Betelt jóslat, betelt fogadás.

»Él magyar, áll Buda még!
  A mult csak példa legyen most!«

  Kisfaludy: »Mohács.«

Más napon borus, zivatarra hajló idő mutatkozott és midőn Edömér a futóárkok apró csetepatéitől fáradtan, alkonytájban sátorába tért, nagy örömére barátját: Vihorláthy Lászlót és hűséges Bálintját találta ott, kik ugyanekkor érkeztek vissza, Korláthkőről.

- Szerencsésen oda értünk s kedves üzenetet hozunk Csillától, Ilonkától, kit az első tekintetre mindenki annyira megszeretett, hogy most már vissza se adják, hanem kegyelmedet is ott fogják, ha érte mégyen, tréfált az öreg Bálint.

Egész este, sőt még késő éjszakán is csak róluk beszélgettek, mert Edömér kifogyhatatlan volt a kérdezősködésben.

- Hát Ákos hogy van, mint van?

- Az bizony még nagyon csehül van Eperjes alatt kapott sebében. Az orvos-doktor azt mondja, hogy még hónapok kellenek felgyógyulásához. Majdnem sirt, mikor elbúcsuztunk, hogy velünk nem jöhet. Csilla és Ilonka alig gyõzték megvigasztalni.

Vihorláthy László jókedvét e szavaknál, mintha elvágták volna. Arca elborult s alig tudott egy nehéz sóhajtást elfojtani.

- Mi lelt oly egyszerre, László! kérdezte tõle Edömér, de szavát erõs szélzúgás és földetrázó csattogások nyomták el.

Félrehajtá a bejáró vásznát és kitekintett a villámoktól szaggatott éjszakába.

- Valóságos itélet-idõ! Mind kikergeti embereinket a sáncárkokból, mondá a vár felé nézdelõdve. Csudálom, hogy Abdurrahmán basa fel nem használja e zivatart a kirohanásra...

Ugyan e pillanatban, mintha szavaira akarna felelet lenni, ágyudörgés és puskaropogás morajlott bele az éjszaka viharába.

- A csatazaj a királyi palota felõl hangzik, onnan dörögnek a törökök ágyui is szünet nélkül. Hej, ha én is részt vehetnék a támadásban, kiáltá - és hiába kérte, marasztalta Bálint, lovát elõvezettetve, a felhõszakadásszerû záporban a fõhadiszállásra vágtatott, hogy megtudja, mi történt?

Úgy tizenegy óra tájban azzal a diadalhírrel tért vissza, hogy a bajorok bádeni Lajos határgróf és Savoyai Jenõ (a késõbbi hires zentai gyõzõ) jelenlétében a királyi palota egy részét megszállották és noha Abdurrahmán két izben rájuk támadt harcosai legjobbjaival, nagy veszteséggel visszaverték s urai maradtak az elfoglalt résznek.

A zivatar legvadabb dühöngése között, a felhõszakadásszerû zápor védõ palástja alatt, Abdurrahmán egy törökké lett magyart és egy szerecsent szöktetett ki a várból levelekkel a nagyvezérhez.

Ali, a szerecsen, jó úszó volt. Kötélen leereszkedve a várból, a Dunán keresztül elmenekült és kétszer átuszta azt, hogy a nagyvezérhez juthasson, a renegátot azonban elfogták a huszárok a Csepel sziget csúcsánál és a nála talált levelet a fõvezérhez juttaták.

»Lehetetlen tovább tartanom a várkastélyt, annak bukása pedig a várét is maga után vonja!« irta Abdi elhányt, sietõs betükkel... »Kérek minél gyorsabb segélyt, különben vége az ellentállásnak. Én nem mulasztottam el semmit! Elkövettem mindent, mi hatalmamban állott. Engem nem érhet vád, nem, a nagy Isten nevében! Huszadikán alig háromszáz ember jutott be hozzám, huszonkettedikén száz elhullott közölök a kastély oltalmazásában. Az ellenség minden törekvésem ellenére befészkelte magát a kastélyba, a vitézek, kiket ellene küldöttem, nincsenek többé. Segélyt, gyors segélyt kérek a nagy Isten nevében!«

E levél után, hajnal felé, midõn a zivatar dühöngése kissé szûnni kezdett, egy másik levelet is kézbesítettek a fõhadvezérnek.

