VÁLASZ A FERDINAND KIRÁLY KORMÁNYRA
LÉPTÉT TUDATÓ KIR. LEIRATRA.

I.

A KK. és RR. 1835. márczius 10-dikén tartott kerületi ülésében a tanácskozás tárgya volt: Ferdinand királynak kormányra léptét tudató királyi leirata. Ghyczy Ráfael, Komárommegye követe, indítványozta, hogy a RR. válaszul «csupán a dicsőült fejedelem halála fölötti fájdalmukat, ő fensége kormányra lépte iránt pedig hódolással teljes örvendezésöket fejezzék ki».

DEÁK FERENCZ: A dolgot ezzel kimerítve lenni nem gondolja. Az 1830-diki országgyűlése ő fenségének koronázásakor nyilván kikötötte, hogy kormányra lépte után hat hónap alatt az ország rendei mulhatatlanul összehivassanak. Ezen hat hónap alatt összehivatni nyilván kikötött országgyűlésének rendeltetése minden bizonynyal nem állott volna csupán és egyedül abban, hogy boldog emlékezetű királyunk halála felett fájdalmát kijelentse, s új fejedelmünk kormányra léptéhez szerencsét kivánjon; hanem kétségen kívül hivatásában lett volna, az ország boldogságára szünet nélkül ügyelve, megtenni a szükséges lépéseket, hogy nemzetünknek régi súlyos sérelmei orvosoltassanak s igazságos kivánati teljesíttessenek. Im ő fensége uralkodásának kezdete az ország rendeit egybengyűlten találja s ennél fogva összehívatásukra sincs szükség; de nekünk kétségkívül kötelességünkben áll, mindazt teljesíteni, a mit, ha egybegyűlve nem lennénk, a hat hónapok alatt összehívandó diaetának teljesítenie kellene. Különben is a kir. rescriptumra választ készítvén, annak minden részére válaszolnunk kell; pedig abban b. eml. volt királyunk halálának fájdalmas jelentésén, s koronás fejedelmünk kormányra lépésének hírül adásán kívül egyebek is foglaltatnak. Ott van, hogy e diaetát megszakadás nélkül folytattatni kivánja; ott van az, hogy jussaink és szabadságink felől biztosíttatunk, és ott van az: hogy bölcs törvények alkotásával fogunk leghelyesebben dicsőült uralkodónk emlékezetének áldozhatni. Mindezekre felelni kell, s a feleletet puszta fájdalmi és puszta örvendési nyilatkozással ki nem meríthetjük. Úgy vélekedik tehát, hogy mindenekben a királyi leirat fonalát követve kellene a válasznak megkészülnie. Első lenne e szerint annak kijelentése, hogy fenséges urunknak fájdalmában teljes mértékkel osztozunk. Itt azonban épen az érzés őszintesége hozza magával, hogy hosszas beszédekre ne fakadjunk; mert midőn ő fensége azt nyilatkoztatja, hogy fájdalma szavakban ki nem fejezhető, ha mi hosszas beszédre fakadnánk, annak adnánk jelét, hogy a mi fájdalmunk szavakkal igen is kifejezhető, és így sokkal kisebb az ő fájdalmánál, melyben osztozni mondjuk magunkat. Megmondhatjuk azonban, hogy annyival inkább sajnosan veszszük b. e. királyunknak halálát, mivel ő benne - a kir. rescriptum szavai szerint - egy bölcs és igazságos fejedelmet veszítettünk el, és így legméltóbban vártuk, hogy ezen bölcs fejedelem azokat, miket a hű magyar nemzet boldogságának eszközei gyanánt elébe terjesztgettünk, minden órán teljesíteni, s ezen igazságos uralkodó nemzetünknek sebeit és sérelmeit már-már orvosolni s törvényes kivánatit be fogja tölteni. Utána kell tennünk azonban, hogy nyugtató vigasztalást nyújt új királyunknak kir. rescriptuma, hogy eme reményeink füstbe nem mennek, midőn mind a coronationalis hitlevélre hivatkozik, mind különben is törvényeink, jussaink és szabadságink felől bennünket önként biztosít. Itt tehát ki kell őszintén, hódoló bizodalommal azon erős reményünket fejeznünk, hogy ő felsége ezen kegyes biztosítása következtében is sérelminket orvosolni, törvényes kivánatinkat teljesíteni fogja. Megmondhatjuk továbbá, az ország javának - bölcs törvények alkotásával - előmozdítása végett szakadatlan munkálkodásra lett felszólíttatásunkra: hogy mi ezen felszólításnak úgy fogunk legbizonyosabban megfelelhetni, ha mindazok, mik többszöri felterjesztéseink szerint sikeres előhaladásunkhan akadályul szolgálnak, t. i. az országos sérelmek, el fognak háríttatni; mert csak akkor s csak így lehetünk sikeresen munkásak oly bölcs törvények alkotásában, melyek által ismét ő fenségének tulajdon szavai szerint: dicsőült királyunk emlékezetének legméltóbban áldozhatunk.

