DEÁK FERENCZ ELSŐ TALÁLKOZÁSA Ő FELSÉGÉVEL.

«Meglátogattam Vayt, - írja Bécsben 1860. deczember 19-dikén Lónyay Menyhért naplójában - a ki így szólt hozzám: Most jövök a császártól, lesz országgyűlés, de míg - mondotta a császár - így belemennénk a dologba, előbb szeretnék Deákkal, Eötvössel beszélni. Kérlek, - így folytatta Vay b. - beszélj velök, s kérdd meg Deákot, mikép hívjuk meg, én hívjam-e meg, vagy Rechberg? s válaszolj mielőbb.» «Első dolgom volt - írja Lónyay Pesten deczember 20-dikán - Deákhoz menni, s elmondván neki a Vay által nyert megbizást, ő azt felelte, hogy elmegy ő felségéhez, és legjobb lenne, ha a kanczellár hívná meg.»

Vay Miklós b. kanczellár 1860. deczember 21-dikén a következő levelet intézte Deák Ferenczhez:

Igen tisztelt barátom!

Nem hivatalos modorban ugyan, mégis legfelsőbb megbizásból kérlek meg azon szivességre, miszerint jönnél föl e napokban ide Bécsbe Ő Felségéhez, ki végtelenül óhajtana az országgyűlés határidejének kitűzése előtt értekezni Vélled; ha netalán ünnep másod napján lehetne Hozzád szerencsénk, csütörtökre bejelentenélek a felségnél, s vajha aztán nekünk is szentelnél még egy napocskát!

Állandó régi, őszinte tisztelettel

hived
Vay.

Ugyanazon a napon a kanczellár Eötvös József bárót is eme levéllel hívta meg Bécsbe:

Tisztelt kedves barátom!

Ő Felsége megbizásából kérlek föl azon szivességre, jönnél föl e napokban, talán csütörtökön, ide Bécsbe, hogy értekezhessen és tanácskozhassunk mi is a mentül előbb kitüzendő országgyűlése tárgyában Vélled; Schmerling ezt különösebben is óhajtja.

Igaz szíves tisztelettel és régi barátsággal

Vay.

Lónyay Menyhért, deczember 22-dikén Vay Miklós b.-hoz intézett levelében ezt írta: «Eötvös, mint előre látható volt, örömmel ragadja meg az alkalmat, fölmehetni és hazája ügyében szólhatni; mindjárt szaladt az öreg úrhoz, vele értekezni.»

Deák Ferencz és Eötvös József b. az itt következő levelekkel értesítették a kanczellárt, hogy elfogadják meghivását:

Pest, 1860. decz. 23-dikán.

Tisztelt barátom!

Kötelességemnek tartom Ő Felsége parancsának engedelmeskedni, s ha valami közbe nem jön, értem egészségem tetemes változását, szerdán este Bécsben leszek.

Isten áldjon!

tisztelő barátod
Deák Ferencz.

Tisztelt barátom!

Meghívásod következésében szerdán indulok el innen Deákkal, és még vagy az nap estve vagy más nap reggel foglak felkeresni. Fogadd addig is őszinte tiszteletem kifejezését, melylyel vagyok

tisztelő barátod
Eötvös József.

Rechberg gr., a külügyek és a császári ház minisztere, a következő levélben értesítette a magyar kanczellárt Deák Ferencz és Eötvös József b. fogadtatásának idejéről:

Nagyméltóságodnak ma reggel vett igen becses levelére válaszolva, van szerencsém tisztelettel értesíteni, hogy ő felsége Deák Ferencz és b. Eötvös József urakat jövő csütörtökön méltóztatik fogadni a cs. kir. udvari palotában, az előbbit ½2-kor, az utóbbit 2 órakor.

Kiváló tisztelettel

1860. deczember 24.

Rechberg.

«Ma - írja Pesten deczember 26-dikán naplójában Lónyay Menyhért - elutaztak Deák és Eötvös. Többé nem titok felmenetelük. Itt nagy sensatiót csinált. Voltak kik már azt beszélték és hivék, hogy miniszterium alakítása végett hívták őket föl, hogy már megvan a 48., a magyar független miniszterium.»

Ő felségével való találkozásáról Deák Ferencz a következő levelet írta sógorának:

Pesten, 1861. január 9-én.