»A felhõk között bujkáló sápadt holdfénynél a viárkok õrei setét alakokat láttak kötélen aláereszkedni a várfalakról, s egyiket elfogva, a többi visszamenekült - és a mellékelt levél találtatott nála«, így szólt a tüzérparancsnok jelentése.

A fõherceg elolvasta a levelet, azonnal magához kérette az útra készülõdõ kancellárt, azután pedig Edömérért küldötte a fõhadiszállás egyik segédtisztjét.

Edömér szivdobogva sietett a parancsot teljesíteni, mert valami merész megbizatást remélt, de csak egyet fordult vele a világ, midõn a sátorba lépve, a fõherceg átadta neki a levelet.

- Olvasd! parancsolá röviden, de hangja inkább enyhe volt, mint parancsoló.

»Eddigi tudósításaidért köszönet, nagy hasznunkra váltak, hogy idejében elárulád a támadások óráját. Ezután is pontosan értesíts és irjad meg körülményesebben a keresztény tábor gyengéit, hogy a nagyvezír ráüthessen. Ha lehet, küldj haditerveket, de pontosabbakat, mint multkor. Három nap elõtti tudósításaidért meg fogod szintén kapni a száz aranyakat. Bátran jöhetsz-mehetsz, embereimnek meg van parancsolva, hogy rád ne tüzeljenek, különben Hollókövy Edömér nevét és személyét ismeri mindegyik«...

Edömér kezébõl kihullott a vékony irhahártya s egy percig halálsápadtan, de azután nemes arcán a legmélyebb felháborodás és indulat lángjával tekintett a fõhercegre.

- Itt van kardom s lövess fõbe, fenséges fõvezér úr, ha csak egy parányi gyanut táplálsz ellenem! kiáltá reszketõ hangon, miközben kivont kardját a fõherceg lába elé akarta tenni.

Ez azonban olyan jóakarattal és kegygyel nézett rá, mint még sohasem:

- Hát elhiszed, hogy gyanut táplálok ellened, kedveltünk? A kancellár úr õ kegyelmessége elbeszélte e levél eredetét és a hallottak után bizalmunkat és kegyelmünket jobban birod, mint valaha! szólt feltünõ lágysággal.

- Igen, ez az utolsó harapása volt az eltiport viperának, szólott a jelenlévõ kancellár is, elõlépve a sátor hátterébõl, de rögtön elhallgatott, mert künn nagy mozgás támadt és a választófejedelem jöttét jelentették nagy tisztelgéssel.

Abdurrahmán ezalatt megkisérelte a várkastély visszafoglalását a bajoroktól és hiába verték vissza súlyos veszteséggel, három napon át szünetlenül vítta, támadta a romhalommá lõtt kastélyt seregének legjobbjaival, mialatt Tüzes Gábor meg az általa feltalált olthatatlan tüzes golyókkal felégette a réseket betömõ cölöpöket és védõ pallizádokat.

Budavár tehát lépésenként közeledett veszte felé, a nagyvezír pedig mindazáltal nem mert semmit sem tenni felmentésére, csak tétlen vesztegelt rengeteg táborával, olykor-olykor néhány ágyúlövést váltva az elõretolt keresztény csapatokkal.

Pedig már nagyon itt volt az az idõ, melyben végsõ csapást kellett volna merészelnie az ostromlók ellen, ha a várat fel akarja szabadítani - s Abdurrahmán, ki végsõ reményét a nagy­vezírbe helyezé, újra levelet küldött neki, de ezt a hirnökét is elfogták.

