| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Deák Ferenc Deák Ferencz Beszédei IntraText CT - Text |
|
|
|
VISSZAÁLLÍTHATÓK-E AZ ÖSSZES ÖRÖKÖSÖDÉSI I. Az országbirói értekezlet 1861. február 22-dikén tartott ülésében tárgyalta az anyagi és alaki polgári törvények ügyében kiküldött alválasztmánya jelentését. E szerint kimondandó lett volna, hogy «az 1852. év november 29-dikén az ősiségi jogviszonyok rendezésére kibocsátott császári pátens egész kiterjedésében és az ausztr. polg. törvénykönyvnek ebben, az örökösödés minden részeire alkalmazni rendelt szabályai továbbra is ideiglenesen, t. i. az országgyűlés intézkedéseig, föntartatnak.» Ennek ellenében Deák József ügyvéd indítványozta, hogy a magyar öröklési törvények in integrum restituáltassanak; az ősiségi nyilt parancs hatályon kívül tétessék; az ősiségi perek az 1848. évi XV. törvényczikk értelmében az országgyűlés további intézkedéseig törvényszünet alá helyeztessenek; de az örökösödésre nézve a most érintett törvény által életben hagyott 1832/36. XIV. törvényczikk alkalmaztassék. E javaslatok ellen volt intézve Horvát Boldizsár és három társának különvéleménye. Ők nem tartották elfogadhatónak Deák József javaslatát, mint a mely egy részről a gyakorlatban felélesztette volna az 1848. évi törvényhozás által elvileg, az ősiségi nyilt parancs által pedig tényleg is eltörölt ősiséget, és más részről az öröklési ügyek bizonyos nemeire nézve ujabban moratoriumot hozott volna be; de szintoly veszélyesnek tarták az alválasztmány többségének javaslatát, a mely általánosságánál s azon körülménynél fogva, hogy csak az öröklési rendszerre nézve hagyta volna hatályban az osztr. polg. törvénykönyvet, az örökösödéssel részint közvetlen, részint közvetett kapcsolatban álló többi kérdésre nézve pedig, minők a házassági szerződések, az örökszerződések, a végrendeletek bel- és külkellékei stb. a magyar törvényeket akarta visszaállítani, a melyek e kérdésekben az osztrák törvényektől lényegesen eltérő intézkedéseket tartalmaznak: a jogélet terén veszélyes zavart idézett volna elő, úgy, hogy sem felek, sem ügyvédek, sem bírák nem bírtak volna kellő tájékozással az osztr. polg. törvény és a magyar törvények érvényességének határvonalára nézve. Megtámadták az alválasztmány többségének javaslatát még azért is, mert mindezen kérdések tekintetében a magyar törvények intézkedései a különböző osztályokhoz képest különbözők lévén, a magyar törvények ily általános restitutióját ellentétben látták állani a jogegyenlőség elvével. E különvéleménynek lényeges tartalma abban állott: hogy fentartassék az ősiségi nyilt parancs hatálya, az örökösödési rendszer pedig minden vele kapcsolatban álló kérdésekkel együtt a magyar törvények szellemében, de a jogegyenlőségnek megfelelőleg mindannyi osztályra nézve közös intézkedésekkel szabályoztassék, elejtvén az ősiség intézményének azon kártékony kinövéseit, a melyek a birtokforgalomnak, a birtok biztonságának és a közhitelnek útjában állottak, ellenben meghagyva annak alapgondolatát: a családiság fogalmát. E czélt úgy vélték elérhetni, ha a birtokosnak, tekintet nélkül a birtok eredetére, mint tulajdonosnak - a tékozlók ellen fennálló törvényes szabályok korlátai között - szabad rendelkezési jogot engednek s e rendelkezést a birtok természetéből eredhető minden megtámadások ellen biztosítják; ha továbbá a végrendelkezési jogot csak annyiban korlátolják, hogy a szülő az öröklött vagyonból egyenes leszármazóit ki ne zárhassa; ellenben végrendelet hiányában a vagyont azon ágra származtatják vissza, a melytől az az örökhagyóra áthárult.
