Az érsekújvári diadal.

»S villám tüzénél Béla néz,
  Túlparton minden habba vész,
  A zászlók hullanak:
  Özön fut rajtok el vadon
  És száz hajón és száz hadon
  Hullámok omlanak.«

  Vörösmarty: »Buvár Kund.«

Szürkülni kezdett a hajnal és Laky éppen rendelést akart tenni, hogy a halottakat takarítsák el a közeli sziklás völgyben, midőn egyszerre csak nagy zajjal és rikoltozással egy csapat fegyveres fogta körül a kopanicsát, a többi pedig Kányavári Jánossal az élén az udvarra rugtatott:

- Rablók! Pribékek! Haramiák! adjátok meg magatokat! ordította kardját villogtatva rettenetesen.

- Befogd a szádat, szedte-vette fattya, vagy én fogom be! Korábban kelj, ha zsiványt akarsz fogni! mordult rá mérgesen a csatlósok hahotája között az öreg nemes.

Kányavári János elképedve látta, hogy cselszövényük minõ rutul meghiusult, de akkor meg éppen az eget érezte magára szakadni, mikor Edömér délceg alakja is megjelent az udvaron és lángoló szeme leírhatatlan megvetéssel méregette tetõtõl talpig.

- Kányavári János! Ez a játék nem sikerült! Én élek s a számadás napja közeledik! Hordd el magadat, különben elfoglak, mint a haramiák cinkostársát!

- Micsoda? hördült fel az öreg Laky, de már ekkor Kányavári János vad káromlások között vágta lova oldalába sarkantyuit és szélvészként vágtatott tova embereivel.

Az öreg Laky most nem igen ért rá a kérdezõsködésre, mert a hintó már be volt fogva és az elesett rablókat is el kellett temetniök...

Ákos és az öreg Bálint ugyancsak tágranyilt szemmel néztek szét maguk körül, midõn végre nehéz álmukból felébredve, a halottakat és a beszakadt ajtót megpillantották. Ákost még a hideg is rázta, midõn megtudta a történteket és könyezve borult Edömér nyakába, hogy drágáit olyan hõsileg megvédelmezte, Bálint pedig szégyenletében alig mert fiatal urának a szeme közé nézni.

Csilla kértére az áruló Keveházit külön sírba temették a sziklás völgyfenekén és egy durván összeácsolt keresztet tûztek melléje fejfául.

- Hiszen megbánta bûneit, mi is bocsássunk meg neki! könyörgött szeliden és mialatt a sirba tették, a két nõ térdepelve imádkozott mellette.

A temetés végével az öreg Laky egyszerre csak boszusan ütött homlokára...

- A csaplárosról, a fõcinkosról egészen elfeledkeztem. Siessetek, tán még megkapjátok... kiáltá csatlósainak, de bizony azok üres kézzel tértek vissza, mert a kopanicsában rajtuk kívül nem lehetett egyetlen élõ lelket se találni.

Boszusan adott jelt az indulásra, de alig haladtak egy darabot, Csilla egyszerre csak ijedten felkiáltott:

- Edömér bátyám, te meg vagy sebesülve!

- Bizonyosan Keveházi karcolt meg kardjával, szólt Edömér, ki csak most, az izgalmak végével, kezdett fájdalmas lüktetést érezni a vállában.

Korláthkövyné és Csilla odaadták csipkés kendõiket és Mátyás, a legöregebb csatlós, ki jól értett a sebekhez, bekötözte.

- Csigavér, fõhadnagy uram! biztatá fenhangon, Edömér pedig, hogy Csillát megnyugtassa nevetett hozzá és lován maradt...

De bizony a seb még sem volt »csigavér«, mert Korláthkõ táján már hõség és hideg borzongatta és oly éles fájdalmak gyötörték, hogy midõn megérkeztek, a várudvaron már úgy kellett leemelni nyergébõl. Azután elvesztette eszméletét és hónapokig feküdt tehetetlenül, mialatt a vágy és türelmetlenség majd megemésztette.

Csilla és édesanyja felváltva, a leggyöngédebb szeretettel ápolták és már a gyógyulás útján haladt, midõn egy napon betoppant hozzá Hiasszár:

Nagy újságokat hozott! A Lotharingiai herceg egyesült seregével megindult Érsekújvár ellen, a sokat keresett Abu-el-Máni rabszolgakereskedõ pedig, a hadsereg közeledtének hirére nem mert kimozdulni és szintén Érsekújváron rekedt egész kiséretével.

