ZÁGRÁBMEGYE KÖRLEVELE ÉS AZ EGYESÜLÉS.

Zágrábmegye 1861. február 14-dikén tartott közgyűléséből Horvát-Szlavonországok és Magyarország összes törvényhatóságaihoz köriratot intézett, melynek végső pontjában azt mondja, hogy kivánalmait pontosabban nem formulázza, minthogy ezzel országgyűlésének præjudicálna, hanem általában fejezi ki a hármas királyságnak Magyarországgal való újabb államjogi összekapcsolása iránti őszinte óhaját, de e kapcsolatot csak oly alapokra fektetve és oly garantiák mellett kivánja, melyek nemzeti becsületének, történelmi jogainak és a hármas királyság és a horvát-tót nemzet bebizonyított életerejének és történeti missiójának megfelelnek.

«1861. márczius havában - írja naplójában Lónyay Menyhért - azt írta Inkey Deák Ferencznek, hogy a verőczei alispánságot elvállalta azon hitben, hogy ezzel tehet valamit a Magyarországgal való egyesülés érdekében; de mivel a dolgok nem igen kedvező fordulatot kezdenek venni, hogy erejét hiába ne pazarolja, fölkéri Deákot, írná meg neki nézeteit a horvát ügyről; mert ha nem lenne remény a csatlakozáshoz, akkor ő inkább ott hagyja állását. Erre Deák megkísérlé neki ezen tárgyban levelet írni; de annyira belemelegedett a dologba, hogy valóságos emlékirat lett belőle, mit közölvén barátaival, mindnyájan azon véleményben voltak, hogy legjobb lenne azt a Naplóban közzé tenni, mi meg is történt.»

A Pesti Napló 1861. márczius 24-diki számában «Zágrábmegye körlevele és az egyesülés» czímen megjelent czikk a következő:

Zágrábvármegyének a magyarországi törvényhatóságokhoz bocsátott körlevelében annyi keserűség, annyi méltatlan vád foglaltatik, és mindez oly sértő gúnynyal van párosítva, hogy olvasásánál akaratlanul azon megjegyzést tevém, hogy az, ki másnak ily modorban ír, már akkor, midőn levelét megírja, elhatározta magában, hogy minden barátságos viszonyt végkép megsemmisít, sőt épen azért írt ily modorban, hogy a másiknak még utóbbra is minden közeledést lehetlenné tegyen.

De mivel én sok fontosságot helyeztem mindenkor a horvátok barátságos érzelmeiben, és 1848-ban is szerencsétlenségnek tartottam azon keserűséget, mit félreértések és izgatottság Magyarország és Horvátország közt létrehoztak, most megdöbbenve látván, hogy ellenünk az izgatottság és keserűség Horvátországban még magasabbra hágott: elfojtott fájdalommal s elfogultság nélkül vizsgálgattam a vádakat, miket Zágrábmegye ellenünk fölhoz; végig tekintettem a lefolyt két század politikai eseményein és szigorú részrehajlatlansággal kérdeztem önmagamtól: mi szándékos bűnt, mi véletlen hibákat követtünk el mi magyarok Horvátország irányában, mi az ellenünk fölhozott vádakat és azon mély gyülölséget igazolná?

A zágrábi körlevél előadja, hogy «Horvátország 1102-ben föltételek mellett választotta királyának Kálmán királyunkat, ki ezen föltételekre, midőn Belgrádban Zwonimir király dalmát koronájával megkoronáztatott, ünnepélyes esküt tett le; és így Horvátország ezen választás által csak personál-unio alapján jutott Magyarországgal szövetségbe, de teljes autonomiájából egy hajszálnyit sem engedett».

Elmondja továbbá, hogy «a Kálmán király és Horvátország között kötött államszerződés, az úgynevezett privilegium libertatum következtében a magyar királynak, mint horvát királynak, különösen a horvát földön kelle megkoronáztatnia, a horvát törvényhozó országgyűlésen elnökölnie és a szent evangeliumra megesküdnie, hogy Horvátországnak s a horvát nemzetnek és egyháznak összes jogait, szabadságát megőrzendi».

Elmondja az említett körlevél még azt is, «hogy a Habsburg dynastia koráig a három egyesült királyság kormányának élén mindig vagy királyi vérbőli herczegek, vagy hatalmas bánok állottak, kik a népet Magyarországtól egészen függetlenül kormányozták, a mennyiben a megkoronázott királyokkal szinte egyenlő jogaik voltak».

Nem kivánok ezen historiai fejtegetésekre bővebb megjegyzéseket tenni, ez a történetbuvárok köréhez tartozik; ámbár annyit én is tudok, hogy az elsoroltakhoz történelmi valóság tekintetében is igen sok szó férne és különösen könnyű volna megczáfolni azon állítást, hogy Horvátország, vagyis a három egyesült királyság, a bánok által Magyarországtól egészen függetlenül kormányoztatott, és hogy azon bánoknak a megkoronázott királyokkal egyenlő jogaik voltak.

Minők voltak Horvátországnak közjogi viszonyai Kálmán idejében? minő törvényeket alkotott Horvátország az Árpádok korszakában? azt részletesen kimutatni most már nehéz volna. De annyi - úgy hiszem - kétségtelen: hogy századok óta Horvát- és Magyarország ugyanazon egy törvény alatt állott, együtt birták a magyar alkotmányt, együtt oltalmazták a két közös hazát. Közjogi kérdésekben ugyanazon törvényekre hivatkozott Horvátország, melyekre mi hivatkoztunk; a bulla aureát ők is úgy sajátjoknak tartották, mint a magyarok. A horvát polgár nagyrészt ugyanazon magánjogi törvények szerint perlekedett, öröködött, szerződött, mint a magyar; és e törvények Horvátország egyenes befolyásával ugyan, de magyar országgyűlésen, vagyis közösen alkottattak. Voltak s vannak Horvátországnak a közös törvényeken kívül saját statutumai, miket Magyarország mindig tiszteletben tartott; volt és van külön országgyűlése, mely sok tárgyak fölött joggal intézkedett; de ezen statutumok, ezen intézkedések kisebb részét tették a köz- és magánjogi törvények egész terjedelmének. Az ily hatalom és azon teljes, tökéletes önállás között, minőt a zágrábi körlevél vitat, nagy a különbség.