Kedves Sógor!

Úgy látszik, az emberi természetnek kiválólag tulajdona az: hogy szereti magát fényes álmokban ringatni. Megereszti képzelődése tarka szárnyait, s minden kis körülményt, minden jelentéktelen eseményt ábrándjainak felfokozására használ fel. Ez magában igen szép, igen kellemes. Csak a kiábrándulás azután oly igen kellemetlen, sőt néha veszélyes ne volna. De különösen az élet komoly viszonyaiban, melyek gyakran száraz, higgadt számítástól függnek, nagy bajt, nagy kárt okozhat az ily ábrándozás.

Ti most, miután mozgékonyabb, élénkebb napokat élünk, felizgatva reményekre, azon csekély jelentőségű körülményből, hogy a császár engem és b. Eötvöst Bécsbe felrendelt, Isten tudja minő tarka ábrándokat szőttetek magatoknak, s azt gondoljátok: minden jól van, minden megvan, mit óhajtottunk.

Sajnálom, hogy kénytelen vagyok szép álmaitokat a rideg valóság hű képével eloszlatni; de politikában, kivált korosabb embereknek, nem való az álmodozás, azoknak ébren kell lenni.

Írtam multkori levelemben, hogy arra nézve, mi valószínűleg történni fog, épen annyit tudtam, midőn Bécsből visszajöttem, mint midőn oda mentem. És ez engem legkevésbbé sem lepett meg, mert meg voltam győződve: hogy a császár nem azért rendelt fel minket, hogy nekünk elmondhassa, Ő mit akar cselekedni, hanem egyedül azért, hogy tőlünk is megkérdezze, mi hazánkban némely egyes tárgyakra nézve a vélemény. Azon rövid fél óra, mit nála töltöttem, elgondolhatod, mennyire csekély lett volna mind azon tárgyaknak fejtegetésére, miket Ti magatokban képzeltek. Elmondom kivonatát azoknak, mikről a császár szólott, s abból megitélheted, mennyire tévedtek, midőn e beszélgetésnek némi jelentőséget tulajdoníttok. Szólott ő fölsége az országgyűlésről s elmondá: hogy ő azt minél előbb össze fogja hívni, s kérdezett: ha a választások jól fognak-e kiütni? Szólott ő fölsége a Vojvodina visszakapcsolásáról és arról: hogy a magyar országgyűlésének a szerbek kivánatait méltányolni kell, s nem jó volna őket eltaszítani. Szólva arról: hogy ő nemcsak Magyarország királya, hanem a többi tartományok fejedelme is lévén, azok érdekeit sem mellőzheti, mondotta, hogy óvatosságot és méltánylást vár azon kérdések megoldásában, mik az egész birodalommal közösek, minő a pénzügy és hadügy, melyek megoldása legtöbb nehézséggel jár; mondotta: hogy nem tudja, miért nem akarnak a magyarok a közös ügyekre közös birodalmi tanácsot, vagy birodalmi országgyűlést. Ezekről szólott a császár, ezekre feleltem én röviden.

Ezekből láthatod, hogy miniszterségről, vagy miniszteriumnak az országgyűlése előtti alakításáról szó sem volt. De a kinek tiszta fogalma van a felelős miniszteriumról, nem is tarthatja lehetőnek alakítását a koronázás előtt. Hiszen a miniszteriumnak biztos alap kell, oly alap, melyet fejedelem és nemzet mint tettleg fennállót elfogad s elismer. Ilyen alap nálunk jelenleg még tettleg nem létezik. Mi az 1848-diki törvényeket egész terjedelmökben kivánjuk alapul tekintetni. Ő felsége sok részben közelít ugyan azokhoz, de némely részben azokat módosíttatni kivánja. Hol azon ember, ki a végleges megállapodás előtt felelős miniszteri tárczát merne elfogadni? Az alapot még csak a jövő országgyűlésének kell teremteni, megszilárdítani.

Egyébiránt meggyőződésem: hogy Magyarország kétesebb helyzetben még nem volt, mint jelenleg. Még akkor is: ha minden oldalról legjobb szándékot teszünk fel, ha sem ott fenn absolutisticus czélok, sem itt alant forradalmi túlfeszített remények nem léteznének is. Négy fontos kérdésnek czélszerű megoldását majdnem a lehetetlenséggel határosnak tartom.

