Buda 1672-ben.

»Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon,
  Félhold kérkede szét városi tornyairól.«

  Kisfaludy: »Mohács.«

1672-öt irtak.

Buda várának megerősített falai a lemenő nap tüzes sugaraiban ragyognak, a mecsetek fehér falain pedig az esti alkony tüzes pírja lángol...

A búcsúzó sugarak szemvakító ragyogással verődnek vissza a mecsetek aranyos félholdjairól és a kupolák gömbölyű réztetejéről, folyó aranynyal öntve el a Duna csendesen fodrozó tükrét. A mecsetek karcsú tornyaiból a müezzimek¹ a naplementi imát éneklik és vontatottan szállongnak alá a magasból az ima áhítatos szavai:

»Allahu Kerim! Allahu akbár! La illah, il Allah, Mohammed rasúl Allah!«²

- Ugyancsak sietnünk kell, Hiasszár, ha még kapuzárás előtt be akarunk jutni a várba! szólalt meg furcsa, agárvonításhoz hasonló hangon a lovasok egyike, ki egy tüzesvérű erdélyi pejen ült és a tehetős, vidéki nemes urak öltözetét viselte.

- Akkor kerüljünk a szombat-kapunak. Ez esik legközelebb, szólt kisérője, egy sunyi pillantásu, lompos öltözetű török, kinek tiszta magyar kiejtése elárulá a renegátot, - a törökké lett magyart.

Mindaketten letértek a Solymár felől vezető országútról és elhaladva a zsugori Ibn Bufa Sejtán nyolcszögletű tornya előtt, melyhez egy nyilvános karavánszerálj³ is volt építve, a mennyire csak fáradt lovaik bírták, ügettek a kapu felé, - de alig hogy a töltésforma útra értek, az elől lovagló nemes úr boszúsan fordult vissza.

- Hogyan akarsz itt bejutni? kérdé mérgesen.

Azt maga a renegát is szerette volna tudni, mert ilyen tolongást és bábeli zűrzavart még sohasem látott egész életében. A kapu és a felvonó híd környékén ember ember hátán gomolygott. Társzekerek, lovas-katonák, gyalog-emberek, s mindenféle nemzetbeli kereske­dők málhákkal rakott tevékkel, öszvérekkel összekeveredve, lökdösték, taszigálták egymást, egetverő lárma s veszekedés között, hogy még a kapuzárást jelző ágyúlövés előtt a várba juthassanak.

- Nyeljen el a föld, gyaur kutyák! mormogá mérgesen, s olyant ütött lándzsája nyelével egy öszvérre, hogy ez a saját gazdáját rúgta fel kínjában.

Ordítva tápászkodott fel a moldvai szironyárus és ökleivel kezdte fenyegetni a renegátot, kire most a nemes úr is türelmetlenül ráförmedt:

- De hát meg vagy te bolondulva, vagy a tegnapi mámor még most is a fejedben van, hogy ide vezettél? A stambuli-kapun régen a várban lennénk!

- Ott még úgy se juthatnál be! Nézz le a vár alá és a hajóhidakra! Ez a tenger nép mind a várba igyekszik a holnapi tulipán-ünnepekre.

- A völgyi-kapu bizonyára szabad. Erre kellett volna gondolnod legelőször, részeges semmirevaló!

A renegát mérges oldalpillantást vetett rá kancsal szemével.

- Mért nem találtad ki magad! Én nem vagyok jövendõmondó. Aztán engem ne igen semmirevalózz, mert hamar visszamondom!

A nemes úr epés, sárga arcza még sárgább lett a méregtõl.

- Hogy mersz velem így beszélni, te hitvány, hitehagyott kutya?

- Hát te mi vagy? Százszor rosszabb vagy nálamnál! Még egy goromba szót szólj, akkor majd elmondom mi vagy te... te... ordított Hiasszár.

A nemes úr látva, hogy a körülállók is figyelni kezdenek erre az épületes szóváltásra, - elfojtotta mérgét s nyugodt, egykedvû arczot igyekezett ölteni.

