Párkány és Esztergom.

»Leng azonban büszkén a nemzeti zászló,
  »Meghalni hazáért« a várbeli jelszó,
  Egyszer csak az hallik, hogy dörejre dörej,
  Egyszer csak az látszik, hogy a török közel.«

  Erdélyi: »Szondy Drégelben.«

Egész Európa visszhangzott Szobieszky és a birodalmi sereg csodaszerű diadalától. A császári udvar és a kiséretében menekült főúri családok visszatértek Bécsbe és az ebersdorfi mezőn nagy katonai pompával találkozott a két koronás fő egymással.

Erre az ünnepélyre Eszterházy győri várkapitány is Bécsbe érkezén és tanuja volt ama jelenetnek, midőn kedvencének a Lotharingiai herceg az egész hadsereg szeme láttára, dicsérő és lelkesítő szavak kiséretében, saját kezével adta át a főhadnagyi kinevezést.

Alig várta tehát, hogy ő is néhány meleg, barátságos szóval üdvözölhesse, és mikor szerét tehette, hozzá sietett.

- Jól viselted magadat! Büszke vagyok rá, hogy az én seregrendemből való vagy! szólítá meg az örömében elpiruló ifjut. Hanem fiú te, valóságos szerencsegyerek vagy! Nemsokára megint újabb hősi babérokat szerezhetsz! Tudod-e, hogy Esztergom ostroma már végképp el van határozva?

Edömér már hallott erről valamit és midőn barátságos beszélgetés között az udvari méltóságok fényes csoportjai között tovahaladtak, az egyik fordulónál egyszerre csak Kányavári Áron kamarás úrral állottak szemben, mivel a szűk átjárón egymást ki nem kerülhették.

A kamarás úr lankadt szemhéjai remegve ereszkedtek le, hanem a másik percben már édeskés mosolygás között szolgálatkészen állott félre útjukból.

Eszterházy hideg lenézéssel, Edömér ellenben szilaj haraggal haladt el mellette, de alig tűntek el a fordulónál, a lankadt szemhéjak felemelkedtek és gyűlölettől izzó pillantást lövelltek utánuk...

- Ni, hogy berzenkedik ez a fiatal kakas! Itt az ideje, hogy lenyessük a taréját! mormogá összeszorított fogai között, azután megpillantva nem messze álló fiát, hozzá sietett.

- Mi hir? Mit tudtál meg, Jánoska? kérdé halkan.

- Készüljön kegyelmed, mert az udvar egy időre Pozsonyba költözködik. Esztergom ostroma pedig végkép el van határozva, felelt ez durván.

- No, no, miért vagy olyan haragos, Jánoskám! akarom mondani hadnagy uram!

- De hát miért van kegyelmed a világon, ha még ezt a Hollókövy fattyút se tudja elpusztítani! horkant rá János. Mindenben megelőz bennünket!

- Nem sokáig előz meg, ne félj. Csak továbbra is okosan viseld magadat. A hadikészülődésekről én többet tudok, mint te és ezek valamennyien. De itt egy szót se többet, hanem jer velem!

Csakugyan az ünnepély végével az ostrom hire már a csapatok között is szájról-szájra járt és rövid időre rá megkezdődtek a hadikészülődések, úgy, hogy három héttel később Edömér búcsuzni ment Csillához, mert másnapra már ki volt adva a parancs az indulásra.

Mikor ezt a leányka meghallotta, sokáig komolyan nézett rá mélységes tekintetű szemével.

- Imádkozni fogok, hogy mielőbb szerencsésen visszatérj! Őrizzenek meg az égiek minden veszedelemtől - szólalt meg aztán halk, elfogódott hangon...

- Megőriznek! Mert két drága talizmán van velem! Anyámé és a tiéd! felelt Edömér megindult hangon.

- Hiszen azért adtam, hogy megőrizzen minden bajtól! suttogá a leány. Siess hát mielébb vissza, mert a te védelmed alatt utazunk Korláthkőre. Atyám egy baleset miatt nem jöhet, te fogsz majd elkisérni bennünket!

- Ennél nagyobb örömhirt nem mondhattál volna, szeretett kis hugom! Elhiheted, hogy sietni fogok visszafelé.

- Ákossal szintén találkozni fogsz Esztergom alatt a táborban. Mily boldog lennék, ha vele együtt térnétek vissza! Hozd magaddal őt is, Edömér bátyám! Megigéred ezt?

- Igérem, hugocskám!

