Buda alatt.

»...Lemondjatok, lemondjatok,
  Ez az a szakadatlan nóta,
  Mely mindnyájunk fülébe zúg,
  Melyet végünkig kezdet óta
  Rekedtté minden óra búg!«

  Goethe: »Faust.«

Alig derengett az első rózsaszinű csikocska a keleti ég alján, egy lovas kért nagy zörgetéssel bebocsátást a fehérvári-kapunál, de bárhogy feleselt és alkudozott is a kapuőrökkel, ezek mindaddig be nem eresztették, mig csak a müezzimek vontatott hajnali éneke közben egymásután el nem dördültek a kapunyitást jelző ágyulövések.

- Várjatok csak! Megkapjátok a magatokét!

És addig fenyegette a betóduló kofa- és vásáros népséggel civakodó kapuőröket, míg az egyik olyant huzott vizilóbőr korbácsával a hátára, hogy még fáradt lovának is kijutott belőle, amely aztán esze nélkül vitte a girbegörbe, hepehupás utcákon keresztül a félreeső Abdallah-térre, hol zörgetni kezdett Kányavári Gedeon kapuján.

Dühös kutyacsaholás közt nyilt meg az ajtó és a vén Libor álmosan hunyorgó szeme ugyancsak nagyra nyilt, midőn megpillantotta.

- Te vagy az, Csóka? Mit hoztál, hé?

- Fel kell kelteni a gazdát, ha még aluszik! Éjjel-nappal jövök, s fontos hirt hoztam! felelt Csóka az álmatlanságtól rekedt hangon, s midõn a ház elõtt leszökött a nyeregbõl, lovának kócos sörénye közül egy vékonyan összesodort hártya levélkét bontogatott ki. Átadta a levelet a lejövõ Kányavári Gedának, ki alig hogy elolvasta a titkos jelekkel irt szavakat, rekedt hangon lovát parancsolta elõ.

- Mindjárt visszajövök! kiáltá és egyenesen Abdi basához vágtatott, ki épp akkor végezte hajnali imádságát és féktelen haragra lobbant, midõn a merész szökést hirül hozták neki.

Az egész palota reszketett félelmében, mert az õrt álló csauszokat megfojtatta, Kairam béget pedig saját kezével szurta volna le, ha Kihaja bey meg nem akadályozza...

- Jókor jösz! kiáltá Kányavári elé. A fogoly megszökött, de legsebesebb lovasaimat küldtem üldözésükre...

Kányavárival egyet fordult a világ és csaknem elordította magát ijedtében.

- Megszökött? Óh, uram, miért nem öletted meg mindjárt! Hallgasd meg, mi hirt küld öcsém, legalázatosabb szolgád az udvartól:

»Tudasd a basa õ kegyelmével, hogy Lipót császár elhatározta Buda ostrom alá vételét. Siessen a védelemmel, mert az indulási parancs minden nap bekövetkezhetik... A hadi parancsot Strattman kancellár viszi a fõherceghez. A szövetséges keresztény tábor óriási sereggel és rengeteg hadikészülettel fog megindulni«...

Abdurrahmán Abdi jéghideg nyugalommal hallgatá e Hiób-hirt. Vas arcán egy vonás se változott.

- Amint Isten akarja. Mindent megteszünk a védelemre! De, ha úgy van megirva, hogy beteljesül a jóslat, történjék Allah akarata! Dicsõség annak, ki sohase változik, szólt kemény hangon és parancsot adott, hogy hívják össze a fõtiszteket.

Kányavári pedig sietett hazafelé, amilyen gyorsan csak tudott és midõn belépett, Libor visszaijedt arcának halálsápadtságától:

- Megszökött! Megszökött! hörgé. És engem ott látott a basánál! Elárulja a törökkel való összeköttetésünket! Megtudnak mindent! Elvesztettük a játékot!

Libor töpörödött arca szintén szint változtatott, mint a dércsípte vackor és ura rémülete neki is megvacogtatá a fogait.