Ennélfogva azon nehézségem van, hogy a czélt, melyet Tóth Lőrincz úr oly szépen fejtett ki, hogy az ősiséggel mentsük meg a családot, ezen javaslattal absolute el nem érhetjük, sőt rosszabbá teszszük a dolgot, mivel a javaslatban az elajándékozás meg van említve. Azt hiszem tehát, azon czélra nézve, hogy a családokat megóvjuk, nincsen ezen javaslatban intézkedés téve. Meglehet, hogy hibásan fogom föl, de ha engem e részben megnyugtatnak, szivesen reáállanék, mert magam is igen óhajtanám az örökösödésben bizonyos nemét az ősiségnek föntartani. Óvatosan kell bánnunk a successionális ügyekkel, mert megeshetik, hogy a nemzet megerősíti, és akkor a successionális törvényeket politikai tekintetekhez is kell alkalmazni. Nem az én eszmém eredetileg, de helyeslem, hogy pl. ha felső táblát kell alkotnunk, ne - mint most - minden ember, kinek czíme van, legyen annak tagja, hanem ügyekezni fogunk egy úgynevezett pairie-t alkotni, a mire pedig az örökösödési törvényeknek nagy befolyásuk van; nem kell tehát ezen lehetőségnek útját elzárni. Az elnök szavazásra bocsátván a kérdést, hogy «a magyar örökösödési törvények in integrum visszaállíthatók-e vagy nem?» huszan a mellett nyilatkoztak, hogy a magyar örökösödési törvények in integrum helyreállítása minden módosítás nélkül lehetséges, huszonhárman pedig örökösödési ügyekben a magyar törvényeknek in integrum restituálását lehetetlennek találták. II. Az 1861. február 23-dikán tartott XII. ülésben az elnök a tanácskozás tárgyául a következő kérdést tűzte ki: «Minthogy a magyar örökösödési törvényeknek minden változtatás nélküli tökéletes visszaállítása lehetségesnek nem mutatkozott, mi volna a teendő, s hogyan kellene a hézagokat pótolni?» Többen az alválasztmány javaslata, mások a különvélemény mellett szólottak. Thalabér Lajos ügyvéd a különvélemény mellett nyilatkozott, nem pártolhatván az alválasztmány javaslatát a következő okokból: 1. Mert az izgatottságot és elégületlenséget a törvényeknek vissza nem állítása idézte elő. 2. Mert a meglevő magyar alaptörvények megváltoztatására a nméltóságú tanácskozmány hivatva nincs. 3. Mert törvény alkotmányos országban csak az országgyűlésen hozható. 4. Mert mi azonkívül alkalmaztatik, csak oktroyrozás leend, s az újabb elégületlenséget okozna. 5. Mert az október 20-diki diploma az alkotmányt és helyhatóságokat visszaállítani igérte. 6. Mert a megyék magukat a régi törvények alapján rendezvén mint helyhatóságok, határozatilag kimondották, hogy idegen törvényt és hatóságokat el nem ismernek. 7. Mert kimondák, hogy csak alkotmányos törvények szerint járnak el. 8. Mert a megyék a kanczelláriától a keresztséget megtagadták. 9. Mert a nemzet, hacsak a törvények vissza nem állíttatnak, megnyugodni nem fog, s végre 10. Mert a nemzetnek jelszava: «patere et honora legem, quam tuleris ipse.»
Azt mondották a hatóságok és azon közönség, mely az emberekre hat, hogy vissza kell állítani a régi magyar törvényeket; mondották erre néhányan, hogy azt, a mi volt, nem lehet teljesen visszaállítani, mert új jogviszonyok keletkeztek; itt van a telekkönyv, mit respectálni kell, s erre azt mondják: a telekkönyveket mi is igen szükségesnek tartjuk, de a régi törvényekben a telekkönyvi institutio oly módon nem fordul elő, tehát azokat alkalmazni kell; a tanácskozmány fogja módját találni, hogy miként lehessen visszaállítani a régi törvényeket, ámbár azokat úgy, mint vannak, visszaállítani absolute még sem lehet. S így semmi egyéb korlátot nem tűzött a tanácskozmánynak a publica opinio, mint csak kettőt; az egyik: minden változtatás octroyrozás; a másik: octroyrozni nem szabad, de változtatni mégis kell. Szeretném látni azt a bölcset, ki ezen keresztülvág. Én ily bilincsekben tanácskozni nem tudok; ez a legnagyobb lehetetlenség. (Tetszés.) Mi az oka ezen állapotnak? A közjogi nehézség. Akármit beszéljünk azon gyűlöletről, mely egyik vagy másik törvény ellen van, higyje el a tanácskozmány, ezen gyűlöletnek kilencz tizedrésze közjogi szempontból származik; mert gyűlölt hatalom gyűlölt időszakban hozta be azon törvényeket; mert ha azok csupán javaslatkép lettek volna a magyar országgyűlés elé terjesztve, azokat, nem mondom, minden részben elfogadta volna, de bizonyosan nem mondotta volna gyűlöletesnek, gyalázatosnak, rossznak, gonosznak, hanem megfontolta volna az egyes tételeket, s a mennyire helyesek és czélszerűek, helyben hagyta volna. Hogy mennyire igaz az, hogy a régi törvényeket per bausch, egy szóval visszaállítani lehetetlen, a tanácskozmány megmutatta az által, hogy az urak abban sincsenek még magukkal úgyszólván tisztában, hogy az 1848-diki törvény eltörölte-e az ősiséget vagy nem, és mennyiben? Mert Kopácsy úr azt mondta, hogy a fi- és leányágat illető jószágok természete az 1848-diki törvény által már el van törülve; mások pedig azt hiszik, hogy nincsen eltörülve, mert az 1848-diki XV. törvényczikk határozottan kiemeli az 1836-diki XIV. törvényczikk eseteit, és nemcsak az eljárásra nézve emeli ki, hanem egyszersmind azt