»Az õrség már csak 4000 fõbõl áll, ezek is oly fáradtak, hogy a legközelebbi rohamnak nem birnak ellenállni. Én azonban védeni fogom a várat utolsó csepp véremig! Segélyt, gyors segélyt, a nagy Isten nevében...«

Augusztus 29-én, hajnal hasadta elõtt, a tétlenül veszteglõ nagyvezír végre megmozdult és az északi hegyek felõl ezer spahi, kétezer janicsár és tizenötezer határlovas hömpölygött alá, melybõl ezerötszáz hirtelen Ó‑Budán termett s az elõõrsöket felriasztva, a dunai köröndre vetette magát.

Itt a cölöpzetek mögött és a dunai sajkákon Apti vezérlete alatt magyar hajdúk s német céllövõk csapatai álltak és visszaverték õket, mire a Rókus-hegynél felállított nagy ágyútelepet rohanták meg, hol Mercy és Heiszler tábornokok fogadták a rohamot.

A törökök a végsõ kétségbeesés elszántságával harcoltak s egy aga, ki már hét sebbõl vérzett, úgy sujtotta vállon a hõs Mercyt, hogy ez a páncélon keresztülhatoló vágásba belehalt.

Mindazáltal e vad rohamot is visszaverték és a városba - hasztalan próbáltak újabb meg újabb rohamot - nem birtak bejutni. Szétbomlott hadtestüknek egy részét Pálffy Ferenc lovas ezrede a kis Sváb-hegynek szorította, mire minden rend felbomlott a két hadsereg között.

A Pálffy által üldözött spahik hömpölygõ áradatként a Lotharingiai herceg hadállásaira rohantak és ellenállhatlanul terelték maguk elõtt egy összegomolyodott, egymást tipró, gázoló tömegben.

A herceg a legnagyobb életveszedelemben forgott és közel volt hozzá, hogy foglyul essék. A spahik felismerték és vad ordítással fogták körül, csapatját és kiséretét dühvel aprítva, öldökölve.

A veszély legnagyobb percében azonban recsegõ trombitaszó harsant fel két oldalról és egyik felõl Schöning a brandenburgiakkal, másik felõl pedig Edömér rohant szélvészként a fõhadvezér segítségére.

Sarkantyuit lovának oldalába vágva, a nemes állat valósággal átrepült a küzdõk feje fölött és a szorongatott fõherceget saját testével fedezve, vágta ki a halálos veszélybõl. A két tüz közé szorult spahi dandár erre egy bõszült rohammal hirtelen oldalt törte ki magát és neki hömpölyödve, megint a császári herceg fõhadiszállására vetette magát és csak ott a sátrak között koncolták fel az utolsó emberig...

Edömér a legutolsót a fõherceg sátora elõtt kaszabolta le veszett viadal közben és csak délre lett vége az öldöklõ harcnak, mikor hirmondó se maradt a nagyvezírnek a vár felmentésére küldött seregébõl.

Délután egy órakor csengõ tábori zenével vonult át a hidon gróf Scherfenberg Frigyes Vilmos régen várt segélyhada Piccolomini vezénylete alatt, - a fõhadiszálláson pedig ugyanekkor nevezte ki Lotharingiai Károly herceg, fényes táborkarától körülvéve, élete megmentõjét, Hollókövy Edömért ezredessé a délelõtti elhatározó gyõzelemért és saját kezével tûzte fel neki a jelvényeket.

- Ilyen fiatal ezredes nincs az egyesült seregekben! kiáltá Bálint elragadtatva.

- De ilyen hõs sincs! kiáltá Tüzes Gábor.

A nagyvezér jól látta a hegytetõrõl a segélyhadak érkeztét és szépen elvonult elõlük érdi táborába, mikor pedig pár nap mulva még ezerkétszáz svéd is érkezett távoli ködös hazájából, a keresztény had hatezerkétszáz emberrel szaporodott, a nagyvezér ellenben még hátrább vonult, hogy valami baj ne érje.