És beszéd közben elmondta, hogy Kairam éppen ma kora hajnalban indult el teljesen felgyógyulva Budára és üdvözletét küldi neki is, Hiasszár pedig annyira javul, hogy már fel is kelhet, csak az ereje hiányzik.

- Mily különös a sors, szólott elmélázva Csilla. Egykor te voltál neki a rabszolgája, most ő volt a tied. Hitted-e ezt valaha, Edömér?

- Azt már rég elfeledtem és megbocsátottam. Kairamot, mint barátomat ápoltam! A harcmezőn ellenségként álltunk szemben, de most mint barátok váltunk el. Az elválásnál megesküdött, hogy az élet minden körülményei között számíthatok barátságára és hálájára. De most ég veled! - búcsuzott Edömér.

- Térj vissza mielébb, de mielébb! suttogá a leányka s az ablakból is addig integett utána fehér kendőjével, amíg csak láthatta.

A Párkány alatti táborba érkezve, Edömér Korláthkövy Ákos után tudakozódott. Csakhamar rá is akadt a főhadiszálláson és a két jó barát nagy örömmel üdvözölte egymást.

- Beh kár, hogy szolgálatban vagyok! A vezéreket kell haditanácsra hívnom a herceg fővezér sátorába. A lengyel király azonnali támadást sürget! Fogadni mernék, hogy holnap megütközünk! kiáltá harcvágytól égve.

- Akkor nem tartóztatlak, Ákos! Első a szolgálat! szólt búcsut intve Edömér, mire Ákos tovavágtatott, de visszakiáltotta, hogy mihelyt felváltják, azonnal felkeresi.

- Ejnye no! Bizony meg se látod az embert, bajtárs! kiáltá egy ismerős hang a nagy zajgásban háta mögött és megfordulva, egykori kapitányát, a derék Lindvayt ismerte fel, ki meleg kézszorítással sietett feléje.

Edömér őszintén örült e találkozásnak és elkisérve Lindvayt a tábor balszárnyára, az ide-oda vágtató lovasok között egy befont üstökű vén huszár vonta magára figyelmét...

- Ugyan hol láttam én ezt a betyárképű vén sast? gondolkodott magában s midőn jobban megnézte, akkor látta, hogy a vén Patkóhoz hajszálnyira hasonlít, de még sem az, mert annak haja jóformán fehér volt, ezé pedig még koromfekete és a pofája se volt úgy sebhelyekkel keresztül-kasul szabdalva, mint ezé.

Az öreg Bálint pompás juhhúsos kására várta haza kisurát és néhai kapitányát is meginvitálva reá, erre az örvendetes alkalomra, honnan, honnan nem, még bort is kerített és éppen a java evés közben voltak, midőn betoppant hozzájuk Ákos is, kinek meg éppen nem tudta helyét találni az öreg nagy örömében.

A tábor mozgalmas zajából ők is vidám beszélgetéssel vették ki a maguk részét. Keveházi a vendégek mulattatására elővette nyeregiszákjából cifrán kivert tamburáját és víg nótákat vert rajta, a szomszéd sátorban pedig egyszerre csak megszólalt a tárogató és messze zengő hangon ringott el az akkori idők legkedveltebb nótájának: az »Amott kerekedik egy fekete felhő, benne tollászkodik sárgalábú holló«-nak búbánatos, szívhezszóló melódiája, úgy, hogy a rákövetkező víg és szomorú nóták s a folytonosan érkező újabb csapatok felvonulása között észre sem vették, hogy a délből délután, a délutánból pedig már az alkonyat kezdi kibontogatni árnyéknövesztő homályát.

- Ejha, fiúk, hiszen az ellenség előtt állunk, vagy mi... én pedig úgy nálatok feledem magamat, mintha lakodalomba vigadoznánk! kiáltá boszus nevetéssel Lindvay és távozni készült.

- Maradjon még egy váltásnyit, vitéz kapitány uram! szólalt meg egy hang és Eszterházy ezredes lépett közéjük. - Épp most végződött a haditanács. A főhadvezér egyenes parancsát hozom! mondotta azután a felugráló ifjak közül Edömért magához intve.