És pedig nemcsak a Habsburg-ház uralma alatt keletkezett ez a kapcsolat és jogközösség Magyarország és Horvátország között. Nem hozok föl erre vonatkozó több törvényt, csak futólag említek egy-két közjogi, illetőleg közigazgatási tárgyat, mely a magyar törvényhozás által határoztatott el, még a vegyes korszakban. Így például az 1351-diki 12-ik tvczikk azt rendeli, hogy a Dráva és Száva között lakó és a posegai s valkói nemesség úgy fizesse a lucrum cameræ név alatti adót, mint az ország többi nemesei: Az 1454-diki 9-ik tvczikk azt határozza: hogy Tótország úgy katonáskodjék, mint az ország egyéb lakósai. Az 1471-iki 6-dik tvczikk azt parancsolja, hogy a végvárak Horvát- és Tótországban magyarokra bízassanak, nem idegenekre. Zsigmond 6-dik decretumának 1-ső czikke pedig (1435-ből) bizonyságot tesz, hogy még azon birói esküforma is, mit a horvát-tótországi bán, a főispánok, alispánok, itélőmesterek, táblabirák és egyéb birói személyek kötelesek voltak letenni, egyenesen magyar országgyűlésen lőn megállapítva. Mindezek s több effélék nem mutatnak oly teljesen elkülönzött önállásra, minőt a zágrábi körlevél kétségtelennek állít.

De - a mint említém - történelmi fejtegetésekbe nem bocsátkozom. Mert ha talán történelmileg nem mind szorosan való is az, mit a zágrábi körlevél Horvátországnak egész a Habsburg-ház korszakáig terjedő független önállásáról előad, annyi mégis kétségtelenül igaz, hogy Horvátországnak, vagyis a három egyesült királyságnak, voltak mindig külön jogai, miket ők gyakran municipális jogoknak neveztek. Volt mindig külön országgyűlésök, melynek hatásköre kisebb vagy nagyobb terjedelmű volt, sőt néha a legfontosabb közjogi kérdések fölött is határozólag nyilatkozott. Így történt ez 1527-ben, első Ferdinándnak megválasztásánál, különösen pedig a sanctio pragmatikának Horvátország által 1712-ben külön kijelentett elfogadásánál.

Ámbár épen a sanctio pragmatikának ezen elfogadására nézve egy felötlő körülményt el nem hallgathatok. Horvátország 1712-ben márcz. 9-dikén fogadta el a sanctio pragmatikát Zágrábban tartott országgyűlésén, s kijelentette, hogy a habsburgi ház fiágának kihaltával, Horvátországban a leányág fog örökösödni. Három esztendővel későbben, 1715-ben, a magyar országgyűlésen törvény alkottatott, melyben határozottan kimondatik, hogy a habsburgi ház fiágának kihaltával, a nemzet szabad választási joga teljesen és tökéletesen ismét helyre áll. E törvény az 1715-diki 3-dik tvczikk. Ezen törvény Magyarország és a kapcsolt részek karainak és rendeinek nevében terjesztetett föl ő felségéhez, III-dik Károlyhoz, s legfelsőbb helyen sanctionáltatván, mint Magyarországra és a kapcsolt részekre szóló törvény adatott ki szokott formában, fejedelmi pecsét alatt.

És Horvátország követei, kik azon országgyűlésen jelen voltak, nem szólaltak föl azon törvény ellen; nem jelentették ki, hogy - miután ők Horvátországra nézve az örökösödést már három évvel előbb a habsburgi ház leányágának lekötötték - a szabad választás ő reájok vissza nem szállhat; nem követelték, hogy az említett törvény rendelete csak Magyarországra szoríttassék; mert ha ezt követelték volna, annak a törvényben kétségtelenül nyoma volna; de a fejedelem maga sem tett a törvény ellen Horvátországra vonatkozólag kifogást, nem hivatkozott a horvát országgyűlésnek három évvel korábbi határozatára, nem kivánta, hogy a szabad választásnak isméti életbeléptetése Horvátországra nézve ki ne mondassék, hanem elfogadta és kiadta a törvényt, szokott formában, mint a Magyarország és a kapcsolt részek karainak s rendeinek törvényét, megemlítve a decretum szokásos berekesztésében Horvátországnak egyházi és világi főbb hivatalnokait is.

Valóban, e körülménynél fogva könnyen azon sejtelem támadhat az emberben, hogy sem a horvátok, sem a fejedelem nem tekintették a sanctio pragmatikának 1712-ben Zágrábban történt elfogadását oly kétségtelenül eldöntő határozatnak, minőnek azt okvetetlenül kellett volna tekinteni, ha Horvátországnak azon teljes, tökéletes önállása, mire a zágrábi körlevél annyi súlyt fektet, kétségtelen lett volna.

De mindezek lehetnek helyes vagy helytelen nézetek; lehetnek egyik vagy másik részről tévedések, mik magokban ártatlanok és barátságos egyetértésünket bizonyosan meg nem zavarnák. A mit azonban Zágrábmegye körlevelének folytában ellenünk fölhoz, az már több mint eltérő nézet, az már keserű, méltatlan vád.