II.

Ugyanebben a tárgyban még egyszer szólott, válaszolván azokra, mik indítványa ellen fölhozattak.

DEÁK FERENCZ: Valának, kik inditványát a decorummal ellenkezőnek vélték. Különböző lehet a szokásbeli decorum feletti értelem; de ő úgy tartja, hogy még a magános levelezés példája sem mutat semmit ellene; mert habár egy magános tisztviselőnek jelentjük is ki fájdalmunkat és örömünket - a mi magában ugyan furcsa keverék - ha egyúttal kijelentjük, hogy mit a megholttól vártunk, reméllettünk, azt most tőle várjuk és reméljük: nem csak nem sértjük az illedelmet, sőt a bizodalomnak őszinte kijelentésével a legfőbb illedelmet teljesítjük. Azzal sem érthet egyet, hogy sérelmeinkről itt említést ne tegyünk, hanem majd külön feliratba foglaljuk terjedékenyen azokat. Ezen nézetnek ellene áll az, hogy a dolog ki van merítve, s újat abban alig mondhatnánk; most egy pár szóval az egészet elvégezhetjük s nehézségre is alig fogunk találni; amúgy ellenben a dolog számtalan akadályokba és sok drága idő vesztegetésébe kerülne; inkább ragaszkodik tehát a bizodalomnak rövid őszinte szózatjához. És így Gömör követének azon javaslatát sem fogadja el, mely szerint azt kivánja kifejeztetni, hogy majd fel fogjuk terjeszteni, mit a haza javára jónak találunk. A szónok azt tartja, nem fogjuk ezt felterjeszteni, hanem már felterjesztettük; s ha csak jövendő felterjesztésünkre utalnók ő felségét, ez annyit tenne, mintha eddigi repraesentatióinkra már választ sem kivánnánk. Ezen tekintetekhez járul a szóló követnek azon kötelessége, mely szerint a sérelmek orvoslásán minden pillanatban munkálkodni tartozik. Mondják ugyan, «hogy most csak a fájdalom nyilatkozásának s a hódolatnak lehet helye»; a szónok magáról szól s azt mondja, hogy keblében eme fájdalom, eme hódolat érzete elválaszthatatlan kapcsolatban áll azon érzelemmel párosulva, hogy koronás fejedelmünktől sérelmeink orvoslását, honunk javára czélzó igazságos kivánatink teljesítését méltán kérhetjük, sőt kivánhatjuk, s erre helyesebbnek és az illedelemmel is egyezőbbnek véli jelenleg a bizodalomnak reményteljes szózatját, mint később a hátratartóztatott panaszoknak terjedékeny kifakadását.

III.

Az 1835. márczius 14-dikén tartott kerületi ülésben fölolvastatott a válaszfölirat javaslata Ferdinandnak kormányra léptét tudató leiratára. A javaslatnak egyik pontja a RR. fájdalmának adván kifejezést I. Ferencz elhunyta fölött, megemlíti, hogy a boldogult mint szerzette és tartotta fön a békét haláláig. «Szivök fájdalmát a RR. is, valamint ő felsége sokkal mélyebben érzik, mintsem szavakkal kifejezni tudnák», s a javaslat utána teszi, hogy «43 éves uralkodásának történeteire a RR. ki nem ereszkednek, melyek különben is az idők évkönyvei tulajdonává váltak».

