Az oroszlán barlangjában.

»Harcoltak ők, mint vitéz férfiak,
  S leölték az ádáz pogányokat.
  Ők győztenek, de Bozzar elesett.
  A szomjú földet vérrel öntözé.
  Bajtársi látták elborult szemét
  Örömre gyulni a megnyert csatán
  És látták a mikor örök
  Álomra szenderültenek, miként
  Mező virága napnak alkonyán.«

  Halleck: »Szomorú győzelem.«

- Igazad van! Bécsnek felszabadítása megtörte az ozmánok hatalmát Nyugat-Európában; esztergomi, érsekújvári és táthi gyõzelmeink pedig hadi szerencsénk csillagát újra a zenitre emelték s eddigi védelmi háborunkat támadóvá változtatták át.

- Épp ezért ideje volna egy csapással visszaszerezni az országot...

- Mindaddig, míg Buda, az ország erõdített fõvárosa a törökök kezében van, az ország visszaszerzése csak lépésenként történhetik, felelt Edömér, mert õ és Vihorláthy László folytaták a fenti beszélgetést, midõn a fárasztó hadgyakorlatok után sátraikba pihenõre tértek.

- El kell hát foglalni Budát! szólt tüzeskedve Vihorláthy.

- Hiszen Bécs felszabadítása után a Lotharingiai herceg ostrom alá vette, de 109 napi sikertelen vivás után fel kellett az ostrommal hagynia. Én az egész idõ alatt sebesülten feküdtem Korláthkõn, így az ostromról nem sokat tudok.

- Meg kell kisérelni másodszor is!

- Az én magas pártfogóm, Strattman kancellár is e mellett van, de Lipót királyunk tanácsosai és tábornokai hevesen ellenzik. Most még az ellenzõk pártja erõsebb, ez az oka, hogy a mult héten legfelsõbb parancs érkezett a herceg fõvezérhez, mely szerint két fõ- és két mellékhadtestet kell neki szerveznie.

Az elsõ fõhadtest körülbelül 26.000 emberrel, Székesfehérvárt, királyaink temetkezõ városát veszi Miksa Emánuel bajor választó fejedelem parancsnoksága alatt ostrom alá és a másik fõhadtestnek a fõherceg vezérlete alatt 40.000 emberrel ezt fedeznie és oltalmaznia kell. A két mellékhadtestnek pedig - mely 14.000 és 8.600 emberbõl fog állani, Horvátország és hazánk felsõ részét jelölték ki harcterül és úgy van e nagy hadi mûvelet tervezve, hogy a meghatározott helyekrõl egy idõben való kiindulás által, a török hatalom a Kárpátoktól a Száváig egyszerre lesz megtámadandó.

Ez okból folyik oly lázasan már hónapok óta jelenlegi táborhelyünkön - Komárom és Párkány között - a hadtestek szervezése, begyakorlása és felszerelése és ez okból tart a fõherceg annyiszor haditanácsot a vezérekkel és fõtisztekkel, mert nincs nap, hogy futárok és hirnökök ne érkeznének felsõbb parancsokkal.

- Az elébb a kancellárt említetted! Elmondtad neki a legutóbbi ármányt és az áruló Keveházi vallomását?

Edömér elborult homlokkal intett.

- A kancellár minden jóval biztat. Noha nagy baj történt, mert a vádoló levelek és egyéb bizonyítékok szõrén-szálán eltüntek a szekrényébõl, pedig tudomása volt róla, hogy a két gaz a törökkel egy gyékényen árul és orgazdái a felsõ vidék félelmes rabló-bandáinak.

- Ott is annak a két gazembernek a keze játszott közre!

- Erõsebbek, mint mi, de azért, mihelyt drága kis hugocskámat megszabadítottam, leszámolok velük, ha elbukom is a harcban! Eskümnek, fogadásomnak be kell telnie!

- Hóhér kezébe valók, nem a te vitézi kardodra!

- Hagyjuk ezt most, László. Mióta tudom, hogy hugocskám atyám egyik gyilkosának a kezében van, azóta nincs álmom, nincs nyugodalmam. Repülni szeretnék a kiszabadítására és emésztõ türelmetlenséggel olvasom az órákat és perceket Hiasszár visszatértéig.

