatalom is megtagadta - más törvényes alapot
felállítani nem lehet. Különben ismétlem, Deáknak jogi érzése, és ehhez való
ragaszkodása annyira erős és szigorú volt, hogy se az én röpiratomat, (Das
legitime Recht Ungarns und seines Königs. Bécs, 1850.) se a conservativeknek
ő felségéhez intézett ismeretes feliratát - a melynek szerkesztésében
különben nekem részem nem volt, annak aláirására föl nem hivattam, nem is irtam
alá - soha se helyeselte. Az elsőt nem, mert nem az 1848-diki
elvekből merítette érveit; az utóbbit nem, mert szerinte nélkülözött
minden jogi alapot. Ő minden ilyen opportunitási kísérletet
haszontalannak, sőt károsnak tartott. A passiv magatartást és minden
köztevékenységtől visszavonulást hitte az egyetlen helyes és hatalmas
eszköznek, mely a körülmények fordultával hazánkat törvényes jogi alapjára újra
felemelni képes lehet: minden más actió szerinte csak compromittálhatta ezt. Deáknak
ily határozott nyilatkozatai tartották vissza az akkori sajtót (jelesen Kemény
Zsigmondot) a conservativek memorandumának kedvezőbb megbeszélésétől,
és bátorították arra, hogy midőn lehetett, az ellen nyiltan felszólaljon.
E tekintetben Deák annyira szigorú volt és következetes,
hogy valamint 1861-ben híven a monarchicus elvhez, érte tétovázás nélkül teljes
eréllyel küzdött az akkori határozati párt ellen, úgy a királyi hatalom
előtt is mindig férfias nyiltsággal fejezte ki azon meggyőződését,
hogy mig az 1848-diki törvények el nem ismertetnek, addig a magyar nemzet és
királya közti kiegyezésről szó sem lehet. Ezen szigorú állandóságnak
megvolt a maga kedvező eredménye; igaz, csak az olasz és porosz hadjáratok
után, a mikor azonban Deák ép oly mérséklettel használta fel a kedvező
helyzetet, mint a milyen állandósággal tartotta fenn meggyőződését a
legmostohább körülmények között. Deáknak ezen magatartása tanuskodik
meggyőződésének egy másik vonásáról. Ő nem bizott a magyar
nemzet erejében kizárólag és feltétlenül; féltette ezt a nemzetiségektől
idebent és az európai nemzetközi viszonyoktól és érdekektől odakint; de
számított Ausztria gyengeségeire és vezérlő férfiainak elbizakodottságára,
meg a sors változékony szeszélyeire, s ezekre számítva ragaszkodott a passiv
politikához, ezt vélte az idő szerint czélszerűnek arra, hogy a
bekövetkezhető kedvező esélyek felhasználásában semmi præcedens által
feszélyezve, vagy épen lekötve ne legyünk. És ez ismét egy nagy és határozott
eltérés volt az ő és Kossuth nézetei közt, a ki a magyar nemzet erejében
bízva, egy újabb erőszakos felkeléstől kedvező körülmények közt,
nem ijedt volna vissza, sőt erre hajlandó lett volna, holott Deák az
egyezkedés útjához ragaszkodott.
Az ötvenes évek derekán - így beszéli Kerkapoly Károly e gyüjtemény
szerkesztőjének - meglátogattam Deák Ferenczet, a kit még patvarista
koromból ismertem. Szó volt az ország jövendőjéről és az absolutismus
megszüntének eshetőségéről. Ekkor ő úgy nyilatkozott, hogy ha a
provisorium, a minek az akkori rendszert tartotta, megszünnék és normális
állapotokra akarnának áttérni, ennek kiinduló pontja csak az 1848-diki
törvények jogérvényének a hatalom által való elismerése lehet, a mi nem zárja
ki, hogy egyszer elismertetvén, e törvények a törvényhozó tényezők
akaratával módosulhatnak.
Azok közt, - folytatja Kerkapoly - a kikkel akkorában
érintkeztem, a bátrak legbátrabbikának sem volt eszében, hogy a 48-hoz lehessen
kötni a jövendőt, hanem mind úgy vélekedtek, hogy a forradalmi 48
elhagyásával az 1847-re kell visszamenni, s a mit a 48-ból elengedhetetlennek
találnak, mint pl. a jobbágyság eltörlését, azt szemelvényileg kell újra
megalkotni. Szóval, akkor a közvélemény előtt az 1847 látszott lebegni.
Velem szemben Deák Ferencz volt az egyetlen, a ki azon meggyőződésnek
adott kifejezést, hogy kiinduló pontul, a melylyel a jövőt a multhoz
lehessen kötni, nem lehet mást elfogadni, mint a legutolsó alkotmányos multat,
a mi: 1848.