DEÁK FERENCZ: Úgy vélekedik, hogy egyrészről fájdalmunkat szavakkal ki nem fejezhetőnek vallani, másrészről a lefolyt időszak viszontagságaira, az elhunyt felség pacificatori érdemeire hosszasan kiereszkedni, s még a 43 esztendős kormány történetit is említésbe hozni, s a historiára is hivatkozni, - a mi magában különben is kétértelmű dicséret - sem az előrebocsátott vallomással nem egyezik, sem a fájdalom mélységével össze nem fér, régi mondás lévén az, hogy curae leves loquuntur, ingentes silent.

IV.

A javaslatnak egy másik pontja így szólott: «annyival inkább fájlaljuk az elhunyt király halálát, mert biztosan reménylettük, hogy már fölterjesztett minden törvényes kivánságaink, s hazánk java elővitelére elibe adott egyéb czélirányos javallataink ő felsége által ohajtott teljesedésbe hozatnak».

DEÁK FERENCZ: Föntartván jogát, hogy a mult kerületi űlésben elvetett azon indítványát: tétessék a föliratba, hogy «annyival inkább fájlaljuk az elhunyt király halálát, mert biztosan reménylettük, hogy a sérelmeket minden órán orvosolni fogja», az országos űlésben megújíthassa, most ekkint kivánta a fönnebbi sorok módosítását: «biztosan reménylettük, hogy mindazok, a miket hazánk igazainak és boldogságának tekintetéből fölterjesztettünk, ő felsége által teljesedésbe hozatnak». Módosításának okául adta, hogy a RR. nem akarták ugyan a «sérelem» szót említeni, hanem oly átalános szóval mégis akartak élni, mely alatt sérelmeink is értethessenek: e végre pedig a «törvényes kivánságaink» kifejezés nem alkalmatos, mert ez a bevett diplomatiai irásmód szerint csak postulatumokat jelent, s majd azon magyarázat adatnék föliratunknak, mintha mi sérelmeink orvoslását nem is vártuk volna.

V.

Az 1835. márczius 17-dikén tartott országos ülésnek napi rendjén volt: a kerületileg szerkesztett válaszfölirat javaslata Ferdinand királynak kormányra léptét tudató kir. leiratára. A javaslat kifejezést ad az I. Ferencz király elhunyta fölött érzett fájdalomnak, melynek sulyát azonban enyhíti V. Ferdinand király biztosítása, hogy Magyarország törvényeit, szokásait, igazait és szabadságait teljes épségökben sértetlenül fön fogja tartani, s ennélfogva hiszi, hogy ő felsége a jelen országgyűlés szakadatlan folytatását, e törvényes biztosítása tettleges valósítása végett rendelte el. Ezen bizalomtól és reménytől lelkesítve ismétli az ő felsége megkoronázásakor teljesített alattvalói hű és buzgó hódolást.

