Az árulás vége.

»És zenge gyászos éneket,
  Buzgón, gyermekdeden,
  A két barát imádkozott
  Mellé nagy csendesen.«

  Heine: »A Hastingsi csatatér.«

- Fiú te, maholnap nagyobb hired lészen hős Tholdy Miklósnál, ha ilyen összetett marékkal téped a harci babérokat! tréfálódzott vele az ütközet után Eszterházy.

Edömér is jókedvűen nevetett vele együtt, mert ezredes kapitánya jóidőre szabadságot adott neki, azután különös kitüntetéskép a főhadvezér ő rá bízta, hogy a fényes győzelem hirét megvigye az udvarnak Pozsonyba.

Még aznap éjszaka Ákossal együtt útnak indultak és midőn megérkeztek, Csilla azt se tudta, mit csináljon örömében. Ákos bátyjának boldog nevetéssel szökött a nyakába, Edömért pedig forró kézszorítással, édes pirulással fogadta, azután bevezette gyengélkedő édes anyjához, ki hálásan csókolta meg homlokát, midőn fia elbeszélte bátor, önfeláldozó tettét.

- Úgy végezzetek, fiaim, hogy a jövő hét elején útnak indulhassunk! Már nagyon vágyom hazafelé, szólott aztán.

És csakugyan a kitüzött nap hajnalán elővezették a paripákat, s előállott a nagy dinnyealakú vörös bagariabőr utazóhintó a társzekerekkel együtt, mire mindnyájan búcsut vettek Pozsonytól, csupán Hiasszár maradt ott, hogy újra kinyilt sebei végleg begyógyuljanak...

Bálint azonban valami titkot sejtett e mögött és csak az alkalmat leste, hogy e gondolatát urával is közölhesse.

- Hiasszár valamiben töri a fejét, mert sebei miatt velünk jöhetett volna, mondá egyik este, midőn néhány percre magukra maradtak.

De mennyire elbámult az öreg, midőn Edömér hevesen rákiáltott, hogy egy szót se szóljon erről senki előtt.

Ekkor már elhagyták a bányavárosokat és Poprád felé közeledtek, midőn egyszerre csak majd az egyik, majd a másik hintósló sántult meg, délután pedig sántítani kezdett a hátsó kettő is és a nehéz hintó egyszerre csak megrekedt a mély út elején.

- Istenem, Istenem, az éjszakát a rosszhírű csókaszállói kopanicsában kell töltenünk! Lovaink­kal éjfélig se vergődünk el Lőcséig, sopánkodott Korláthkövyné ijedten.

Csakugyan nem volt mást tenni, hacsak a szabadban nem akartak éjjelezni. Alkonyat felé járt az idő, midőn a magányosan álló kopanicsához elvergődtek, melynek zsiványképű, szófukar csaplárosa nem éppen bizalmatkeltő tekintetekkel méregette az utasokat.

- Ez nem lehet a véletlen műve, hogy valamennyi lovunk tüskébe hágott, mormogá Bálint, midőn a lovak lábait egyenként megnézegette, s mikor ezt megsúgta urának, ennek is valami határozatlan gyanú kezdett ébredezni szívében.

- Reggelig a csatlósokkal együtt őrködni fogunk. Te, Ákos, nyugtasd meg a nőket, én addig körülnézem ezt a rosszhírű fészket! szólt, félreintve Ákost és Keveházit.

Keveházi kicsinylőleg nevetett:

- Ugyan mitől féltek! Érdemes is négy sánta lóért virrasztani. Reggel majd hozatunk lovakat Poprádról.

Szóval, mindenkép le igyekezett beszélni társait a virrasztásról és elővigyázatról.

Edömér azonban csak hallgatott, s mikor kiment, észrevétlenül intett az egyik csatlósnak, kit bátor, megbizható embernek ismert.