- És õ meg is érkezik nemsokára. Megigérte, hogy sietni fog!

- Tudom, hûségesebb barát, odaadóbb segítõ nincs nálánál és azt is tudom, hogy mindent elvégezve tér haza.

- Edömér, bizol te abban a feketelelkû rabszolgakereskedõben? Egyszer már elárult benneteket!

- Bizom, mert ha a török az Alkoránra esküszik, esküjét meg nem szegi semmi kincsért, semmi fenyegetésért! Már pedig Hiasszár megesküdteté az Alkoránra, hogy igazat szól, nem árul el, nem tesz ellenünk semmit, és hogy hugom Budán, Abdi basa hatalmában van. De, hogy mindenrõl biztosítva legyünk és senkinek el ne árulhasson, Hiasszár Abu-el-Mánit elkiséri a határig és visszajövet meggyõzõdik Budán mindenrõl.

- Így már jól van! - Könnyebben lélekzem. Remélem, engem is magatokkal visztek?

- Te hû barát vagy! De még sem akarlak rábeszélni. Életünkkel, játszunk, ha felfedeznek.

- Ha te játszhatsz a magadéval, én is játszhatom az enyémmel. Szót se többet, Edömér, veled megyek!

- Úgy hát, mihelyt Hiasszár megérkezik, rögtön indulunk Budára és Mangesius mester házában várjuk be az alkalmas idõt hugom megszabadítására.

- Mangesius fegyvermíves hû embere volt boldogult atyádnak, uram. Mindenét neki köszönheti, azért bátorságban leszünk házánál! szólt közbe Bálint is, mi alatt felszolgálta az egyszerû estelit.

László és az öreg Bálint vacsora után lefeküdtek, Edömér pedig kiült a sátor elé és az alvó tábor sajátszerû csendjében, az elõõrsök meg-megújuló kiáltásai között a csillagos égre merengett, melynek le-lehulló csillagai régi, fájdalmas emlékeket ébresztettek fel szivében...

- Istenem, édes jó Istenem, segíts, hogy fogadásomat betölthessem, sóhajtá hangosan.

E pillanatban könnyû nesz riasztá fel elmerültségébõl. Hiasszár állott elõtte.

- Minden rendben van! Ha akarod, holnap indulhatunk! mondá egyszerûen.

- Egy percet se késünk! szólt Edömér és mindketten bementek a sátorba.

Másnap reggel õ volt az elsõ, ki kihallgatásra jelentkezett a fõhadvezérnél és midõn kérelmét elõadta, a fõherceg komolyan, szinte megütõdve nézett rá.

- Az oroszlán barlangjába akarsz menni - vigyázz, hogy széjjel ne tépjen, szólott komoly hangsulyozással. Hallgass rám, olyant mondok, ami még titok, de, hogy lássad, mennyire becsüllek, elárulom, hogy a császár Buda ostromát nemsokára el fogja rendelni és bizom benne, hogy Isten segítségével be is veszszük és akkor elveszett hugodat, életed kockáztatása nélkül, viszontláthatod! Nos, mit felelsz erre?

Edömér válasz helyett elhalványulva csüggeszté le fejét, mire a fõherceg, kevés gondolkozás után, ezekkel a szavakkal adta meg neki az engedélyt a távozásra:

- Te akarod, hát nem ellenzem!

Még aznap elindultak, de mindegyikük más-más úton tartott Buda felé s midõn a negyedik nap a bécsi kapu elõtti tolongásban összetalálkoztak, mindegyik úgy tett, mintha nem ismerné egymást, csak mikor a kapuzárás zûrzavara között szerencsésen bejutottak, sietett mindegyik az elõre megbeszélt helyre, a vár fõterére, melynek egyik ódon háza elõtt örvendezve kezet szorítottak.

- Szerencsésen benn vagyunk a várban! mondá László s kiváncsian körülnézett.

- Az oroszlán barlangjában! gondolá Edömér, kinek a fõherceg szavai jutottak eszébe.