mondja, hogy jövőre ősiségi viszonyból eredő pereket indítani nem lehet, kivéve az 1836-diki XIV. törvényczikk eseteit, tehát azon eseteket is ősiségi viszonyból eredőknek kanonizálta, és a XIV. törvényczikkben egyenesen fönn van tartva a fi- és leányág közötti különbség gyakorlatilag is, a mennyiben azt mondja, hogy a szerző-levelek tartalmából kell a sexus és sexus közötti különbséget megitélni. Azt mondja, hogy azon végrendeleteket, melyek az ősiekről rendelkeznek és nem jogosak, nem lehet tekintetbe venni, hanem félre teszi azon végrendeleteket, melyek ősiséget involválnak. S így tehát magunk sem vagyunk tisztában, minél fogva a törvényeket - a mint vannak - visszaállítani nem lehet. Tisztelt barátom és öcsém Deák József tegnapi inditványa legalább szoros logikai összeköttetésben van annyiban, hogy a régi magyar törvényeket in integrum kivánja visszaállítani, s indítványának csak azon egy hiánya volt, hogy nem volt formulázva. Mert ha az elv csak odavetve van, midőn szóról-szóra, §-ról §-ra megy az ember, sokban megütközik, mit különben helyesnek találna, ha formulázva volna. Én mindamellett sokkal természetesbnek találtam azt, mint a most előttünk fekvő véleményt, azon egyszerű oknál fogva, mert ennek, mint tegnap is mondám, végeredménye épen az, mi az osztrák törvényé. S azon okoskodásokat nem érem föl, hogy midőn valaki azt mondja, hogy az albizottságnak munkáját azért nem fogadja el, mert nem szabad octroyrozni, a régi törvényt kell visszaállítani, országgyűlés nem vagyunk, mégis a különjavaslatot elfogadhatónak találja, holott ezen különjavaslat sokat változtat a régi törvénynek majdnem minden pontján, tehát hasonlag octroyrozás. Mert a fi- és leányág közti jogkülönbséget eltörüli s így változtatást tesz a magyar törvényen; de változtatást tesz a házasság alatti szerzeményekre nézve is, a mennyiben azt mondja, hogy a házasság alatti szerzemények mindkét hitestársat közösen s egyenlő arányban illetik, azonban a nőnek szerzeményrészét annak örökösei vagy hagyományosai csak a férj halála után vehetik birtokba; a magyar törvény szerint pedig a férjnek sok esetben joga volt az egész szerzeményről rendelkezni; meglehet, hogy helyes vagy czélszerű ezen intézkedés, de mindenesetre a régi törvény megváltoztatása. Indítványoztatott, hogy a különjavaslatnak 4. és 8. szakasza maradjon ki. A negyedik szakasz így szól: «A végrendelkezési jog, leszármazó utódok nemlétében, minden öröklött és szerzeményi vagyonra kiterjed; ha azonban leszármazó örökösök vannak: az öröklött vagyon s illetőleg annak értéke őket illetvén, a végrendelet, csak az öröklött vagyon helyrepótlása után fenmaradó szerzeményi javakra érvényes.» Úgy van-e ezen szakasz kihagyatása értve, hogy a végrendelkezési jog semmire sem adatik meg; vagy az ősiekre, vagy mindenre megadatik, minden megszorítás nélkül? (Fölkiáltások: Mindenre!) Akkor tehát semmiben sem különbözik ezen javaslat az osztrák törvénytől, és akkor nyugodt lélekkel az albizottsági véleményre vagy ezen javaslatra is lehet szavazni. A másik lényeges különbség az, mely a 8. §-ban van, mely így szól: «Ha az apa vagy anya, vagy közőlök már egyik sem élne, az apát az apai, az anyát az anyai leszármazók képviselik. Sem szülők, sem leszármazóik nem levén, az öregapát s öreganyát, s illetőleg ezek leszármazóit, - és ha ezek sem volnának életben, az ősapát és ősanyát s illetőleg az ő leszármazóikat, s így sorban a további felmenőket s ezek leszármazóit illeti az öröklés ugyanazon elvek szerint, melyek a 6. és 7. §§-ban megállapítvák.» Ez tehát a másik főkérdés, melyet némely tagtársunk kihagyatni kiván, s vélekedésem szerint, ha ezen általam felidézett két szakaszt kihagyjuk, akkor az albizottság véleménye és ezen különjavaslat között lényeges különbség nincs. Még egy eszmét említek itt meg. Ezen javaslatban mindenütt ezen szó: «öröklött» használtatik. Sejtem, hogy alatta az ősi vagyont akarják érteni, azt vélvén, hogy talán az «ősi» szó kellemetlen reminiscentiákat idézhetne elő; de e két szó nem ugyanazt jelenti, mert vannak öröklött vagyonok, melyek a magyar törvények szerint nem lettek ősiek; például: az apa után végrendeletileg kapott vagyon a családra nézve nem volt ősi, s hasonlag nem volt az a conjugális successio, ezen vagyonról az illető szabadon rendelkezhetett. Ha pedig megmaradna ezen kifejezés: «öröklött», és a tanácskozmány által a javaslat elfogadtatnék, ez által a t. véleményező urak nagyobb megszorítást hoztak volna be a végrendelkezésre nézve, mint maguk akarnák. Egyébiránt még sokat szólhatnék e dologról, hanem röviden csak azt jegyzem meg, hogy nekem más volt az eszmém, óhajtásom, mielőtt azon reményemtől elestem, hogy meg fognak a törvényhatóságok nyugodni abban, ha a magyar birák kezébe kerül az igazságkiszolgáltatás, s bevárják az országgyűlés intézkedését, mielőtt tapasztaltam, hogy semmit sem akarnak tenni a német törvény szerint; mondom, midőn a tanácskozmány összehívatott, nekem más nézetem s reményem volt. Én ugyanis úgy számítgattam, hogy