Azt mondja ugyanis az említett körlevél, hogy: «később Horvátország államjogainak igazgatása mindenféle alakulásokon ment keresztül, s a 18-dik század második és a 19-dik század első fele folytában a magyar államjoggal csaknem egy testbe olvadt, és hogy azon idők viszontagságai által Horvátország állami autonomiája lassan-lassan egészen elenyészett s Horvátországnak a souverain szabad nemzet biborköpenye helyett, Magyarország vétke miatt, csak rongyok maradtak». Szemünkre veti továbbá, hogy: «a három egységes királyság fönnállásának tagadásával azt eldiriboltuk, Fiumét tőlük elszakasztottuk s Horvátország előtt, azon föltétel elhatározásával, hogy követté senki nem választathatik, ki magyarul beszélni nem tud, a törvényhozási terem ajtaját - úgy szólván - becsuktuk; egy szóval, mi magyarok a horvát nemzetet a három egységes királyságban a világ színpadjáról kitörülni és mind őket, mind a többi, részint velök törzsrokon, részint más néptörzsekhez tartozó nemzetiségeket, a török rajákhoz lealacsonyítani törekedtünk».

Lássuk tehát, mik voltak azon cselekvései a magyar nemzetnek, mik által ily súlyos vádakat megérdemlett!

«Teljes, tökéletes független önállása volt Horvátországnak,» - azt mondja a zágrábi körlevél - «de később államjogaink a magyar államjoggal egy testbe olvadtak és a souverain szabad nemzet biborköpenye helyett, a mi vétkünk miatt, nékik csak rongyok maradtak». De mi vettük-e tehát el azon autonomiát? melyik törvény az, mely őket attól akaratjok ellen megfosztotta?

A független önállásnak leglényegesebb része a törvényhozás terén az, hogy a nemzet önmaga határozza meg az állam szükségére fizetendő adónak mennyiségét.

Minő mértékben s mily sikerrel gyakorolta Horvátország hajdan ezen jogát? azt Horvátország jogtudósai s történetbuvárai nálamnál jobban tudják; de azt én is tudom, hogy Horvátországot az állami független önállás ezen lényeges attributumától nem a magyar erőszak fosztotta meg, hanem arról Horvátország önmaga, minden kényszerítés nélkül lemondott. Ugyanis: 1790-ben Horvátország rendei követeik által előterjesztést tettek a magyar országgyűlésen, melyben követelték, hogy alkottassék törvény, miszerint Horvátországnak adója mindig magyar országgyűlésen tárgyaltassék s határoztassék meg.

A közigazgatási autonomia körében hasonló lépést tett Horvátország, midőn ugyanazon országgyűlésen követei által határozott utasítás mellett azon kivánságát adta elő, hogy ezentúl Horvátország közigazgatása mindenkor a magyar kir. helytartó tanács alatt álljon és az törvény által biztosíttassék. Így lőn alkotva Horvátország határozott kívánatára az 1790-diki 58. és 59-dik tvczikkely.

Mi vagyunk-e tehát okai, hogy Horvátország az autonomiának fönnemlített két kellékéről önként lemondott? mi kényszerítettük-e arra fenyegetésekkel? vagy csábítottuk kecsegtetésekkel? Vagy talán Magyarország rendeinek vissza kellett volna utasítani őket és a bizalmat magoktól eltaszítani?

Mi által vontuk mi kétségbe Horvátország fönnállását? melyik törvény az, mely azon királyságot szétdarabolja? Fiumét a mi illeti, száz éve már, hogy az Magyarországhoz csatoltatott; közel hatvan éve, hogy ezen visszacsatolás törvénybe van iktatva. Bűn-e az, hogy Magyarország százados sajátját visszakívánja? A mi bűnünk-e, hogy Fiume maga is e kívánatunkat teljes erejéből támogatja, s a régi kapcsolatot vissza óhajtja? Tudom, hogy Magyarországnak joga Fiuméhez Horvátország által gyakran kétségbe vonatott, s nem ereszkedem e jog fejtegetésébe; csak azt említem meg, hogy a visszacsatolás előtt hosszú ideig Fiume sem Magyarországhoz, sem Horvátországhoz tettleg nem tartozott. És mivel Horvátország saját önállásának bebizonyítására annyi fontosságot helyez azon körülménybe, hogy a sanctio pragmatikát önállólag, s külön és tizenegy évvel előbb fogadta el, mint Magyarország, figyelmeztetésül hozom föl, hogy Fiume a sanctio pragmatikát 1725-dik évi nov. 25-dikén külön és önállólag fogadta el, tizenhárom évvel utóbb, mint Horvátország, s két évvel utóbb, mint Magyarország.

De a legfontosabb vád, melyet ellenünk Horvátország fölhoz, az 1848-dik évi 5-dik tvczikknek azon rendelete, miszerint a törvényhozási nyelv egyedül a magyar, és így, a ki magyarul nem tud, képviselőnek nem választható. Legfontosabbnak mondom ezen vádat, mert abban legalább az előadott tény igaz.

De tekintsünk vissza azon körülményekre, mik között az említett törvény alkottatott.

Sok éveken keresztül küzdött a nemzet a latin nyelv uralma ellen, mind a közigazgatásban, mind a törvényhozásban, és ismételve sürgette, hogy a jeles, de holt latin nyelv helyett, az élő honi nyelv legyen a törvényhozásnak és közigazgatásnak nyelve. Sokszor fölszólaltak e tárgyban Horvátország követei, védve a deák nyelvet, s emlegették erre vonatkozólag municipális jogaikat; de nem sürgették saját honi nyelvöket, még csak a közigazgatás körére nézve sem.

1844-ben több hévvel sürgették az ország rendei honi nyelvöket; Horvátország követei több hévvel védték ismét nem a horvát, hanem a latin nyelvet, és a keserűség küszöbéig folytatott vitatások eredménye lőn az 1844-dik 2-dik tvczikk, miszerint kimondatott, hogy az országgyűlési nyelv ezentul kirekesztőleg a magyar lészen, egyedül a kapcsolt részek követeinek engedtetvén meg, hogy azon esetben, ha a magyar nyelvben jártasok nem lennének, a közelebbi hat évek alatt tartandó országgyűléseken szavazataikat latin nyelven is kijelenthessék.