Az ódon házak, melyek a fõtéren álltak, valaha pompásak lehettek, de most tetõ nélkül, össze-vissza rongálva, düledezve, szalmával betömött, papirossal beragasztott ablakaikkal, a pusztulás szomorú képét mutatták.

Egyszerre megnyilt hátuk mögött a csigaformán tekerõdzõ oszlopoktól tartott bejárás ajtaja és egy hosszú szakállú ferencrendû barát nyers hangon kérdezte, mit akarnak. Hiasszár láttára azonban eltûnt arcának gyanakodó, bizalmatlan kifejezése és nyájasan intett nekik, hogy lépjenek be.

- Gondoltam, hogy ti vagytok, de a hacukátok megtévesztett egy kissé, mondá, mély dörgõ hangján.

Ám alig pillantották meg egymást Bálinttal, mindkettõ hangos örömkiáltással borult egymás nyakába.

- Bálint gazda!

- Gábor barát!

- Persze, hogy én vagyok! integetett hosszúszakállú fejével a szerzetes, mire Edömér csakhamar megtudta ismeretségüknek a történetét.

Gábor barát, mint fiatal szerzetes, tábori papként kisérte a sereget és Kapisztrán Jánosként, egyik kezében karddal, a másikban kereszttel vezette és buzdította a katonákat. Vitéz édes atyjára mély hálával emlékezik, mert midõn fogságba került, nehéz pénzen ez váltotta ki a keserves tatárrabságból.

- Biz úgy van, erõsíté Gábor barát, midõn Bálint mindezeket elmondta. A legkisebb jótét sem vész kárba. Az hozott össze bennünket most is.

Másodszor is török fogságba kerülve, egy öreg aranycsináló vásárolt meg, kitõl lassanként eltanultam csodálatos tudományát. Vásárlás közben a sztambuli bazárban megismerkedtem Hiasszár atyánkfiával és midõn uramat megölte a saját mestersége (valami puskaporféle keveréke robbant fel) futnom kellett, mert engem gyanusítottak a halálával. Õ rejtegetett magánál mindaddig, míg csak vissza nem szökhettem hazánkba.

Képzelhetitek, mennyire elcsudálkoztam, midõn ezelõtt vagy nyolc nappal Hiasszár egyszerre csak megszólít az utcán. Éppen gyóntatni mentem és elmondva, mi járatban van, segítségemet kérte. Persze, hogy mindent megigértem és meg is teszek értetek, mit csak lehet, sõt magam is alig várom az alkalmat, hogy a keresztény seregeknél értékesíthessem tüzértudományomat. Az egy élõ Istenre esküszöm, hogy a törökök keservesen megemlegetik a Gábor barát nevét. Kivásárolom rajtuk sok esztendei keserves rabságomat!

- Ez az oka, hogy ide, nem pedig Mangesius mesterhez vezettelek benneteket, szólt közbe Hiasszár, ki eddig némán hallgatta õket. Most azonban elég a beszédbõl. Az idõ drága. Mihelyt besötétedik, te el fogsz kisérni, uram - és holnap viszontlátod hugodat, hogy rábeszélhesd a szökésre.

Edömér mindkét kezével hálásan szorítá meg a renegát jobbját s alig tudott szólni szivének heves dobogásától.

- És mi? kérdék Bálint és László egyszerre.

- Ti addig itt maradtok. Mikor szükség lesz rátok, majd elmondom, mi lesz a teendõtök.

Alig, hogy besetétedett, Edömér és Hiasszár elhagyták az ódon, düledezõ palotát és a setét, szemetes utcákon át a basa palotája felé tartottak.

A mecsetté átalakított Szent-György templom kapuzatán, Szent-György lovag ékesen faragott szobra még állott ugyan, de a szent vértanú feje vandál csufságból le volt ütve, sõt le volt ütve a lába alatt vonagló sárkány-kígyó feje is. Nyilván azt hitték, a sárkány is valami szent-állata a keresztényeknek - s ugyanilyen vandálul bántak a püspököknek és hadvezéreknek a temetõk­bõl kihurcolt márvány síremlékeivel, melyeket az utcai hentesek és szakácsok ülõpadokul és áruasztalul használtak.