Abdi basa ezt látva, a tehetetlen nagyvezérre átkokat szórt lelkének keserûségében, mert ezzel Budavár sorsa el volt döntve.

Szeptember másodika volt egy titkos haditanácsban a döntõ ostrom napjául elhatározva.

- Áll-e még a fogadás, ezredes uram? kérdé Ramocsay alhadnagy, midõn kora délután a csapatok elkezdték a felvonulást.

- Jobban, mint valaha! kiáltá vissza Edömér és kardjával mintegy emlékeztetõleg üdvözölte Petneházy Dávidot, ki hajdui élén vonult el elõtte.

Délután három órakor hat ágyúlövés jelenté a Gellért-hegyrõl, hogy itt a döntõ perc. A várban épp akkor énekelték a halálba menõ hõsök szuráját a koránból és a pár percre beálló baljóslatú csendben komoran szállongtak alá az ünnepélyes ének hangjai.

Abdurrahmán tudta, hogy az õ vén fejének és a budai félholdnak ez az utolsó napja. Még egy utolsó hirnököt küldött ki a nagyvezérhez, melyben szemére hányja, hogy a várbeli asszonyok és gyermekek több kárt tesznek az ellenségben, mint õ, - de ezt a hirnökét is elfogták, mint a többit.

A fenti jeladásra a Kis-Svábhegy ütegei tizenhat ágyúval kezdték szétrombolni a rést elzáró cölöpzetet, mialatt háromezer ember Spinola vezetése alatt a futóárkokba lapulva, észrevétlen közeledett a várfalakhoz.

A mint a rés közelébe értek, vad ordítással egy tömegben vetették magukat a védõkre, kik kétségbeesett erõvel harcoltak, égõ gránátokat, kanócos lõporzsákokat hajigálva az ostromlók közé.

Hasonló dühös ellentállás fogadta a várkastély felõl támadó bajorokat. Kétszer verték õket vissza a várkastélyba és már halva volt a vezér, Piccolomini s elestek gróf Tattenbach és Zacco õrnagy s több más vitéz hõsei a tábornak.

Erre a támadók már-már csüggedni, ingadozni kezdtek, midõn az ágyudörgésen és harcizajon egyszerre csak egetverõ diadalordítás tör keresztül és az ostromlók a közép körönd tetején a keresztény zászlót látják Magyarország védasszonya képével lebegni... Edömér volt, aki oda feltûzte! Õ szökött fel elsõnek a falakra... õ, Buda hõse... és utána mindjárt egy másik zászlóval Petneházy, egy harmadikkal Ramocsay, mindannyiszor egetverõ üdvrivallgástól kisérve.

Abdi basa látta a megjósolt ellenséget maga felé közeledni. Õ volt az, õ! A villogó szemû, anyajegyes fiú, hõssé, a hõsregék hõsévé serdülve...

Párducként szökik le kõröl-kõre, oromról-oromra. Mintha szárnya lenne az a kezében lobogtatott diadalmas hadizászló!

Legjobb céllövõi hiába irányozzák rá tölcséres fegyvereiket, hiába süvölt feléje nyíl nyíl után, zúg, süvit a sok dárda és kopja! Az az ember nem eshetik el! Istennél a kegyelem, a jóslat szavának be kell teljesednie!

A lobogtatott zászló egyre közelebb jõ, most villogó kardját fogai közé szorítva, megragadja a kiálló oromzatot és egy szökéssel felvetve magát a tetõre, merész kézzel döfi zászlóját a kõeresztékekbe...