- Eridj! riadt rá, hívd ide Jóbot. Rögtön indulnia kell öcsémhez, hogy védeni tudja magát s résen legyen. Csóka pedig indulni fog Varangyoshoz. Azután beült asztalához és reszketõ kezekkel irni kezdett:

»Öcsém! Hollókövy fia a basa kezébe került, de megszökött, ezt Jób majd szóval bõvebben elmondja. Engem azonban ott látott a basánál és el fog bennünket árulni. E válságos idõkben ez fõbenjáró bûn és nyakunkat szegheti. Buda ostroma el lévén határozva, ha a török gyõz, szerencsecsillagunk újra magasra emelkedik, de, ha Budát beveszik, elbuktunk, elvesztettük a játékot s a pört és vizsgálatot megkezdik ellenünk. Te csak maradj helyeden, ameddig lehet! Tégy, õrködj és résen légy! - Én azonban holnapután éjjel meglévõ kincseinkkel, Libor és Csóka kiséretében, Lengyelországba menekülök, s ott várom be a dolgok fordulását. A határig Varangyos és csapatja fog kisérni s védelmezni. Légy óvatos és körültekintõ! Fejünkbe megyen most már a játék, ellenségeinknek minden mozdulatát éber figyelemmel kell kisérned és ne várd míg minden összeomlik körülted, hanem a veszély legkisebb jelére, meneküljetek utánam... Szandecbõl tudósítlak. Különösen intelek, hogy mindent megfontolva cselekedj...«

A szökevények pedig ezalatt jókora egérutat nyerve, szélsebesen menekültek tova az üldözésükre küldött török csapatok elõl, melyeknek fegyverei napközben néhányszor meg-megvillantak ugyan a messze láthatár alján, de aztán végkép elmaradtak, mire õk is meglassították lovaik futását, hogy kissé kifujhassák magukat.

Edömér szomoruan, csüggetegen léptetett tova társai mellett. Hugának további sorsa és a hûséges Hiasszár halála, mélyen megrendítették. Most érezte csak, midõn szabadítási terve hajótörést szenvedett, mit vesztett hûséges társában, kinek fáradhatatlan szelleme még a legkétségbeesettebb helyzetekben is megtalálta a reményt nyujtó vigaszt és segítséget.

Olyan elhagyatottnak érezte magát, mint a puszták végtelenjébe tévedõ vándor, midõn arra gondolt, hogy most neki egyedül kell felvennie hatalmas ellenségeivel szemben az ádáz élet-halál harcot, mert hivei közül a legjobb, legerõsebb már elesett a küzdelemben. Óh, ha hugocskája szabad volna, nem reszketne, nem érezné elhagyatva magát a küzdelemben, mert nem kellene attól félnie, hogy ellenségei minden csapást rajta boszulnak meg...

E gondolatra olyan elkeseredett düh forralta minden csepp vérét, aminõ forralhatta a megláncolt Prometheuszét, s izzó szemét az alkonypirban uszó égre vetve, önkénytelenül feljajdult:

- Miért vagyok most magamra hagyatva?

- Hát nem vagyunk mi melletted? kiáltá László és Bálint szemrehányó hangon.

Edömér megindultan nézett rájuk.

- Nem vagy elhagyatva, édes uram, nem! folytatá az öreg Bálint reszketõ hangon. Oldalodon van atyád hõsi kardja, ezzel még minden Hollókövy visszaszerezte, amit elvesztett és a te vitéz karod megnyitja véle hugodnak a szabadulás ajtaját!

Olyan még meggyõzõdés rezgett az öreg ünnepélyesen mondott szavaiban, hogy Edömér lelke minden erélyét, rugékonyságát visszanyerte tõle és merész daccal emelte fel fejét.

- Igazad van, Bálintom! Jó kardom utat nyit mindenhová!

- Most én mondok valamit! szólt közbe Gábor barát. Elvesztettetek egy hû barátot, de nyertetek bennem egy másikat. Amit nem tudtam leszolgálni a hõs atyának, leszolgálom a fiának! Bálint bajtárs elmondott mindent, - ne félj, segíteni foglak, hogy az a bizonyos jóslat beteljesedjék. Nemsokára meglátjátok, hogy én is tudok ám valamit!

Késõ este elérték a tábort és midõn Edömér másnap kihallgatásra jelentkezett s elmondta a történteket, a fõherceg azonnal egyik hadsegédjét küldötte Gábor barátért.

- Buda ostroma el van határozva, csak a császár õ felsége hadiparancsát várjuk az indulásra! szólt élénken Lotharingiai Károly herceg - és egy olyan férfiú, minõnek a barátot mondod, sokat ér az ostromló seregnek. Ne csüggedj! Isten gyõzelemre vezeti seregeinket és akkor nõvéred is megszabadul!