A palota elõtti téren számtalan ágyú és golyórakás hevert vad rendetlenségben, az átjáró hid és csarnokok pedig, bár közelgett az est, tömve voltak ki-bejáró néppel és a tolongásba õk is belévegyülve, észrevétlenül meghuzódtak a csarnok omladékai mellett.

Hiasszár kancsal szeme egyenként végig mustrálta a ki-bejárókat, csak azt a kis kopaszfejû, töpörödött emberkét nem vette észre, ki a kapu egyik szoborfülkéjébe huzódva, attól a pillanattól kezdve, a hogy megpillantotta õket, minden lépésüket vigyázta macskaformán villogó szemével s midõn a csarnok omladékai mellé huzódtak, abban a pillanatban õ is eltünt a helyérõl.

- Nem mondanád meg, kire várunk? kérdé Edömér egy idõ mulva.

- Munirra és Kalifára, kik holnap hugodhoz fognak vezetni! felelt röviden, de ugyan ebben a pillanatban halk káromkodás repült el ajkáról és boszutól, gyûlölettõl szikrázó szemmel nézett a kapu felé.

- Kányavári Gedeon! Hát a sors mindig utunkba hozza e sátánt! Mit akarhat ilyen tájban a basánál?

Csakugyan Kányavári Gedeon távozott a basától és mikor kilépett a kapu alól, keresve nézett szét mindenfelé, sõt a kapuõröktõl is élénken kérdezõsködni látszott, mire ezek azonban csak tunya vállvonogatással feleltek.

Hiasszár önkénytelenül fellélekzett, midõn távozni látta, de azután, mintha egyszerre eszébe jutott volna valami, körüljárta a romhalmazt és benézett a bokrok közé.

- Mit keressz? kérdé aggodalmasan Edömér.

- Ahol az egyik Kányavári van, ott annak a kigyó Libornak is a közelben kell lappangnia. Szeretném egy tõrdöféssel elnémítani, hogy ne ártana többet! mormogott Hiasszár, miközben nem vette észre, hogy fenyegetõ szavaira a közeli golyórakások gyanusan megzörrennek, - mert egy férfi és egy vénasszony közeledett a csarnok felé.

Hiasszár eléjük ment és hosszú suttogás után, oda vezette õket Edömérhez.

- Itt vannak, uram, Kalila, a khadun-khiet-khuda és Munir, a fõkertész, ezen ifjú pedig a szépséges Gilbahár sokat siratott bátyja. Gondoskodj róla, Kalifa, hogy holnap napszállat után viszontláthassák egymást, te pedig Munir, hogy holnap után menekülhessünk...

Mindkettõ beleegyezõleg bólintott.

- Úgy lesz minden, amint megbeszéltük veled, felelték és midõn elváltak, Edömér még minden megtakarított pénzecskéjét odaadta nekik nagy örömében.

- Régen nem volt ilyen könnyû és vidám a szivem! mondá Hiasszár, midõn visszafelé indultak. Hugod megszabadításával esküdet beváltod és csak nemes atyád megboszulása lesz még hátra! Isten abban is meg fog segíteni!

Edömér hálásan nézett rá.

- Te csak értünk élsz! - Magadra nem is gondolsz, jó Hiasszár?

- A te fogadásoddal betelik az enyém is, akkor majd felveszem régi nevemet, mert nem lesz, ki sárt dobáljon rám! Addig azonban megmaradok Hiasszárnak, a renegátnak, felelt elsötétült arccal.

Edömér nem kérdezte tovább, némán ballagtak hazafelé.

Egész éjjel nem aludt, hanem nyughatatlan szivvel számlálta az órákat, melyek a viszontlátás idejétõl még elválasztják és midõn végre a hosszú-hosszú nap után, az imámok öt órai üvöltése hangzott a mecsetek tornyairól, megindultan búcsuzott el barátaitól és Hiasszár kiséretében a palota egyik hátsó ajtócskáján beléptek a nõi osztály kertté alakított csarnokos udvarába.