- Kora hajnalban csapatoddal kikémleled a török sereg előre tolt balszárnyát és tüzértelepeit. Ugyanekkor Battyányi Ádám az északi sáncok irányában, Lindvay kapitány pedig a főhad felé indul kémszemlére. Parancs szerinti időben indulva, találkoznotok kell a Vidra-gátnál. Kigyelmetek ekkor megszállják a fűzfás bozótot, te pedig visszavágtatsz, hogy a támadást megkezdhessük. A fővezér parancsa szerint mindennek a legnagyobb csendben és titokban kell történni, mindjárt meghalljátok, miért... és halkított hangon megadva nekik a további parancsokat, sebesen eltávozott.

Korláthkövy Ákos utána szaladt és pár perc mulva ragyogó arccal tért vissza.

- Én is ott leszek ám a Battyányi csapatában! ujjongott és széles jó kedvében össze-összeverte sarkantyuit az innen is, onnan is felhangzó tárogatók dallamára.

Alig szürkült még a keleti égaljon a közeledő hajnal derengése, midőn a kémszemlére rendelt csapatok egymás után vonultak ki a táborból és mintha csak árnyak lennének, tünedeztek el a ködbevesző setét félhomályban.

A lovak lábait vastag pokrócdarabokba burkolva, már annyira megközelítették az alvó töröktábor bal szárnyát, hogy az előőrsök vontatott kiáltásait és a fegyverek csörgését egész közelben hallották, hanem a felszálló sűrü ködben nem lehetett látni semmit.

Edömér csendesen maga mellé intette Vihorláthy Lászlót.

- Ti a legnagyobb óvatossággal huzódjatok csak a gát felé, míg én kikémlelem az ütegek és csapatok állását.

- Edömér, ez több a vakmerőségnél! ijedt föl László.

- Tudom, de a köd miatt nem megy máskép. Előre, indulj!

A kis csapat csakhamar eltűnt a ködös reggszürkületben, Edömér pedig, midőn az utolsó dobaj is elhangzott, leszállott lováról és mezítelen kardját fogai közé szorítva, csúszott az előőrsök felé. Hű lova lehajtott fejjel követte és olyan lassan emelgette lábait, mintha érezné a fejük fölött függő veszedelmet.

Egyszerre megállt és visszakúszott lovához, mert közvetlen közelében egy setét árnyékot látott a ködben ide-oda mozogni.

Gyöngéden veregette meg a hű állat nyakát és megrántotta a lecsüngő kantárszárat, mire a nemes arabs paripa ércszoborként állott meg, ő pedig újra kigyósimán siklott előre.

Időnként meg-megállott, hogy tájékozza magát, és jobbra fordulva, nemsokára hosszú töltésforma földhányásokra bukkant, melyek között átcsúszva, csakhamar jobbról-balról hangos horkolás ütötte meg fülét, ide-oda tapogatódzó keze pedig majd lebegő sátorfalakat, majd pedig ágyútalpakat s puskaporos ládákat érzett mindenfelé.

Bent volt tehát a török tábor balszárnyának kellő közepében.

Hogy jobban körültekinthessen, felállott és hol a sátrak, hol az álcázott ágyúütegek és vetőmozsarak közt bujkálva, már egészen a vezénylő basa sátráig jutott, midőn a mindinkább feltámadó szellő kavarni, hömpölygetni kezdé a ködhullámokat és visszatérésre figyelmezteté.

Az egyik sátor előtt véletlenül belebotlott egy alvó komparadzsiba, ki nagy horkantással felébredve, álmosan meregette szemét a félhomályban.

Villámsebesen veté magát ő is tehát a földre és mintha csak álmában tenné, nagy horkolással a másik oldalára fordult.

De a komparadzsi nem engedte magát megcsalatni, hanem egészen melléje csúszott.

- Láttalak, Juszszuf, megint lopni voltál. Ha nem osztozol, elárullak, szólt egészen fölébe hajolva, de már a másik pillanatban felismerte s kiáltani akart.

Edömér azonban a gondolatnál is sebesebben ragadta torkon mindkét kezével és egyetlen rántással maga alá teperve, mellére térdelt. Ha csak egy kiáltást, egy nyögést enged torkán kiszaladni - veszve van. A körülte alvók mind felébrednek...

- Megöllek, ha mozdulsz! dörmögé fenyegetőleg.

Néma, de annál rettenetesebb élet-halálküzdelemmel akarta egyik a másikat elnémítani. A komparadzsi valóságos óriás volt és játék lett volna neki ellenfelét legyűrni, ha Edömér mindjárt torkon nem ragadja olyan szorítással, mitől egy pillanatra eszméletét veszté és e pillanatot felhasználva, tőrét markolatig döfte a mellébe, aztán elejtett kardját felkapva, amilyen sebesen csak lehetett, surrant az ágyutelepek árnyékában visszafelé, mert a halál­hörgésre néhányan mégis felébredtek és megütötték a lármadobot. Az egész tábor felriadt előtte és háta mögött.