Edömért e váratlan hir egészen elmámorosítá! Budát ostromolják és õ hugocskáját megszabadíthatja. Érzé, hogy a lehetetlent is meg fogja kisérelni, csakhogy gyõzhessenek. Végtelen boldogságában térdre ereszkedve, csókolá meg a fõherceg kezét e jó hirért. A herceg átértette, mi megy végbe az ifjú lelkében s kezét nyájasan vállára tevé:

- Alkalmat adok, hogy a vitézség legszebb babérjait téphesd magadnak!

Midõn Gábor barát megjelent sátorában, a hadsegédek a csapatvezéreket és parancsnokokat is összehivták és midõn vége lett a rövid, haditanácsforma értekezletnek, Gábor barát nagyrabecsült férfi lett a herceg és a vezérek elõtt. Egy olyan tudományos készültségû ember, mint õ, megbecsülhetlen kincs volt az ostromló seregnek, mert úgy le tudta rajzolni a vár belsõ védõmûveit, oly világosan megmagyarázta, hol leggyengébbek a védõfalak, hogy minden közvitéz eligazodhatott rajta, tüzér tudományával pedig bámulatba ejtette az egész táborkart.

- No, fiú, szólott az értekezlet után ragyogó arccal - most már csak jöjjön az indulási parancs - ketten leszünk Buda alatt!

És az indulási parancs június 7-én este mindkét fõvezérhez megérkezett.

Maga Strattman kancellár is a táborba érkezett Lipót király bizalmas üzenetével, s Lotharingiai Károly nagy trombita szóval azonnal kihirdetteté a táborban, hogy nem Székesfehérvár, hanem Buda, az ország fõvárosa ellen indulnak.

A hercegi fõhadvezérek rögtön haditanácsot hivtak egybe, melyben Gábor barát is résztvett, Edömér pedig ezalatt pártfogójánál, a kancellárnál tisztelgett.

A fõhercegnek nem mondhatta el, hogy a két Kányavári testvér a legveszedelmesebb áruló, de a kancellárnak elmondta, miként találta Kányavári Gedeont a basánál.

- Éppen róluk akarok veled beszélni, szólt a kancellár. Laky Kristóf az egyik felsõvidéki rablóbandának a fejét szerencsésen elfogta és ez az ember mindent kivallott, s biztos õrizet alatt van. Ezen kívül a véletlen is olyan adatokat játszott Eszterházy nádor keze közé, mibõl a Kányavári testvérek árulása és fõbenjáró bûnei be vannak bizonyitva.

Örülj hát, fiam, szenvedéseidért és bánatodért kárpótolva lész és mindent vissza fogsz kapni. Õsi birtokaid, kastélyod visszaszállnak rád, mint jogos tulajdonosra. A császár is melegen érdeklõdik ügyed iránt és mihelyest az ostromnak vége lészen, a nádor rögtön megteszi a törvényszabta lépéseket, hogy a gonoszok elvegyék megérdemelt büntetésüket.

Edömér a hála és köszönet szavait rebegte.

- Ez csak viszonzása a te nemes cselekedeteidnek, folytatá a kancellár - de egyre kérlek. Bizzad ügyedet és a megtorlást egészen mi ránk. Hidd el nékem, példásan meg lész boszulva. Ne lépj fel nyilvános vádlóként - ez az egy, amit kivánok tõled - a többiben cselekedhetsz tetszésed szerint.

Edömér beleegyezõleg hajtá meg magát és elbúcsuzott a kancellártól, mert künn riadó dobpergés és trombita harsogás zúgta be a tábort.

A haditanácsnak vége volt és a két fõvezér párhuzamos elõnyomulást határozott a Duna mindkét oldalán.

A Lotharingiai herceg hadtestével és a szászok dandárával Párkánynál átkelt a Dunán Esztergomba, és Maróthot, Visegrádot, Szent-Endrét érintve, június 18-án Ó-Budán tábort ütött, a bajor választó fejedelem pedig Párkányon, Szobbon, Nagy-Maroson és Vácon átvonulva, 17-én Pest alatt ütötte fel fõhadiszállását, mire a törökök Pestet kiürítették és a Duna hidját szétszedték.