A folyosó elején a khadun-khiet-khuda várt rájuk, az õrök pedig úgy tettek, mintha nem is látnák õket, midõn eltüntek az egyik ajtó mögött, mely a kertbe vezetõ fedett folyosóra nyilt.

A bibircsós képû, reszketõs fejû vénség intõleg emelte fel száraz mutató újját.

- Egy hangot se, ha életetek kedves! Mindjárt visszajövök, addig te, halvány arcú ifjú, nézz le a kertbe és megláthatod hugodat, a szépsédes Gilbahárt (hajnalpír). Ott ülnek mindketten a mohos szikladarabokon...

Edömér leirhatlan megindulással szorítá arcát a rácshoz és a rózsaszinû üveglapok bûbájos világításában két fátyolba burkolt lenge leányalakot látott egymás mellett ülni és midõn az egyik felé fordult, ragyogó aranyhajáról, szelid arcáról megismerte a kis leányból gyönyörû szûzzé fejlõdött hugát, Ilonkát...

E percben egy csontos kezet érzett vállaira nehezedni és a visszatérõ khadun-khiet-khuda intett nekik, hogy kövessék a kioszk belsejébe.

Nehéz bársony függönyöktõl osztott csarnok végében megint megállította õket egy ajtó elõtt.

- Mindjárt itt lesz! Csak ne sokat és csendesen beszéljetek! susogta, aztán eltünt az ajtófüggöny mögött.

Az a néhány perc ugyanannyi századnak tetszett és midõn a nehéz függönyök suhogva széjjel huzódtak, az eget látta megnyilni maga elõtt, mert Ilonka állott ott kis kezével a függönyökbe fogódzva, nehogy leroskadjon az örömtõl és boldogságtól.

Kitárt karokkal rohant feléje:

- Ilonkám! Ilonkám! Ismersz-e, bátyád vagyok, Edömér.

Reszketõ örömsikoltás felelt szavaira és a két testvér egymás karjába omolva, csókkal, öleléssel halmozta el egymást némán, hosszasan...

Hiasszár a mellékfolyosó függönye mögé rejtõzött, hogy ne zavarja a boldogokat, de iszonyodva szökött hátra, midõn a szemközti szõnyegajtó szilaj rántással félrelebbent és Abdi basát látta testõrei élén betoppanni.

Ilonka összekulcsolt kézzel, rimánkodva vetette magát lába elé. Abdurrahman kegyetlen arca borzasztó mosolyra torzult, s Edömér riadtan kapott oldalához, hol máskor jó kardja lógott...

- A legnehezebb láncokat rá és vigyétek az igazság szobájába! parancsolá a fegyvereseknek.

Áthurcolták a fogadóterembe. Edömér minden szál idege a dühtõl és boszutól vonaglott, mert Kányavári Gedeont látta ott, ki ördögi mosolygással dörzsölte kezét. A kopaszfejû Libor is ott sunynyogott az egyik ablakfülkében.

- Hát cinkostársa, Hiasszár a renegát? kérdezte a belépõ basától, mire ez durván riadt a fegyveresekre, hogy kerítsék elõ a renegátot is minden áron...

Edömér megkönnyebbülten lélekzett fel a gondolatra, hogy Hiasszár tán megszabadult. Így, ha õ meghal is, hugocskáját hû barátai valahogy csak megszabadítják...

Abdi basa e közben hideg nyugalmat erõltetett magára, de szemének vésztjósló öröme meghazudtolá nyugalmát:

- Meghalsz, gyaur, mielõtt a nap háromszor lenyugszik, kiáltá kemény hangon és behivatva a testõrbégjét, e szavakkal adta át neki a foglyot:

- Fejeddel felelsz róla. - Aztán intett, hogy vezessék el...

Kányavári mézédes hangon figyelmezteté a basát:

- Miért nem öleted meg rögtön! Gondolj a jóslatra, vigyázz, hogy meg ne szökjék...

- Ne félj, nem szökik meg! Ez az ifjú a fõhadvezér kedvence s az ilyen kezes kincset ér a mostani idõben.