körülbelül márczius eleje vagy közepe itt lesz, míg a tanácskozmány munkájával elkészül, s ha az fölterjesztetik, 24 óra alatt ott sem fognak «igen»-t vagy «nem»-et mondani; itt lesz tehát az országgyűlés, még mielőtt ő felsége a tanácskozmány munkálatát életbe léptethetné. Óhajtottam volna tehát, hogy a tanácskozmány nem arra tekintett volna, mit mond most itt vagy amott a hangulat, mi tetszik vagy nem tetszik, mi octroyrozás, mi nem az; hanem csinált volna oly tervet, mely ha nem léphet is az országgyűlés előtt életbe, legalább az országgyűlés elé adatott volna, mint oly előterjesztés, melyet a rendes törvényes úton ideiglenesen elfogadott volna. Ez lett volna a nyereség, s én társaimmal ezen szempontból indultam ki, midőn a büntető albizottságban működtünk, hol úgy vélekedtünk, hogy ha az általunk tett javaslat nem léphet is rögtön életbe, összeszedtük legalább mindazokat, a mikre az országgyűlés kimondhatja a helyest vagy nem helyest. Azonban úgy látszik, hogy mind a tanácskozmány többségének véleménye, mind pedig az, mi pressiót gyakorol minden emberre az országban, a közhangulat, ezt nem akarja, hanem semmit sem akar, mi osztrák, semmit, mi változás, semmit, mi octroyrozás. Ez ellen én nem szegülhetek; hanem azt jövendölöm, hogy ha nem akarják, hogy innen történjék octroyrozás, minden megye maga fog octroyrozni, és a különbség utoljára is csak az lesz, hogy egy helyett ötvenkét octroyálás lesz az országban, mint ezt a következés mutatja, t. i. hogy minden megye dolgait máskép octroyrozza. Tökéletesen mindegy tehát előttem, akár e különvélemény fogadtatik el, s itt értem mindig azon egy pontot az örökösödésre nézve, mert a többi pontokra föntartom hozzászólásomat; akár az albizottság javaslatát fogadjuk el, mert e kettő között nagy különbség csakugyan nincs; hozzátevén azt, hogy arról, mi történjék az ősiségi pátenssel, a különvélemény nem szól s azt hiszem, hogy azok, kik az albizottság véleményére szavaznak, tisztán csak az örökösödésre vonatkozólag mondják ki szavazatukat. Magára az örökösödésre vonatkozólag, kivéve egy pontot, nem találok különbséget, s így akár az egyiket, akár a másikat fogadjuk el, a végeredményre nézve tökéletesen mindegy. A különbség csak az, hogy a német törvény szerint az apa, ki egyik gyermekét a másik fölött akarja boldogítani, vagy valamely idegennek vagy nejének kedveért akar csorbát ejteni gyermekei örökségén, a kötelesrész föntartásával tehet végrendeletet; a javaslat szerint pedig végrendeletet nem tehet, de élők között elajándékozhatja vagyonát, mi a végeredményben ugyanaz, s azért, minthogy határozott szavazat kivántatik minden tagtól, azt mondom, hogy in principio az örökösödésre nézve az albizottság javaslata mellett maradok. III. Somoskeöy Antal hétszemélynök nem tartotta ugyan elfogadhatónak a különvélemény minden javaslatát, «mert vannak benne oly pontok is, melyek sem az ősiség eltörlése czéljával, sem a családisággal meg nem egyeztethetők, mindazáltal czélszerűnek vélte, hogy akár az alválasztmány, akár egy másik megbizassék, hogy e tekintetben oly javaslatot készítsen, mely az ősiségi pátens folytán közbejött tényleges jogállapotot összhangzásba hozhatná a főszabályul tekintendő magyar öröklési renddel.»
IV. Az elnök a tett nyilatkozatokhoz képest a határozatot ekkint vélte kimondhatónak: «A tanácskozmány nem érzi magát följogosítva a mostan tettleg fennálló állapoton új javaslat készítése által segíteni, és csak a törvényhozást tekinti felhatalmazva arra, hogy azt tehesse. Senki sem akarja a fennálló pátenst törvény erejére emelni, hanem a tanácskozmány azon kinos helyzetben találta magát, azt a jövő országgyűlésig csupán azon szempontból fentartani, nehogy a magánviszonyok megzavartassanak s csorbát szenvedjenek.»
Elejétől fogva azt állítottam, hogy akár mit beszélnek is az octroyrozásról, ha nekünk kötelességünk megmondani, hogy a régit a magánjogok megzavarása nélkül teljesen visszaállítani nem lehet, akkor jogunknak is kell lenni e részben javaslatot készíteni, különben nem lehet czélt érni. Ismételve mondom, előadásomat úgy kivánom értetni, hogy ma csak arra vonatkoztam, hogy azon négy úr által beadott vélemény - úgy mint előttünk fekszik - el nem fogadható, különösen az örökösödésre nézve. Az elnök kijelentette, hogy nem tesz kifogást az ellen, hogy az értekezlet az örökösödés tárgyában folytassa tanácskozásait. V. Dessewffy Emil gr. azt tartotta, hogy elvettetvén Deák József azon indítványa, hogy a magyar örökösödési törvények in integrum restituáltassanak, s mellőztetvén Horvát Boldizsár különvéleménye, már most az alválasztmány javaslata veendő részletes tárgyalás alá. Az örökösödésre vonatkozó első pont itt úgy szólott, hogy az 1852. évi november 29-dikén az ősiségi jogviszonyok rendezésére kibocsátott császári pátens egész kiterjedésében és az ausztriai polgári törvénykönyvnek ebben az örökösödés minden nemeire alkalmazni rendelt szabályai továbbra is ideiglenesen, t. i. az országgyűlés intézkedéseig föntartatnak.