Mielõtt azonban a rengeteg tábor megindult volna, Edömér parancsot kapott, hogy csapatjával - melyhez a vitéz Batthyányi Ádám még 100 huszárral csatlakozott, portyázza végig az utat Csepelig. E portyázást a két fiatal vitéz olyan sebesen hajtotta végre, hogy útközben elfogták Abdi basa kincstárnokát lovaskiséretével együtt, kitõl megtudták, hogy Abdurrahmán, midõn hirül vette, hogy a keresztény sereg Budának tart, a nagyvezér pedig a felmentõ sereggel Belgrádba vonult vissza, leányát, Tellit erõs kisérettel azonnal Székesfehérvárra küldte, háremét, kincseit, drága paripáit pedig a várbeli elõkelõ tisztek nejeivel és gyermekeivel együtt elküldte a Csepelszigetre, hogy onnan azok is lehetõ hamarosan Székesfehérvárra szállíttassanak.

Edömérnek e hir hallatára minden vére szívére tólult.

- Más egyetlen egy nõt se kisértek a hárembõl Fehérvárra?

- Egyetlen egyet se! Minden rabnõ és odaliszk a szigeten maradt! felelt az aga.

- Elõre, bajtársak! Foglaljuk el a szigetet! kiáltá s egy hajrá alatt lekaszabolva a parton lebzselõ, meglepett lovas kiséretet, az ingó hajóhidon át berobogtak a szigetre.

Edömér magán kívül vágta sarkantyuit lova oldalába, mire a nemes állat néhány szökéssel átrepülte a hajóhidat, jóval megelõzve a többieket.

- Ilonkám! Angyalom! Szabad vagy! Hol vagy? kiáltá szívdobogva, mire a kioszk oszlopcsarnoka alá menekült asszonyseregbõl egy gyenge leányalak repült feléje és a boldogság leirhatatlan sikoltásával omlott karja közé...

- Bátyám, édes jó bátyám!

- Atyám, édes jó atyám! Egyik fogadásom már betelt, leányod szabad lett!

A másik percben aztán már az öreg Bálint is ott térdelt kis úrnõjének a lábainál és könyeivel, csókjaival árasztotta el a gyöngyös papucskákat, a hímzett selyemkaftánka lebegõ széleit.

- Nézz ide, László, itt van az én kis Ilonka hugom és most már örökre a miénk marad! rebegé a boldogságtól megittasulva, azután átengedte öreg Bálintjának, kit Ilonka szeretettel ölelt át.

A nõkön és gyermekeken kívül háromszázezer aranyforintra rúgó kincset zsákmányoltak, melyet nagy diadallal szállítottak a fõhadiszállásra, honnan másnap Ilonkát az öreg Bálint védelme alatt, Vihorláthy László kis fegyveres csapattal Korláthkõre kisérte, hogy ott Korláthkövyné anyai védelme alatt, szeretõ családi körben várja be a harcias idõk elmultát...

––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––

Vén ember volt már Abdurrahmán basa, majdnem hetvenéves és látott, élvezett mindent a világon, ami csak szép és dicsõ vala.

Katonai vitézsége hõsi babérral övezte agg fejét s a török birodalom legdicsõbb gyõzelmeiben volt része. Ezek az emlékek dobogtatják szivét most, midõn minden oldalról hömpölyög felé a végsõ veszedelem.

Egyik rossz hir hozója a másikat éri nyomban palotája küszöbén. Õ azokat mind rendületlen nyugalommal, változatlan arccal hallgatja s nem mond rá egyebet: »Dicsõség annak, ki sohase változik!«

Pedig már érzik a halálszag Abdi palotájában. A Korán aranybetûi vérveresen ragyognak a falakon, közelget a kezdetnek a vége, mert egy láthatatlan hatalom óriás léptekkel méri végig Magyarországot és rendre letiporja az ozmán hatalmat...

Pestet és Ó-Budát nem is védelmezte, hanem minden fegyveres csapatot magához vont a várba. Tizenhatezer embere volt összesen s ezeknek nagyobb része vitéz janicsár - és mikor a derék Kihája bey segítségével megerõsítette a várat, sorlövést adatott egyszerre minden ágyujából és négy vörös zászlót tüzetett ki a falakra, annak jeléül, hogy készen áll az élet-halálharcra.

Azután nézte, mint foglalják el az egyesült seregek a körülfekvõ hegyeket, mint állítják fel a nehéz lövegeket. Roppant lovas tömegek alatt rázkódik a föld, amint elfoglalják a síkot és mellékútakat, az erdõk és bokrok közül pedig mindenfelõl zászlókat, sátrakat lobogtat a szél vára körül.