Edömért e hirekre sem Pollius orvosdoktor uram, sem Csilla kérései nem birták tovább ágyban tartani. A harcvágy és izgalom olyan erõt adtak neki, hogy felkelt és induláshoz készülõdött.

Hiába kérték, rimánkodtak, hogy kimélje magát, mindenre csak fejét rázta és harmadnapra Bálint és Hiasszár kiséretében útnak indult és a legsebesebb vágtatással haladtak elõre, az érsekújvári tábor felé...

Eleintén ugyan oly gyengének érezte magát, hogy alig tudott nyergében megmaradni, de a szabad levegõ, még inkább azonban hugocskája megszabadításának a reménye, olyan csudát miveltek, hogy mikor megérkeztek Érsekújvár alá, nyoma se volt többé betegségének, hanem újra régi erejével tudta forgatni a kardját.

László és bajtársai riadó örömmel fogadták, a fõherceg-hadvezér pedig kegyeivel halmozta el és egy egész osztályt adott vezetése alá Párkány alatt tanusított vitézségéért.

- Fõhadnagy úr, a kapitányi diploma a várban van, hozza ki magának! szólt biztató mosolylyal, a vár rovátkás falaira mutatva, melyrõl füstöt, lángot okádó menydörgés között kilencven ágyú szórta golyóit szünet nélkül az ostromlókra.

- Életemet áldozom, hogy bejussak! kiáltá lángoló arccal, aztán kardjával tisztelegve, elvágtatott, hogy zászlóalja élén részt vegyen az ostromban.

Ekkor már két hét óta ostromolták eredménytelenül a jól megerõsített várat, melyet a bentlevõ török-õrség a kétségbeesés elszántságával védelmezett, de védelmezte maga a természet is, mert a Nyitra jobbpartján fekvõ vár feneketlen, süppedõs mocsarakkal volt körülvéve, melyek majdnem lehetetlenné tették a megközelítést.

Különben az egész vár földsáncokból állott, melyek együttesen hatszögû csillagalakot formáltak és földsáncainak egymástól egyenlõ távolságra hat foka emelkedett, úgymint: Forgács, Friedrik, Erneszt, Cseh, Zierotin és Császárfoka vagy szögletbástyája, két kapuját pedig jobbról balról, gömbölyû toronybástyák védelmezték ágyuiknak a kereszttüzével.

- Híd nélkül nem megyünk semmire! mondotta Edömér a visszavert ostrom után.

- Vállalkozol rá? kérdé röviden a fõherceg.

- Vállalkozom, fenséges fõherceg úr, felelt merész önbizalommal nézve körül a haditanács magasrangú tagjain.

- Tedd hát! buzdította a fõherceg.

A rekkenõ meleg napokra, az ostrom 21-ik napján, éjféltájban, egyszerre fagyos szél kerekedett, mely sûrû ködgomolyt terített a vár mocsarai fölé. Ennek leple alatt Edömér csapatjával és az ácsokkal elérte a folyó partját s mialatt a magyar sereg cseltámadásaival elvonta róluk a várbeliek figyelmét, emberei serényen hozzáláttak a hidveréshez, õ maga pedig a többiekkel együtt csónakokra ülve, vontattatni kezdé a terméskövekkel szinig rakott dereglyéket és egyenként elsülyesztette a tulsó part közelében, a várkapu irányában.

De mikor az utolsó kõhajó is sülyedni kezdett, a feltámadó szél egyszerre csak szétseperte a sûrû, nehéz ködöt s a török sereg észrevette a készülõ veszedelmet.

Minden ágyut, minden fegyvert rájuk és a hidverõkre irányozták, fegyveresekkel rakott naszádok és dereglyék indultak üldözésükre, a tûzmester pedig égõ gyujtónaszádokat indított el a készülõben levõ hid felgyujtására.

A fõherceg, ki hadvezéri lángeszével a legkisebb elõnyt is fényesen ki tudta zsákmányolni, ugyanakkor szintén ostromra fuvatott, Renneville árkoláj kolonellus pedig Oudenot tüzérhadnagy vezénylete alatt hamarjában pár csatakigyót vonatott a folyó felé nézõ sáncokra és épp akkor kezdé az üldözõ töröknaszádokat lövetni, mikor ezek már beérték Edömér csónakjait.