És az országgyűlésnek ezen határozatát talán indignatióval fogadta Horvátország? talán nemzetiségének eltiprását, önállásának veszélyeztetését, jogainak megsemmisítését látta ezen határozatban? Épen nem. Az 1847. évi országgyűlés kezdetén a főrendek táblájának decz. 4-dikén tartott 8-dik ülésében, Horvátország követe következőkép nyilatkozott: «Ámbár a horvátországi követeknek az 1844-diki 2. tvczikk értelmében egész 1850. esztendeig szabad lenne diákul szólani, küldőink mindazonáltal, hogy a magyar nemzet iránti hajlandóságukat és igaz szeretetüket ezáltal is tettleg megmutassák s Magyar- és Horvátország közt az alkotmányos kapcsot erősebben összeszorítsák, nekünk, követeiknek, meghagyták, hogy már ez országgyűlésen magyarul fölszólaljunk».

Ily nyilatkozat után lehetett-e gyanítani, hogy a horvát nemzet annyi keserűséggel fogadja az említett törvény alkotását, melyhez nemcsak követeinek szavazata, hanem saját országgyűlésének egyenes utasítása által is hozzájárult? És valamint akkor nem volt szándéka az országgyűlésnek Horvátország előtt a magyar nyelv által elzárni az országgyűlés teremének ajtóit, úgy ezen kérdés most sem tenne akadályt egyesülésünkben, s a törvény említett rendeletét, ha Horvátország kívánja; épen Horvátországra nézve, bármikor lehetne módosítani.

Általában a 48-diki törvények sok keserű megtámadásoknak voltak kitéve Horvátország részéről és én még ma sem tudom, melyek azon pontok, mik által Horvátország annyira sértve hitte magát, hogy e miatt gyűlölsége engesztelhetlen lőn?

Egyik, mi ellen horvát részről gyakran kifogás tétetett: a felelős miniszterium: de hiszen Horvátország közigazgatási tekintetben előbb is a m. udv. kancellária és m. k. helytartótanács alatt állott s nem is akart külön közigazgatást. A felelős miniszterium pedig a közigazgatási kormányszékek helyébe lépett; lehetett-e tehát gyanítani, hogy azon ország, mely maga kívánta, hogy közigazgatása a m. kir. helytartótanács alatt álljon, sőt erre nézve, mint említém, törvényt is akart 1790-ben alkottatni - az ezen kormányszéknek helyébe állított felelős miniszteriumot nemzeti jogai sérelmének tarthassa? És ezt annyival kevésbbé tarthatta Magyarország valószinűnek, mert Horvátországnak az országgyűlésen jelen volt követei Horvátországra nézve nem kívántak a felelős miniszteriumra vonatkozólag kivételt tétetni.

A népképviseletet sem neheztelhette Horvátország; mert hiszen azt saját országgyűlésére nézve is megállapította; azt sem neheztelheti, hogy az országgyűlési képviselők számának meghatározásánál Pozsega, Verőcze és Szerémvármegyék külön említtetnek és Horvátország is külön. Ennek oka egyedül az volt, hogy az említett megyék előbb is külön küldöttek követeket a magyar országgyűléshez; de az szándékában senkinek nem volt, hogy ezáltal az említett megyéket a három egyesült királyságtól elszakasztani akarja.

Gondoskodott az 1848-diki törvényhozás a határőrvidékek képviseletéről is; igyekezett a magyar miniszterium szabaddá tenni a határőrvidéket, és nem a magyar miniszterium volt oka, hogy se a határőrvidék, se Horvátország képviselőket nem küldött; és hogy a határőrök szabadokká nem lettek.

Nem csorbította az említett törvény a horvát országgyűlésnek jogait sem, és ha arra nézve, hogy Horvátország a magyar országgyűlésre nem törvényhatóságilag, hanem mint ország akarja jövendőben is küldeni képviselőit, Horvátország követei az 1847-8-diki országgyűlésen csak egy szóval tettek volna említést, e kívánat azonnal teljes készséggel teljesíttetett volna.

Midőn az 1848-diki országgyűlés befejeztetett, a magyar miniszterium egész bizalommal fölszólította Horvátország bánját: jőjjön el s értekezzék a miniszteriummal Horvát- és Magyarország közdolgairól, segítse tanácsával és közremunkálódásával a kormányt. De a bán ezen bizalmas fölszólítást visszautasította. Levelében nem annyira Horvátország nemzetiségének, önállásának, municipális jogainak állítólagos sérelmeit emeli ki, hanem főkép a dynastiának az 1848-diki törvények által sértett érdekeit hozza föl, melyeket, mint katona és hű alattvaló, védeni tartozik. Elmondja, hogy megtörténhetik, hogy azoknál, kikért küzdeni fog, hálátlanságra talál, de azért lovagias kötelességeihez hű marad.

Így lépett a viszály a tettlegesség terére, sok vért, sok szenvedést, két derék nemzetnek egymástól elidegenedését, a hétszázados kapocs szétszaggatását vonva maga után. És nyugodt lélekkel most is elmondhatom: az Isten tudja miért?

Azt hittem, tizenkét évi közös szenvedés elhárítja a félreértéseket, csillapítja az izgatottságot, s magyar és horvát, gyűlölség nélkül, komoly higgadtsággal vizsgálgatja majd: mi leend hasznos egyiknek és másiknak? minő közösség, minő kapocs boldogítja egyiket és másikat leginkább? és ha e kapcsot szorosabbra vagy tágabbra kívánja változtatni a kölcsönös érdekek viszonylagos méltánylása, megteendik ezt indulat nélkül, közös egyetértéssel. Azonban ismét csalatkoztam, az Isten tudja miért?

A zágrábi körlevél - úgy látszik - következőkép alakítja okoskodását: Horvát-, Dalmát- és Tótországnak, e három egyesült királyságnak a hajdankorban teljes, tökéletes önállása és Magyarországtól egészen független alkotmánya s önkormányzata volt. Magyarország és a három egyesült királyság között hajdan csak a király személyében létezett personal-unio, de ezen függetlenség, ezen önállás később az idők viszontagságai által lassankint elenyésztek s Horvátország államjogai a magyar államjoggal csaknem egy testbe olvadtak; most azonban a horvát nemzet ismét visszaköveteli századokon meggyengült teljes, tökéletes autonomiáját s visszaköveteli mindazt, mi Kálmán király korában fönnállott.