DEÁK FERENCZ: Ezen felirat tartalma, a készítésében lefolyt tanácskozások s a szomorú ok, mely reá alkalmat szolgáltatott, egyiránt meggyőznek róla, hogy a mit a feliratban a KK. és RR. mondani szándékoznak, nem puszta tisztelkedés, hanem valódi érzelemnek kifejezése, melyet keblökben táplálnak. Midőn ezen érzelemben én magam is részt veszek, egyszersmind ama hűség, melylyel küldőimnek tartozom, s ama kötelesség, melylyel követi állásomban hazám javának minden időben és minden alkalommal előmozdításához magamat csatoltatnak érezem, mellőzhetetlen tisztemmé teszik, hogy a felirat tartalmáról őszintén előadjam véleményemet. Elhunyt királyunk halála feletti fájdalmunkat kifejezik a feliratnak szavai, és kifejezik a hódolást, melylyel koronás fejedelmünk iránt tartozunk; tesznek emlékezetet a bizodalomról, melylyel iránta viselkedünk és a reményekről is, melyeket királyi biztositása következésében is kormányának igazságába vetünk; de nem fejezik ki eme reményeket oly őszintén, mint a nemzet képviselőihez illik, mint ama bizodalom kivánja, mint a kezünkre bizott nemzeti jussok sérthetetlenségének tekintete parancsolja. Hazánknak halomra nevekedett sérelmeit, melyeknek orvoslását oly sokszor siker nélkül szorgalmazánk, egyenkint és részletesen elszámlálni, sem hely, sem idő, sem alkalom nem engedik; de teljesen is meg vagyok győződve, hogy sokkal mélyebben be vannak azok a KK. és RR. kebelébe vésve, mintsem hogy irántuk a részvét felébresztése végett szavaimra szükség lenne. És ezen sérelmek, nemzetünknek eme súlyos sebei azok, melyeknek orvoslását koronás királyunktól teljesen erős bizodalommal reménylem, és ezen remény az, melyet a törvényhozó testhez illőleg, őszintén kifejeztetni kivánok. Az őszinte, nyilt bizodalom az, mely az érzelemnek leghivebb tolmácsa; a bizodalom az, mely a mi érzelmünket is hozzánk s királyunkhoz méltólag, kifejezni képes, és nem a tisztelkedés puszta hangjai: őszinteség nélkül pedig a bizodalom sértés inkább mint tisztelkedés. Im itt az első szó, melylyel nemzetünk nevében királyunkhoz járulunk, s kivánhatunk-e bizodalmat részéről, kecsegtethetjük e bizodalommal részünkről, ha legelső felszólamlásunkból hibázni fognak az őszinteség szavai; ha ki nem mondjuk azt, a mi szívünkhöz legközelebben áll és nem éreztetjük vele teljes mértékét ama reményeknek, melyeket kormánya felől táplál keblében nemzetünk? De megmondottuk mi, megmondották már sokszor előttünk az ország rendei, hogy nemzetünk sérelmeiben feküsznek hazánk boldogságának legbokrosabb akadályai, s ezekben vannak a közjó előmenetelének legterhesebb gátjai, melyeknek elhárítása nélkül a legüdvösségesebb intézeteknek sem lehetne sikert magok után húzniok. Ezen meggyőződésben lévén az ország rendei, hogy lehet a közboldogság előmozdítására ennyire késznek nyilatkozó fejedelmükhez intézett első felszólamlásukban elhallgatniok ama reményeket, melyeket a kártékony gátak elhárítása felől kebelökben táplálnak? Ez a remény az, tettes RR., melyet én őszintén kifejeztetni, s annak kifejezésében nyilván és egyenesen a «sérelem» szót használtatni kivánom, s kivánnom is kell, ha csak koronás fejedelmem iránt bizodalomra korántsem mutató tartozkodással élni, ha csak annak, a mi legforróbban van szívünkhöz kapcsolva, törvényes értelmét, súlyát és tekintetét is megcsorbitani nem akarom. Nem is gondolhatom én, hogy ezen szó világos használatának a fenforgó körülmények ellentállhatnának. Midőn egy nemzet vigasztalódva néz a jövendőnek elébe s koronás fejedelméhez szólva, nyilván kijelenti, hogy tőle várja reményli mindazt, mi a közboldogság eszközlésére vezérelhet, és mindannak elhárítását, mi a közboldogságot akadályozza, akkor szól legnagyobb bizodalommal; pedig ismét mondom, hogy az őszinte, bizodalmas szó a legnagyobb tisztelkedés. Mindezeknél, de a nemzeti sérelmek orvoslásán való törekvésnek küldőim által hűségemre bizott kötelességemnél fogva is, a feliratban nyilván kitétetni kivánom, hogy sérelmeink orvoslását ő felségétől teljes bizodalommal reményeljük, és meg vagyok győződve, hogy ezen őszinte bizodalom lesz a legerősebb kapcsolat, melylyel a nemzetet ő hozzá s őt a nemzethez kapcsoljuk.