Kilencvenkétezer és hatszázra ment az ostromlók száma. Ilyen hatalommal nem mérkõzött még az ozman Európában.

Húszezer magyar jött Buda alá, ha kell, a haza fõvárosáért egytõl-egyig meghalni és a birodalmi seregeken kívül az egész keresztény világ minden nemzetének önkéntesei, kik ez új keresztes háborura Magyarország földjére sereglettek.

Spanyol grandok, britt lordok, skót nemesek, francia és svéd lovagokkal együtt jöttek a kereszténység diadaláért vérüket ontani.

Társzekerek és ágyúk beláthatlan sorai alatt rengett a föld, mert tizenkét réstlövõ öreg ágyú, melyek elé tiz-tiz ökör volt fogva, ötven faltörõ ostromágyú, harmincöt tiz fontos, harminchat karcsú csatakigyó, nyolcvan réz csataágyú, tizenkét kõvetõ haubic, tizenkét darab kétmázsás, nyolc hárommázsás, huszonegy egy-, kilenc négymázsás bombákat hajigáló mozsár, továbbá huszonnyolc kisebb, negyvenkét nagyobb bombákat hajigáló hajító üst.

Ezekhez kétezer gyujtógolyó volt felhalmozva, hatezer gránát, tizezer harminc fontos, hatvanezer húsz fontos, nyolcvanezer tiz fontos faltörõ golyó, negyvenezer csataágyúkba való, húszezer láncos golyó, huszonkétezer kartács, kilencezer háromfontos szakállas gömb, továbbá az egy, két, három, négy mázsás töltött bombákból harmincháromezer, kisebb fajta tizezer, kézbõl hajítani való robbanó gránát nyolcvanezer darab.

Iszonyú társzekerek nyikorogtak az ötven mázsa olthatatlan görög tûz, a háromezer mázsa muskétákba való ólomgalacsinok alatt és a tûzaknák ásásához negyvennégyezer ásó és csá­kány, az ostromsáncok készítéséhez kétszázezer homokzsák, ugyanannyi sánckosár és karó, továbbá falszorító láncok, tûzdárdák, ostromhágcsók, kapukat bedöntõ petárdák, ötvenezer csatacsillag, ezer keresztvasas kasza, kétszázezer vashorog, szurokkoszoruk, ötven mázsa terpentinolaj, kétezer mázsa salétrom, ugyanannyi kén, szén, szóval egy egész pokol.

A magyar hadsereg a Lotharingiai herceg hadtestével a bécsi-kapu elõtti magaslatokat foglalta el, Miksa bajor választófejedelem seregei pedig a Gellért-hegy és a Vár-hegy közötti tért, míg a német birodalmi hadak a vizivárost.

A magyar seregek vezérei valamennyien diadalmas csaták gyõzelemmel koszoruzott hõsei voltak, mint Eszterházy János, Miklós, Zsigmond, Pálffy János, Miklós és Károly, Batthyány Ádám, Draskovics Miklós, Nádasdy Tamás, Petneházy Dávid és végre Hollókövy Edömér, kit a fõherceg egy gyalogokból és lovasokból alakított repülõ hadosztály parancsnokává nevezett ki, azzal a kivételes rendelkezéssel, hogy a megalakított hadirendet meg nem zavarólag, saját vitézi belátása szerint választhatja a támadás helyét, mert sokat remélt az ifjú hõs példátlan merészségétõl és magát feltaláló gyors elhatározásától.

A csapatparancsnokok közül gróf Herberstein nem állhatta meg, hogy némi neheztelõ éllel hangjában ne kérdezõsködjék e különös megkülönböztetés okáról, mit a fõherceg meghallva, sajátos nyugalmával csak ennyit mondott rá:

- Virtus nescia freni!⁵⁴

Június 21-én⁵⁵ repültek az elsõ bombák be a várba. Edömér éppen akkor vonult el csapatjával, midõn Gábor barát az elsõ ágyut elsütötte, mert Gonzales Antal, a tüzérség fõvezére, Gábor barátban már az elsõ találkozás alkalmával akkora tüzértudományt fedezett fel, hogy a ráchegy felõli ütegek kezelését egészen reá bízta.