- István te, vágtass azonnal Poprádra. Nesze itt a pénz, ha sietsz, éjfélre itt lehetsz a lovakkal. De úgy indulj, hogy senki se sejtse távozásodat.

- Bizhatik bennem, vitéz főhadnagy uram. Bizony én is csak azt mondom, nem jó ebben a rosszhírű kopanicsában időznünk. Rablófészek, haramiatanya volt mindig, úgy hallottam.

A csatlós távozását még társai se vették észre. A csapláros éppen a pincébe ment, a hátsó kapu pedig nyitva volt, mert a tehenek jöttek haza.

A nők a kopanicsa egyetlen nyomoruságos szobáját foglalták el, melyhez az ivóból szűk, setétes folyosó vezetett, és mikor a csapláros felszolgálta a vacsorát, a mogorva, szófukar ember­ből egészen a tolakodásig szives, előzékeny gazda vált...

A csatlósoknak nagy veder kitűnő bort vitt ki, az uraságoknak pedig aranyat érő tokaji átalagot nyitott fel, hogy, mint mondá: »mély és édes álmuk legyen a fáradságos út után«...

És hogy ez az igérete nem volt üres beszéd és bora csakugyan altatónak is beválott volna, legjobban bizonyította az, midőn Edömér úgy tíz óra tájban, mikor már a csapláros is nagy tüntetőleg nyugalomra tért háznépével együtt, kiment, hogy a csatlósok után nézzen. Olyan mély álomban találta ezeket, hogy nem tudott beléjök lelket verni. Hiába rázta, cibálta és szólítgatta őket, tehetetlenül estek vissza a szalmára.

Nehéz aggodalom szorongatta szivét. Mi történt, mit itattak ezekkel az emberekkel? És amint megfordult, hogy bemenjen, Keveházit látta az állás előtt, ki éppen vissza akart huzódni, midőn meglátta, hogy észrevették.

- Ugyan ne zavard szegényeket, fáradtak ám az úttól, szólott gúnyos nevetéssel.

- Hát te mit keressz idekünn? kérdezé tõle idegenül.

- Amit te, barátocskám! Utánad jöttem.

Midõn visszatért az ivóba, Edömér ajkáról ijedt, de egyúttal dühös szitok lebbent el, mert Bálint is az asztalra borulva horkolt, Ákos pedig zsibbadtan, nehéz pislogással küzdött az álom ellen.

Oda ugrott Bálinthoz és rázni kezdte minden erejébõl, de jó ideig meg se mukkant, akkor is csak egy pillanatra nyitotta fel szemét, aztán újra elaludt s vele együtt lezáródtak Ákos szempillái is.

Edömér keze ökölbe szorult tehetetlen dühében, majd villogó szemét Keveházira szegezve, fojtott, indulatos hangon szólott:

- Most már csak ketten vagyunk! Bármi történjék, számítok rád!

- Bizony mondom, számíthatsz rám, bármi történjék! De ugyan mi is történne? szólt ez vállatvonva. Virraszsz, ha tetszik, de én aluszom. Ne félj, elsõ szavadra felébredek.

Aztán õ is végig nyujtózkodott a hosszú padon, Edömér pedig székét ahhoz a folyosószerû bejárathoz húzva, mely a nõk kamrájába vezetett, gondosan bezárta az ivó egyetlen ajtaját és feltette a nehéz kereszt-gerendát.

Mindenfelé árulás környezi tehát, bármerre menjen s hiába keresik az okozóját. Legutóbb Párkány alatt elárulták kémszemléjüket a töröknek, a fõhadvezér sátrából pedig ellopták a haditerveket és a szigorú vizsgálat mit sem birt kideríteni... Vajjon nem ellenségének a keze járt-e itt is, ki minden áron el akarja veszíteni?

Gondolatai közben eddig észre se vette, hogy a bûzös kecskefaggyú-gyertya már egészen leégett. A korcsmárostól nem kérhet másikat, mert nem hagyhatja õrizetlenül a bejáratot. Felkelt és az alvó Ákostól elvéve pisztolyait, saját övébe dugta s meztelen kardját ölébe fektetve, nézte a gyertyavilág utolsó lobbadozását.