- A tegnapi mámor még most is a fejedben vagyon, ezért megbocsátom goromba szavaidat, mondá fennhangon, hogy a körülötte állók is meghallhassák, azután halkabban folytatá:

- A tegnapi napot miattad tétlen elvesztegettük, most itt vesztegetjük a másikat, - pedig jól tudod, Abdi pasa országos ügyekben nem érti a tréfát... Már pedig ez nehéz országos ügy... Én nem bánom, - csak te ne bánd meg... Tiéd a felelõsség!...

E hidegen mondott szavak egészen kijózanították a renegátot.

Alázatos, megjuhászodott hangon mondta:

- Bocsáss meg goromba szavaimért, kegyes nemes uram! A próféta elvette büntetésül az eszemet, mert tiltott nedvet ittam. Szolgád vagyok, parancsolj, mit tegyek!

- A jellövés mindjárt eldördül. Nyiss utat azonnal, mert nem akarok künn rekedni! - parancsolá gõgösen, hogy mindenki hallhassa.

- Allah õrizzen meg ettõl! kiáltá tettetett buzgósággal és éppen segítségül akará hívni a kanócaikat élesztgetõ komparadzsikat,⁴ midõn megjelent a kapuõrség és korbácscsal utat vert nekik a tömeg között.

- Insallah!⁵ csakhogy bejutottunk! fohászkodott nagyokat fujva, midõn lovaik végigkocogtak a felsõvárosba vezetõ hepehupás kövezeten.

Az egymást keresztül-kasul szelõ szûk sikátorok egyikében majd elgázoltak egy cseléd­formának látszó, ráncosképû emberkét, ki haragos dünnyögéssel akart tova sietni, - de midõn az elõl lovagló nemes úrra pillantott, arca kiderült és rögtön nagy alázatosan lekapta kopasz fejérõl vedlett prémû vidrakucsmáját.

- Ezt nevezem oszt csallóközi szerencsének! Hiszen kegyelmed az maga élõ mivoltában, nemes, nemzetes és vitézlõ Kányavári Áron uram, az én szerelmetes gazdámnak testvér­öcscse! - A gondviselés mintha hívásra küldte volna kegyelmedet, mert éppen gyorshírvivõt akartunk kegyelmedért küldeni!

- Fogd be a szádat, fecsegõ vén bolond! Egy léleknek sem szabad tudni ittlétemrõl! riadt rá a nemes úr fojtott hangon és hogy mások is reá ne ismerhessenek, sastollas fövegét mélyen szemébe húzva, felhajtotta széles köpeny-gallérját. No most beszélj! De csak gyorsan, halkan és röviden!... A fontosabbját mondjad, mert sietek... Hirek is érkeztek?

Az öreg egyetértõleg hunyorgatott apró, ravasz szemével.

- Érkeztek bizony! De legellõbben is tudjad meg, hogy Hollókövy Gábor csatlósával, az öreg Bálinttal tegnap óta itt van és Melchiorisz mesterhez, a fegyverkovácshoz szállott.

Kányavári szemrehányó tekintettel nézett a renegátra.

- Látod, a te hibád miatt, egy nappal megelõzött bennünket. Ez baj, nagy baj, mert nem tudjuk, mit csinált ez alatt.

Azután ujra az öreghez fordult:

- Jó, hogy tudom, hol szállt meg, legalább elkerülhetem. Éppen neki még csak sejteni sem szabad ittlétemet. Libor te, most siess haza s jelentsd be Gedeon bátyámnak érkezésemet. Mihelyt végeztem, nálatok leszek, addig azonban járj végére, miért jött Hollókövy uram Budára, s mi keresni valója van Melchiorisz mesternél?

Libor gazda erre még suttogva beszélt valamit, aztán sietett visszafelé a szûk sikátorokon és csakhamar eltûnt.