- Az istenért, csak nem szándékozol kiadni õt! vonítá Kányavári halálos rémülettel.

- Ne kérdezd, ami nem illet! riadt rá a basa. Mondom neked, hogyha az élet vizébõl ivott is, meg fog halni, hogy Almahál Eddin jóslata be ne teljesüljön...

Kányavári pergamentszerû arcára újra visszatért a mosoly és hizelgõ szavakkal búcsuzott el a basától, de mielõtt a palotából távozott volna, fölkeresé a testõragát s megkérdezte, hová zárták el a hárembe belopódzó keresztény ifjut?

- Oda, ahová az ilyen vakmerõ kutyának dukál. Eredj, nézd meg, ha tetszik, a vitéz Kairam bég õrzi, Mahmud el Tebrisz fia! horkant rá mérgesen a kövérképû aga, mire aztán egészen megnyugodva elkotródott.

- Most már nyugton alhatunk és te Libor kiköszörülted a rajtad esett csorbát! örvendezett Kányavári.

Edömért csakugyan Kairam, egykori ura és barátja vette õrizet alá és lesütött fejjel kisérte a palota pince-börtönébe. Midõn a nehéz ajtó becsukódott utána, az õröket vizért küldte s beszólt a kis rostélyablakon:

- Fáj a lelkem, hogy így kell találkoznunk. Mondd, mit tehetek érted? kérdé szomorú hangon.

- Egyet mondj meg igazán. Nem fogták el Hiasszárt?

- Nem. A palotából kimenekült és nem tudják, hová lett.

- Köszönöm, jó Kairam! felelt csendes hangon Edömér és leülve a nyirkos kõlócára, szomorú, vigasztalan gondolatokba merült:

- Ilonkám, Ilonkám, angyalom, kis hugom, mi lesz belõled, ha én meghalok! sóhajtá megtörten és valahányat mozdult, sóhajtásába belesírt láncainak nehéz csörgése, - az egyedüli hang a földalatti börtön örökös éjszakájában.

Bálint villámsujtottként roskadt a székre s keserves zokogás szakadt fel mellébõl, midõn Hiasszár sápadtan, kétségbeesve a Hiób-hirrel haza érkezett. Õt a vén khadun-khiet-khuda mentette meg, a mellékfolyosókon kiszöktetve a palotából, még mielõtt üldözésére gondoltak volna.

Gábor barát mindent elkövetett, hogy megvigasztalja õket:

- A kesergésre nincs idõ, hanem el kell követnünk mindent a megmentésére! mondá szilárd hangon.

- Tanácsolj hát valamit, én nem tudok gondolkozni! szólt Hiasszár kétségbeesetten.

- Meg kell tudnunk, kik õrzik s hová zárták? Erre vállalkozom én, ti csak maradjatok itthon! szólt.

Kora hajnalban távozott s nem sok idõ mulva vissza is tért. Lázasan kereste elõ a vár tervrajzát.

- Megmentjük, ne féljetek! kiáltá egyszerre nagy örömmel.

- Hogyan? Szólj! kiáltották egyszerre mindhárman.

- Nézzetek ide! Itt van a vár tervrajza. Ez az egész fõtér, keresztül-kasul van pincékkel s üregekkel aknázva, úgy, hogy körül lehet járni az egészet. Egy az õ börtöne alá is vezet és csak egy négyszögletû kõlapot kell kifeszítenünk, hogy hozzá jussunk. Te Bálint és László a hetivásárosokkal még ma kimentek a várból, a molnároktól megvesztek egy csónakot s éjféltájban a vízhordó alagut szájánál vártok ránk. A többi a gondviselés dolga lesz s az enyém.

Alig hogy László és Bálint búcsut vettek, Gábor barát összeszedte, a mi kis ingó-bingója volt és mindent elõkészítve a szökésre, Hiasszárral együtt leszálltak a várhegy üregeibe, ahol fáklyát gyújtva, olyan biztossággal vezette egyik üregbõl a másikba, mintha csak fenn az utcákon járna.

Végre egy alacsony üregben megálltak.