«1859. julius havában - így írja naplójában Szögyény László - itt
Bécsben meglátogatott Deák Ferencz, a ki Marienbadba akart menni, útközben
megbetegedett s ezért néhány napot Bécsben töltött. Ebből a hirlapok
alaptalanul azt következtették, hogy a magyar dolgok iránt tanácsadásra hivták
fel. Bizalmas beszélgetésünk közben megkérdeztem, vajjon ha meghívnák,
feljönne-e és mi úton-módon gondolná ő a magyar ügyeket
rendezendőknek. Az elsőre határozottan és föltétlenül tagadólag
felelt; a másodikra így: az 1848-diki törvények alapján egybehivandó magyar
országgyűlés által véli egyedül a törvényes rendet helyreállíthatónak, a
mely úton azután a Magyarország és a birodalom közti viszonyok a változott
körülményekhez képest rendezendők lennének.»
«Ön azon kérdést intézte hozzám, - írja Horvát Boldizsár e gyüjtemény
szerkesztőjének - tudnék-e némi felvilágosítással járulni ahhoz, mint
vélekedett Deák Ferencz az ötvenes években a jogfolytonosságról, vagyis arról,
hogy a törvényes állapotnak visszaállítása hazánkban az 1847-diki vagy pedig az
1848-diki alapon lenne-e eszközlendő?
Én az ötvenes években sógorommal, Szabó Samuval, jelenleg
a m. kir. Curia tanácselnökével, akkor zalaegerszegi ügyvéddel, a ki Deák
Ferencznek igen bizalmas embere és családi ügyeiben jogi tanácsadója volt,
évenkint a nyári hónapokban rendesen egyszer meglátogattam az öreg urat,
kezdetben Kehidán, később pedig Puszta-Szt-Lászlón, a hol sógoránál,
Oszterhuebernél tartózkodott. A ház rendesen vendégekkel volt tele. Deák
Ferencz ilyenkor nem politizált, a beszélgetés gazdasági dolgokról és napi
eseményekről folyt, miközben az öreg úr folytonosan esztergályos
művek faragásával foglalkozott. Ebben a művészet nem kis fokát érte
el. Csak szűkebb, bizalmas körben, többnyire akkor, midőn a vendégek
eltávoztak, s csak azok jelenlétében, kiket éjjelre is ott marasztott,
szellőztette a jövő esélyeit. Kiinduló pontja mindig 1848 volt, s
épen azért, mert az 1848-diki törvények restitutióját nem igen lehetett
remélni, nem nagy bizalommal nézett a jövőbe. Mi, a kik az ő
gondolkozása módját ismertük, még ha helyeseltük volna is az alkotmány visszaállítását
az 1847-diki alapon, nem mertük volna ezt előtte szóba hozni.
Ha jól emlékezem, 1859. deczember havában, vagy 1860.
január elején egy névtelen röpirat jelent meg, mely az 1847-diki alap mellett
emelt szót. E röpiratot épen azon órában kaptam meg, a midőn
Szombathelyről Budapestre voltam indulandó. Talán figyelem nélkül hagytam
volna, ha a hír az anonym szerzőt egy oly kiváló egyénnel nem hozta volna
kapcsolatba, a ki activ részt vett a szabadságharczban, s a kit én addig az
1848-diki alap hivének tartottam. Az érdeklődésnél fogva, melyet bennem e
körülmény fölkeltett a röpiratot magammal vittem és az úton elolvastam.
Budapestre érve, közöltem e röpirat tartalmát Deák Ferenczczel, elmondván neki
azt is, hogy a hír kit tart a röpirat szerzőjének. Deák határozottan
helytelennek mondotta az irányt. Néhány nap mulva hazaindulásom előtt
búcsúlátogatásomat tevén az öreg úrnál, ismét szóba hozta a röpiratot s utolsó
szavai is, melyekkel elbocsátott, ezek voltak: «Te csak maradj meg eddigi
véleményed mellett!»
Nagyon tévednek tehát azok, kik azt vélik, mintha Deák
Ferencz eszméje, hogy a jogfolytonosság az 1848-diki alap visszaállítását
követeli, csak az 1861-diki országgyűlés alatt keletkezett volna; mi, a
kik oly szerencsések voltunk, bizalmas nyilatkozatainak az ötvenes években
tanui lenni, bizonyíthatjuk, hogy Deák Ferencznek már akkor az volt nézete, és
soha nem hallottuk egyetlenegy nyilatkozatát sem, a melyből azt lehetne
következtetni, hogy az alkotmány visszaállítását az 1847-diki alapon is hajlandó
lett volna törvényesnek elismerni.»
|