- Láttad ezt az embert, Hiasszár? Sokat tanulhatnál tõle, mert furfangban, ravaszságban nincsen párja a világon...

Piszkos, szemetes utcák vezettek a felsõvárosba, girbén-görbén egymásra épített, düledezõ, összevissza-foltozott házakkal, törött ablakú, omladozó palotákkal, melyeknek elejét és udvarát benõtte a paréj, szállást adva a csapatosan kóborló, gazdátlan kutyáknak. A lovak lába alatt csattogtak a fõpapok és hadvezérek pompás síremlékei s a szentek szobrai, melyeket a templomokból kiszórtak és összetörve, mészégetésre, utcakövezésre használtak. A mûvészi faragványokat, az aranyozott betûket a törökök papucsai koptatták, a templomokból pedig mecseteket, lóistállókat és raktárakat csináltak.

A merre csak mentek, a szûk, girbe-gurba utcák tömve voltak néppel, mely leginkább a Szent-Háromság város (mai Országút) felé özönlött.

Ez volt az akkori Budának legszebb része. Itt volt a fürdõk, lõpormalmok, a hadiszertárak nagy része, dervis zárdák, a térparancsnok és a várkormányzó, Abdurrahmán pasa lakása.

A fõbb tisztviselõk és tisztek lakásairól, erkélyeirõl tarka lámpák, perzsa- és szmirna-szõnyegek lógtak s a merre csak a szem tekintett, mindenfelé egész útvesztõje tarkállott a feldiszített bódéknak és cifra sátraknak, melyekbõl réztányérok csengése és üstdobok mély puffogása hangzott.

- Allah! Allah! A tulipánok holnapi ünnepe ugyancsak fényes lesz! Nézd, uram, e tenger idegen népet. A kerek föld minden kalmárja ide gyülekezett. Hogy lármáznak, hogy zajongnak, mintha valamennyibe egy-egy iblisz⁶ bújt volna belé! szólalt meg Hiasszár.

A megszólított mogorván nézett végig a bódékon, melyekbe cifrán öltözött szerecsen­rabszolgák, beszélõ papagájok és fürgén ugráló majmok csalogatták a vásárlókat.

Csakugyan a kerek föld minden részébõl jött ide kalmár és Kelet ritka drágaságai mellett a nyugati mûipar remekei hevertek.

Az indiai drágakõ- és gyöngykereskedõk bódéi mellett Velence filigrán mûvû drága ékszerei ragyogtak, a frank selyemárusok, genuai bársonykereskedõk szomszédjában khinai kereskedõk csillogtatták nehéz, aranyvirágos szövetjeiket s aranyozott szõrû prémjeiket.

Bõr- és szattyánkereskedõk Ibrailból, szironyárusok Moldvából, békében megfértek a komoly némasággal pipázó küsztendzsi papucskereskedõk, szmirnai borostyánkõ- és ópiumárusok mellett. A kis-ázsiai dohányárusok komoly képpel vágták hosszú szálakra az aranysárga perzsa­dohányt, odébb pedig a barna képû arabs és mór ambra-kereskedõk, fûszerárusok fekete rabszolgái hintettek illatos szantálfát és aloé-forgácsot a füstölõ serpenyõkbe. A balkánvidéki rózsaolaj-gyártók és a mór illatszerészek sátrai körül felséges rózsaillat terjengett. Néhány hosszúszakállú dervis nagy lármával alkudozott náluk a rózsalevelekbõl készült olvasókra, a fõmecset imámja⁷ pedig nehéz aranyakban fizette ki annak a pompás olvasónak az árát, melynek szemei korallból, a próféta és Allah nevét jelzõ nagyobb szemek pedig ambrából és igazgyöngyökbõl álltak.