VI. Ugyanebben a tárgyban még egyszer szólott Deák Ferencz a február 25-dikén tartott XIII. ülésben. Zsivora György hétszemélynök úgy látta, hogy az országban is inkább óhajtanák, ha az értekezlet e tárgyban a régi törvényekre menne vissza, s kérte, hogy a kérdés bővebb megfontolása végett a tanácskozás egy nappal halasztassék el. Széher Mihály ügyvéd pedig azt kivánta, hogy az értekezlet bocsátkozzék bele Horvát Boldizsár munkálatának, mint a melynek elfogadásával magyar törvények hozatnak vissza, részletes tárgyalásába. A captatio benevolentiæ-t illetőleg megjegyezte, hogy ha azért tétetik neki szemrehányás, mert e helyen, hol föladatul van kitűzve a magyar törvények visszaállítása, szeret találkozni azon nézettel, mely az országé: e vádat szivesen eltűri.
Az októberi diploma tért nyitott a magyar alkotmányosság isméti életbe léptetésére, s a köztörvényhatóságok alkotmányszerű autonomiájának visszaállítását kimondotta. A köztörvényhatóságok elfoglalták e tért, szervezték magukat, s követelték: hogy mivel a törvénykezés az alkotmányszerű autonomiának egyik alkatrésze, a magyar biróságok is haladék nélkül visszaállíttassanak, s a régi magyar törvény ismét életbe lépjen. Az 1848-dik évi törvények hazánk institutióinak új alakot adtak; más szellem, más kiindulási pont volt, mely azok alkotásában alapul szolgált, s ezen új alak teljesen és tökéletesen demokratián alapul. A közbejött események meggátolták a részletes kifejlődést. Következett a szomorú emlékű 12 év, mely alatt idegen hatalom nélkülünk rendezte azon viszonyokat, melyeket az 1848-diki alapon magunknak kellett volna rendezni; nem csoda tehát, ha minden, mi ekképen támadott, gyűlöletes lőn, még azon részében is, mit talán mi magunk sem intéztünk volna máskép, gyűlöletes a hatalom miatt, mely azt behozta, s a mód miatt, melylyel a hatalom eljárt. De a 12 év folytán az absolut hatalom által behozott törvények alatt számtalan magánjogviszonyok keletkeztek, miket mellőzni nem lehet, s keletkeztek oly intézetek, mik felett csak a legnagyobb óvatossággal lehet rendelkezni. Ámbár tehát minden magyar teljes joggal azt kívánta, hogy az önkény szabta törvények helyett az országgyűlésileg alkotott régi törvények lépjenek ismét életbe, azt csakugyan senki nem akarta, de józanon nem is akarhatta: hogy a magánjogviszonyok megzavartassanak vagy a törvénykezésben általános anarchia támadjon. Az alapeszme tehát régi törvényeinknek visszaállítása. De ezen eszmének valósításánál a főszabály az: hogy a magánjogviszonyok meg ne zavartassanak. Ezt akarta - úgy hiszem - ő felsége is, midőn az országbiró, értekezletnek összehívását megrendelte. Ezt tartottuk szemünk előtt mi is tanácskozásaink folytában. De a magánjogviszonyok méltányos és óvatos figyelembe vételén felül van még egy elv, mit én magamra nézve szintúgy kötelezőnek tartok, az tudniillik: hogy semmi oly javaslatot ne tegyünk, mi az 1848-dik évi törvények demokraticus szellemét ismét fölforgatná, a törvény előtti egyenlőséget megsemmisítené, az osztályok közötti gyűlölt különbséget ismét visszaállítaná, egy szóval, habár ideiglenesen is, menthetetlen visszalépést foglalna magában, s meghiusítaná a nemzetnek 1848-ban tettleg nyilvánított azon törekvését, hogy a magyar nemzet a törvény előtti egyenlőség által is az európai művelt nemzetek színvonalára emelkedjék. Ne tegyünk ily javaslatot még akkor se, ha azt valamely részben régi törvényeink visszaállítása hozná magával. Minthogy régi törvényeink visszaállítása volt az alapeszme, első kérdésnek annak kellett volna lenni: vajjon a régi törvények teljesen, tökéletesen, úgy mint azok 1849 előtt fönnállottak, minden változtatás, minden hézagpótlás nélkül ismét életbe léphetnek-e, a magánjogviszonyok megzavarása nélkül? Ezen kérdésre tagadó lőn a válasz, még azok részéről is, kik minden változtatást a lehetőségig elleneztek. Elismerték ők is: hogy a lefolyt 12 év alatt behozott telekkönyvek képezik jelenleg birtokviszonyainknak s hitelünknek alapját; elismerték: hogy a telekkönyveket félrelökni nem volna tanácsos; elismerték: hogy azok rendes folytatását még csak felfüggeszteni sem lehet, mert azok vezetésében a szakadatlan folytonosság szükséges. Nem tagadták: hogy van régi törvényeink között oly rendelkezés is, mely újabb törvény által megszüntetve ugyan nem lőn, de mivel alapja megszünt, azt tovább is föntartani igazságtalanság volna; minő például az 1848. évi IX. tvczikkely, mely az urbériséget vesztett földesurak kölcsönből eredett adóssági tartozásait felmondhatatlanoknak rendeli mindaddig, míg a törvény máskép nem rendelkezik. Mert e törvények egyedüli alapja az urbéri veszteség volt, de minthogy e veszteségért a lefolyt időkben