- A hidat mindenáron meg kell mentenünk! Utánam, bajtársak! buzdítá embereit és egyetlen ugrással átszökött az ellenséges ágyunaszádra.

Szerencséjére az albán bég ezüstös pikkelypáncélja volt rajta, mert más vértet kétfelé szelt volna az az iszonyú bárdcsapás, amelylyel a bárka vezetõje a vitorlaárboc mögül orvul reásujtott.

Az ütés erejétõl szédülten térdre roskadva, az aga már második csapásra emelte bárdját, midõn Bálint abban a hiszemben, hogy halálra van sebesülve, éktelen dühvel szökött oda, s két kézre fogott pallosával leterítette a vezéragát. Edömér hangos diadalkiáltással szökött talpra, felragadta ellenfele harcibárdját s így rohant rá a többiekre...

Rövid küzdelem után urai lettek az ellenséges naszádnak és az üldözõket saját ágyuikkal megfutamítva, egyenként elsülyesztették a vizártól a hid felé sodort tûzhajókat. Akkor Edömér a naszád orrára állott s a várbeliek nyíl- és golyózápora között lefelé vitette magát az elsülyesztett kõhajókig.

- Egyenesen a kõrakásoknak! parancsolá az evezõsöknek, maga pedig a kormányra ugorva, egyet fordított rajta és ránehezedett minden erejébõl, mire a meglódult bárka recsegve szaladt a kõrakásra és rézsut fordulva, a kapuval szemközt megfeneklett.

Riadó örömzaj harsant fel erre a táborban, mert ugyan ebben a pillanatban a naszád ágyui megdördültek és nehéz ágyugolyók kezdték az eddig elérhetetlen kulcsoskaput közvetlen közelrõl döngetni, recsegtetni.

A hidépítést e szerencsésen elõre tolt üteg védelme alatt erre hamarosan be lehetett fejezni, sõt jobbról-balról varázsgyorsasággal még két hajóhidat huztak a tábor ácsai és hajósai, mire Edömér, az ütegeket Lászlóra bízván, a szárazra viteté magát, mert idõközben meghallotta, hogy a fényes sikertõl felbuzdulva, a fõherceg döntõ ostromot határozott.

És csakugyan, midõn a felszaporított ütegek szakadatlan tüzelésének a kapu tovább már ellent nem állhatott, hanem dörgõ recsegéssel magával rántotta a szegletbástyát is, - az egész keresztény tábor leirhatatlan lelkesedéssel rohamra indult és hosszú, véres ostromlás után a védõk seregét, kétszáz híján, lemészárolva, bevette Érsekújvárt.

Edömér zászlóaljával a Császárfoka szögletbástya ostromára volt rendelve, melyet az ágyuknak valóságos kereszttüze védett, Lindvay kapitány pedig a Zierotin bástya ellen indult.

A két hõs a lecsapó ágyugolyók földetrengetõ bugásai között fogadott, hogy melyik lesz bent elébb a várban, mi a katonákat annyira fellelkesíté, hogy oroszlánok módjára rohantak a lépcsõzetesen osztott bástyafokokra, melyeken rajként nyüzsögtek a védõk halálra szánt csapatai.

Edömér zászlóalját, melyhez az elesett Rüdiger õrnagy osztályát is csatolták, háromszor szórták szét a legirtózatosabb ágyúkereszttûzzel, Lindvay pedig ekkor már a negyedik bástyatetõt foglalta el diadalittas csapatjával.

- Utánam, bajtársak, utánam! A fõvezér néz bennünket! kiáltott Edömér és maga véve kezébe a Szûzmáriás-országcimeres zászlót, negyedik rohamra vezette megfogyott csapatját.

Földet rengetõ dördülés, földigérõ füstfellegek között rohantak fel az elsõ bástyafokra, hol Edömér megcsóválva a zászlót, erõs kézzel hajította a harmadik bástyafokot védõ törökök közé, azután megcsókolva kardját, maga is utána rohant...

- Utánam! Zászlónknak nem szabad ott veszni! csengett alá szava a füstfellegekbõl.

A fõherceg, ki távcsövén át, táborkara közepette kisérte az ostromot, egyszerre csak felkiáltott, mert ugyanabban a pillanatban, az egész tábor egetverõ diadalordítása között Edömér letépte a zöldszinû török fõzászlót és helyébe tûzte a magáét. A lelkét és bátorságát vesztett török csapat hanyatt-homlok rohant le a falakról. A vár el volt foglalva...