Egyszerre sikoltó tülökhang szólalt meg a hátuk mögött, mire a zûrzavaros zsivaj és alkudozás valamennyire elhallgatott. A várkormányzó pasa kikiáltója jelent meg egy csoport fegyveres csausz élén és recsegõ hangon hirdette ki, hogy a moldvai és berber lócsiszároktól, a fehér és fekete rabszolgakereskedõktõl mindaddig egy lélek se merjen vásárolni, míg csak a dicsõséges Abdi pasa a neki tetszõt udvara számára ki nem válogatja.

A vásárló közönség a kikiáltó szavaira nyakra-fõre takarodott kifelé a bódékból, mire a csalogató síp- és réztányér-csengésnek is nyomban vége szakadt és a kereskedõk hosszú orral eregették le a bejárók nehéz szõnyegfüggönyeit.

- Insallah! Mindent féláron kell a pasának adnunk! A vásárt és nyereséget elvitte az ördög! Szaladhatunk vissza, a honnan jöttünk! sopánkodtak fejüket összedugva és majdnem hajbakaptak az eközben odaérkezõ helypénzszedõkkel és vásárbérlõvel, kik illetékeiket követelték.

- A bölcsesség atyja⁸ adja nektek kölcsön a füleit! Nem hallottátok, hogy nem szabad árulnunk? Egy aspert⁹ se fizetünk! feleseltek össze-vissza.

Hiasszár tele torokkal nevetett e veszekedésen és dárdája nyelével jókat húzott egy mellettük tovamenekülõ tolvaj hátára, ki a nagy tolongásban csakhamar eltûnt az üldözõ kavaszok¹⁰ elõl.

Az egymásután eldördülõ kapuzáró jellövésekre még egyszer akkora zsivaj és tolakodás támadt körülöttük. A kereskedõk nagy zörgéssel csukják be boltjaikat, a vízhordók, piláf- és lepényárusok rekedtté kiabálták magukat, hogy maradék süteményeiken is túladhassanak, szóval, mindenki siet, iparkodik hazafelé, mert a kaszárnyák deszkatábláin verik már a takarodót és minden jóravaló müzülmán siet az abdesztán mosdást¹¹ mielébb elvégezni, hogy aztán tarka lámpásait a tulipán-ünnep tiszteletére meggyujtva, kedvére lakmározhassék.

Ebben a nagy tolongásban egyszerre csak erõs kezek ragadják meg Kányavári uram lovának a kantárját s olyant rántottak rajta, hogy a paripa ijedten fölágaskodott. Egy csatakos kámzsájú dervis állott elõtte, övig érõ szürke szakállal. Egyik kezével a ló kantárját fogta, másikban pedig egy vastag pálmahusángot forgatott turbánja fölött.

- Hát te, gyaur kutya, a próféta szent szinét: a világoszöldet, öltözeted legnemtelenebb részén, a csizmáidon mered viselni? Égnél meg elevenen! üvöltött rá sivító hangon, minden szó után nagyokat köpve. - Jertek, jertek, igazhivõ müzülmánok! ordítá az összecsõdülõ népnek. Jertek és nézzétek! Ez a borivó hitetlen, ez a sertésevõ, tisztátalan kutya a próféta szent szinét sárban járó csizmáin hurcolja! Messétek le a lábáról! Száz botot a talpára, hogy cipóvá dagadjon!

A felbõszített tömeg szitkozódva vette õket körül és minden szem dühös megbotránkozással nézett királyzöld szattyán csizmáira, miközben az átkok és gyümölcscsutkák egész zápora omlott a fejére.

- Vágjátok le a lábait! Metéljétek le a próféta szent szinét! Forró szurokban sétálj, átkozott hitetlen!

Kányavárinak még a lélekzete is elállott ijedtében, mert nemcsak ököllel, hanem késekkel, handzsárokkal is fenyegették, - s emellett rémülten vette észre, hogy a renegát eltûnt mellõle.

Beszélni próbált, szavai elvesztek a vad zsibongásban. A fanatikus mehlevi-dervis már nagyokat húzogatott rá pálmafabotjával, a vérszemet kapott tömeg pedig köpönyegét tépte le nyakából s már-már abban a veszedelemben forgott, hogy királyzöld csizmáit bõrével együtt metélik le lábairól, midõn egy magas, szélesvállú alak tört keresztül a tömegen és erõs karjaival jobbra-balra lódította el támadóit.