Egyik s talán legnehezebb a pénzügy. Az óriási terheket, akár együtt kezeljük azokat, akár megosztjuk, nem leszünk képesek elbírni. Ha ma felosztanák közöttünk az államadósságokat, reánk aránylag a kedvezőbb esetben is olyan osztalék jutna, melynek kamatjai, a hadsereg arányos részének ellátása, a közigazgatás költségei: a jelenleg fennálló felette terhes direct és indirect adók összegéből ki nem kerülne, hanem azon adók tetemes emelését igényelné, a mit senki nem akarhat, nem javasolhat. Az adósságokból pedig ki nem fogunk bujhatni, még akkor sem, ha a birodalomtól elszakadnánk, mert azok legnagyobb része, talán másfél ezer millió, a külföldön van, a külhatalmasságok pedig el nem néznék: hogy az ő alattvalóik másfél ezer millió forintot elveszítsenek, mint el nem nézték akkor, mikor Belgium Hollandtól elszakadott, hanem az adósságokból nagy részt Belgiumra róttak, mely azt mai napig is fizeti.

Másik fontos kérdés a hadügy. Sem a császár, sem a német státusférfiak, sem a hadsereg bele nem fognak abba egyezni, hogy a hadsereg kétfelé szakíttassék, s inkább készek lesznek az extremumra.

Harmadik nehéz kérdés a nem magyar nemzetiségek, melyek teljesíthetetlen követelésekkel lépnek fel, horvát, rácz, oláh, mindenik külön álló politikai nemzetnek akar tekintetni, s oly igényekkel áll elő, miknek teljesítése az országot feldarabolná, Magyarországot megszüntetné s legfeljebb egy új szövetségi államot hozna létre, melyben, a magyar faj az ország közepén természetes védhető határok nélkül csak töredéket képezne.

A negyedik nehéz kérdés az: miként intéztessenek, és vezettessenek a birodalomnak oly közös ügyei, miket szétválasztani lehetetlen, mint például a külügy, mert hiszen egy birodalomnak két külügyminisztere, két külpolitikája nem lehet, a kereskedelmi ügy külvonatkozásaiban, és több mások.

Ezen óriási nehézségű kérdéseket, szemben a Velenczét fenyegető háborúval, szemben az izgatottsággal, túlfeszített reményekkel, az ausztriai birodalom zilált állapotával, megoldani alighanem politikai lehetetlenség. Nem egyes ember, nem politikai párt, csak az isteni hatalom mindenhatósága képes ezekből bennünket kisegíteni.

Könnyű ily helyzetben azt mondani: nem kell engedni, majd engednek. De ki enged? Akármily engedékenyek lesznek is, pénzt az által teremteni nem lehet.

Sokan azt hiszik: megszünt a tizenkét évi absolutismus, alkotmányosság lépett helyébe, most már jól fog menni minden. De barátom: az a tizenkét évi absolutismus megrontotta az állam organicus életének minden műszereit, elköltötte három vagy talán több következő generatiónak jövedelmét, kizsarolta az életerőt, földhöz verte az ipart és kereskedést. Most már az alkotmányosság sem képes az utófájdalmakat elhárítani, az elvesztett erőt visszateremteni. A súlyos betegség meg van törve, de az elerőtlenedett organismus képes lesz-e mindazon kóranyagot, mi még hátra maradott, leküzdeni?

Kérdezed: mi vár tehát reánk? Azt a jó Isten tudja, ember még valószinűleg sem képes megjósolni. Könnyen, igen könnyen meglehet bomladozása, szétmállása Magyarországnak is, a birodalomnak is.

Azon honpolgár, ki e nehéz helyzetben a negatio terén túl is akar tekinteni s nem elégszik meg azzal, hogy egyik vagy másik törvényre hivatkozik, hanem tettleg is meg akarná menteni a hazát, valóban kénytelen megvallani: hogy még önmagának sincsen határozott véleménye a «miként» iránt. És hogyan hasson az ember másokra, hogyan mutasson útra, mikor maga sem lát utat, mi e bajok tömkelegéből kivezessen?