a kárpótlást már fel is vették a földesurak, a fel nem mondhatás nem volna többé motiválva. Nem hozták kétségbe: hogy a bűntető gyakorlat és a régi bűntető törvények azon rendeletei, mik a befogatásra, büntetések nemeire, fölebbvitelre nézve nemes és nem nemes között lényeges különbséget tettek, még csak ideiglenesen sem volnának többé visszahozhatók. És vannak effélék polgári s hiteltörvényeinkben is. De ha a régi törvényeket minden változtatás nélkül, teljesen, tökéletesen ismét visszahozni nem lehet; ha vannak hézagok, miket pótolni kell; vannak oly rendelések, miket mint lehetetleneket változtatni szükséges: föladatunk egyéb nem lehet, mint gondosan megvizsgálni az anyagi s alaki törvényeknek minden egyes részénél, ha a régi törvényeknek arra vonatkozó rendeléseit életbe lehet-e ismét léptetni, a nélkül, hogy a magánjogviszonyok megzavartassanak, s a nélkül, hogy demokraticus institutióink szellemének fölforgatásával az osztályok közötti gyűlöletes különbség, habár csak ideiglenesen is, visszahozassék? Midőn tehát közöttünk valamely kérdésnél véleménykülönbség merül föl, ez nem származik egy részről a német törvény iránti előszeretetből, más részről azon törekvésből, hogy a régi törvények minden részben s minden áron, még a magánjogviszonyok megzavarásának s a demokraticus institutiók fölforgatásának árán is visszaállíttassanak; hanem származik azon különböző nézetből: hogy midőn egyik fél a fönforgó kérdésben a régi törvény visszaállítását a magánjogviszonyok megzavarása nélkül hiszi lehetőnek, a másik ugyanazon kérdésben ezt lehetlennek tartja. Ismételve hallottam azon nézetet: hogy a régi törvények minden változtatása s minden új szabály octroyrozás; az ilyen változtatásnak vagy pótlásnak szakaszonkinti formulázása codificálás; nekünk pedig sem octroyrozást javaslani, sem codificálásba bocsátkozni nem szabad. Ezen nézetet én nem értem, vagy legalább ily általánosságban nem osztozom benne. Mert ha igaz az, hogy a régi törvényeket teljesen, minden változtatás, minden hiánypótlás nélkül életbe léptetni nem lehet, ezt pedig senki nem tagadta, miként lehet a mulhatatlanul szükséges változtatást vagy pótlást eszközölni? Azt sem akarhatjuk, hogy a hézagok pótolatlanul, a mulhatatlanul megváltoztatandók változatlanul maradjanak; mert ha ezt akarnók is, minthogy a társas életben a magánjogviszonyokat szabályozó törvényekre minden nap szükség van, a szükség kényszerítené a törvényhatóságokat, hogy a hiányt pótolják, s ők octroyroznának, csakhogy egymástól különbözőleg teljesítenék ezt, s a törvénykezésben szükséges egyformaságot sokszinű tarkaság váltaná föl. Meg volt itt említve gyakrabban a közhangulat izgatottsága, mely annyira ragaszkodik a régi törvényekhez, hogy semmi lényeges változtatást el nem fogad; az előttem szólott tagtársunk pedig visszautasítva a captatio benevolentiæ vádját, azt mondja: hogy ő a nemzet véleményét figyelemben tartandónak hiszi mindenkor. Használta-e valaki azon szót: captatio benevolentiæ, azt nem tudom. Én a mult napokban nem ezen szóval éltem, hanem azt mondottam: hogy ezen értekezlet is részben a közhangulat izgatottságának pressiója alatt áll, és ezt, ha visszatekintünk a lefolyt négy hétre, - úgy hiszem - tagadni senki nem fogja. Én a pressio szót használtam, mit egy másik tagtársunk csak imént pietásnak nevezett, de a mit én igaz néven most is csak pressiónak nevezhetek. Midőn ő felsége nevében ezen értekezletre összehivattunk, nem azt kérdezték tőlünk: az osztrák törvények tartassanak-e meg, vagy a régi magyar törvények állíttassanak vissza; mert az alapeszme nálunk is, úgy hiszem ő felségénél is a magyar törvények visszaállítása volt; hanem azt kérdezték: hogy a régi magyar törvényeket mennyiben és miképen lehet ismét életbe léptetni, a nélkül, hogy a magánjogviszonyok megzavartassanak? És erre vonatkozólag ismét nem azt kérdezték, hogy minőnek hiszszük a hangulatot az országban, hanem hogy mi a mi saját nézetünk s meggyőződésünk. Midőn tehát e kérdésre felelek, én sem szabhatom envéleményemet, melyet nyilvánítok, egyik vagy másik törvényhatóság nézetéhez, sokaknak vagy keveseknek meggyőződéséhez, hanem saját meggyőződésemet kell követnem. Nyitva áll kebelem a capacitatiónak, származzék az sokaktól vagy kevesektől, de végre a meggyőződést, melyre jutottam, kötelességem határozottan kijelenteni, hacsak hazudni nem akarok, véleményem gyanánt adva elő azt, mi másoknak az enyémtől eltérő, sőt azzal ellenkező véleménye volt. Tiszteletben tartom én is a közvéleményt, elismerem fontosságát még az izgatottság közepette is. Tudom, hogy a közjogi törvények gyakran a közhangulat izgatottságának pressiója alatt születnek. De calamitásnak tartom, ha a