De ha ez így van, sőt még akkor is, ha a multra nézve mindaz, a mi állíttatik, nem teljesen állana, nem lett volna-e férfiasabb s talán nemesebb, a követeléssel föllépni azon méltatlan vádak nélkül, mik ellenünk szóratnak s mik indokolva nincsenek?

Hiszen, hogy Horvátországnak függetlensége és önállása - mint Zágráb mondja - az idő viszontagságai által lassankint elenyészett, nem mi okoztuk. Horvátország államjogai nem a mi erőszakoskodásaink által, nem az ő ellenszegülésök daczára olvadtak a magyar államjoggal csaknem egy testbe. Azt, hogy ők ily teljes önállást és függetlenséget kívánnak, csak most halljuk legelőször a zágrábi körlevélből. Követeik azt az országgyűlésen soha nem formulázták, sőt ellenkezőleg az 1848-dik évi országgyűlésen a törvények alkotásában tettleg is résztvettek. Mi által van tehát igazolva Zágráb körlevelének azon vádja, hogy mi a horvát nemzetet a három királyságban a világ szinpadjáról ki akarjuk törölni?

Szemünkre veti a körlevél, hogy Muraköz, mely állítólag több száz évig, sőt a legújabb 12 évi birtoknál fogva is Horvátországhoz tartozott, Zalamegyébe ismét visszakebeleztetett. Ha Horvátország Muraközre nézve biztosabb jogalapot föl nem tud hozni, mint a mit a körlevél megemlít, akkor követelése csakugyan alaptalan. Fölhozza ugyanis a hajdankorbeli több száz évi birtoklást, s ennek bebizonyítására hivatkozik II. Ulászló 3-dik rendelete 34-dik tvczikkének 4-dik szakaszára. Ezen törvény elszámlálván a harminczadok helyeit, a 4-dik szakaszban azt mondja, hogy Tótországban Zágráb, Nedelcze, Varasd Muraszombat - főharminczadok; mivel pedig Nedelcze Muraközben van, Zágrábmegye azt következteti, hogy egész Muraköz Tótországhoz tartozott. De nem figyelmezett Zágrábmegye arra, hogy ugyanazon 4-dik szakaszban a tótországi főharminczadok között Muraszombat is meg van említve; ez pedig a Murán is innen, Muraköztől jó távol, Vasmegyében fekszik, mit Zágrábmegye Horvátországhoz nem is követel. A következő 5-dik szakaszban pedig a föntebb elsorolt tótországi főharminczadokhoz tartozó fiókharminczadok között Szombathely és Pinkaföld Krapinával és Rácz-Kanizsával egy sorban vannak elszámlálva; s ebből mégis bajos volna azt következtetni, hogy Szombathely és Pinkaföld is Horvátországhoz tartozott. Általában véve, ha figyelemmel tekintjük meg a harminczadok helyeiről szóló törvényeket, meg fogunk győződni, hogy azokból az országok határaira következést vonni nem lehet, mert azokban a kereskedelmi vonalokra lévén főkép tekintet, különféle országok helyei össze vannak keverve. Tekintessék bár meg sok hasonló törvények között az 1715-diki 91-dik törvény, hol a varasdi főharminczadhoz tartozónak említtetik a muraközi Nedelcze is, Légrád is, a Muraközben fekvő rácz-kanizsai főharminczadhoz tartozónak pedig Regede Stájerországban: s ki fogja már ebből azt következtetni, hogy Stájerországnak Magyarországhoz vagy Horvátországhoz kell tartozni?

Azt mondja továbbá a körlevél, hogy Magyarország mellett nem szól egyéb, kétszáz esztendei bizonytalan birtoklásnál, melyet 1848-ban a fegyver eltörlött. Ne felejtse Zágrábmegye, hogy a kétszáz esztendő előtti birtoklást semmivel nem képes bizonyítani Horvátország részére; azt pedig, hogy az utolsó kétszáz esztendő alatt Magyarországnak a zágrábi körlevélben is elismert birtoklása bizonytalan lett volna, épen semmivel nem támogatja, holott Magyarország részére e részben mind a törvények, mind a közigazgatásnak sok évek óta szakadatlan okiratai elég bizonyságot tehetnek.

Még különösebb a körlevélnek azon állítása, hogy Magyarország birtoklási jogát 1848-ban a fegyver eltörlötte, és hogy a legújabb 12 évi birtoknál fogva Muraköz Horvátországnak sajátja lett.

1848-ban, vagyis inkább 49-ben, az osztrák császár hadserege, szövetségesének, az orosz czárnak, hatalmas segítségével legyőzte a magyar forradalom seregeit. A háború bevégeztével a fejedelem, félretéve Magyarország alkotmányát, absolut hatalommal rendelkezett Magyarország territoriuma fölött, s elszakasztván abból Muraközt, azt Horvátországhoz csatolta. Most, ugyanazon fejedelem ugyanoly hatalommal Muraközt ismét Zalamegyéhez visszacsatolta. Ha a fegyver jogot adhatott volna 1848-ban, azt ő Felségének adta volna, ki a maga és szövetségesének seregeivel győzte le a magyar sereget, nem pedig Horvátországnak, mely a császárnak nevében annak zászlói alatt s nem saját kezére vett részt a háborúban.

Ő Felsége azon sérelmet, melyet Magyarországnak okozott, midőn Muraközt elszakasztotta, a visszacsatolás által megorvosolta; s mi jogtalanságot követtünk el mi, hogy azt, a mi 1848 előtt kétségtelenül miénk volt s tőlünk erőszakkal vétetett el, midőn az által, ki tőlünk azt elvette, ismét visszaadatik, szívesen elfogadjuk? és pedig annál szívesebben, mert azt Muraköznek népe is buzgón óhajtja.