- Verjétek le onnan! Lõjjétek le! Ha elesik, a vár mienk marad! A jóslat nem teljesül! ordítja tajtékzó szájjal Abdurrahmán, de, ha nem szólna is, dühtõl lángolva rohannának rá vitézei! Annak a zászlónak odatûzõjével együtt veszni kell! Veszni, ha maga a gyõzhetetlen Rusztem, vagy a hadseregeket emésztõ Keraban óriás lenne is!

A fiatal hõs azonban jól meg tudta védelmezni azt a zászlót.

Kettõ-három véres fõvel bukik alá a rohanók közül, kettõ-három lába elé rogyik kardjának villámsebes villanásaitól és szélvészként csapkodja félre a reávillogó sarlóalakú szablyákat és jatagánokat, midõn egy fa tetejérõl, mely a felette lévõ oromzaton nõtt, egy odalopódzó kurd vitéz olyan ügyesen hajítja alá lószõr-pányváját, hogy nyakára hurkolódva, lerántja lábáról, a másik pillanatban pedig ketten-hárman, húzzák fölfelé a fuldoklót...

Abdurrahmán már ordít örömében, de Edömért a halálveszély eme rémes percében sem hagyja el lélekjelenléte és bátorsága. Baljával hirtelen megkapva a lószõr pányvát, kardjának egyetlen csapásával kétfelé szeli, azután szédülõ fejjel hull alá a magasból.

De már a másik pillanatban újra talpra állt és oroszláni dühvel vetette magát támadóira, kiket segítségére érkezõ embereivel levert a bástyatetõrõl. A zászló pedig diadalmasan ott leng a vár ormán...

Abdurrahmán ennek láttára széthasítá köntösét és sarkantyuba kapva paripáját, elnyargalt onnan...

- Nem menekszel elõlem, az én kezem által kell elesned! kiáltá Edömér és a zászló védelmét barátjára, Lászlóra bizva, leugrott a sáncárokban toporzékoló lovához.

- A bécsi-kapu már ingadozik Tüzes Gábor petárdái alatt! Én akarok elsõ lenni a várban! A jóslatnak be kell telnie! kiáltja Bálintnak és e szavaknál paripája már szédületes szökésekkel vitte, ragadta az ágyuk és tûzaknák hömpölygõ füstfellegei között a bécsi kapu felé.

Abdurrahmán pedig eközben kétségbeesett dühvel rohant a várkastély felé. Ha már a jóslat betelik, legalább ne az õ szemeláttára essék el. Ne ez az ifjú ölje meg az ozman birodalom legvénebb vitézét!

Sebes rohantában szemközt találkozik szilihdárjával, ki kikelt arccal kérdezi tõle, hová rohan oly kétségbeesve?

- Istennél a segedelem! hörgi, izzó tekintetét a lõporfüsttõl fekete égre vetve. Almahál Eddin jóslata beteljesül, mi nem vagyunk itt többé urak. Siess vissza a palotába és égessetek fel mindent! Küld szét az eunukhokat, hogy gyujtsanak fel sorban minden házat és a futó tûzárkok kanócait is gyujtsák meg... Allah áldjon! A tubafa alatt majd találkozunk!

A tubafa pedig már Mohamednek a hetedik menyországában van!

E parancs után hegyes kengyeleit bõszen lova oldalába vágva, vágtatott a bécsi-kapu felé.

A gyõzelemtéren a recsinbtár agával, a tüzérparancsnokkal és Kihaja beyjel találkozott.

Ebben a pillanatban oly rémületes dörrenéssel döntötték be a bécsi-kaput az alágyujtott petárdák, hogy mind a négyüknek harci ménje ágaskodni kezdett...

- Vissza! Vissza! Csak a dicsõség és a halál még a miénk, az élet nem többé! hörgé kardját villogtatva. A jóslatnak be kell telnie, nekünk halni kell! és vágtattak a bécsi-kapu felé, hol már ekkor a betóduló keresztény hadak ölték, aprították az õrséget.