- Gyere csak, Bálint! Úgy látom, magyar ember forog veszedelemben! kiáltott utána törtetõ csatlósának. Hej! mi történik itt, jámbor müzülmánok?

A mehlevi-dervis mérges hörcsögként ugrott nekik, de a marconaképû öreg csatlós félkarjával olyant penderített rajta, hogy hármat is fordult maga körül.

- Hozzám ne érj többet, keresztény kutya, mert megbánod! köpködött dühbefúlt hangon. Müzülmánok, üssétek le ezeket a keresztény kutyákat!

- Hátrább mellõlem! kiáltott, kardjára ütve a nemes. Nem szégyenlitek falkásan támadni egy emberre? Mit vétett nektek e magyar ember?

A szélesvállú, daliás alak parancsoló szavaira bárhogy tüzelte is a dervis, a tömeg meghunyászkodva vonult hátrább, csak egy kövér, ragyásképû mészárosmester pattogott vissza nagy mérgesen:

- Meggyalázta a próféta szent szinét! Húzza le a zöld csizmákat, akkor békében elmehet. Ezt mondom én, Szidi Hanif, Abdallah fia!

- Úgy van, húzza le a zöld csizmákat! Húzd le tüstént! üvölté többekkel együtt a dervis is s botjával olyant suhintott Kányavári uram lábára, hogy elordította magát.

Erre a nemes is feltekintett és csak most látta, kinek sietett a segítségére.

Álnok, cselszövõ szomszédját, halálos ellenségét, Kányavári Áront mentette meg, ki eközben, egészen összeszedve magát, kétszinû mosolyt erõltetett sápadt arcára.

- Bolond pogány népe, milyen komédiát csinál! Mindazáltal szívesen köszönöm a kegyelmed keresztényi és atyafiságos segítségét, Hollókövy Gábor szomszéd uram, mondá édeskés hangon, magában pedig százszor elátkozta a véletlent, hogy éppen azt az embert küldi segítségére, ki elõl rejtegetni akarja magát.

Hollókövy szóra se méltatva, hideg megvetéssel fordult el tõle. A fõtér felé nézett, a honnan ugyanekkor Hiasszár vágtatott elõ egy csapat lovas csausz élén, kiknek láttára aztán a vakbuzgó tömeg a mehlevi-dervissel együtt, vad futással oszlott szerteszét.

- Most már mehetünk mi is, Bálint szolgám, szólott öreg csatlósához és Hiasszár köszöntését gyenge fejbiccentéssel fogadva, csatlósával együtt a stambuli-kapu felé távozott.

Kányavári álnok mosolylyal nézett utánuk, mert abban a lepényárusban, ki a két férfit gajdorászva, kiabálva követte, álruhában is bátyja bizalmasát és iródiákját, a vén Libort ismerte fel.

- Helyes! A kopó már a vad nyomán van!

- Kár volt kegyelmednek, édes uram, a sors kerekébe kapni! Milyen szépen megszabadultunk volna leghalálosabb ellenségünktõl! mondá az öreg Bálint, a régi, hûséges szolga, ki úgyszólván bizalmasa volt a Hollókövy családnak s jó és balszerencsében osztozott vele.

- Csak nem hagyom széttépetni ezektõl a pogányoktól, még ha ellenségem is! válaszolt Hollókövy.

- Veszett kutyát, mérges kígyót bolondság védelmezni! morgott az öreg. Rossz munka volt ez, édes uram! Valami azt súgja nekem, hogy most is a mi vesztünkön munkálkodik. Cselédjeivel azt a hirt terjeszteti, hogy ágyban fekvõ, halálos beteg - és imé, itt találjuk Budán a legjobb egészségben. Kár volt, édes uram, kár volt megvédelmezni...