Állítsuk egymás mellé Horvát- és Magyarországnak jogérvényeit Muraközre nézve. Horvátország azt mondja: Muraköz hajdan Horvátországhoz tartozott, de azután kétszáz esztendeig Magyarország birtokában volt, hanem akkor a császár fegyveres hatalommal legyőzvén Magyarország seregeit, Muraközt Horvátországhoz csatolta, s így bírta azt Horvátország 12 esztendeig, míg azt ugyan a fejedelem Magyarországhoz ismét vissza nem csatolta.

Ellenben Magyarország részéről az mondatik: Semmiből ki nem tünik, hogy Horvátország Muraközt a régiebb korban valósággal bírta volna, de az kétségtelen, hogy századok óta Muraköz Magyarországhoz tartozott, a mint ezt Horvátország is elismeré. Ezen közelebb lefolyt századok alatt Horvátországnak elég alkalma lett volna Muraközre nézve követelését érvényesíteni vagy az országgyűlésen, vagy a fejedelem előtt, de ezt soha nem cselekedte; sőt ily követeléssel az országgyűlésen elő sem állott, hanem Magyarországnak s illetőleg Zalamegyének Muraköz fölötti törvényhatóságát mindig respectálta. Ily birtoklás fontosabb-e, vagy azon tizenkét esztendő, mit Zágrábmegye fölemlít?

Mit mondana Horvátország, ha mi, oly részekre nézve, melyek egykor nem Horvátországhoz tartoztak, épen oly okoskodással élnénk, minővel Zágrábmegye él Muraközre nézve? s azt mondanók, hogy például Verőcze-, Pozsega- és Szerémmegyék hajdan egyenesen Magyarországhoz tartoztak s hivatkoznánk e részben sokkal világosabb törvényekre, mint a melyet Zágrábmegye Muraközre nézve megemlített. Például az 1478-diki 7-dik és 1498-diki 16-dik tvczikkekre, különösen pedig Verbőczyre, ki az említett három vármegyét határozottan a magyar megyék közé sorolja; és ha fölhoznók, hogy azon megyék a legújabb időkig külön voltak képviselve a magyar országgyűlésen, nem úgy adóztak mint a horvát megyék; s mindezekből azt következtetnők, hogy Horvátország bűnt követ el a magyar nemzet ellen, midőn azon megyéket meg akarja tartani? De mi ezt nem teszszük, mi tiszteletben tartjuk Horvátország jogait, sérthetlennek alkotmányos territoriuma integritását, és ha tartoztak is az említett megyék egykor Magyarországhoz, nekünk az elég, hogy az utóbbi korban a három egyesült királyság territoriumához tartoznak, s mi azt mindig respectálni fogjuk, de hasonló méltányosságot kívánunk mi is Magyarország territoriumára nézve.

Ugyanazon egy államhoz tartozó külön országok között lehet-e szó hódítási jogról a háború bevégzése után? és alkotmányos nép, minőnek a horvát nép is bizonyosan óhajt tekintetni, használhat-e területének terjesztésére oly módot, egy másik, ugyanazon államhoz tartozó alkotmányos ország ellen, minőre, mint jogalapra, Zágrábmegye hivatkozik? Még osztrák és horvát szempontból tekintve is a dolgot, ha Magyarország fegyvert fogott a fejedelem hatalma ellen, s a fejedelem azt legyőzvén, a béke ismét helyre állott: helyes és igazságos-e, hogy a győző mellett harczoló örvendjen a másik szerencsétlenségének, osztozni kívánjon annak birtokában? és midőn a győző azt, a mit elvett, ismét visszacsatolja, még ezen jogtalanul osztozó tekintse magát megkárosodottnak az által, hogy amaz, elvesztett birtokát erőszak nélkül visszakapta?

Még sajátságosabb a körlevélnek azon vádja, miszerint mi a horvátokat is, más nemzetiségeket is, a török rajákhoz igyekszünk lealacsonyítani.

A magyar nemzet 1848-ban a népre és a népnek minden osztályára teljes egyenjoguságot hozott be; sem néptől, sem nemzetiségtől nem vett el jogokat, hanem adott kinek-kinek igazság és méltányosság szerint. És ugyanazon pillanatban, midőn megtette azt, mivel az igazságnak tartozott, megtámadtatott fegyverrel minden oldalról öntestvérei által, kik harczoltak azon meggyőződésben, hogy nemzeti jogaikért harczolnak, miket mi csorbítani nem akartunk; és ha e részben valami követelésük még volt, azt harcz nélkül is szívesen teljesítettük volna; ők azonban harczoltak, véresen és talán akaratjuk ellen más érdekekért, nyeremény nélkül, polgári harczban, minek még dicsősége is mindig fájdalmas.

Ha a török rajáknak, kikhez mi, a zágrábi állítás szerint, hasonlókká akarjuk tenni az idegen nemzetiségeket, ha mondom, a török rajáknak olyan politikai helyzetök volna, mint minőt a magyar törvény adott az itteni idegen nemzetiségeknek: aligha biztosabban nem állana a török birodalom és Déli-Szlávia létesülhetésének reménye valószinűleg távolabb volna. Nálunk politikai és polgári jogokra nézve semmi különbség nincs a magyar és nem magyar közt. A törvényhatósági közigazgatásoknál mind a tanácskozó testületek, mind a tisztviselők választásában a többség határoz; és az határoz még a nyelv fölött is, mely a köztanácskozásokra használtassék. Mutasson valaki Európában államot, mely a területén lakó idegen nem-souverain nemzetiségek iránt több méltányossággal jár el! És mégis arra szólít föl minket Zágráb körlevele, hogy «tegyük szívünkre kezünket és ismerjük meg, hogy méltatlan viseletünk által a horvátok ellen vétkeztünk». De mi tehát azon vétkünk, melyért ily bűnbánó vallomást kellene tennünk? Hiszen ha a recriminatióknak helye és ideje volna, szólhatnánk talán mi több joggal; de fátyolt vetve azokra, miket a multban szenvedtünk, nyugodt lélekismerettel nézünk a jövendővel szembe.