- Helyen vagyunk! mondá Gábor barát s a kis létrát megtámasztva, fáklyája világánál vizsgálni kezdte az üreg boltozatát.

- No, most add ide a feszítõvasat és tartsd a fáklyát jó magasra, mondá és kevés keresés után bedugta a vasat egy repedésforma nyílásba, mire kõ és törmelékhalom hullott a nyakuk közé, de a kõ megmozdult s tompa robajjal leválott belõle egy jó darab. Setét nyílás tátongott a fejük felett...

- Fiatal vitéz, szólj, itt vagy-e? kérdé bedugva fejét a nyíláson.

- Ki szólít? kérdezte Edömér a meglepetéstõl fojtott hangon.

- Mi barátaid és szabadítóid! Jer ide és ereszkedj le az üregbe. Ne félj, nem nagyot és puhára esel!

Edömér láncait összefogva, a nyilásba ereszkedett és barátjainak karjai közé zuhant.

- Most gyorsan el innen! mordult rá az ölelkezõkre Gábor barát és óriási erejével úgy, ahogy, visszaékelte a lehullott kõdarabot és azon az úton, amelyen jöttek, visszatértek a házba, hol lefeszegették Edömér karjáról és lábáról a láncokat.

Edömér mindenekelõtt kardját kérte elõ és örömkönyek között csókolá össze a drága hagyatékot.

- Többet nem hagylak el magamtól. Mindenhová elkisérsz és a te segítségeddel fogom hugomat megszabadítani! rebegte halkan, mintha imádkoznék.

Hiasszár fogait csikorgatta, midõn megtudta, hogy Libor leste ki és árulta el õket és rettenetes boszut esküdött a fejére.

- Még az ég is segítségünkre jõ, szólt Gábor barát a távoli menydörgésre figyelve és midõn a zivatar a vár fölé érkezett, a legnagyobb itéletidõben lopództak a vizhordó-alagut setét szája felé.

Az õrök védõ fedél alá vonulva, nem vették észre õket, csak mikor a vízi bástya falánál kibukkanva, tapogatództak odább a setétben, hallottak valami gyanús zörejt mögöttük, de mivel nem ismétlõdött, lassan tovább surranva, végre eljutottak a három hársfáig.

- Kapaszkodj fel és hurkold a legvastagabb ágára a kötelet, hogy a túlsó felén leereszked­hessünk, suttogá Gábor barát, mire Edömér evetkönnyûséggel felkapaszkodott s csakhamar lovagolva ült a bástya ormán s megerõsítvén a kötelet, leereszkedett a bástya túlsó felén.

Gábor barát már fenn volt a fán és Hiasszár is éppen követni akarta, midõn egy lövés villanása dördült el az éjszakában és Hiasszár halálosan találva, rogyott a fa tövébe...

- Meneküljetek! Meneküljetek, mert jönnek! nyögte utolsó erejével, mire Edömér vérzõ szívvel, tehetetlen fájdalommal erõlködött, hogy hûséges barátja segítségére siessen...

- Meneküljetek! hangzott még egyszer elhalón a bástya mögül, mire Gábor barát magával vonszolva Edömért, futottak végig a süppedõs parton, mert a várfalakon jellövés jellövés után dörgött. Az egész õrség fel volt lármázva...

Egyszerre hívó füttyentésükre hasonló válaszolt és evezõ csapások hangzottak a közelben...

- Erre! Itt vagyunk! Edömér! Uram! hallatszott Bálint aggodalomtól reszketõ hangja.

- Itt vagyok! Mentve vagyok, öreg barátom!

- Hála a magasságbelinek! Hamar csónakra hát. A túlsó parton lovakkal várnak bennünket.

A csónak orra a parthoz ütõdött, mire sietve beleugráltak mindketten.

- És Hiasszár, hol van Hiasszár? kérdé Bálint.

- Hiasszár elesett! Életét áldozta érettünk! felelt tompa, reszketõ hangon Edömér. Aztán Gábor barát példájára õ is evezõt ragadott, csónakjuk nyilsebesen repült a zivatartól korbácsolt Duna hullámain a pesti part felé...