magánjogviszonyok ily izgatottság pressiója alatt intéztetnek el. Ilyenkor a jogtalanul károsodott magánpolgárnak szava gyengébb, semhogy az izgatottság zaján fölülemelkedjék; de azért az egyesek szenvednek, jogtalanul, gyakran igazságtalanul, s a haza sem nyer ez által. Valamint kimondottuk véleményünket az iránt, hogy a régi törvényeknek változtatás és hiánypótlás nélküli teljes visszaállítása lehetetlen, nem kérdezve, tetszik-e véleményünk másoknak; úgy minden egyes tárgynál ki fogom mondani nézetemet azon kérdésre: ha azon tárgyra vonatkozó része a magyar törvényeknek visszaállítható-e a magánjogok megzavarása vagy demokraticus institutióink fölforgatása nélkül; kimondom, ha nézetemet mások kárhoztatják is; kimondom, ha egyedül állok is, sajnálva ez elszigeteltséget, de egyedül ez által meg nem ingatva meggyőződésemben. Daczolni senkivel nem szeretek, legkevésbbé a közvéleménynyel; de nyomorultul jártam volna el eddigi politikai pályámon, ha meg nem tanultam volna, hogy akkor, midőn egy részről a közhangulat, más részről önlelkiismeretem között kell választanom, s egyikkel vagy másikkal ellenkezésbe kell jönnöm: inkább tűrjem a közvélemény gáncsait, mint önlelkiismeretemét. Ismétlem, hogy előttem is, valamint úgy hiszem az egész értekezlet előtt, alapeszme a régi magyar törvények visszaállítása; de a hol s a mely tárgyban azok visszaállításából a jogviszonyok megzavarását vagy institutióink demokraticus szellemének fölforgatását hiszem bekövetkezőnek, ott kétkedés nélkül ellene szólok s nem tartóztat az, hogy több vagy kevesebb tartatik-e meg ez által az osztrák törvénykönyvből. Engem gyűlölet nem vezethet. Tudom, hogy a közhangulatban is nagy részt politikai okokból származik az ellenszenv; de midőn a régit kénytelen vagyok valamiben változtatni, mert a régi lehetetlen nem subjective, hanem objective akarom tekinteni a teendő változtatást s nem tartom helyesnek, hogy az idegen hatalom műve iránti gyűlöletből saját polgártársainknak tegyek kárt. Voltak esetek, midőn épen én akartam a többség véleményével ellenkezőleg a régi magyar törvénynek egyes rendeletét visszaállítani, mint például csak néhány nap előtt is, midőn a csődtörvénynél a sorozatra nézve azt vitattam, hogy a közhivatali letéteményekre nézve a régi törvény állíttassék vissza. A többség e részben az osztrák törvényt tartotta meg, mert azt hitte, hogy a réginek visszaállítását a telekkönyv s közhitel föntartása lehetetlenné teszi. Ime, egy alapeszménk volt s az alkalmazásnál eltértek nézeteink. A mi már a jelenleg fönforgó örökösödési törvényeket illeti, erre nézve már tegnap kijelentettem véleményemet s az egyes pontoknál később is elmondandom nézetemet. Egyet azonban nem hagyhatok szó nélkül. Több izben fölhozatott, és most e kérdésnél is megemlíttetett, hogy ha a régi magyar törvények az 1848-dik évtől fogva az osztrák törvény behozataláig, mi 1853-ban történt, s így öt évig fönnállhattak, miért nem lehetne azokat ismét életbe léptetni? Ezen ellenvetésre már megjegyeztem, hogy épen az osztrák törvények és a telekkönyveknek azóta történt behozatala által változtak és máskép alakultak a jogviszonyok, miket ignorálnunk nem lehet, és kétségtelenül sok lehetetlen most már, mi akkor még lehető lett volna. De ezenfölül megjegyzem azt is, hogy a fönnebbi állítás tévedésen alapul. Ugyanis 1848-ban a XV. törvény felfüggesztette azon pereket, melyek ősiségi viszonyból vették eredetüket, s az ilynemű perek megindítását eltiltotta; kivette azonban e tilalom alól az 1836. évi XIV. czikkely eseteit. Az említett XIV. czikkely pedig rendelkezik a valóságos ősiségi világos örökösödésekről is, említi a fi- és leányág közötti jogkülönbséget, említi a szabad rendelkezés megszorítását. Ellenben az osztrák kormány már 1849-ben hirdetett ki egy császári rendeletet november 3-dikáról, melynek 4. fejezete törvényszünet alá helyezi mindazon jogkérdéseket, mik az ősiségi viszonyokra vonatkoznak, s nem veszi ki az 1836. évi XIV. czikknek eseteit sem. Oly világos örökösödési kereseteket tehát, melyeknél akár a fi- és leányág közötti jognak, akár a szabad rendelkezhetésnek kérdése fordul elő, már 1849. évtől fogva mozdítani nem lehet, s tudunk eseteket, melyekben az ily, egyébkint világos örökösödési keresetek a legfőbb biróság által csakugyan fel is lőnek függesztve. Továbbá ugyanazon fejezet a nemesi javak elzálogosítását tárgyazó minden perek folytathatását felfüggesztette; pedig a zálogper gyakran nincs is kapcsolatban az ősiséggel, például ha valaki saját szerzett vagyonát zálogosította el, s utóbb a zálogidő kiteltével vagy maga, vagy örököse azt ki akarja váltani. Nem áll tehát, hogy 1852-dik vagy 53-dik évig a régi törvényeknek