Kilencven ágyú, háromszázezer aranynyal terhelt hadikincstár és tömérdek fogoly esett a gyõzõk kezébe, de õ csak Abu-el-Mánit, a rabszolgakalmárt kereste lázasan utcáról-utcára mindenfelé a foglyok között. Midõn az elesett kormányzó basa palotája felé közeledett, épp akkor akarták a vér- és gyõzelemtõl megittasult zsákmányoló német katonák a jajveszéklõ rabszolgakalmárt felkoncolni. A gyûlöletes hangot már messzirõl megismerve, kivont karddal rohant oda és saját testével védelmezte meg és szabadította ki körmeik közül. A halálrarémült reszketeg hangon köszönetet akart mondani neki, de Edömér magánkívül rivallt rá:

- Nyomorult, nézz rám és ismerj meg! Hová tetted hugomat, szólj, beszélj! s indulata hevében kardot rántott rá, de keze nyárfalevélként remegett lelkének felzaklatott indulataitól.

A rabszolgakereskedõ egy pillanatig halálos ijedelemmel nézett rá, azután villámsujtottként vetette magát lába elé:

- Kegyelem! Kegyelmezz éltemnek! dadogá könyörgésre kulcsolt kézzel.

- Hol van hugom? kiáltá újra Edömér.

- Él, oh uram, él õ és szép, mint a hurik legszebbike! Abdi basánál van Budán és kedvenc leányának, Tellinek a rabnõje, ki nagyon szereti õt.

Edömér a hála kimondhatatlan tekintetével emelé szemét az égre s túláradó örömmel kiáltott fel:

- Atyám, édes jó atyám! Hugom meg van találva! Most már életem árán is megszabadítom!

E közben Abu-el-Máni nyöszörgõ hangon újra kegyelemért esdekelt.

- Én megbocsátom, mit velem tettél és megkegyelmezek éltednek, de csak egy feltétel alatt...

A rabszolgakereskedõ Allahra és a prófétára esküdött, hogy ezentúl nem lesz nálánál hûségesebb szolgája a földön...

Az öreg Bálint, azon való örömében, hogy kis galambkáját megtalálták, egészen elfeledkezett mély vállsebérõl és ura intésére elvezette a táborba Hiasszárhoz, Edömér pedig felvette a diadalmasan elfoglalt török zászlót, mert a fõherceg már harsogó tábori zeneszóval közeledett fényes kisérete élén, hogy az elfoglalt várat a császár és király nevében birtokába vegye.

A zászló tizennyolc láb hosszú, tíz láb széles nehéz zöldselyembõl készült, aranynyal hímzett korán mondatokkal, amelyek között ez állt legfölül: »Néked adatik a diadal.«

És mikor Edömér térdre ereszkedve, a zászlót hódolatteljesen a fenséges gyõzõ lába elé tette, ez a mondat villant mindenki szemébe legelõször, mintegy jóslatául a késõbbi fényes gyõzelmeknek.

A fõherceg arca sugárzott. Kegyesen emelé fel a térdelõ ifjut, levette saját aranyláncát a király dombormivû képével és nyakába akasztotta:

- Kegyelmünk és nagyrabecsülésünk jeléül a hõsnek és vitéznek! kiáltá átható, hangos szóval.

Aztán elvette a mellette álló apródtól a pecsétes tekercset s kissé alantabb hangon folytatá:

- Itt pediglen a diploma, melyet hõsi babérokkal koszoruzva vivott ki kegyelmed, kapitány uram!

A körülállók lelkesülten éljenezték s üdvözölték a fiatal kapitányt, ki éveire tán legifjabb, de hõsi bátorságára legöregebb kapitánya a gyõzelmes seregnek, amint ezt Draskovich és Nádasdy ezredesek mondták.

A fényes diadal hire lelkesült örömzajt keltett az egész országban, melynek külföldön is hangos visszhangja támadt, a keresztény világban mindenfelé.

A pápa magasztaló levelet küldött és további harcra buzdítá a gyõzteseket, Nápoly, Brüsszel, Nürnberg, Pforzheim és Hamburg városokban pedig hálaadó istentiszteletet és örömünnepeket rendeztek az érsekújvári diadal emlékére.