Mind a négyen leszökve lovaikról, a legvadabb gomolyba vetették magukat, dühödt vagdalkozással. A recsinbtár aga, az elsõ összecsapásnál elesett, a tüzérparancsnokot halálos sebjeiben gázolták össze s egyszerre csak Kihaja bey is állig hasított fõvel bukik lába elé...

A megsebzett oroszlán dühével fordul arrafelé és szemközt találja magát Buda hõsével, a villogó szemû, anyajegyes ifjúval... a hogyan a jóslat mutatta...

Mindketten csapásra emelik szablyáikat. Boszudühvel az ifjú, elborult arccal Abdurrahmán, midõn a viadal forgataga elszakítja õket egymástól. Edömér azonban lángoló boszuszomjjal nyomul utána. Csapásai alatt rendre, halomra omlik minden... Abdurrahmán feltartózhatlanul látja maga felé közeledni, mint egykor a jóslatnak ködfellegei között... Most is ködfellegeket érez agg szemére borulni... a halál fellegeit... mert csapásai alatt halálra sebzetten omlik össze...

- Apám, meg vagy boszulva! kiáltja diadalittasan s pár perc mulva a gyõztesek Alidurrahmán testén keresztül hömpölyögnek be a várba, mely már minden oldalról a gyõztesek kezébe került.

A jóslat betelt! Két óráig tartott a véres ostrom és öt órát mutatott Mátyás király templomán a napóra, midõn földrendítõ robogással robbant fel a még Abdi basa által ásatott futóakna, mely romba döntött mindent, ami még az ostromból megmaradt és a visszafoglalt Budavára nem volt más, mint egy romhalom, üszökkel fedve, vérrel áztatva.

A tûzakna robbanása végett vetett minden harcnak és tusának, mely még egyes házakban, utcákban tartott s a gyõztesek egetverõ örömrivallgását meghallhatta a nagyvezír is, ki a tétényi halmokról a legnagyobb léleknyugalommal nézte a megrendítõ tragédiát, mint esik el az ozman birodalom kulcsvára, büszkesége: Buda s mint áldozik alá az ozman uralom napja Magyarországon örökre!...

Edömért az ostrom végével Lotharingiai Károly herceg sietve hivatta magához és azzal a kitüntetõ feladattal bizta meg, hogy õ vigye meg a diadal hirét Lipót királynak.

- Urunknak és királyunknak ismernie kell Buda diadalmas hõsét! mondá kegyesen és Edömér még az nap útnak indult.

Az udvarnál nagy kegygyel és kitüntetésekkel fogadták, mivel jóakarója, a kancellár, a leghízelgõbb szavakkal keltette fel iránta a felség figyelmét, érdeklõdését és midõn visszaindult Budára a kancellár e szavakkal bocsátotta el:

- Javaidat pedig nemsokára visszakapod! - és megajándékozta néhánynyal azokból az érmekbõl, melyek Buda visszafoglalásának emlékére verettek.

Buda alá visszaérkezve, az egész tábort készülõdésben találta. A vár ideiglenes parancsnokává báró Beck Menyhért Lipótot nevezték ki hatezer emberrel, ezek közt 2000 vitéz magyarral, a tábort pedig feloszlatták. A kisebbik rész Pécs és más erõdök ostromára, a nagyobbik pedig a nagyvezír üldözésére indult, Károly fõherceg vezénylete alatt.

»Hollókövy ezredes vegye át ezredének a parancsnokságát és nyomuljon elõre« - így szólt a hadiparancs és Edömér, jó kardját újra kézbe véve, megindult Zenta felé új babérokat szerezni...

A dunántúli várakat egymásután hódították vissza és Zenta alatt utolérve a nagyvezírt, egyikét aratta a legfényesebb gyõzelmeknek.

Ugyanis, midõn lovassága élén üldözõbe vette a hátráló török hadakat, a spahik megfutottak elõle, de futásuk közben egyszerre csak kétfelé szakadtak és Edömér ott találta magát az eddig rettegett ágyutelepek és janicsár-ezredek elõtt.