- Készülj, fiú! Nemsokára rést lövünk a számodra! kiáltotta menydörgõ hangján és csakugyan három nap mulva akkora rés volt lõve az alsó város falain, hogy a rohamot meg lehetett kezdeni.

Gábor barát ügyesen kieszelt petárdája menydörgõ ropogással döntötte be a kakas-kaput. Edömér rohamot fuvatott, csapatja élén betört a hömpölygõ füstfellegeken keresztül, kiûzte a védõket s a várost a császáriakkal együtt megszállta. Oly vitézül tartotta magát, hogy midõn a törökök e kudarcot ki akarták köszörülni s 26-án, az éjszakai setétség védõ leple alatt, háromszorta nagyobb erõvel kirohanást intéztek a várból, a Duna melletti köröndnél, egy óráig tartó heves csata után, vitézül visszaverte és a rohamot vezetõ agát levágva, lófarkas zászlóját is elvette diadaljelül.

- Fiú te, mondá neki a rákövetkezõ éjjel Gábor barát, midõn már a harmadik éjszakán át látta fáradthatlanul talpon állani, a vitézség csak úgy ér ám valamit, ha kiméled magadat... Eridj alunni, mert kidõlsz a fáradtságtól!

Erre a jóakaratú intésre Edömér azzal felelt, hogy éjféltájban elfogott egy várból kiszökõ janicsár zászlótartót és a barát elé állítva, kivallatta vele annak a két tûzaknának az irányát, melyeket ellenük ástak.

Gábor barát erre a legnagyobb csendben, de azért lázas sietséggel két ellenaknát ásatott és még ugyanazon az éjszakán felvetteté velük a várbeli tûzaknákat, mire a földalatti folyosók­ban rövid, de heves viadal után a török tüzéreket és utászokat egy lábig lekaszabolták.

29-én a Pest felõli futóárkokban a brandenburgi segédhadak vivtak nagy vitézséggel a vár ágyuinak szakadatlan dörgése között és ebbe a földet reszkettetõ hangversenybe Gábor barát tüzesgolyói olyan sikerrel búgtak bele, hogy akkora égést támasztottak a várban, melyet a törökök öt óra hosszat nem bírtak eloltani és ettõl a naptól fogva a barátot csak Tüzes Gábornak nevezték a táborban, mely név rajta maradt a történelem lapjain is.

A már együtt lévõ rengeteg keresztény tábor eközben folyton új segédhadakkal gyarapodott, mert június 30-án négyezer sváb katona vonult csengõ tábori zenével, Károly Gusztáv baden-durlachi õrgróf vezénylete alatt a táboron keresztül, július 3-án pedig Schöning Hans Ehrenreich tábornokkal az élén 8000 vitéz brandenburgi érkezett, szintén lelkesítõ zeneszóval s mindkét csapatot Edömér kalauzolta kijelölt helyeikre a tábor egetverõ üdvözlõ riadala között.

A következõ napokon aztán elkezdõdött a harc a legnagyobb dühvel föld felett és föld alatt.

A Lotharingiai herceg a hegyekrõl és a dunai sajkákról lövette a várat, Abdi basa pedig minden ágyújából szakadatlan viszonozta a tüzelést a bástyaköröndökrõl, közben pedig mind­két fél egyforma serényen ásta tûzaknáit a föld alatt, melyeknek tompán dörrenõ fel­lobba­nása majd az ostromlók, majd az ostromoltak százait temette égõ gyomrába a beszakadó véd­mûvekkel együtt.

Július 13-án a török várõrség egy ilyen tûzaknát éppen akkor robbantott fel, midõn Edömér jelentését tette volt a fõhercegnek és a helyett, hogy az ostromlóknak ártott volna, saját bástyázatuknak a köröndjét döntötte romba.

Erre Károly fõherceg azonnal rohamot parancsolt és három hadoszlop hömpölygött a tört rések felé Auersperg, Herberstein és Starhemberg Guidó, Bécs hõs parancsnokának a vezérlete alatt.

Edömér Starhemberg oldalán szintén résztvett a rohamban és midõn a három vezér között negyediknek rohant fel a leomlott körönd omladékain, - a rémület elsõ perceibõl felocsudott õrség olyan gyilkos tüzeléssel fogadta õket, hogy az elsõ rohamnál Herberstein mindjárt elesett. Starhemberg és Auersperg pedig könnyen megsebesültek.