Edömér a sűrü ködben az üldözők sorai között nyilgyorsan keresztülsurrant és elérte a tábor szélét. Lihegve füttyentett paripájának.

Hanem a füttyök üldözőit is nyomába vezették, sőt nemcsak a háta mögött, hanem elölről és oldalról is hangzott már a közeledők robaja, midőn nyerítve vágtatott melléje a nemes állat és urát nyergében érezve, pár pillanat alatt még dobogását se lehetett hallani a messzeségben.

A felriadt tábor lövöldözése elhallatszott a Vidra-gátig, hol Vihorláthy László és Bálint dobogó szívvel várakoztak. Annál nagyobb volt tehát örömük, mikor Battyányi és Lindvay csapatjaival majdnem egy időben ért oda Edömér is véres, megtépett ruhákban, de győzelmet hirdető tekintettel.

- Előre! Mindjárt felkel a nap! vezényelt sietősen Lindvay, de alig érték el a gátat védő töltés rekettye bokrait, a bozót egyszerre csak megelevenedett körülöttük és nagyszámú török csapat rohant rájuk, minden oldalról körülfogva őket.

- El vagyunk árulva! Rajta, vágjuk keresztül magunkat, ordítá a földrengető csatazajban Lindvay, mert ugyanakkor minden oldalról megdördültek az ágyuk is és a török tábor egetverő Allah ordítással, szintén rohamra indult a magyar tábor felé.

Bár az ellenség ereje jóval nagyobb volt, vitézül keresztülvágták magukat, hanem ekkor egy másik még nagyobb számú csapat tört ki rájuk a fűzfásból.

- Mindenki a maga kezére dolgozzék! ordítá Lindvay és kardját megforgatva feje fölött, egyenesen a vezérlő basára rohant s utána a többiek egymást buzdítva harckiáltásaikkal.

A küzdelem hevében Edömér és Ákos egymás mellé kerültek a meredek partoldalon.

Edömér lova könnyű szökések közt kaptatott fel a tetőre, Ákosé azonban megcsúszott a síkos partoldalon s hangos nyerítéssel zuhant a hullámok közé.

Edömér egy percig se tétovázott. Keresztültörte magát a küzdőkön, a több ölnyi magasból utána ugratott és szerencsésen megragadta a már-már elmerülni kezdő kezét és maga mellé emelte a nyeregbe.

- Megigértem Csillának, hogy életem árán is megvédelmezlek! lihegte, miközben paripája az ártól sodorva, sebesen úszott a tulsó part felé.

Midőn a szárazra kapaszkodtak, látta, hogy jóval feljebb, a fűzfás kanyarodónál nagyszámú török sereg készül kompokon és dereglyéken átkelni, hogy a mit sem sejtő keresztény sereget egyszerre elől-hátul megtámadhassa.

- Mire átkelnek, én is elérek a táborba! gondolá gyorsan körültekintve, s amint csak lova birta, vágtatott tova a parti fák védő árnyékában. Éppen akkor ért a táborba, midőn a herceg fővezér és a lengyel király a derékhaddal készültek rohamot intézni a falként álló janicsárok falanksza ellen.

A sietségtől fulladtan jelenté nekik a látottakat, azután fáradt lova helyett maga és Ákos számára újakat kért, hogy résztvehessenek az ütközetben.

Dicsérő szavak között a Lotharingiai herceg a maga paripáiból vezettetett elő kettőt számukra, azután rövid tanácskozás után maguk állottak a kétfelé osztott derékhad élére és összrohamra fuvatták meg a trombitákat.

Hat óra óta dúlt a harc a jobb és balszárny seregei között az ágyuk folytonos dörgése közben s midőn a Lotharingiai herceg a derékhaddal megindult, Kara Mustafa, a nagyvezér is megmozdult válogatott testőrhada és fehér csalmás janicsár ezredei élén, hogy kiköszörülje a Bécs alatti kudarcot, de hosszú harc után, Párkány alatt is úgy megverték az egyesült lengyel, magyar és birodalmi hadak, hogy futó serege egymást gázolta, tiporta le fejvesztett rohanásában. Egész táborát, hadikészletét a győzőknek hagyta, kik a Párkány alatt nyert győzelemmel egy csapással Esztergomot is elfoglalták...