kivált az örökösödést tárgyazó része életben volt, mert a moratorium, melyet az osztrák kormány 1849-ben behozott, sokkal messzebb terjedett, mint az 1848. évi XV. törvényczikknek hasontartalmú megszorító rendelete. Egyébiránt itt az örökösödési törvényeknél is egyszer mindenkorra egész általánosságban kijelentem, hogy én az ősiséget, melyet az 1848. évi XV. törvény elvben eltörlött, visszaállítani egyáltalán nem akarom. Politikai életem legnagyobb része folyt le azon küzdelemben, melyet elvtársaimmal együtt a régi feudalismusnak káros maradványai ellen folytattunk. Ezek közé számítottuk az ősiséget is, melynek bilincseiből kiszabadítani a nemzetet legfőbb törekvésünk vala. Küzdöttünk, hogy e hazában is szabad legyen ember és föld, hogy kiki tulajdonát valóságos tulajdonának tekinthesse, s birtokát a lehetőségig biztosnak. És miután sok nehéz küzdés után 1848-ban czélt értünk, ki fogja tőlem méltányosan követelhetni, hogy segítsem ismét lebilincselni a tulajdont, minek fölszabadulását oly forrón óhajtottam? És tegyem ezt azért, mert időközben politikai szerencsétlenségek folytán egy jogtalan hatalom idegenszerű működése léptette életbe részletesen azt, mit mi magunk elvben elhatároztunk? S mert a mit az 1848-diki törvényhozás határozottan kimondott, hogy tudniillik az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján dolgoztassék ki a polgári törvénykönyv, azt a közbejött események miatt nem a magyar miniszterium, hanem a törvénytelen osztrák kormány hajtotta végre: én magát az 1848-ban kivívott elvet is ellökjem vagy feláldozzam? Ennyit a közhangulatnak, ha csakugyan közhangulat az, áldoznom lehetetlen; önmagamhoz s elveimhez hűtlen nem lehetek. Csak egy pár szót még a négy tagtársunk által benyujtott s tegnap bővebben megvitatott különvéleményre, melyet a most előttem szólott tagtársunk ismét szóba hozott. Vannak e különvéleménynek némely elfogadható részei is; de azon ellenvetés, melyet tegnap annak 3-dik és 4-dik szakasza ellen felhoztam, eloszlatva vagy megczáfolva nincs. Az említett szakaszok egyike ugyanis az ősiekre, vagyis mint a különvélemény nevezi, az öröklött vagyonra nézve ott, hol leszármazók vannak, megköti, sőt eltiltja a végrendelet általi szabad rendelkezést; de a másik szakaszban megengedi az élők közötti szabad rendelkezést, még az ajándékozást is, és pedig kötelesrészt sem biztosít a gyermekeknek. E szerint a javaslat egyik szakasza megköti a birtokot, a másik módot nyujt azon megkötő rendelet kijátszására vagy mellőzésére. Mert az anya, ha valamelyik gyermekét, vagy bárkit mást egyenes utódainak csorbításával boldogítani akar, öröklött vagyonáról nem tesz végrendeletet, mert ez tiltva van, hanem ajándékul a vagyont arra átiratja, mert ez meg van engedve. Az osztrák törvény legalább a kötelesrészt biztosítja a gyermekeknek, ez a javaslat pedig azt sem teszi; mert a szerzeményekből szabad végrendelet általi rendelkezést s az ősiekből szabad ajándékozást enged, a kötelesrésznek figyelembe vétele nélkül. Végre a mi Zsivora György hétszemélynök úr indítványát illeti, én azt úgy értettem, hogy ő a fönforgó fontos kérdések végleges elintézését nem hosszú időre, csak pár napra kívánja elhalasztatni, s ezt azért kívánja, hogy az értekezlet több tagjai magánértekezletek útján önmagukkal is minél inkább tisztába jöhessenek a teendők fölött. Én ugyan magamra nézve ily halasztást nem veszek igénybe, mert számoltam magammal s tisztában vagyok nézeteimre nézve; ha azonban többen tagtársaink közül ezt kívánják, nem látok okot ellenzésére, mert annyi figyelemmel s méltánylással csakugyan lehetünk egymás iránt. (Köztetszés.) Az elnök kimondotta, hogy a tárgy megbeszélése végett egy-két napi halasztás engedtetik. A február 28-dikán tartott XV. ülésben Horvát Boldizsár előterjesztette a magyar örökösödési rendszer behozatalára nézve fölmerült különböző vélemények kiegyenlítése végett több értekezleti tagokból alakult tanácskozmánynak közvetítő javaslatát. Ennek alapvonásai Horvát Boldizsár különvéleményéből vétettek, azon eltéréssel, hogy az egyenes leszármazóknak az összes vagyonból kötelesrészt biztosít és a rendelkezési jogot mind az élők között, mind pedig halál esetére ezen korlátozásnak veti alá, az öröklött és szerzeményi vagyon közötti különbséget pedig csak a végrendelet nélküli örökösödés eseteiben fogadja el. Az értekezlet márczius 2-dikán tartott XVII. és márczius 4-dikén tartott XVIII. ülésében tárgyalta a javaslatot és csupán azt a változtatást tette rajta, hogy a kötelesrész eszméje, a melyet a közvetítő javaslat csak a leszármazó örökösök irányában alkalmazott, a szülőkre is kiterjesztessék.
|
Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License |