Sok nehéz időt értem már, nehezet a hazára, nehezet az egyesek politikai állására. De még nem értem időt, melyben nyiltan, bátran s belső megnyugvással ne mertem volna szembe nézni a bekövetkezhető eseményekkel, azon megnyugvással: hogy tudom, értem s érzem, mi az én polgári kötelességem minden egyes esetben, mit teljesíteni fogok, - az eredmény Isten kezében van. De most kábul a fejem, elszorul mellem: ha szembe nézek a lehetőségek azon chaosával, mi előttünk áll, s miből egy elhibázott lépés végveszélybe viszi a hazát. Engedni a kiegyenlítés kedvéért épen oly kárhozatos lehet, mint szoros ragaszkodással törésre juttatni a dolgot.

Azt irod: az ország reám néz, tőlem vár. Szerencsétlenség az országra is, reám is, ha ez így van, mert a baj súlyosabb, semhogy én vagy más abból megmenthetné a hazát, és én magam is szívesen mennék azon ember után, ki erre némi valószinűséggel kecsegtető útat tudna mutatni.

De nem írok e tárgyról, bővebben, mélyebben nem ereszkedem. Köteteket lehetne összeírni, s ez egésznek vége mégis csak annak bizonyítgatása volna: hogy én nem tudok tanácsolni, segíteni. Ezekből is, úgy hiszem, érteni fogod, ha nem az egész helyzet mibenlétét is, de legalább annyit: hogy vulkán felett ábrándozunk s mulatjuk magunkat rózsaálmok viruló képeivel.

E napokban voltak nálam Pest városának küldöttjei, felszólítva: hogy nyilatkozzam, ha ők képviselőnek megválasztanak, elfogadom-e a választást? Én legörömestebb azt feleltem volna: hogy semmiféle nyilvános állást el nem fogadok, még a képviselőit sem. És mindamellett: hogy mély megtiszteltetésnek veszem a nemzet bizalmát, melynek azonban megfelelni nem leszek képes, mindamellett, hogy tudom, miszerint minden bajokat, mik így is, úgy is be fognának következni, nékem s az én távollétemnek tulajdonítanának sokan, ha a képviselőséget el nem vállalnám, mégis talán tagadólag válaszoltam volna; de azon körülmény határozott nálam: hogy könnyen fordulhatnak úgy a dolgok, miszerint a képviselői állás személyes veszélylyel is járhat, ez elől pedig kivonni magát ily nehéz időkben gyávaság volna. Kénytelen voltam tehát azt felelni, hogy igenis köszönöm a bizalmat, s azt elvállalom.

Zalából örömestebb lettem volna képviselő, mert szülőföldem, politikai életem bölcsője, legszentebb visszaemlékezéseim színhelye; de azt nem mondhattam: hogy Zala részéről bár ki által már fel vagyok szólítva s már szavamat adtam, s így az első felszólítót vissza nem utasíthattam megbántás nélkül. Hiszem: hogy talán Zalában is megválasztottak volna, de a bizalom felszólítására tagadólag felelni nem voltam jogosítva.

Muraközt én előhoztam a császárnak, de ő semmi határozott feleletet nem adott. Azonban úgy hiszem, a visszacsatolás megtörténik. Batthyány, úgy hallom, gyűlést hirdet Zalában.

Isten veled kedves sógor! már sokat firkáltam, kezem fáradt, fejem fáj. Levelemet ne mutogasd mindenkinek; aggodalmaimat sokan nem értenék, s minek elijeszteni azokat, kik örömestebb nézik a dolgot rózsaszínben. Barátimat szívesen üdvözöld nevemben,

hű barátod
Deák Ferencz.

Deák Ferencz ő felségétől szállására, a Hôtel Frankfurtba ment, a hol Vay Miklós b. már várakozott reá. Egészen másnak képzelte - így szólott Vay Miklós báróhoz - a császárt. Van esze és szíve. Meglepte, hogy menynyire alaposan ismeri az ügyeket s mily lelkiismeretességgel tárgyalja azokat.

Ő felsége Vay Miklós báróhoz Deák Ferenczről így nyilatkozott: Ez azután a tetőtől talpig becsületes, erős meggyőződésű ember. És milyen a logikája! Csakhogy sokat tart kivihetőnek, a mi alig leküzdhető akadályokba ütközik.