Ugyanazon kelepcébe csalták, amelylyel Mohácsnál, Tomory seregét megsemmisítették.

De Edömér egy percig se tétovázott. Gyõzni, vagy meghalni! Ez volt mindig és mindenütt jelszava! A leggyilkosabb kartács- és- ágyutüzelésben, megrohanta az ágyutelepeket, levágta a janicsárok egy részét, aztán saját ágyutelepét fordította a török ellen, szétverte, a nagyvezír pedig itt is sereg nélkül futott el, minden készletét a gyõzõknek hagyva.

E vereségre aztán Szeged is megadta magát - és ezzel egy idõre a háború befejezõdött...

Új babérokkal homlokán tért tehát haza Budára, hol már várta a királyi kegylevél, melylyel õsi javai visszaadattak. Az öreg Bálint gyermekként sirt örömében, hogy újra viszontláthatja a Hollókövyeknek õsi kastélyát, hová életének legboldogabb és legfájdalmasabb emlékei csatolják.

- Jó Bálintom, szólott Edömér is az öröm és meghatottság hangján, azonnal indulunk drága szülõföldem felé és pár nap mulva Korláthkõre megyünk, hogy haza hozzuk Ilonkát, az én drága kis hugocskámat.

Vihorláthy László szintén elkisérte õket az õsi házba s midõn pár nap mulva visszatértek Budára, nagy népcsõdületet láttak a Szent-György téren hullámzani egy vérvörös alkotmány, a vérpad körül.

- Kiket végeztek ki? kérdé Edömér összeborzadva egy polgártól, mert visszaemlékezett az eperjesi rémnapokra...

- Funkensteini Funk Konrád, Salm-regementbéli fõhadnagyot s cimboráját: Kányavári Jánost és ennek apját, Kányavári Áront! volt a felelet.

- Az Isten igazságos! Drága uram, meg vagy boszulva! Meg rettentõn, de igazságosan! - kiáltott az öreg Bálint ünnepélyes hangon.

A fõparancsnoki szálláson nagy örömükre Tüzes Gáborral találkoztak, ki megindulva ölelgeté végig mindhármukat.

- Hogy kerülsz ide, atyám? kérdé Edömér el nem eresztve a barát izmos kezét.

- Hát bizony, fiam, furcsa története van annak. A te gonosz ellenségedet, Kányavári uramat és fiát, nem hagyta az ördög békével, s mivel, hogy csúfosan mindent elvesztettek, gonosz úton újra vissza akartak nyerni mindent és a fehérvári basának ajánlották föl, hogy Budavárát újra visszajátszák a törökök kezére.

A basa nagy örömmel fogadta ezt az ajánlatot és mindjárt meg is indult a gonosz praktikálás, mely a következõképen tudódott ki.

Egy magyar fogoly, ki a székesfehérvári basánál volt rabságban, többször látta, hogy egy parasztnak öltözött úri ember jár a basához és titkosan bezárkózik vele. A fogoly kiváncsi lett az álöltözetû úrra, ki Kányavári Áron volt a saját gonosz személyében és kihallgatta a kályhán át, melyet fûteni szokott, az egész titkos beszélgetést. Arról volt szó, hogy Budavárát nagy summa aranyért és még más javakért visszajátszák a török kezére és bizonyos Funkensteini Funk Konrád Salm-regementbéli fõhadnagy, ki Kányavári Jánosnak hûséges cimborája volt mindennemû dobzódásaiban, fogja a hatezer fõbõl álló török sereget az elsõ zivataros éjjelen a vizi kapunál és a nagy köröndnél beereszteni, mivel a várõrség alig kétezer fõbõl áll.