Mikor ez is elaludt, egyedül maradt a setétben és amint az éj órái lassan teltek, kissé megnyugodva vette észre, hogy a bujkáló holdvilág rézsútos sugarai bederengenek a szûk folyosóba, melynek szobájából az alvó nõk halk lélekzése hallatszott kifelé.

Egyszerre, mintha nehéz lépéseket hallana az éj visszhangos csendjében. Tompa, sûrü dobbanásokat, sokat egymásután.

Egész csapat közeledik! De kik, utasok vagy rossz emberek? Erre megfelelt neki a kopanicsa kapujának nyikorgása és egy tompított hang: »A csatlósok alusznak, mint a tej. Az asszonyokat és az egyiket nem szabad bántani. Jól vigyázzatok hát, azt, akinek nincs toll a süvegje mögött, mert az a mi emberünk! «

- Keveházi! Keveházi, ébredj! Haramiák vannak itt! szólt suttogva. - Keveházi azonban csak tovább aludt...

E percben Csilla sikoltása hangzott a benyílóból.

- Edömér! Ákos! ébredjetek! Rablók, martalócok törnek ránk!

- Ébren vagyunk, hugocskám! Maradjatok csak benn! Ne félj, megvédelmezlek! csengett határozottan Edömér érces hangja, melyre kívülrõl dühös szitok felelt.

- Ébren vannak mégis! Feszítsétek be hát az ajtót!

Erre az ajtót rángatni, feszegetni kezdték, egy setét alak pedig a folyosó szûk ablakán akart befurakodni, hanem Edömér egy pisztolylövéssel leterítette, mire Korláthkövyné felsikoltott.

- Anyám, drága anyuskám, ne félj! Edömér megvédelmez bennünket! bátorítá reszketõ hangon Csilla és e bátorításra az ifjú oroszláni erõt érzett magában.

Nem törõdve a ropogó lövöldözéssel, a sûrûn besüvöltözõ golyókkal, mikor pisztolyait kilõtte, karddal hasította szét az ablakon át befurakodó rablók fejét, miközben folyton kiabálta: Keveházi, ébredj! Védd az ajtót! De Keveházi csak tovább aludt és vele aludtak Bálint és Ákos is, bár recsegett az ajtó és a fejszecsapásoktól egész alapjáig megremegett az épület.

Midõn már a csárda ajtaja aggasztó módon recsegni, ropogni kezdett, az alvó Keveházi egyszerre csak hahotázva ugrott fel álmából...

- Most már gyöngyen megy a tánc! kiáltá. Mindjárt! Mindjárt! Várjatok!

Edömér azt hitte, a félelem zavarta meg az eszét. Indulatosan rája rivallt:

- Védd az ajtót, szerencsétlen! Védd, mert mindjárt betörik!

Keveházi azonban nem az ajtót ment védeni, hanem kardját kirántva, Edömérre rohant.

- Ez egyszer nem szabadulsz! kiáltá és Edömér borzadozva látta, hogy kalapjáról hiányzik a toll. A forgó üres, - és õ egy árulóval, a haramiák cinkostársával áll szemben. E rémes felfedezés egy pillanatra úgy elszédíté, hogy védekezni is elfelejtett.

Ugyanabban a pillanatban az ablakon egy neki szánt széles vasú gerelydöfés süvített be, de helyette a rárohanó Keveházit találta hátba. Hörögve roskadt lába elé az áruló, az ajtó pedig egy nagy darabon ropogva beszakadt...