Ismétlem, hogy mi Horvátországot az 1848-diki törvények által nemzeti jogaiban nem sértettük, de sérteni nem is akartuk, és keserűség nélkül mondom, hogy mindazt, a mi 1848 után ellenünk történt, szerencsétlen félreértésnek és a fölzaklatott indulatok rohamosabb kitörésének tulajdonítjuk. Nincs bennünk gyűlölség a multért, még akkor sincs, ha Horvátországot saját érdekeinek helyes vagy helytelen fölfogása tőlünk elszakasztva, más útra vinné.

És miért nem áll ez így Horvátországban a magyar nemzet irányában? miért van a zágrábi körlevélnek mindenik sorában gúnynyal párosult gyűlölet ellenünk? mi czélból izgatja Zágrábmegye a Magyarországban lakó idegen nemzetiségeket a magyarok ellen? még felső-magyarországi szláv barátinkat is, kiknek ellenünk panaszuk nincs; s kiket azért, mert barátink s testvéreink akarnak maradni, általunk elnyomott török rajáknak gúnyol; mi öröme, mi nyeresége lenne abból Horvátországnak, ha sikerülne ingerültséget támasztani ez országban faj és faj között és ezáltal nehézzé tenni egyiknek is, másiknak is a kölcsönös méltányosságot? Mi nem ijedünk vissza más nemzetiségű honfitársaink követelésétől, mert erős bennünk az akarat: teljesíteni mindazt, mit Magyarországnak politikai szétdarabolása nélkül teljesíteni lehet; s meg vagyunk győződve, hogy oly követeléseket, miknek teljesítése lehetetlen, más nemzetiségű honfitársaink tenni nem fognak.

A mely nemzet 1848-ban elég erős és eszélyes volt, senki által, még az események által sem kényszerítve, minden politikai jogot megosztani a népnek minden osztályával: elég erős és eszélyes leszen ezentúl is arra, hogy a nemzetiségek kérdésében is igazságos legyen e honnak minden polgára iránt.

És Zágrábmegye nem elégli meg, hogy méltatlan vádjaival gyűlöletet fejez ki és gyűlöletet akar gerjeszteni ellenünk önhazánkban is, hanem még gyűlöletessé akarja tenni a magyart a külföld előtt is, mert ránk fogja, hogy mi egy nagy államot akarunk alapítani, mely a Kárpátoktól a Balkánig, sőt talán Konstantinápolyig terjedne a mely szerintünk nem Magyarország leendene, hanem kizárólag magyar (magyarisch).

Pedig jól tudja Zágrábmegye, hogy nem mi vagyunk azok, kiknek óhajtásaik ilynemű terveken járnak; mi óhajtjuk, hogy e haza erős legyen polgárainak egyetértése által, fölvirágozzék jótékony s igazságos törvények alatt; de határait terjeszteni, más idegen állam birtokára vágyni, más szabad népet meghódítani akarni szándékunk nincs, még ha tehetségünk oly nagy volna is, hogy e czélt könnyen elérhetnők.

Miért akarja tehát Zágrábmegye még e váddal is, melynek alaptalanságát épen ő tudja legjobban, békés szomszédinkat ellenünk gyűlöletre izgatni és minket oly színben állítani a világ elébe, mint a kik sajátunkkal be nem elégedve, vagy veszélyes, vagy nevetséges nagyravágyásból birodalmakat akarnánk fölforgatni, országokat meghódítani, oly országokat, melyek jelenleg másokéi, melyekre, ha a sors úgy akarja, hogy mostani urokat változtassák, más hatalmasabbak számítanak?

Midőn azon őszinte készségünket, hogy fátyolt vessünk a mult idők szomorú eseményeire, más részről annyi váddal, keserűséggel látom viszonozva, nem örömest mondom ki, de akaratlanul eszembe jut: hogy rendesen nem a sértett fél az, ki a méltatlan sérelmet nehezen felejti.

De miután elmondottam nézetemet Zágrábmegyének körlevelére, szabad legyen elmondanom egyéni meggyőződésemet Horvát-, Dalmát- és Tótországnak Magyarországgal egyesülésére nézve is.

Az egyesülés kérdésének megoldása főkép Horvátországtól függ. Ha Horvátország velünk egyesülni akar, mi az egyesülést szívesen fogadjuk; ha saját nemzetiségének vagy önkormányzatának érdekében föltételeket akar kikötni; ha saját országgyűlésének hatáskörét szélesebbre akarja terjeszteni, ha a velünk közös törvényhozásban más módon, más arányban akar részt venni: mi föltételeit vissza nem utasítjuk, módosításait nem ellenezzük.

Tudjuk mi azt, hogy Horvát-, Dalmát- és Tótország a magyar koronához tartoztak ugyan, de nem voltak Magyarország. És ha nem bírtak is oly teljesen elkülönzött önállással, minőt némelyek vitatnak; ha azon kapcsolat, mely közöttünk és közöttük fönnállott, sokkal, igen sokkal több és szorosabb volt is a personal-unionál: de volt mindenkor saját elkülönzött territoriumok, volt politikai nemzetiségök s a mellett, hogy Magyarország minden jogaiban osztoztak, voltak külön jogaik is, miket Magyarország mindig tiszteletben tartott. A magyar törvény, midőn ezen országokat kapcsolt részeknek nevezte, nem értett az alatt erőszakos kapcsolatot, nem értett alárendeltséget, hanem oly kapcsolati viszonyt, melyet Horvát-, Dalmát- és Tótország önként, szabad akaratból kötött velünk, a jognak, méltányosságnak és közös szabadságnak alapján.

