VÉLEMÉNYELTÉRÉS DEÁK FERENCZ ÉS SZÉCHENYI ISTVÁN
KÖZÖTT AZ 1848-DIKI ALAPRA NÉZVE.

«A viszony, - írja Hollán Ernő e gyüjtemény szerkesztőjének - melyben gróf Széchenyi Istvánhoz 1859-ben álltam, rég feledésbe ment. Nem igen szólottam arról senkinek. Nem mintha okom lett volna azt elhallgatni, de mert a kérkedésnek még látszatát is kerülni akartam. Most azonban midőn becses közleményeiből arról értesültem, hogy találkozott valaki, a ki arra hivatkozik, szivesen elbeszélem az esetet, mert a részletek s a keletkezés módjának ismerete nélkül a felett helyes itéletet mondani nem lehet, és mert kötelességet vélek teljesíteni, melylyel az igazságnak s a történelemnek tartozom, ha Önnek művéhez egy adalékkal járulok, a melyből kitünik, hogy Deák Ferencz már 1859-ben a 48-diki alapot vallotta a magáénak.

A villa-francai békeelőzményekkel az olasz háborúnak vége szakadt, de nem szüntek meg a veszélyek, melyektől az állam fenyegetve volt. A laxenburgi manifestum megnyugtató hatással volt ugyan, a mennyiben abból látni lehetett, hogy a létező bajok legfelsőbb helyen többé nem ismeretlenek. De a békés kiegyenlítésnek kísérletei Magyarországon hitelre nem találtak, nem azért, mert a bizalom meg volt rendítve s a bécsi kormánynak őszinte szándékában nem bízott senki. A nagy többség kibékülésről hallani sem akart s a haza sorsának jobbra fordultát a külföldi constellatiók kedvező alakulásától, vagy helyesebben mondva, külföldi complicatióktól várta. Még azok is, kik higgadtabb vérmérséklettel bírtak vagy a békés kiegyenlítésnek őszinte barátai voltak, nem bírták elképzelni, hogy miképen lehessen azt keresztülvinni. Hitték, hogy a közállapotok javítására czélzó intézkedések tétetni fognak, de meg voltak előre győződve, hogy azok a várt eredményt meg nem hozandják, legfölebb abban reménykedtek, hogy a meghiusult kísérletek elvégre mégis a nemzet jogos aspiratióinak kielégítésére fognak vezetni.

A közvélemény általában azon jelszavak után indult, melyek elismert hazafiak nyilatkozataiból képződtek s az országban gyorsan elterjedtek.

Így például tudva volt Deák Ferenczről, hogy a békés kiegyenlítés sikerében nem bízik, de viszont a forradalmat határozottan perhorrescálja. Kehidai magányában közelről és távolról számos látogatója volt. Megszokták az emberek, hogy a közállapotokot illetőleg a haza bölcsének nyilatkozataiból vigaszt merítsenek, de sőt a mindennapi életviszonyokra nézve is tőle tanácsot kérjenek. Ő mindenkit szívesen fogadott. Én is gyakran megfordultam vendégszerető házánál. Sokat beszélt a multról, szívesen vette a szárnyaló hírek közlését; de nem emlékszem, hogy az olasz háború előtti időben tőle hallottam volna, és nem hallottam, hogy mások előtt nyilatkozott volna a törvényes állapot mikénti visszahelyezésének eshetőségéről. Barátjai közül azokat, kik a sajtóban közreműködtek, egyre buzdította, hogy a nemzet kebelében az alkotmány iránti lelkesedést ébren tartani törekedjenek. A kiegyezés módozataira nézve azonban, minthogy annak sikerében maga sem bízott, tudtommal ez időszak alatt nem nyilatkozott.

1859. évi julius 24-én - tehát az olasz háború után - egyik közel rokonom közvetítése mellett oly férfiú részéről, ki születésre magyar volt, s az ország politikai administratiójában előkelő állást foglalt el, felszólíttattam, közölném vele nézeteimet, mit gondolok, mi módon lehetne a nemzetnek óhajait a monarchia fennállhatásának érdekeivel összeegyeztetni? Állásomban teljesen független levén, sem magánviszonyaim, sem más egyéb tekintetek által le nem kötve, szívesen megfeleltem e kívánságnak magánlevélben, azon nyiltsággal, melyet a becsületes szándék sugallatából merítettem. Nem vártam e levél megírásától positiv eredményt, de az illem szabályainál fogva helyesnek a fenforgó viszonyok közt indokoltnak találtam, válaszolni a kérdésre, midőn azt látom, hogy befolyásos emberek a nemzet valódi óhajaival megismerkedni hajlandóságot mutatnak, mire nézve a fegyelem és szolgálati szabályok által korlátolt kormányközegek jelentéseiből megbízható értesülést nem nyerhettek. Megkisérlettem tehát a monarchiának általános politikai helyzetéből kiindulva, a közhangulatnak lehetőleg hű képét feltüntetni, miből azon következtetésre jutottam, hogy az állam biztonsága nem a politikai experimentatiók kétes eredményében, de a nemzetnek visszanyert bizalmában keresendő, a mi pedig a százados törvények által szentesített jogállapotnak visszahelyezése nélkül el nem érhető. Ennél tovább nem mentem.