Edömér halált megvetõ bátorsággal rohant elõre, ami olyan lelkesedést öntött a katonákba, hogy a bástyát egy pillanat mulva elfoglalták.

Ekkor látták azonban, hogy a bástyán belõl még egy várpalánk van emelve és amint ezt meg­rohanták, lábuk alatt megnyiló pokol torkaként robbant fel egy rejtett tûzakna és Starhemberg gránátosai százával repültek széttépetten a levegõbe, a két vezér pedig súlyos égési sebeket szenvedett, sõt ott veszett volna mindkettõ, ha Edömér mindaddig nem védelmezi õket hõsi karjával, míg a fõvezér három önkénytes zászlóaljat nem küld segítségükre.

Õ maga egyetlen seb, egyetlen karcolás nélkül menekült a lába elõtt megnyilt pokol torkából és gyilkos sortüzelésbõl, úgy, hogy a fõvezér és egész táborkara bámulva kérdezték tõle, micsoda talizmán van a birtokában, mely csodamódon megmenti a tûzbõl, golyózáporból és a kardok villogásából?

Edömér lõportól fekete arcán erre a visszaemlékezés édes mosolya villant át:

- Valóban két talizmán õriz! gondolá. Egyik édes anyám emléke, a másik egy szeretõ leányszív imája és megtapintotta dolmánya alatt a keblén függõ emlékeket...

Ez a hir villámsebesen terjedt el róla a táborban és a katonák egész komolyan hitték, hogy megsebesíthetlen, csak Tüzes Gábor nevetett, mikor meghallotta és szokott joviális modorában azt felelte rá:

- Csakugyan két talizmánja van neki: az egyik õsi kardja, a másik pedig hõsi karja, mely gyõzhetlenül forgatni tudja...

- Elveszett embernek hittelek, midõn a robbanás hirét meghallottam, mondá neki, erõs karjával magához ölelve, midõn a harmadik napon összetalálkoztak. Azt hittem, ezek a te villogó szemeid is onnan néznek le megtörten! - folytatá, a füstfellegekbe burkolt várfalak felé mutatva.

Edömér önkénytelenül összerázkódott.

Ugyanis Abdi basa a harcban elesett keresztények levágott fejét lándzsákra tüzeté és ezekkel a rettentõ diadaljelvényekkel voltak a vár ormai köröskörül megrakva, melyet a keresztények hasonlóval viszonoztak, mert nap nap után éjjel-nappal dúló szakadatlan csatározásokban majd a törökök rohantak ki az éj leple alatt az ostromlók viárkaiba és leöldösve az alvókat, beszegezték az ágyúkat, majd a keresztények lopództak a szélsõ védõmûvekbe és felkoncolták irgalom nélkül, akiket ott leptek.

Emellett, mintha valami sajátságos végzet nehezedett volna a keresztény táborra, a törökök tûzaknái mindig szerencsésen sikerültek, míg az övéik többnyire visszafelé lobbantak el, siralmas pusztulást okozva saját soraikban.

Különösen roszszul sikerültek a fõrondella és a kurfina fal ellen ásott aknák. E pontokon, mint Tüzes Gábor elõre megjósolta, iszonyú vérpazarlással járt minden támadás, míg a bajoroknak, kik a Duna felõli meredek oldalt vívták, az ellenség aknáitól és ágyútüzétõl alig volt számbavehetõ veszteségük.

Strattmann kancellár, Lipót király parancsából, még mindig a táborban idõzött, hogy hiteles jelentéseket küldjön felséges urának az ostrom elõhaladásáról. Egyik nap legbizalmasabb futára által ezt a rövid levélkét küldötte Edömérnek:

»Kányavári Áron kamarás uram, a te ádáz ellenséged, épp most érkezett kevés kisérettel a táborba - irta a kancellár. - Azt mondja, fiához jött fontos familiáris ügyekben, ki a választófejedelem õ fensége hadaihoz van beosztva. Én azonban nem hiszek neki, s óva intelek, vigyázz magadra az ostrom zûrzavara között, különben én is szemmel tartom a mesterkedéseit.«

Edömérben e hir a boszú és gyûlölet érzetén kívül egy csepp felindulást se okozott. Bármi hozta ide alattomos ellenségét, most már nem félt tõle. Huga megszabadítva, biztos helyen van, önmagát pedig majd megvédelmezi õsi kardjával.