Azt a vádat, hogy mi hódított országoknak szeretnénk tekinteni a három egyesült királyságot, nehezteléssel utasítjuk el magunktól. Tudjuk mi azt, hogy kölcsönös viszonyainknak alapja nem hódítás. De ha hódítással vette volna is kezdetét Magyarország birtoklása azon országokban, arra hivatkozni méltatlanságnak, s valóban fonákságnak tartanók. Mi a hódítást soha nem ismerjük el érvényes jogalapnak a hódított nép irányában; s azt hiszszük: hogy a hódított nép kötelességei csak addig terjednek, meddig a hódítónak fegyvere ér. Morális kötelességet csak a szerződésileg, vagy a szó nélkül ugyan, de kényszerítés nélküli folytonos cselekvényekben nyilvánult szabad beleegyezés vonhat maga után. Mi a három egyesült országot társainknak tekintjük, kik önként, szabad akaratból, sorsukat a mi sorsunkkal már századok előtt összekötötték és századok óta jóban, rosszban osztoztak velünk. Felsőbbségi hatalomról, alárendelt helyzetről közöttünk szó nem lehet, hanem csak a kölcsönös egyetértéssel kötött százados egyesülés föntartásáról.

Ezen egyesülésnek föltételeit, ha azok valamely részben egyik vagy másik félre nyomasztókká váltak, lehet kölcsönös egyetértéssel módosítani, de magát az egyesülést egyoldalulag erőszakosan szétszaggatni, talán sem jogos, sem czélszerű nem volna.

Ha tehát Horvátország minden közjogi viszonyt, mely közöttünk fönnállott, teljesen meg akar szüntetni, s minden kapcsot végkép el akar szakasztani, mi ki nem mondhatjuk azt, hogy a végelszakadásba is beleegyezünk, sőt kötelességünk leend, jogaink föntartására óvást tenni, valamint Horvátország is óvást tenne, ha a három egyesült királyságnak bármely része el akarna tőle szakadni; de az elszakadás meggátlására tettleges lépéseket nem teendünk s erőszakhoz még akkor sem nyulnánk, ha azt tenni hatalmunkban volna. Mert a gyűlölséggel párosult kényszerített kapcsolat nem volna áldásthozó sem mi reánk, sem ő reájok.

Az egyesülés tehát, vagy elszakadás - leginkább Horvátországtól függ. De ha Horvátország épen akkor, midőn teljesen független önállást követel, ezen önállást mindenekelőtt arra használná, hogy belépne a birodalmi tanácsba és az eddig közöttünk fönnállott közjogi viszonyokat azért bontaná föl, hogy az osztrák örökös tartományokkal hasonlókat, sőt még szorosabbakat kössön; ha Horvátország az adó és katonaállítás kérdéseinek elhatározását azért akarná a magyar országgyűléstől elvonni, hogy azt a birodalmi tanács kezeibe adhassa; ha azért nem akarja a magyar felelős miniszteriumot, mert állami életének legfontosabb tárgyaira nézve, minők a birodalmi tanácsnak föntartott adó- és katonaajánlás, hadügy, pénzügy, kereskedelem, az osztrák miniszteriumtól, és pedig valószínűleg nem felelős osztrák miniszteriumtól akar függni: már akkor az egyesülés közöttünk csakugyan lehetetlen, mert az egyesülésnek nem leend tárgya.

Magyarország valószinüleg nem fog a birodalmi tanácsba lépni; mi Magyarország törvényes önállását föl nem áldozhatjuk; a sanctio pragmatikát, mely ezen önállást biztosítja, föl nem forgathatjuk; azon szent és sérthetetlen alapszerződést, melyet őseink az uralkodó házzal kötöttek, s mely a nemzet és fejedelem jogainak egyformán alapul szolgál, meg nem semmisíthetjük; az adó- és katonaajánlás jogát, mely századok óta a nemzetet illette, idegen kezekbe nem adhatjuk; a törvényhozás jogát a magyar királyon kívül senkivel mással meg nem oszthatjuk; egy szóval, Magyarországot törvényes önállásától, függetlenségétől és alapszerződésekben biztosított ősi alkotmányától megfosztva, octroyrozott alkotmányú osztrák provinciává nem tehetjük.

Ha tehát Horvátország jövendőjének vélt érdekében tőlünk elválva, az erősebb hatalomhoz csatlakozik, mi ezt nem gátolhatjuk; de e csatlakozást kénytelenek leszünk végelszakadásnak tekinteni, mert nem marad fönn tárgy, mire nézve egyesülhessünk. Minden fontosabb közjogi tárgyakat a birodalmi tanács fog eldönteni Horvátországra nézve is; a magánjogi s közigazgatási törvényhozást Horvátország a maga országgyűlésén fogja gyakorolni. A közigazgatást a birodalmi tanácsnak föntartott minden tárgyakra nézve, a bécsi miniszterium intézi Horvátországban is, a többi tárgyakra nézve pedig természetesen Horvátország önmaga viszi. Mi marad tehát az egyesülésre? A personal-unióra nem szükséges közöttünk külön egyesülés, mert a personal-unió úgyis meg van az osztrák birodalom minden tartományi között; és így Horvátország épen oly viszonyban fog állani velünk, mint Galiczia, Csehország, Tirol vagy Ausztria.

Bezárom e sorokat azon óhajtással: vajha az egyetértés békítő szelleme lengené által Szent István koronája minden országait, minden népeit, hogy legyenek egységökben erősek, egyesült erejök által szabadok és minden időben méltányosak egymás iránt! A mi akaratunk komoly és határozott ezen egyetértésnek létrehozására és föntartására nézve, mi nem fogjuk engedni, hogy a mult idők keserű emléke a méltányosság békülékeny indulatját elfojtsa keblünkben: és ha még sem sikerül egygyé tenni ezt a hont: legyen Isten biró közöttünk és azok közt, kik miatt a kitűzött szent czélt elérni lehetetlen lőn!

«Tegnapelőtt - írja 1861. márczius 29-dikén naplójában Lónyay Menyhért - Strossmayer püspök Bécsből jövet Deákot meglátogatta. Az előtte való estve Odescalchy Gyula vele jövén a vasúton, Strossmayer és a vele volt horvát társai meg voltak elégedve Deák czikkével. Bécsben a czikk igen nagy benyomást tett. Kilökte azon tromfot, a melyet Schmerlingék ellenünk ismét sikerrel reméltek kijátszani.»