- Ugyan hallgass már! Egy Hollókövy még ellenségét se hagyja a veszedelemben. Emlékezz András õsapámra! Én se lehetek rosszabb nálánál. Aztán keresztények is volnánk, vagy mi!

Az öreg csatlós zavarodottan simítá félre fehér bajuszát.

- Itt van, la, megint olyan szép szókat mond kegyelmed, a mikre nem lehet felelni. Hanem azért mégis csak azt mondom, bár csak oda ne botlottunk volna.

Eközben befordultak a Szent-Zsigmond-utcába. Hiasszár pedig ezalatt örömtõl ragyogó pofával vágtatott a csauszokkal Kányavári segítségére, de a várt dicséret helyett, a szitkok és fenyegetések egész özöne fogadta.

- Te, hitetlen, áruló kutya! El akartál veszteni, felbujtottad pogány feleidet, gyáván elhagytál a veszedelemben! Egy követ fújsz halálos ellenségemmel... Te miattad akadtunk össze, te vezetted ide, hanem jaj neked, cudar kutya, feladlak a pasának!

- De uram, nem láttad, hogy segítségért nyargaltam!? mentegetõdzött a renegát.

- Hallgass, kutya, addig százszor széttéphettek volna! A halálos ellenségem mentett meg. Bár inkább agyonvertek volna. Te vagy az oka, de megfizetek érte. Nézz rám, hogy megcsúfoltak! Hogyan menjek így a kegyelmes pasa szine elé, te áruló gazember?

Bizony Kányavári uram ruházata nem igen volt alkalmatos az ünnepélyes tisztelgésre, úgy össze-vissza volt kenve, tarkázva szétlocscsant záptojással és más mindenféle piszokkal, s emellett, mintha macskákkal viaskodott volna, úgy össze-vissza volt mindene tépve, hasogatva.

A királyi palota elé érve, leszálltak lovaikról és egy csausz gondviselésére bízták, a többieknek pedig Kányavári édeskés hangon azt igérte, hogy csak várjanak, még mielõtt bemegy a pasához, jó borravalót ajándékoz mindegyiknek. Mielõtt azonban bement volna, egyik üres csarnok alá vonult, hogy a renegát segítségével, megtépett ruháját kissé rendbehozza.

Mátyás király egykori tündéri fényû palotája még állott ugyan, de a hatszori ostrom és a török helytartók restsége és nembánomsága miatt, pusztuló, omladozó félben volt.

Csak a külsõ bástyákra, a várfalakra és õrtornyokra van gond, a palota falai azon módon vannak, a hogy a beléjük furódó ágyugolyók meglyukgatták, összehasogatták. Némelyik kapu félig beomolva, eltemetve, a csarnokok gyönyörû oszlopai, a remek faragványok meg cson­kítva hevernek.

A hány kormányzó pasa csak székelt benne, - pedig az utolsó évtizedekben nagyon gyorsan váltogatták egymást - mindegyik épített, igazított ugyan valamit a maga ízlése és kényelme szerint, de ezzel csak még jobban pusztították az építészet e remekét.

Már setétedni kezdett, midõn Kányavári uram, úgy a hogy, rendbeszedte magát. Az egész idõ alatt egy szót se szólt, csak gyilkos pillantással nézett minden nagyobb szakadásnál a renegátra, a ki pedig ugyancsak szolgálatkészen öltögette össze a feltûnõbb repedéseket.

- Készen vagyunk! Most már bemehetsz, uram, a kegyelmes pasához!

- Megyek, de elébb még kérdezek tõled valamit. Elõre is megmondom, gyanakodó ember vagyok, a kit nem lehet kifizetni holmi apró pénzzel... Engem el ne ámíts, mert beléd látok, szólott halk, de mégis éles hangon.

- Mit akarsz kérdezni? szólt meghökkenve a renegát.