Ezt a magyar foglyot az utolsó titkos beszélgetés után kicserélték és hazajött szülõvárosába, Gyõrbe. Azt tudjátok, hogy én jelenleg ott lakom és a katona rögtön én hozzám jött és elbeszélt mindeneket, én pedig lóhalálában azonnal ide siettem a fõparancsnokhoz és elbeszéltem néki mindent. Funk uramat természetesen azonnal elfogták, ki tüstént rávallott cimboráira és a két Kányavárinál meg is találták az áruló leveleket. Elõször tagadtak mindent, azután a kínzatásnál azt vallották, hogy csak a törököt akarták 12,000 aranyig megfejni. De jól ismerték a három jómadár jellemét és a kínpadon kivallatták velük az igazságot. S mivel ilyen szörnyû árulást tervezének és egyúttal császári titkokat is elárultanak, mind a három fõvételre itéltetett, mely itélet mai napon végre is hajtatott rajtuk igazságosan...

- Isten büntetése! Isten igazsága! Azt kapták, amit régen megérdemeltek, mondá újra Bálint.

- De hát ti hová igyekeztek? kérdé azután Tüzes Gábor.

- Korláthkõre hugomért! felelt Edömér kimondhatlan boldogsággal. Egyet mondok, atyám, hiába, ebbe bele kell egyezned! Midõn visszatérünk, velünk kell jönnöd az én õsi házamba és nálam kell maradnod. Ne élj idegenek között...

- No, majd meggondoljuk a dolgot, mosolygott csendesen Tüzes Gábor. Szerencsés utat, én még ma visszatérek Gyõrbe.

- Bálint majd érted megy! mondá Edömér s felállott õ is, mert lovaik már türelmetlenkedtek.

- Szerencsés utat Korláthkõ felé! kiáltott le aztán még egyszer, midõn megindultak.

*                            *
*              

Az õs Hollókövy házban, mely újra régi úri fényében pompázik, nagy ünnepélyre készülõdnek. A folyosók és udvar újra tele vannak cselédséggel és az öreg Bálint ünnepi ruhában, egészen megifjodva jár-kel, parancsokat osztva - és hûséges arcán a régi jó napok verõfényes boldogsága ragyog.

A kastély elõtt ünnepi ruhába öltözött jobbágysereg gyülekezik örvendezõ arccal és fehérruhás leánykák koszorúkkal, virágbokrétákkal állnak fel hosszú sorokban a bejáró két oldalán, a vadszõllõvel befuttatott faragott lépcsõzet elõtt. Ebben az ünnepi sürgés-forgásban egyszerre megjelenik az öreg plébános tisztes alakja is s boldog mosolylyal int Bálintnak:

- Jönnek! Jönnek! Láttam a hintókat és lovasokat a parokhia ablakából! - és csakugyan nemsokára dübörögve kanyarodnak a nehéz utazóhintók a kastély elé.

Edömér és Vihorláthy László leszöknek a nyeregbõl és boldogságtól ragyogó arccal emeli ki mindkettõ nejét: Csillát és Ilonkát.

Az õsz plébános áldva fogadja õket az õsi lak küszöbén, õk pedig kart karba öltve, a parkon keresztül legelõször is ahhoz a néma, szomorú házhoz mennek, melyet setétzöld ciprusok árnyalnak be búsongó lombjaikkal...

Edömér nemes homlokát meghajtva térdel le és Csillával együtt áhítattal csókolják meg az ajtók hideg vasát, melyeken belõl a legnemesebb hamvak porladoznak.

- Atyám, édes jó atyám! Esküm betelt, fogadásomat megtartottam. Amit rám bíztál, teljesítettem... Hugom boldog! Nemes férje van, ki védi, oltalmazza!

Egymást ölelve állnak ott némán, csendesen s az a halk szellõ, mely a ciprusfák lombjait meg-megingatja, túlvilági üdvözletként simogatja végig arcukat, mintha a rég elporladt kezeknek áldó, szeretgetõ érintése lenne...

.oOo.