Edömér azzal a kétségbeesett elszántsággal veté hátát a nõk ajtajához, hogy oly drágán adja el életét, amint csak lehet, midõn a martalócok diadalordítása közé egyszerre csak zajos lódobo­gás, lövések ropogása vegyült, melyet ijedt ordítás, azután zavart futás követett. Csakhamar vágtató lovasok ugrattak be az udvarra és a parancsoló vezényszóban egy ismerõs hangot, az öreg Laky Kristóf hangját ismerte meg.

- Csilla, édes hugom, mentve vagyunk! kiáltá leirhatlan örömmel, aztán hangosan kikiáltott: Ide, urambátyám, ide, s félretolta az ajtó töredezett reteszét és végighasadt gerendáját.

Az ijedtségtõl még halotthalvány nõk szintén kijöttek és így tudták meg, hogy István, a csatlós, fele úton találkozott Lakyval és csapatjával, ki már két hete üldöz egy másik martalóc-csapatot egyik megyébõl a másikba. Megtudván, hogy a rosszhírû kopanicsába szálltak meg, rögtön sietett, hogy kisérõül ajánlkozzék - és éppen a legjobbkor érkezett...

- Valóban az ég küldötte kegyelmedet! suttogá még most is reszketve a beteges Korláthkövyné s még jobban összeborzongott, mikor megtudta, hogy fiával és a csatlósokkal maszlagos bódítóval kevert bort itattak, melytõl még most is alusznak.

Egyszerre csak hörgõ nyögés vegyült szörnyûködõ felkiáltásaikba. A halálra sebesült Keveházi elhaló hangon vizet kért.

Edömér, ki nagy örömében egészen megfeledkezett az árulóról, indulatosan ugrott fel, de meglátva a vérében fetrengõ nyomorultat, a szánalom és megvetés egy nemével itatá meg a vízzel telt fakupából, mitõl egy kissé fellélekzett.

- Rúgj fel, megérdemlem! Zsivány, gazember vagyok, a rablók cinkostársa, hörögte szakadozottan. De te jóval fizetsz most is... Hajolj le hát, hadd mondok valamit... Én Kányavári kémje voltam melletted, megszabadításom az erdõben kicsinált komédia volt, hogy melléd juthassak. Én akartam megétetni Bálintot, Hiasszárt, elveszteni téged. Elárultalak a töröknek Párkánynál s ez a támadás is elõre ki volt csinálva... Neked kellett volna meghalnod, - és engem ért el a megérdemlett büntetés...

Itt kissé megállt, mert a tüdejébe ömlõ vér majd megfojtotta, Edömér pedig borzadozva állott mellette...

- Még mondok valamit... Téged, Hiasszárt, Bálintot minden áron el akarnak veszíteni. Ah, ha el tudnék mindent mondani, tán Isten megbocsátaná bûneimet... de mindjárt meghalok. Átok azokra a haramiákra... hiszen én csak nyomorult eszköz voltam a kezükben...

Szerencsédre, te nem ittál a maszlagos borból, mert téged s szolgádat minden áron fel akartak koncoltatni. A nõknek nem lett volna bajuk... Úgy van kicsinálva, hogy Kányavári János csatlósaival szinleg ráüt a rablókra és vitézül kiszabadítja õket, hogy a kancellár gráciáját megnyerjék. Mindjárt itt lesz csapatjával, mindjárt, mindjárt... Ah, meghalok, érzem, már nem látok... csak setétet, hideget... Az Istenre kérlek, imádkozzatok értem, hogy lelkem megszaba­duljon a pokoltól! Imádkozzatok! Én nem tudok, nem jártam a templomba... elfeledtem... hörögte a halálfélelem kétségbeesésével.

Edömér sápadtan mondott néhány kérõ szót Csillának, mire az édes anyja kiséretében a sebesült mellé lépett.

Mint a megbocsátás és irgalom angyala ereszkedett melléje térdre a leányka s elõrebegte a haldoklók imáját, melybe belevegyült a két férfi mély hangja is. Mire végére értek az imának, már akkor az áruló lelke a más világon kereste az örök irgalom és megbocsátás itélõszékét...