- Honnan ismered, micsoda összeköttetésben állsz Hollókövy Gáborral, a vitéz pasa és a törökök legádázabb ellenségével? Láttam, intettél neki! Ne hazudj, jól ismerlek!

- Csupán köszöntem neki, mert még régebbi idõbõl ismerem...

- Hiasszár! Ezt az embert én gyûlölöm. Ezt az embert én el akarom veszteni. Ezt te jól tudod, mert a múlt alkalommal a padláson elbújtál s kihallgattál bennünket. Nehogy elárulj neki valamit! Egy szavamba kerül és a pasa még ma este leütteti fejedet!

Hiasszár arca halálsápadtra vált.

- Hová gondolsz, uram! Esküszöm, a prófétára, még ha kerékbe törnének, se árulnék el semmit!

- Esküdre semmit se adok! Régtõl fogva ismersz, s jól tudod, hogy én semmi bántalmat, semmi árulást el nem feledek, hanem mindenért meg szoktam fizetni... Multkori hallgatózásodért már régen csendes ember lett volna belõled, ha nem ismernélek. Használni akarlak, mert ravasz, képmutató tehetségeddel mindenre alkalmas vagy. Ez egyszer tehát megbocsátom kémkedé­sedet, - de többet meg ne próbáld, mert én mindent megtudok!

A renegát szédülni érezte fejét.

- Bízzál bennem, uram, hiszen mindaketten a felséges szultánnak és a nagykegyelmû Abdi pasának szolgálunk!

- Te annak szolgálsz, a ki jobban megfizet. Ismerlek, jó madár!

A renegát sunyi tekintete ezt látszott mondani: »Te szintén! Jól ismerlek én is!«

- Ha azt mondom, jól ismerlek, ez azt jelenti, hogy keresztül látok rajtad! riadt rá Kányavári. Bárkit szolgálj, elárulod, ha jól megfizetnek. A törököt a magyarnak, a magyart a töröknek, egy harmadiknak pedig mindakettõt. Egyszer már megpróbáltad ezt... De rajtam meg ne próbáld, ha arany hegyeket igérnének is, mert rajta vesztesz. Annak a kötélnek, mely elõl a törökökhöz szöktél, a vége az én kezemben vagyon. Most már akárhová szökjél innen, a magyarokhoz, császáriakhoz bizony mondom, mindenhol készen vár rád jó barátod, az akasztófa...

A renegát szeme elõtt forgott a világ. Le volt sújtva, meg volt semmisülve és szinte irtózva nézett erre a sovány, szegletes képû emberre, a ki minden rejtett tettét, féltett titkát tudja s fogva tartja testestõl-lelkestõl.

- Most pedig mondd el röviden, honnan ismered Hollókövy szomszédomat és távoli atyámfiát?

- Egy ízben a török martalócok kezei közül mentett meg és kastélyában ápoltatott a saját doktorával, míg nehéz sebeim begyógyultak - és akkor beajánlott Báthory nemes uram udvarába sólyom- és falkaápolónak, felelt Hiasszár elszorult hangon.

- Helyes! Az igazat mondád!

- Hát ezt is tudta kegyelmed?

- Jegyezd meg, én mindent tudok, a mit tudni akarok. Most pedig kisérj a palotába. Már fenn ragyog az esti csillag. Abdi pasa õ kegyelme eddiglen bizonyára elvégezte estéli imádságát...

Az õrszoba elõtt a csauszok fogadták nagy hajlongással, a megigért dús borravalóra vára­kozva. Kányavári sokatigérõ mozdulattal markolt tarsolyába és Hiasszár titkos irigykedéssel nézte, midõn papirosba takart pénzdarabokat osztogatott szét közöttük, azután, mintha a hálálkodások elõl akarna menekülni, kettõzött léptekkel sietett a fõbejárat felé.

- Legalább is egy-egy fényes aranydinár lesz mindegyikben! gondolá sóhajtozva, midõn pedig a csauszok felbontották, átkozódva látták, hogy csak egy piszkos réz asper¹²...