Gróf Széchenyi Pálnak irányomban tanusított jóindulatából gyakran megfordultam Vas megyében levő apáti-i kastélyában. Bizalmas társalgás közben elbeszéltem neki a történteket, s az ő biztatása folytán beleegyezésemmel történt, hogy levelem fogalmazványát testvéröcscsének gróf Széchenyi Istvánnak megküldötte. Rövid idő mulva meghívást kaptam Döblingbe, hol mint az akadémiának nem rég elválasztott tagja nem várt szivélyes fogadtatásban részesültem. Elmondotta nekem a nagy hazafi, hogy gróf Rechberg külügyminiszter őt meglátogatta, s a közelebbi teendőkre nézve tanácsát kikérte. Ezen első felhívásra addig még nem tett semmit, most azonban hajlandó lenne, a válasz megadása végett, engem levelemmel együtt gróf Rechberghez küldeni, de ehhez még megkívántatik, hogy első levelemet, mely főképen a negatió terén mozog, kiegészítsem egy másodikkal melyben a teendők sorozata, positiv javaslat alakjában, kifejtetnék. Megvallom, hogy e missió és a vele járó megbízás kissé megdöbbentett. A haza s a közügy szolgálatában kész voltam megtenni mindent, a mi gyenge erőmből kitelik. Mint volt katona azonban a politikához nem sokat értettem, sem állásom és multamnál fogva annyira elbizakodott nem lehettem, sem szerény képességeimnél fogva magamat arra hivatottnak nem tekinthettem hogy önmagamtól ily fontos kérdésben programmot készítsek. A váratlan esetek véletlen találkozásából történt tehát, hogy Széchenyi nézeteinek gyarló redactorává lettem, és megíratott ekképen a második levél, mely augusztus 22-dikéről volt keltezve. A benne foglalt javaslat, a pactum conventumra támaszkodva, a magyar alkotmánynak visszaállítását, a kormányhatalomnak a pragmatica sanctio értelmében gyakorlását követelte, a megyei municipális szerkezetet a magyar alkotmány sarkköve gyanánt tüntette föl, az ország integritásának helyreállítását, a magyar nyelvnek mint állami nyelvnek törvényes használatát, az idegen hivatalnokok eltávolítását s az országgyűlésnek, melyen a koronázás véghez viendő, egybehivását sürgette. Az országgyűlés tagjainak megválasztását illetőleg, valamint a törvényhatóságok életbe léptetésére vonatkozólag, a jogegyenlőség elvénél fogva, általános census megállapítását javasolta, s a főrendiháznak időszerű reformját ajánlotta. Az imígy vázlatosan feltüntetett javaslat tehát lényegileg a reformált 47-diki alapra vezetett vissza. De a nagy szellem, mely azt sugallta, az előrehaladott kornak vívmányait számba véve, általában a modern jogállamnak jogosult követelményeit kielégíteni, a szabadelvű eszmék diadalát egészséges fejlődés útján, előmozdítani kivánta.

Szeptember 8-dikán és 14-dikén vettem gróf Széchenyinek értesítéseit, hogy a leveleket gróf Rechbergnek megküldötte; csakhamar Bécsbe felidézett, tudtomra adván, hogy a miniszter velem beszélni kiván, s egy szeptember 14-dikéről kelt levélben az utóbbival szemben követendő eljárásomat és magamtartását illetőleg részletes utasításokat adott. Szeptember 20-dikán és 21-dikén kihallgatáson voltam, előbb a külügyérnél, később báró Hübnernél. Mindketten udvariasan fogadtak, előadásomat türelmesen meghallgatták, egy és más tekintetben kérdéseket intéztek hozzám, de a meritumra nézve nem nyilatkoztak.

Darab ideig gróf Széchenyi bevárta, hogy minő eredménye lesz e lépésnek. Minthogy azonban válasz nem érkezett, a javaslatot elejtettnek tekintvén, arra határozta el magát, hogy azt Lipcsében kinyomatja, s ez uton a közönség tudomására hozza. Néhány példány november közepe táján bizalmas körökben kiosztatott, a kiadás egészben a bécsi rendőrség által lefoglaltatott. Széchenyi István grófnak a javaslat Rechberghez juttatása és kinyomatása tárgyában hozzám intézett nyolcz levele kezemnél van.

Kétségtelen, hogy gróf Széchenyi Istvánnak már október havában biztos tudomása volt arról, hogy Deák Ferencz a kiegyezés dolgában vele egyet nem ért, s én magam közvetlen tanuja voltam annak, hogy e tudat őt nagyon bántotta. Ugyancsak október havában a magyar lapok a Kazinczy-ünnepély lefolyásáról szóló híreket közölték. Nagy hatású toastokat mondott Deák Ferencz ez alkalommal a hazára s a nagy hazafira, gróf Széchenyi Istvánra. Ennek fonalán fel is szólíttatott gróf Széchenyi, írjon Deáknak, és használja fel ezen incidenst a köztök fenforgó nézeteltérések kiegyenlítésére.

Deczember havában névtelen röpirat jelent meg: «Offenes Promemoria an Seine Majestät», melyet Széchenyi tollából eredőnek mondottak, s a melynek tartalma a Lipcsében megjelent röpirat tartalmával lényegileg megegyezett. Egy példányt belőle a gróf maga adott át nekem. Kevéssel utóbb a bécsi rendőrség korlátozó rendszabályokat alkalmazott, melyeknél fogva gróf Széchenyinek a bécsi és magyar politikai körökkel fentartott összeköttetései félbeszakíttattak.

1860. ápril 8-dikán a nagy férfiú megszünt élni. A megrendítő hír gyászba borította az egész országot.

1860. október 20-dikán kiadatott az ezen napról elnevezett ismeretes diploma.

1860. november havában, tehát egy évre a történtek után, melyeket elbeszéltem, a Pesti Napló, Deák Ferencznek azon időben elismert organuma, proclamálta a 48-diki alapot s e pillanattól kezdve az egész nemzet Deák Ferencz lobogója alá sorakozott.»